Carl von Linné

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Carl von Linné
Carl Linnaeus.jpg
Linné 1739-ben
Életrajzi adatok
Született 1707. május 23.
 Svédország, Råshult
Elhunyt 1778. január 10. (70 évesen)
 Svédország, Hammarby
Nemzetiség svéd
Pályafutása
Szakterület botanika, természettudomány

Linne autograph.svg
Carl von Linné aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Carl von Linné témájú médiaállományokat.

Carl von Linné (eredetileg Carolus Linnaeus) (Råshult, 1707. május 23.Hammarby, 1778. január 10.) svéd természettudós, orvos és botanikus.

Megalkotta a modern tudományos rendszerezés alapelveit, a rendszerezés kategóriáit (a taxonokat) és kidolgozta a modern tudományos nevezéktant, az élőlényekre alkalmazta a kettős elnevezést tudományos névként. Alapjaiban ma is az ő elveit és eljárását használják a biológiában. Botanikai szakmunkákban nevének rövidítése: „L.”.[1]Zoológiai szakmunkákban nevének rövidítése: „Linnaeus”.

Neve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apja Nils Ingemarssonként született. Ebben az időben Svédországban még ritkán használtak családnevet, többnyire megelégedtek a keresztnévvel és az apa nevéből képzett apai névvel, mint ahogy ez az izlandi nevek esetében mind a mai napig így van. Az akadémiai világban azonban már terjedőben volt a családnevek használata, ezért a fiatal Nils Ingemarsson, amikor beiratkozott a lundi egyetemre, családnevet választott magának, mégpedig a házuk udvarán álló hatalmas hársfa svéd nevét (lind) latinosítva Linnaeus lett.

Fia, Carl így svédül Carl Nilsson (apai név) Linnaeus lett, majd amikor 1761-ben a király nemesi rangot adományozott neki, Carl von Linné formában kezdte használni a nevét. Egyes korabeli publikációkban az utóbbi forma latin változata szerepel: Carolus a Linne.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Systema Naturae első, 1735-ös kiadása

Családja 1709-ben költözött át Stenbrohultbe, ahol apja lelkész volt. A gimnáziumot Växjöben végezte. Bár teológusnak szánták, ő inkább a növénytanhoz vonzódott, ezért apja az orvoslás felé irányította (abban az időben Svédországban a botanikát még az orvostudományi fakultáson oktatták, mivel nem volt önálló tudomány). A természettant a hollandiai Boerhaavénál tanult Johann Rotman orvos oktatta, aki felismerte a gyermek adottságát és érdeklődését. Megismertette vele Tournefort növényrendszertanát, majd Arisztotelész állattanát. 1727-ben a lundi egyetemen határozta el magát, hogy orvos és botanikus akar lenni.

1728-ban került át a híres uppsalai egyetemre, ahol Olof Rudbeck tanítványa lett (később a helyettese, azután az utóda). Az orvoslás mellett foglalkozott növénytannal és néprajzzal is (különösen a lappokéval). 1730-ban nevezték ki demonstrátornak, ekkor végezte első botanikai kutatásait a növények szexualitásáról. Az ivari rendszer alapján tervezte meg az uppsalai kert katalógusát. 1732-ben az Uppsalai Tudományos Társaság megbízásából tanulmányutat tett a Lappföldön, hogy ott az ásványokat, a növényeket és az állatokat vizsgálja. Innen már jónevű természettudósként tért vissza. Tanulmányozta a bányászok tüdőbetegségeit és vizsgálta a szociális higiénia egyéb vonatkozásait is.

1733-ban ismerkedett meg Moraeus doktor lányával, akit feleségül kért. A gazdag Moraeus erre azt kötötte ki, hogy Linnaeus az orvosi diplomáját Hollandiában szerezze meg. Az eljegyzés után 1735-ben át is utazott Hollandiába, táskájában a "Systema Naturae" rövid kéziratával. Ebben vázolja a természet osztályozásának elveit és kategóriáit. Hollandiában gyorsan szerzett barátokat és pártfogókat; Leidenben meglátogatta Hermann Boerhaavét (akinek tanításait ő közvetítette Svédországba). 1735 közepén avatták orvosdoktorrá Harderwijkben. Tagja lett az ottani orvosi társaságnak, megismerkedik többek között Gerhard van Swietennel is. Kinyomtatta a "Systema Naturae" című munkáját.

