Tengerimalac

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Tengerimalac
Cavia porcellus
Cavia porcellus
Természetvédelmi státusz
Háziasított
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Euarchontoglires
Csoport: Glires
Rend: Rágcsálók (Rodentia)
Alrend: Sülalkatúak (Hystricomorpha)
Alrendág: Hystricognathi
Részalrend: Caviomorpha
Öregcsalád: Cavioidea
Család: Tengerimalacfélék (Caviidae)
Alcsalád: Tengerimalacformák (Caviinae)
Nem: Cavia
Pallas, 1766
Faj: C. porcellus
Tudományos név
Cavia porcellus
Linnaeus, 1758
Szinonimák
  • Mus porcellus Linnaeus, 1758
  • Cavia anolaimae J. A. Allen, 1916
  • Cavia cobaya Pallas, 1766
  • Cavia cutleri Bennett, 1836
  • Cavia leucopyga Cabanis, 1848
  • Cavia longipilis Fitzinger, 1879
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Tengerimalac témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Tengerimalac témájú kategóriát.

A tengerimalac (Cavia porcellus) a rágcsálók (Rodentia) rendjén belül a Cavia nemhez tartozó, külsőre leginkább nyúlra emlékeztető, de nála valamivel kisebb testű emlős. Testhossza 25–30 centiméter, tömege 800 (nőstény) – 1500 (hím) gramm. Őseinek természetes élőhelye Dél-Amerika (Kelet-Brazília, Chile, Peru, Argentína). Méretben, színben, szőrfajtában igen különbözőek lehetnek, s egyik jelenleg vadon élő fajhoz sem hasonlítanak. Pontos ősük nem ismert.

Az állat a Cavia emlősnem típusfaja.

Elnevezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tengerimalacnak – nevével ellentétben – rendszertanilag semmi köze a disznókhoz; tesfelépítésük sokkal inkább a nyulakéhoz hasonló. A furcsa elnevezés – a magyarban valószínűleg a német Meerschweinchen tükörfordítása – eredete nem teljesen tisztázott. A „tengeri-” utalhat egyaránt az állat tengeren túli származására, és arra is, hogy amikor a spanyolok felfedezték, tengeri hajósok juttatták el Európa területére a 16. században mint díszállatot a gazdagok szórakoztatására. Néhány nyelven a ’guineai malac’ vagy ’indiai malac’ elnevezés utal az állat egzotikus származására. A ’guineai’ jelző eredete szintén homályos. Elképzelhető, hogy a hajósok az afrikai Guineába tértek vissza az utazás során, de még valószínűbb, hogy egyszerűen a dél-amerikai Guyana hibás módosulásáról van szó. Angol nyelvészek szerint az is lehetséges, hogy a Guinea a régi nyelvi coney, ’nyúl’ szó eltorzulása, mivel az állat angol elnevezése korábban Spanish coney, azaz ’spanyol nyúl’ volt.[1] Az ’indiai’ elnevezés pedig valószínűleg Amerika felfedezésével és az indián szóval állhat kapcsolatban.[2]

A malac név eredete sem teljesen tisztázott. Egyes feltételezések szerint a kismalacokéhoz hasonlító visító, olykor röfögő hangjának köszönheti, mások szerint pedig annak, hogy a már több ezer évvel ezelőtt háziasított fajtáját Dél-Amerikában a húsáért tartották, akárcsak a disznókat, illetve a középkorban a hajókon is előszeretettel fogyasztották. Létezik egy harmadik feltételezés is, miszerint a malac nevet annak köszönheti, hogy a földet túrva keresi táplálékát, akárcsak a disznók. Ezen kívül magyarázták már azzal is, hogy testalkata (rövid, lelógó fül, a testéhez képest nagy fej, farok hiánya) kissé a malacéhoz is hasonlít.

Tudományos elnevezése, a Cavia porcellus első tagja a karibi indián eredetű spanyol cobaya latinosításából származik, a porcellus jelentése pedig ’disznócska’ latinul.

Leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy kifejlett példány hossza eléri a 25–30 centimétert, tömege 800–1500 gramm. A fej a test arányához képest nagy. A fejen a szemek a koponya oldalán helyezkednek el, és a fülek között is széles a távolság. Fülük viszonylag rövid és lelógó. Teste egyenletesen izmos felépítésű. A nyak rövid és erőteljes, a toka tekintélyt sugároz. A törzs hosszú, de látszatra zömök. A vállak szélesek, mélyen ülnek, és homorú ívet formálnak az állat gerincvonalán. A medencecsont széles terpesztésű, a gerinc lefutása a farokcsigolyák felé szépen ívelődő. A test kontúrja határozott kettős ívet mutat, amely a fej tetejétől indul ki. A mellső végtagjaik egyenesek, a hátsók pihenő helyzetben „V” alakot alkotnak. A mellső végtagokon négy, a hátulsókon három ujj található. Farkuk nincs.

Érdekesség, hogy a tengerimalac hallása rendkívül kifinomult, és az ember által hallható hangoknál jóval szélesebb tartományra (50–50 000 Hz) terjed ki: fajtársaik egymással az ultrahang tartományban kommunikálnak. A többi rágcsálóval ellentétben növényi táplálékkal, főleg fűfélékkel, szénával, gyümölcsökkel, zöldségekkel táplálkozik. A magvak fogyasztása természetes élőhelyükön nem jellemző. 6-8 évig is élnek. Népszerű házikedvenc is lehet.

Feltételezett őse[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Cavia aparea a tengerimalac feltételezett őse

A Cavia porcellus már teljesen háziasított faj, vad őse egyes feltételezések szerint a Peruban jelenleg is élő Cavia aparea. A házi tengerimalacot gyakran csupán ennek egyik alfajaként tárgyalják (Cavia aparea porcellus). Mások a Cavia tschudii fajtól eredeztetik. Egyesek a két vadon élő változatot csupán egyazon faj két alfajának tekintik (Cavia aparea tschudii néven), és mindkettőt a házi tengerimalac ősének gondolják. Valójában azonban nem ismert, mely faj volt a háziasított tengerimalac őse.

A tengerimalacok „nyelve” és viselkedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1976-ban az angliai Leicesteri Egyetem pszichológia tanszékének kutatói kimutatták, hogy a tengerimalacok összesen 11-féle hangot tudnak kibocsátani, amelyekkel különböző érzések (éhség, fájdalom, félelem, elégedettség, izgalom stb.) kifejezésére képesek. A kutatás szerint a tengerimalac legjellemzőbb hangja, az éles visítás vagy füttyentés csak az emberrel való kommunikációban használatos, mint figyelemfelkeltés, és jelentése általában „élelmet akarok!”. A tengerimalacok gyorsan képesek tanulni és különböző dolgokat egymáshoz kötni, érzéseiket kifejezni (például a hűtőszekrényajtó nyitását vagy a zacskózörgést rövid idő alatt megtanulják asszociálni az élelem érkezésével, s a későbbiekben már reflexszerű hangos visítással jelzik az embernek kívánalmukat: „élelem van a közelben!”). Főként azok a példányok tanulékonyak, amelyekkel sokat foglalkoznak, s egy kis figyelemmel az ember is hamar képes lesz felismerni, hogy mikor mit akarnak.[3]

Könnyen megszelídíthető, barátságos, ám rendkívül félénk állatok. Szorult helyzetben félelmükben gyakran harapnak, ami kisebb sérülést okozhat, ezért kerülni kell a hirtelen mozdulatokat. Ajánlatos társaságban (legalább párban) tartani őket, az egyedül tartott példányok ugyanis nagyon sok emberi törődést és időt igényelnek. A kisebb testű rágcsálókkal ellentétben nem tudnak játszani a szakkereskedelemben kapható kisállat-játékokkal (mókuskerék, labda stb.), viszont szeretnek játszani fajtársaikkal és az emberrel. Kellő türelemmel meg lehet őket tanítani bizonyos szavak, mondatok megértésére, vagy hogy hívásra az emberhez szaladjon. Mozgásuk nem túl fürge, a többi rágcsálóhoz és a nyulakhoz képest nem túl ügyesek, ám gyorsan tudnak futni és bizonyos akadályokat átugrani vagy felugrani rájuk. Örömüket vagy izgatottságukat sokszor egyhelyben ugrálással („popcornozás”) mutatják ki.

