Madarak

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Madarak
Kék cinege (Parus caeruleus)
Kék cinege (Parus caeruleus)
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Madarak (Aves)
Rendek

30 rend, több, mint 9900 ismert faj

Hivatkozások
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Madarak témájú kategóriát.

A madarak (Aves) meszes héjú tojással szaporodó, meleg vérű gerinces állatok. Mellső végtagjaik szárnyakká módosultak. A madárfajok nagy része ma is repülő életmódot folytat. Testüket tolltakaró borítja. Csontjaik üregesek, légzsákokat tartalmaznak. Fogak helyett csőrrel rendelkeznek.

A madarak mintegy 10 ezer fajjal a gerincesek második legnépesebb osztálya. Ebből Magyarországon közel 400 faj fordul elő.

Törzsfejlődés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fő cikk: Dinoszaurusz–madár kapcsolat
Lásd még: A madarak evolúciója

A madarak az Archosauriák fejlődési irányához tartozó hüllőmedencéjű dinoszauruszok (Saurischia) egy csoportjának (Theropoda) ágából alakultak ki. A tollas dinoszauruszokból alakult ki a legkorábbi ismert madár, a jurakori Archaeopteryx.

Testfelépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A madarak, bár igen változatos állatcsoport, testfelépítés szempontjából viszonylag egységesek. Jellegzetességeik elsősorban a repülőképesség kialakulásához kapcsolódnak.

Lásd még: a madarak anatómiája

Látás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csontváz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy galamb csontváza

A madaraknak két koponyatípusát különböztetjük meg: a futómadarakra és tinamukra jellemző paleognath és a repülő madarakra, valamint a pingvinekre jellemző, fejlettebb felépítésű neognath koponyát. Emellett a madarakra általánosan jellemző a fogatlan csőr és a nagy méretű szemüreg.

A madarak számos (11-24) nyakcsigolyája igen lazán, heterocoelikus módon kapcsolódik egymáshoz, így a madárnyak rendkívül mozgékony. Ezzel szemben a hátcsigolyák, az ágyék- és keresztcsonti csigolyák összecsontosodtak, és az úgynevezett álkeresztcsontot vagy ágyékkeresztcsontot hozták létre.

A futómadarak kivételével az összes madárfaj szegycsontján jellegzetes tarajt (crista) találunk, amely tapadási felületet biztosít a repülőizmoknak. (A futómadarak közül egyedül a tinamualakúaknál található tarajos szegycsont, de ezek is röpképtelenek).

A mellső végtagban (szárny) elkülöníthető a felkarcsont, az orsócsont és a singcsont, valamint két kéztőcsont, de a többi kéztőcsont a kézközépcsontokkal összenőve hozza létre a carpometacarpust.

A hátsó végtagban a combcsontot, a tibiotarsust (a lábszárcsont és néhány lábtőcsont összenövéséből), a vékony szárkapocscsontot, a csüdcsontot és a lábujjperceket különíthetjük el. A legtöbb madárfajnak 4 lábujja van, de a futómadarak esetében ez redukálódhat 3 vagy 2 lábujjra.

A madarak csontjai, szemben az emlősök tömör csontjaival, üregesek, ezzel csökkentve az állat súlyát.

Izomzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A repülőizmok

A madarak szárnyát hatalmas méretű mellizmok (musculus pectoralis, musculus supracoracoideus) mozgatják, amelyek a szegycsont taraján tapadnak meg. A tarajról indulva az egyik izom (a m. pectoralis) a felkarcsont alsó felületéhez, a másik (m. cupracoracoideus) a vállízületet megkerülve a felkarcsont felső felületéhez tapad. Vagyis a szárny lecsapását és felemelését végző izmok ugyanott erednek.

A madarak lábának különleges izma a musculus pectinus, amely a térdízülethez tapad, és inakkal az egyes lábujjakhoz csatlakozik. Ha a madár behajlítja a térdét, a m. pectinus megfeszül, és a madár lábujjai összezáródnak, ezzel biztosítva a kapaszkodást.

Kültakaró[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A madarak testét tollak borítják, amelyeket evezőtollakra, fedőtollakra és pehelytollakra különítünk el.

A madarak bőre mirigyekben szegény. Legfontosabb mirigyük a farcsíkmirigy (Glandula uropygii), amelynek zsírban gazdag váladéka vízhatlanná teszi a madarak tollazatát. Egyes madaraknál különösen fejlett, más fajoknál hiányozhat. A tollak még fontos szerepet játszanak a párválasztás során illetve az álcázásban.

Emésztőkészülék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A madarak nyelőcsövének jellegzetes tágulata a begy, amelynek két típusa létezik: a két oldalra irányuló begyzsákokból álló valódi begy és a nyelőcső egyszerű tágulata, az álbegy. Előbbi a galambokra, énekesmadarakra és tyúkfélékre, utóbbi a ragadozó madarakra és a récefélékre jellemző.