Ezt követően három éven át utazgatott Angliában és Franciaországban. 1738-ban Stockholmban telepedett le és orvosi gyakorlatot folytatott. Ezt követően a tengerészeti kórház főorvosa és udvari orvos lett. 1739-ben vette feleségül Sara Moreát. 1739-ben meghívták az éppen akkor alapított Svéd Tudományos Akadémia első elnökének. 1741-ben nevezték ki az uppsalai egyetemen az anatómia és a gyakorlati orvostudomány professzorának. Svédországban ő honosította meg a kórbonctant. Rendszeresen vizsgálta a növények gyógyhatásait, igyekezett feltárni a gyógyhatás mechanizmusát. Megpróbálta a rendszerezés elveit alkalmazni a betegségek osztályozásában is.

1740-ben az uppsalai egyetemen az elméleti és a gyakorlati orvostan tanára, de 1742-ben már a botanikát, a gyógyszertant ("materia medica"), a dietetikát és a szemiotikát is előadta. Ugyanekkor megbízták az uppsalai egyetem botanikus kertje igazgatói tisztével. Ezzel kapcsolatos, hogy a kettős nevezéktant alkalmazni kezdte a növények elnevezésére, majd 1758-tól az állatokéra is. 1746-ban és 1749-ben kutatóutakon vett részt, miközben életföldrajzi megfigyeléseket is tett. 1747-ben lett a király háziorvosa.

Foglalkozott az orvosi gyakorlat írásba foglalásával is. Élete utolsó éveit az Uppsala közelében levő Hammarbyben töltötte. 1774-ben és 1776-ban szélütés érte, az utóbbi maradandó bénulást hagyott vissza. Négy évi betegség után Hammarbyben érte a halál (az uppsalai dómban temették el.)

Képe ma a svéd 100 koronás bankjegyen látható.[2]

Tudományos munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rendszerezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lundi, majd az uppsalai egyetemen vált meggyőződésévé, hogy a virágok porzói és a bibéi lehetnek a növények osztályozásának alapjai. 1730-tól végezte első saját botanikai kutatásait. Megjelentetett egy kis írást a növények nemiségéről ("A növények házasságának előzményei" címmel), amelyben a virágok porzóját a vőlegényhez hasonlította, a termőt pedig a menyasszonyhoz.

Az 1735-ben kiadott "Systema Naturae" című munkájában enciklopedikusan próbálta kategorizálni a természeti világ dolgait. Az ásványoknak csak testük van, de nem élnek és érzékelésük sincs; a növények élnek és van testük, de nem érzékelnek; az állatoknak már érzékelésük is van, sőt, mozogni is képesek. Az ember rendelkezik értelemmel is, fel tudja ismerni a testeket és meg tudja őket különböztetni a nevük alapján. Az ásványok, a növények és az állatok birodalma jól elkülöníthető egymástól, mert elhatárolható osztályokra (classis) bontható. Az egyes osztályokon belül rendek (ordo) különíthetők el, a rendekbe besorolhatók a családok (familia), a családok tagjai nemekbe vagy nemzetségekbe (genus) csoportosíthatók, és a nemeken belül élesen elhatárolódnak a legkisebb rendszertani egységek, a fajok (species). A fajokon belül megkülönböztethetők ugyan alfajok (subspecies), fajták és változatok (varietas), de ezek csak átmeneti, nem állandó formák. A fajok száma viszont állandó, és annyi van belőlük, amennyit a Teremtő megteremtett. (Linnének a természetről alkotott elképzelése tehát éppen ellentétes Leibnizével, mert Linné szerint a Természetben nincs folytonosság, megszakítatlanság, hanem éppen ellenkezőleg, élesen elhatárolható "típusok" vannak.)

A "Systema Naturae" című művével Linné tehát megteremtette a modern rendszerezés alapkategóriáit és e kategóriák hierarchiáját. (Ma is ezeket a rendszertani kategóriákat használják, de a Linné-féle rendszer kiegészült még néhány magasabb kategóriával, mint például a törzs /phylum/, ország vagy birodalom /regnum/, továbbá számos alkategóriával /például alcsalád, alrend, alosztály, öregrend, családcsoport stb./).