A nemek tartása és összeszoktatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A helyesen megválasztott fajtársra a tengerimalacoknak szüksége van. Külön érdemes szólni az azonos, illetve eltérő nemű állatok tartásának kockázatairól. Hobbiból, kedvencként tartott állatoknál célszerűbb az egynemű párok (hím-hímmel, nőstény-nősténnyel) tartása, mert így elkerülhető a szaporulat és a vele járó gondok és felelősség, valamint a vemhességgel és a szüléssel felmerülő kockázatok. A hím állatok együtt tartása ugyanúgy lehetséges, mint a nőstényeké, de mindkét nemnél tanácsos úgy összeválogatni a társakat, hogy egy idősebb egyed mellé egy jóval fiatalabb kerüljön. Ebben a felosztásban ugyanis a rangsor az egyértelmű fizikai fölény miatt már eleve adott. Közel azonos korú társak összeszoktatásának megkísérlése nőstényeknél átmeneti vagy állandósuló civakodást, hímeknél egyenesen életveszélyes sérüléseket okozó verekedéseket eredményezhet. A hímet a nőstény hosszú távon általában nem bántja, esetleg az összeszoktatási időben lehetnek átmeneti, kisebb-nagyobb nézeteltérések. Különnemű társak tartásakor számolni kell a szaporulattal. Fontos megjegyezni, hogy ha a nőstény tengerimalac egy éves koráig nem szült, vagyis 10 hónapos koráig nem vemhesült, akkor már nem ajánlatos hím társat tenni mellé, mert medencéje egy éves kora után fokozatosan becsontosodik, rugalmasságát elveszíti, ellehetetlenítve a kismalacok akadálytalan megszületését. Ezért aztán az egy évesnél idősebb, nemzőképes, de nem ellett nőstény ideális társa egy fiatalabb nőstény vagy egy ivartalanított hím lehet. Összeszokott nőstények tartásakor, ha az egyik kölyköket nevel, a harmónia általában teljes, a többi nőstény sok mindenbe besegít már a szülésnél is, a későbbiekben pedig a kölyköket a barátnők együtt nevelik, gondozzák, vigyázzák. A hím kölyköket 4 hetes koruk körül lehet (és kell is) leválasztani.

Fajtatisztaság és tenyésztés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amerika felfedezése után az Európába került tengerimalac e kontinensen mindenütt elterjedt, alakja és nagysága a tenyésztés módja szerint változott. Küllemi szempontok alapján a tengerimalacok tenyésztése a 20. század második felében a brit szigeteken kezdődött, itt számos fajtát alakítottak ki és fejlesztettek tovább. Angliából az Amerikai Egyesült Államokba, Ausztráliába és Európa számos országába eljutottak. Egyes fajták, színvariánsok megjelenése a gondos tenyésztési program mellett véletlen genetikai változásoknak is köszönhető. Ilyen spontán mutáció eredményeként jelent meg a kopasz tengerimalac is, melynek két változatát ismerjük. Napjainkban is keletkeznek új fajták, a meglévők pedig folyamatosan fejlődnek igen gazdag szőr- és színváltozatok kombinációit adva. A fajtatiszta tengerimalacokat a beltenyészet elkerülése és a fajták megőrzése érdekében, amelyek más fajtatiszta állatokhoz hasonlóan kiállításokon is szerepelnek. A fajtákat az adott ország szabványai szerint bírálják el, ami kevéssé tér el az általánosan elfogadott brit standardtól, melyet a National Cavy Club ad ki. A standard sehol sem állandó, időnként (általában ötévenként, vagy amikor az adott fajta állománya ezt megköveteli) újrafogalmazzák, vagy kisebb módosításokat végeznek rajta.

Hivatalos tenyésztői változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háziasított tengerimalac tenyésztők által létrehozott és törzskönyvezett sztenderd fajtáit szín- és szőrtípus alapján az alábbi táblázat szemlélteti.

