Varjúfélék

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Varjúfélék
Kék szajkó (Cyanocitta cristata)
Kék szajkó (Cyanocitta cristata)
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Madarak (Aves)
Rend: Verébalakúak (Passeriformes)
Alrend: Verébalkatúak (Passeri)
Alrendág: Corvida
Öregcsalád: Corvoidea
Család: Varjúfélék (Corvidae)
Leach, 1820
Nemek
Elterjedés
A varjúfélék családjának elterjedéseA varjúfélék családjának elterjedése
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Varjúfélék témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Varjúfélék témájú kategóriát.

A varjúfélék (Corvidae) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó családja. 24 nem és 118 faj tartozik a családba. Bár az északi féltekén fajokban gazdagabb és elterjedtebb a család, Európában csak 11 fajuk költ. Hagyományos (nem tudományos rendszertani) osztályozásuk szerinti fő csoportjaik a szajkók, kitták, szarkák, csókák, varjak és hollók.

Jelmagyarázat: Crystal 128 camera.png = a faj fényképét lásd lent, a Galériában!

Megjelenésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legnagyobb testű, rendszerint fekete tollazatú verébalakúak. A méretük seregélynagyság és 70 cm közötti. A hosszúkás, többnyire durva és erős csőrük egyenes vagy kissé hajlott. A tövénél serték ülnek, melyek betakarják az orrnyílást. A csüd bőre nem tagolódik pikkelyekre, viszont elől élben végződik. A hím és a tojó egyforma.

Életmódjuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számos varjúféle csoportosan keresi a táplálékát. A csoportos életmód sok szempontból előnyös, de hátrányai is vannak: minden madárnak meg kell védenie saját táplálékát a többiekétől. Ennek érdekében az eleség egy részét különböző üregekben, odúkban raktározzák. A számos rejtekhely észben tartása fejlett memóriát feltételez, emlékezniük kell ugyanis arra, hogy mit, hova és mikor rejtettek. Bizonyos táplálékok, például a rovarok romlandók, azokat nem lehet hosszú ideig tartalékolni, mások, bizonyos termések viszont sokáig nem romlanak meg. A táplálékukat a földön keresik. Sziklákon, fákon vagy odúban költenek. A legáltalánosabb a fákon, gallyakból épített fészek, melyet a pár együtt készít. A tojásaik színesek és pettyezettek. Csak a tojó kotlik, a hím viszont eteti őt. Az ivari dimorfizmus nem jellemző rájuk.

A hangjuk rikácsoló, csörgő vagy károgó, de vannak kellemesen csengő szólamaik is. Akad közöttük sok jó hangutánzó, egyesek beszédre is megtaníthatók. Intelligensek, kiváló alkalmazkodóképességűek.

Elterjedésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kárpát-medence[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legnagyobb fajuk, a holló (63 cm) a Kárpát-medencében meglehetősen ritka. Nem költözik el a területről télen sem. A tollazata csillogó fekete. Magyarországon védett. A dolmányos varjú kisebb a hollónál, szemtelen fészekrabló, a fácán sincs tőle biztonságban, ezért káros. A vetési varjú társaságkedvelő, telepesen költő, a dolmányos varjúnál valamelyest kisebb madarunk. A csóka a szajkóval a család nálunk élő legkisebb faja. Szívesen költ odúban. A szajkó vagy mátyásmadár tetszetős küllemű, jellegzetes erdei madarunk, rendkívül kártékony fészekdúló. A fekete-fehér, rendkívül hosszú farkú, kerek szárnyú szarka felismerése a kezdő madarászok számára sem okozhat gondot. Boltozott fészkét fákra és bokrokra építi.

Viselkedésökológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A varjúfélék kiemelkedően fejlett gondolkodási képességgel rendelkeznek. Az egyik legérdekesebb a varjúfélék között az Új-Kaledóniában őshonos faj, ami a természetben rendkívül sokféle és bonyolult eszközt használ a fák kérge alatt rejtőző rovarok megszerzéséhez. Érdekes képessége ennek a fajnak az úgynevezett szekvenciális vagy sorozatos eszközhasználat is. Ekkor a madarak több lépésben oldják meg a feladatot: egy adott eszközt felhasználva egy másik, a feladat megoldására már alkalmas eszközhöz jutnak. Egyik esetben a kutatók azt vizsgálták, van-e különbség a varjak táplálékkereső stratégiái között attól függően, hogy egy másik, számára vetélytársat jelentő egyed szeme láttára találja meg az eleséget, vagy úgy, hogy a másik madár azt nem látta. Az eredmény azt valószínűsíti, hogy e varjúfaj képes elképzelni, hogy egy másik egyed milyen információkkal rendelkezhet a környezetről és ezen információk alapján várhatóan hogyan fog viselkedni. Ez a képesség nagyon előnyös az egyed számára, hiszen jelentősen megnövelheti a táplálékkeresés és a fajtársakkal szembeni versengés hatékonyságát, így túlélési és szaporodási esélyei nőnek.

A szexuális szelekció meghatározó a varjúfélék esetében is. Egy faj egyedeinek legfőbb célja reproduktív sikerük növelése, ennek érdekében vetélkednek fajtársaikkal, és bizonyos, a párzási sikerességüket meghatározó tulajdonságaikra szelekció hat. A szelekció erőssége a párzásért folyó harc mértékétől függ. Mivel általában nem jut minden hímnek pár, ezért a nőstények mint erőforrások jelennek meg a hímek számára. Ez viszont azzal jár, hogy a nőstények választanak a hímek közül, mivel az utódgondozó fél a limitáló tényező. A hölgyválasz következményeként tehát a hímek között ún. epigámikus, azaz válogató szelekció alakul ki. Mivel a nőstény sok energiát fektet a tojásrakásba és az utódgondozásba, ezért fontos számára, hogy utódai minél életképesebbek és rátermettebbek legyenek (ami egyben az ő szaporodási sikerét is jelezi). Ennek érdekében a legértékesebb, genetikailag legjobb minőségű párt igyekszik választani.

A varjúpopuláció változása és megőrzésének fontossága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A varjak által okozott haszon és kár mértékének, ezen keresztül a faj gazdasági jelentőségének megítélését nehezíti, hogy az általa okozott mezőgazdasági kártételek könnyen és közvetlenül detektálhatók, míg haszna nem igazolható ugyanilyen egyszerűen és meggyőzően. Többek szerint a varjak képesek rovargradációk megfékezésére, így nagy mértékű rovarkártételek megakadályozására. Más szerzők emésztőrendszerének felépítése okán elsősorban magevőnek ítélték, és növényvédelmi szerepét egyáltalán nem tartották jelentősnek. A vitát végül egy kutatómunka nyomán Dr. Vertse Albert összefoglaló tanulmánya zárta le, a faj kímélete mellett foglalva állást.

A vetési varjú alakulását illetően 1942-ben végezték az első felméréseket. Ekkor 270 telepen 169 466 pár volt az országos költőállomány. Az évek során a kemizálás és a monokultúra elterjedése, valamint az emberi beavatkozások eredményeként az állomány a mai napig folyamatosan csökkent. Az erőteljes számbeli csökkenés mellett a hazai állomány egyre nagyobb hányada költ belterületen vagy lakott települések közvetlen közelében. A varjak a rendszeres üldöztetés elől szinte menekülésszerűen költöztek emberi települések közelébe, városi parkokba. Ez a tendencia már a nyolcvanas évektől megfigyelhető volt, és üteme a mai napig töretlen.

Mindemelett ezek az új, a vetési varjú által kényszerből választott fészkelőhelyek nem kedveztek a velük társfészkelő, védett ragadozómadarak – erdei fülesbaglyok, vörös és kék vércsék – számára. A kék vércsék számára a jelenlegi elterjedési területükön fészkelésre alkalmas vetési varjú telepek száma 53. Közülük 2006-ban 21 telepen foglaltak fészket a kék vércsék. A vetési varjú telepeinek védelme tehát messze nem csupán a varjak állományának megőrzése szempontjából nagy jelentőségű.