A "növények" esetében a kategóriákba csoportosítás kritériuma szerinte a virágokban található ivarszervek jellege, fejlettsége és szerveződése. A porzók jellege szerint 24 osztályt különböztetett meg, ezeket további rendekbe sorolta a termők állása alapján. A rendszere tehát mesterségesen kiválasztott kritériumokon alapuló osztályozás. 1751-ben a "Philosophia Botanica" című munkájában megkísérelt egy természetesebb rendszert kidolgozni a növényvilágra, de ezt a művét nem fejezte be.

Az élőlények rendszerezése kapcsán másik fontos teljesítménye volt, hogy ő vezette be és népszerűsítette először a tudósok körében a kettős nevezéktant (binominális nómenklatúrát), vagyis azt, hogy élőlények tudományos elnevezésében két tagból álló nevet használjunk. Ezt a gyakorlatot már majdnem 200 évvel korábban alkalmazta Gaspard Bauhin és Johann Bauhin, de akkor nem terjedt el. A tudományos név első tagja a nem vagy nemzetség (genus) neve, a második tagja pedig a faj (species) neve, általában latin vagy görög (eredetű) szóból képezve. Például a "farkas" tudományos neve: "Canis lupus", ahol a "Canis" a "kutyák" nembeli neve, a "lupus" pedig a "farkas" faji elnevezése. A kettős név egyrészt megfelel az emberi család- vagy vezetéknévnek, illetve a keresztnévnek, másrészt pedig a logikai meghatározás elveit is kielégíti: valaminek a meghatározásához előbb meg kell keresni azt a nagyobb egységet vagy csoportot, amibe tartozik (ez a nem vagy genus), azután e csoporton belül a diiferentia specifica segítségével meg kell különböztetni a nagyobb egységbe tartozó más tagoktól (a többi fajtól). A faj és a nem(zetség) kategóriái azután egy kategória-hierarchia egyre nagyobb egységeibe csoportosíthatók.

Linné a "Species Plantarum" című munkájában 7300 növényfajra alkalmazta a kettős nevezéktant.

A növények tanulmányozása és rendszerezése során a hozzá szorosan kapcsolódó állatvilágból elsőként vizsgálta meg az apis (méhek) életét. Ezáltal 1758-ban az állatok rendszerezését az apis mellifera L. (L. mint Linné), azaz a nyugati mézelő méh besorolásával indíthatta meg, ami máig alapja az állatok és így a méhek rendszertanának is.

A "Systema Naturae" 10. kiadásától (1758) a kettős nevezéktant már 7700 növényfajra és 4235 állatfajra is alkalmazta. Az embert Homo sapiens elnevezéssel az emlősök (Mammalia) osztályába és a főemlősök (Primates) rendjébe sorolta. De a Homo nembe csoportosította a csimpánzt is "Homo troglodytes" elnevezéssel, mert az anatómia beszámolók szerint a testfelépítése feltűnően hasonlít az emberére. (Emiatt a helyi evangélikus püspök istentelenséggel vádolta.) Az ember faján belül változatokat különböztetett meg, amivel úttörő volt a "rassz" fogalmának fejlesztésében is. Szerinte a Homo sapiens fajon belül négy alkategória létezik: az amerikai, az ázsiai, az afrikai és az európai. Ezeket először az eredet helye szerint, majd később a bőr színe alapján határozta meg. Minden egyes rassznak sajátos jellemzői vannak, és szerinte ezek az európaiakban a legelőnyösebbek.

A régebbi felfogásával szakítva 1762-ben már azt fejtegette, hogy csak a természetes családok (familia) a Teremtés művei, a nemek és a fajok viszont a már létezők állandó kereszteződéséből (hibridizációjából) származnak. Ő maga is érdeklődött a hibridizáció kérdései és problémái iránt.

Élete utolsó éveiben már nem állította többé, hogy a fajok száma és jellemzői állandók; a "Systema Naturae" 1778-as kiadásából ezt a mondatot már végleg kihúzta.

Orvosi munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lappföldi utazása során foglalkozik a bányászok tüdőbetegségeivel, a szociális higiéniával is. Tanácsokat ad a gyógyvízforrások hasznosítására. Harderwijkban avatták orvosdoktorrá 1735-ben a váltóláz (malária) okairól írt értekezése alapján. Hollandiában jelentősen bővítette orvosi ismereteit. Tagja lett az itteni orvosi társaságnak is. Stockholmban orvosi gyakorlatot folytatott. Különösen a nemi betegségeket és a hörghurutot kezelte sikerrel, nagy pácienskört kialakítva. Az ember bélrendszerében élősködő, és emberi megbetegedéseket okozó orsógiliszta (Ascaris lumbricoides) pontos leírása is Carl Linné (1758) nevéhez fűződik. Anatómiaprofesszorként ő honosította meg Svédországban a kórbonctant. Rendszeresen vizsgálta a növények gyógyhatásait, igyekezett meghatározni az egyszerű gyógyszerek hatásmechanizmusát. Ezért jelentős a közreműködése a gyógyszertanban is. Sok régi, hatástalan szert kiiktatott a használatból, csak a tapasztalatilag igazolt hatású gyógyszerek létjogosultságát ismerte el.