Megnevezés Leírás, változatai
Egyszínű Fekete, szépia, lila, kék, csokoládébarna, kévébarna, bézs, vörös, arany, sáfrány, sárga, krém, fehér.
Aguti Aranyaguti, narancsaguti, lazacaguti, szürkeaguti, csokoládéaguti, citromaguti, krémaguti, ezüstaguti, fahéjaguti, bézs-arany argente, kék-arany argente, lila-sáfrány argente, bézs-sáfrány argente, lila-fehér argente, bézs-fehér argente, kék-fehér argente.
Többszínű Teknőctarka, japán, harántsávos, brindle, holland, himalája, dalmata, márványozott.
Skinny Szőrtelen tengerimalac, csak az orron, illetve a lábfejeken található néhány szőrrel fedett terület.
Angol rövidszőrű A szörzet rövid, fényesen csillogó, egységes. Nincsenek rozetták (díszítő szörmintázat), és az egységes képet megtörő szőrszálak.
Angol bóbitás A fej tetején egy, a szőr színével megegyező forgó („bóbita”) található.
Amerikai bóbitás A fej tetején egy fehér forgó található.
Abesszín Az állaton négy pár, szimmetrikusan elhelyezkedő rozetta található. E fajta egyik változata az ún. rozettás tengerimalac, melyen szintén forgók találhatóak, de nem a fajtasztenderdnek megfelelő módon, így kiállításon csak az ún. „kedvenc” kategóriában indítható.
Rex A szörzet rövid és hullámos, érintésre ruganyos.
Sheltie Hosszú, hátrafele növő szőr jellemzi ezt a változatot.
Koronás A szörzet hosszú és egyenes, az állat feje tetején egy forgó található.
Perui Az állat szőre hosszú, farán két rozetta található. A szőr a rozetták vonalától a fej irányában előre, a far irányában pedig hátrafelé nő.
Angóra A peruihoz képest többletrozetták találhatóak az állaton, számuk 4–8 között van, elhelyezkedésük szimmetrikus. Az állat összképe egységes.
Texel Szőre hosszú, mint a sheltié, csak göndör, azaz rexoid szőrminőségű.
Merinó Mint a texel, csak feje tetején egy rozettával.
Alpaka Mint a perui, csak rexoid szőrrel.
Mohair Mint az angóra, csak rexoid szőrrel.
Lunkarya Mint a perui vagy sheltie vagy koronás, csak curly szőrminőséggel.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Guinea Pigs magazine, Popular Pet Series, Volume 2, BowTie, Inc., Mission Viejo, CA, USA, 2005, p. 120.
  2. Elnevezése más nyelveken:
    • angolul: Guinea pig [ginipig] – ’guineai disznó’
    • baszkul: akuri
    • bolgárul: морско свинче [morszko szvincse] – ’tengeri disznócska’
    • franciául: cochon d’Inde [kosondend]
    • görögül: ινδικό χοιρίδιο [indikó khirídio] – ’indiai disznócska’
    • kecsua nyelven: quwi (hangutánzószó)
    • kínaiul: 豚鼠 [túnshǔ], magyaros átírásban [tunsu]
    • németül: Meerschweinchen [mérsvájntyhen] – ’tengeri disznócska’
    • olaszul: porcellino d’India [porcsellíno dindia] – ’indiai malac’
    • oroszul: морская свинка [morszkaja szvinka] – ’tengerimalac’
    • portugálul: porquinho-da-Índia [puhkinyu-da-indja] – ’indiai disznócska’
    • románul: porcusor de Guinea – ’guineai disznó’
    • spanyolul: conejillo de Indias [konechiljo de indjasz] – ’indiai nyulacska’. Területenként létezik népi elnevezése is. Latin-Amerikában többnyire az indián eredetű elnevezései használatosak: Argentínában (és gyakran Spanyolországban is) a cobaya (a tupí indián nyelv sabúia szavából), Dél-Amerika többi részén a cui, cuy vagy cuye, Mexikóban a cuyo (utóbbiak a kecsua – valószínűleg hangutánzó eredetű – quwi szóból származnak); Kubában az állat neve curiel (egy karib indián nyelv curi szavából).
  3. Guinea Pigs magazine, Popular Pet Series, Volume 2, BowTie, Inc., Mission Viejo, CA, USA, 2005, pp. 94–101.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]