Tüskésszárnyú lúd
 | ||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 Plectropterus gambensis gambensis
| ||||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||
Nem fenyegetett      
| ||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||
| Plectropterus gambensis (Linnaeus, 1766) | ||||||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||||||
 A tüskésszárnyú lúd elterjedési területe
egész éves
| ||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Tüskésszárnyú lúd témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Tüskésszárnyú lúd témájú médiaállományokat és Tüskésszárnyú lúd témájú kategóriát. |
A tüskésszárnyú lúd (Plectropterus gambensis) a lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe, ezen belül a récefélék (Anatidae) családjába, azon belül a tüskésszárnyúlúd-formák (Plectropterinae) alcsaládjába tartozó Plectropterus nem egyetlen faja.
Előfordulása[szerkesztés]
A faj Észak-Afrika száraz vidékei kivételével Afrika majdnem teljes területén előfordul.
Mint a récefélék általában ez a faj is a vizes élőhelyekhez kötődik, így elsősorban folyók, tavak és mocsarak lakója. Az afrikai kontinens szezonálisan kiszáradó területein bonyolult évszakos vándorlásokat hajt végre, folyamatosan az éppen aktuális esőzéseket követve.
Alfajai[szerkesztés]
A fajnak két területileg jól elkülöníthető alfaja van. a két alfaj közötti határvonalat a Zambézi folyó adja.
- Plectropterus gambensis gambensis - A Zambézitől északra előforduló alfaj, hasa és fara fehér
- Plectropterus gambensis niger - A Zambézitől délre előforduló alfaj, csak egy kis fehér hasfoltja van és arca is majdnem teljesen fekete.
Megjelenése[szerkesztés]
Afrika legnagyobb testű réceféléje. Teljes hossza 75-115 centiméter, súlya 4-10 kilogramm. A hímek jelentősen nagyobbak a tojóknál. Tollazata javarészt fekete, arca, hasa, fara és szárnyának egy része viszont fehér. Nevét a szárnyhajlataiban található csontos tüskékről kapta, melyek rendeltetése nem teljesen tisztázott. Jellegzetes bélyege továbbá vörös lábai, erős, vörös csőre. Az idős példányoknál csupasz, vörös színű foltok vannak a nyakon.
Életmódja[szerkesztés]
Mocsarakban és átmenetileg elárasztott területeken, folyótorkolatokban él. Mivel sok helyütt az időszakos vizekhez kötődik, az esős évszakok és a vízállások függvényében vándorol.
Az esős évszakon kívül általában nagyobb csapatokban látni, amelyek a költési időszak kezdetén párokra bomlanak.
Mocsári és vízi növényekkel táplálkozik. A hólyaghúzófélékhez tartozó bogarakat is fogyaszt, melyek mérgét szöveteiben felhalmozva maga is mérgezővé válik.[1] A felhalmozott méreg a terpenoidok közé tartozó cantharidin, melyből 10 mg az ember számára már halálos lehet.[2]
Többször látni vegyes csapatban fütyülőludakkal (Dendrocygna), nílusi ludakkal (Alopochen aegyptiacus) és bütykös fényrécékkel (Sarkidiornis melanotos).
Szaporodása[szerkesztés]
Szaporodási időszaka mindig az esős évszak függvényében alakul. Poligám szaporodású madárfaj, egy hímre olykor négy tojó is jut. Fészkét a talajra, vízinövények védelmébe építi. Fészke nagyon egyszerű, többnyire egy kis lyuk a talajban, amelyet vízinövényekkel bélel ki. A tojó 6-10 tojást rak le, egyedül költi ki őket és többnyire egyedül is neveli fel a fiókákat. A szaporodási időszakban a tojók nagyon agresszívak. Nekimennek a nagyobb ragadozóknak is és ilyenkor használják szárnytüskéiket is.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Naish, Darren: Death by toxic goose. Amazing waterfowl facts part II. ScienceBlogs, 2010. június 19. [2010. augusztus 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. június 28.)
- ↑ Archivált másolat. [2017. február 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. augusztus 14.)
Források[szerkesztés]
- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2009. december 4.)
- EUR-Lex - magyar neve
- Birding.hu - magyar neve
- Jboyd.net szerinti rendszerbesorolása. (Hozzáférés: 2010. május 9.)
- T. Bartlett, Ducks And Geese – A Guide To Management, The Crowood Press, 2002, ISBN 1-85223-650-7
- Hartmut Kolbe; Die Entenvögel der Welt, Ulmer Verlag 1999, ISBN 3-8001-7442-1
- Josep del Hoyo; Andrew Elliott & Jordi Sargatal (Hrsg): Handbook of Birds of the World (Volume 1: Ostrich to Ducks). Lynx Edicions, Barcelona, 1992, ISBN 84-87334-10-5