Megpróbálkozott a betegségek osztályozásával is. 1737-ben levelezni kezdett a montpellier-i orvossal, Boissier de la Croix Sauvages-zsal (aki korábban már megkísérelte a betegségek csoportosítását). 1763-ban jelentette meg a saját betegség-rendszerezését. Ebben a betegségek 11 osztályát és 325 genusát írta le. A betegségek csoportosítását kétségkívül áttekinthetőbbé tette, de a betegségek igazi meghatározására nemigen volt alkalmas (hiszen csak a jelek és a tünetek alapján történhetett).

Egyéb teljesítményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Linné jelentős svéd prózaíró is volt. Mindenről készített jegyzeteket, beszámolókat, amivel csak találkozott, nemcsak a növényekről. Különösen érdekelte őt a néprajz, főleg a lappok kultúrája.

A Celsius által bevezetett hőmérsékleti skálát ő alakította úgy, ahogy ma ismerjük: a 0 °C a jég olvadáspontja és 100 °C a víz forráspontja.

Ő vezette be a hím és a nőstény ma használatos írásbeli jelképét: a hímre a Mars isten pajzsát és lándzsáját, a nőstényre (nőre) a Vénusz kézitükrét.

Megszerkesztett egy virágórát, amelyben a különböző növényfajok virágainak nyílása mutatta a múló időt.

Magyar vonatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rendszertanának első magyar nyelvű ismertetése 1781-ben jelent meg Benkő József tollából egy lábjegyzetben. Hazánkban Linné tanítványának és hívének vallotta magát Kitaibel Pál; a nyomdokain haladt Diószegi Sámuel. Lelkesen fogadta az írásait Weszprémi István és köre. E körből írta Weszprémi veje, Földi János orvosdoktor az első magyar nyelvű általános természetrajzot és egyben állatrendszert is (1801-ben).

Munkásságával legrészletesebben Váczy Kálmán kolozsvári botanikus foglalkozott. Életéről és munkásságáról írott könyve - mely szerkesztve és rövidítve posztumusz jelent meg 1997-ben -, magyar nyelven máig a legrészletesebb Linnét bemutató feldolgozás.

Halálának 200. évfordulóján a Fővárosi Kertészeti Vállalat emlékkövet állított Linné emlékére a budapesti Népligetben.[3]

Fontosabb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Diaeta Naturalis (1734).
  • Systema Naturae (Leiden, 1735).
  • Fundamenta botanica (Amszterdam, 1736).
  • Genera Plantarum (Leiden, 1737).
  • Flora Lapponica (1737).
  • Methodus sexualis.
  • Hortus Cliffortianus (Amszterdam, 1737).
  • Classes Plantarum (1738).
  • Flora Suecica (Stockholm, 1745).
  • Fauna Suecica (1746).
  • Materia medica (1749).
  • Philosophia botanica (1751).
  • Species Plantarum (Stockholm, 1753).
  • Politia naturalis (1760).
  • Fundamentum fructificationis (1762).
  • Genera Morborum (1763).
  • Clavis Medicinae (1767).

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ilse Jahn, Rolf Löther és Konrad Senglaub (1982): Geschichte der Biologie. Theorien, Methoden, Institutionen und Kurzbiographien. Jena: VEB Gustav Fischer Verlag.
  • Werner Plesse–Dieter Rux (1986): Biographien bedeutender Biologen. Berlin: Volk und Wissen Volkseigener Verlag.

Források, jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az „L.” rövidítése egyedülálló, ugyanis a tudományos irodalomban senki más nevét nem rövidítik le egyetlen betűre.
  2. 'Sweden 100 Kronor'. banknote.ws. (Hozzáférés: 2010. október 15.)
  3. Karl von Linne emlékkő, Szoborlap.hu

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Carl von Linné témájú médiaállományokat.