A vetési varjú életmódjával, az állomány jelenlegi területi eloszlásával összefüggő konfliktushelyzetek alapvetően három fő csoportba sorolhatók. 1. Táplálkozása révén kárt tesz a mezőgazdasági terményekben 2. Kárt okoz a vadgazdálkodásban 3. Belterületen lévő telepi a varjak zaja és piszkítása miatt irritálják a lakosságot

A vetési varjú legjellemzőbb kártétele, hogy kiforgatja, kiveri az ún. „szög” fenológiai fázisban lévő kukorica vetőmagot. Ennek megelőzésére a legegyszerűbb és legszerencsésebb mód, ha a vetési varjú telep közelében a gazda nem kukoricát vet. Ha mégis, a földtulajdonosok, gazdálkodók a helyes agrotechnológia betartásával, megfelelő kármegelőzési módszerekkel jelentős mértékben tudják csökkenteni a varjúkártétel kialakulásának esélyét. A varjútelep közelében a napraforgó-, kukoricamagok, magtörmelék, rostalja elterítésével odacsalhatjuk a madarakat, mert ha tehetik, inkább ezt szedik fel, mintsem keményen dolgozzanak a földben megbúvó vetőmagért.

Riasztásra a hagyományos, hanghatáson és vizuális elrettentésen kívül alkalmazható még a madárriasztó „műsas”, madárriasztó lézer, illetve a „FireFly”. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy a varjúfélék intelligensek, gyorsan tanulnak, így a rendszeres felügyelet nélküli, kiismerhető riasztási módok várhatóan hatástalanok lesznek. Viszont a kombinált, állandó őrzés mellett kivitelezett riasztás hatásos lehet. A vetési varjú jelenlegi állománysűrűsége mellett a hazánkban költő varjak tekintetében a fajnak számottevő vadgazdálkodási jelentősége nincs. Az esetleg előforduló kár a téli időszakban etetésre kiszórt szemestakarmányban okozott veszteség lehet.

A vetési varjú fészektelepek és a varjútelepeken költő kék vércsék védelmét a gazdákkal közös, a Natura 2000-es és ÉTT területeken megvalósuló, természetkímélő gazdálkodási módok szolgálják leginkább.

A varjak száma a tél közepén a legnagyobb, amikor a vándorló madaraknak köszönhetően számuk egy-egy helyen az egymilliót is elérheti. Számuk februárban kezd apadni, amikor a telelő állomány maradék csapatai is elhagyják az országot. A varjak tömeges megtelepedésével hazánkban az eddigi adatok szerint nem számolhatunk, a varjútömegek tehát időszakos vendégek.

Bár a vetési varjú 2001. óta védett, fészektelepeit, és ezen keresztül – legalábbis a keleti országrészben – a varjútelepeken költő kék vércséket a mai napig veszélyeztetik a varjak ellen irányuló célzott akciók, fiókaszedések, kilövések, fakivágások. A vetési varjú védelmével, az állomány helyzetével és a kék vércse védelmében játszott szerepével kapcsolatos tájékoztatás, szemléletformálás terén a tapasztalatok szerint mind a hivatalos szervezeteknek, mind a madárvédelemmel foglalkozó civil szervezeteknek jelentős szerep jut. A vetési varjú és a vele társfészkelő kék vércse a természetvédelem rendszerszemléletű védelmi stratégiájának emblematikus fajai lehetnek.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Solt Szabolcs: A vetési varjú populáció alakulása, a faj védelmi státusza a kezdetektől napjainkig

Rendszerezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A család az alábbi nemeket és fajokat foglalja magában.

A varjúfélék tágabb értelmezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Sibley–Ahlquist-féle madárrendszertan a fentieken kívül a varjúfélék közé sorolja a verébfélék rendjén belüli számos további hagyományos család tagjait is. A varjúféléket 7 alcsaládra osztják és ezek valamelyikébe sorolják be a hagyományos rendszertan szerinti alábbi családok fajait is (a nyíl után a Sibley-Ahlquist rendszertan szerinti alcsalád neve):

Galéria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szajkók - Platylophus, Gymnorhinus, Cyanocitta, Aphelocoma, Cyanocorax, Calocitta, Garrulus, Perisoreus

Kitták - Urocissa, Cissa

Szarkák - Cyanopica, Dendrocitta, Pica

Pusztai- és fenyőszajkók - Podoces, Nucifraga

Csókák, varjak és hollók - Pyrrhocorax, Corvus