A madarak gyomra két részre tagolódik, a mirigyes gyomorra és az izmos zúzógyomorra vagy zúzára, amivel a táplálékot megőrlik, mivel nincs foguk, mert az akadályozná őket a repülésben. A madaraknál ezért előfordul, hogy homokot vagy apró kavicsokat nyelnek le, hogy azok segítsék őket a táplálék összezúzásában.

Tápcsatornájuk rendre kloákában végződik, amely a tápcsatorna, az ivarszervek és a húgycső közös kivezetőnyílása.

Légzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szárazföldi állatok közül a madaraknál alakult ki a leghatékonyabb légzőszervrendszer. Kettős légzéssel lélegeznek, melynek lényege, hogy a többi állattal ellentétben nemcsak be-, hanem kilégzéskor is történik gázcsere. Ezt elsősorban a tüdő speciális felépítése teszi lehetővé.

További érdekesség, hogy a madarak hangképző szerve nem a gégében, hanem a főhörgők elágazásánál található, ezért két helyen is képződik hang. A madár ily módon képes egyszerre énekelni és levegőt venni, illetve egyszerre több hang kiadására is képes lehet. (A fülemülék például egyszerre négy különböző hang kiadására is képesek.)

A tüdő felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A madarak tüdeje és a kettős légzés (A: normál légzés, B: erőteljesebb légzés) 1. Trachea 2. Paleopulmó 3. Neopulmó 4. Hátulsó légzsák (csak a leghátsó pár) 5. Elülső légzsák

A madarak tüdővel lélegeznek, melynek felépítése erősen eltér az emlősök tüdejétől. Míg az emlősök tüdejében a levegő vakon végződő léghólyagokba (alveolusokba) fut, addig a madarakéban úgynevezett léghajszálcsövek találhatók, melyeken a levegő folyamatosan keresztüláramolhat.

Szerkezet alapján kétféle tüdőt különíthetünk el: a primitívebb paleopulmót, és a fejlettebb neopulmót. A paleopulmóban a levegő kilégzéskor és belégzéskor is ugyanabba irányba áramlik, a neopulmóban ellentétesen.

A tüdőhöz 5 pár légzsák csatlakozik, amelyek hatékonyabbá teszik a ki- és belégzést, valamint könnyebbé teszik a madár testét. A madarak tüdejének térfogata állandó, a légcserét a légzsákok nyomásváltozása működteti.

A kettős légzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A légcső (trachea) közvetlenül kapcsolódik a két hátulsó pár légzsákhoz valamint a paleo- és neopulmóhoz is. Belégzéskor a friss levegő közvetlenül átáramlik mind a paleo-, mind a neopulmón, így belégzéskor gázcsere történik. Ugyanekkor a hátulsó légzsákba is levegő kerül: egyrészt friss levegő közvetlenül a tracheából; másrészt a neopulmón átáramló, és már oxigénben szegényebb levegő is ide jut. Így a belégzés végére a légzsákban oxigénben viszonylag gazdag levegő lesz. Kilégzéskor a hátulsó légzsákokból a levegő egyrészt a légcsövön keresztül kiáramlik, másrészt ismét átáramlik a neopulmón így kilégzéskor is történik gázcsere. A légzsákból közvetlenül, és a neopulmón keresztül is kerül levegő a paleopulmóba, ezzel is növelve a gázcsere intenzitását.

Keringés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A madarak az emlősökhöz hasonlóan állandó testhőmérsékletű, úgynevezett meleg vérű állatok. Szívük két-két, szilárd válaszfal által elkülönített kamrából és pitvarból áll. Két vérkörük van, a jobb szívfél a kisvérköri, a bal szívfél a nagyvérköri keringést tartja fenn. A kis vérkörben a jobb kamrából a szén-dioxidos vér a tüdőartérián keresztül a tüdőbe áramlik, majd onnan oxigéndús vér áramlik vissza a bal pitvarba. A bal kamrából oxigéndús vér áramlik a test szövetei felé, onnan szén-dioxidban dús vér a jobb pitvarba.


Szaporodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A madarak belső megtermékenyítésűek. Egyes fajoknál, például a réceféléknél párzószerv is megjelenik.

Ez az egyetlen gerinces csoport, ahol az elevenszülés semmilyen formában nem jelent meg. Minden madárfaj meszes héjú tojásokat rak.

Életmód[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Repülés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A madarak alkalmazkodtak a repüléshez. A mellső végtag szárnnyá alakult. Az erős repülőizmok eredése a mellcsonton kiemelkedő tarajon található. Tollaik a bőr származékai, a szárny- és faroktollak a repülésre és a kormányzásra szolgálnak. Szivacsos szerkezetűek a csontjaik, ezért könnyebbek. A repülés nagy izommunkát igényel, ezért van szükségük fejlett légzésre és keringési rendszerre.

A repülés fizikai alapjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kolibri repülésének fázisai

A madarak repülését a szárny felépítése teszi lehetővé. A madarak szárnya repülés közben úgy tereli a levegőt, hogy a szárny felett gyorsabban áramoljon, mint alatta. Így a felül áramló levegő nyomása kisebb lesz. A madár az ebből adódó aerodinamikai felhajtóerőt használja fel a repüléshez.

Wing lift.png

A madárszárny (és a legtöbb repülő állat szárnyának) különlegessége, hogy lecsapáskor a szárnyprofil az állat sebességétől függően változtatható, így képes a rá ható felhajtóerőt változtatni. A madarak repülése rengeteg kutatót és mérnököt foglalkoztat. Ez a mechanizmus ugyanis sokkal hatékonyabb, mint a repülőgépekben alkalmazott, mivel ezek szárnyprofilját csak nagyon kis mértékben lehet változtatni.

A madarak között egyedülálló a kolibrifélék repülési technikája. Szárnyaikkal előre-hátra csapkodva nyolcast írnak le a levegőben, így képesek egy helyben lebegni. (Erre egyetlen más madár sem képes.) Ehhez rendkívül gyorsan kell verdesniük: a legkisebb kolibrik másodpercenként akár hetven szárnycsapásra is képesek lehetnek.

Fészeklakó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fészeklakó madarak általában csupaszon (csekély tollazattal), fejletlenül kelnek ki, a szülők még sokáig gondozzák őket. Mivel a fiókák még nem önállóak és nem tudnak repülni, nagyrészt fákon fészkelnek, hogy az utódok védve legyenek a ragadozóktól. Kevés tojást raknak, mert a szülők nem tudnak sok fiókát gondozni.

Fészekhagyó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fészekhagyó madarak fiókái képesek követni anyjukat kikelésük után és önállóan táplálkoznak. Általában talajszinten fészkelnek.

Ökológiai jelentőségük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A madarak ökológiai szerepe igen sokféle. Számos fajuk generalista, és világszerte elterjedt, sokuk pedig szélsőségesen specializálódott az élőhelyéhez vagy a táplálékához. Még egy olyan „ egyszerű” élőhelyen is, mint az erdő, az egyes ökológiai fülkék madárvilága rendkívül eltérő, változatos lehet. Más fajok élnek például az erdő legfelső lombkoronaszintjén, a cserjeszinten, és az aljnövényzet szintjén.

Egy kolibrifaj, az Eutoxeres condamini

A madarak között egyaránt találhatunk növényevőket, ragadozókat, és dögevőket. A magevők fontos szerepet játszanak az egyes növények elterjesztésében, ugyanis ürülékükkel nagyobb területre hordják szét a magokat. A nektárral táplálkozó madarak a táplálékul szolgáló növény megporzásában játszanak nélkülözhetetlen szerepet (főleg a trópusokon). Ezek között gyakran nagyon szoros koevolúciós kapcsolat figyelhető meg: a növényt kizárólag egyetlen madárfaj képes megporozni, amely pedig csak a növény nektárjával táplálkozik. Ilyen kapcsolat figyelhető meg például számos kolibrifaj esetében.

A ragadozók főleg rovarokra, kisebb emlősökre, más madarakra vadásznak. A vízimadarak a prédaállatok populációinak szabályozásán kívül fontos szerepet játszanak a vízpartok talajának megújításában. Ez különösen a tengerpartok, tengeri szigetek tápanyagszegény talaján kolóniákban fészkelő fajoknál fontos.

A partvidéktől távoleső szigeteken gyakran madarak töltik be az egyébként emlősök által elfoglalt ökológiai fülkéket, mivel az emlősök oda nem voltak képesek eljutni. Tipikus példa erre az Új-Zéland szigetén őshonos kereru, vagy a mára már kihalt moák.

Rendszerezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ma élő madarak két alosztályra tagozódnak.

Futómadár-szabásúak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A futómadár-szabásúak (Paleognathae) szájpadjának ősi jellegű, erős és nehéz csontozata van. Szegycsontjuk általában nem tarajos, röpképtelenek vagy csak ritkán repülnek. Két ismert rendjük:

Újmadárszabásúak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A újmadárszabásúak (Neognathae) csoportjában a szájpad nehéz, csontos váza visszafejlődött, szegycsontjukon nagy csonttaréj biztosítja a mellizmok tapadását. Többségük igen jól repül. Huszonnégy rendjük ismert:

A már nem, vagy ritkán használt rendek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közismert madárnevek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alábbiakban néhány közismert madártípus neve olvasható (egyszavas madárnevek!). A madarak nemét a hím és a tojó elnevezéssel különböztetjük meg. Néhány madártípus hímjének külön elnevezése van, amit zárójelben adunk meg.

Veszélyeztetettség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az IUCN Vörös Lista több mint 1200 veszélyeztetett madárfajt tartalmaz. A veszélyeztetettség legtöbbet idézett okai az élőhely elvesztése, a behurcolt fajok ragadozó tevékenysége, olajfoltok és növényvédőszerek, vadászat és halászat, valamint a klímaváltozás.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]