Moafélék

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Moafélék
Haast-féle sas moákra támad
Haast-féle sas moákra támad
Természetvédelmi státusz
Kihalt
Kihalás ideje: 16. század
Status iucn EX icon.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Osztály: Madarak (Aves)
Öregrend: Futómadár-szabásúak
(Paleognathae)
Rend: Struccalakúak (Struthioniformes)
Család: Moafélék (Dinornithidae)
Bonaparte, 1853
Alcsaládok
  • Megalapteryx-félék (Megalapteryginae)
  • Anomalopteryx-félék (Anomalopteryginae)
  • Óriás moák (Dinornithinae)
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Moafélék témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Moafélék témájú kategóriát.

A moafélék vagy moák (Dinornithidae) egykor Új-Zéland szigetein élt, hatalmasra nőtt röpképtelen madarak voltak. A struccalakúak (Paleognathae) rendjének egyik családját alkották.

Leírásuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A moákat Richard Owen fedezte fel az európai tudomány számára 1839-ben. Azóta is csak töredékes csontjaik alapján ismerjük őket: közülük a „legkisebbek” alig 1 méter magasak és 18 kg tömegűek voltak, a legnagyobbak magassága pedig elérte a 3,6 métert, tömegük pedig a 230 kg-ot. A 19. században csontjaik alapján kezdték el leírni az egykori fajokat, aminek eredményeképpen a 20. század második felében már a molekuláris biológia segítségével kellett „rendet” rakni a fajok között. Ugyanis az állatvilágban szokatlan módon a legtöbb faj hímjei sokkal kisebbek voltak, mint a nőstények (nemi dimorfizmus), ezért egyazon faj hímjeit és nőstényeit sokszor más fajként írták le. A molekuláris biológia továbbá az egyes fajok közötti leszármazási kapcsolatokat is megadta.

Életmódjuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes példányoknak a gyomortartalma is fennmaradt: ebből tudjuk, hogy főleg rovarokkal, puhatestűekkel, kisebb kétéltűekkel, illetve magvakkal, bogyókkal, gyümölcsökkel és levelekkel táplálkoztak. Más madarakhoz (és a hüllőkhöz) hasonlóan kisebb köveket is nyeltek, hogy segítsék a táplálékuk emésztését. Általában egy, ritkábban két tojást költöttek ki, amelyek héjai szerte Új-Zélandon fellelhetőek. Egyes kutatók feltételezik, hogy az egyes fajok jellegzetes hangokat adhattak ki: így hívogathatták egymást Új-Zéland többnyire nehezen járható területein.

Új-Zéland szigeteinek – az elszigeteltségük miatt – egyedülálló volt a faunája: az emlősöket csak néhány denevérfaj képviselte, nagyméretű hüllők sem éltek a szigeteken: így a szárazföldi gerincesek nagy részét a madarak adták. Mintegy tíz röpképtelen moa-faj élt a két szigeten, a túlnyomó részük erdőkben: gyakorlatilag ők foglalták el azokat az „ökológiai fülkéket” (niche), amelyeket más földrészeken az erdei emlősök (például őzek) töltenek ki. Ennek a faunának a csúcsragadozója egy óriási sasszerű ragadozómadár, a Haast-féle sas volt, amely a levegőből vadászott a moákra.

Fajaik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Richard Owen a moák első leírója a Dinornis csontvázával

A moák rendjén belül 3 alcsaládba és 6 nembe sorolva az alábbi 10 fajt írták le:

Megalapteryx-félék (Megalapteryginae) alcsaládja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Megalapteryx nem
    • Megalapteryx didinus (felföldi moa)
      Kb. 130 cm magas és 25 kg tömegű lehetett. Egyike volt a legkisebb moáknak: Új-Zéland magasabban fekvő, hűvösebb erdeiben élt.

Anomalopteryx-félék (Anomalopteryginae) alcsaládja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Anomalopteryx nem
    • Anomalopteryx didiformis (kis bozóti moa)
      Mintegy 130 cm magas és 30 kg tömegű lehetett. Mind az Északi-, mind a Déli-szigeten előfordult.
  • Pachyornis nem
    • Pachyornis elephantopus (nagylábú moa)
      Kb. 180 cm magas és 145 kg tömegű lehetett. Robusztus testalkatú madár volt: (testéhez képest) rövid és vastag lábai és hatalmas csőre volt. A Déli-szigeten élt.
    • Pachyornis australis (tarajos moa)
      Ez a faj mintegy 75 kg tömegű lehetett és a teljes Déli-szigeten előfordult, főleg annak hideg és hűvös hegyi régióiban. Szintén zömök testalkatú volt, de kevésbé, mint a nagylábú moa.
    • Pachyornis geranoides (régen: Pachyornis mappini; Mantell moája)
      Mintegy 130 cm magas és 30 kg tömegű lehetett, tehát viszonylag „kicsi” volt. Az Északi-sziget erdeiben élt.
  • Emeus nem
    • Emeus crassus (keleti moa)
      Kb. 150-180 cm magas és 50-70 kg tömegű lehetett. A Déli-sziget keleti részének ritkás erdeiben, bozótosaiban élt. zömök testalkatú madár volt.
  • Euryapteryx nem
    • Euryapteryx gravis (régen: Euryapteryx geranoides; erős lábú moa)
      Mintegy 150 cm magas, zömök testalkatú madár volt, viszonylag rövid lábakkal. Az egész Déli-szigeten és az Északi-sziget déli részén élt.
    • Euryapteryx curtus (parti moa)
      Kb. 130 cm magas és 20 kg tömegű lehetett. Egyike volt a legkisebb moáknak. A hím valamivel kisebb volt, mint a nőstény. Az Északi-szigeten élt.

Óriás moák (Dinornithinae) alcsaládja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Óriás moa rekonstrukciója a Wellingtoni Múzeumban
  • Dinornis nem
    • Dinornis novaezealandiae (északi óriás moa)
      3 méteres magasságukkal a legnagyobb moák közé tartoztak. A testméretükhöz képest viszonylag kis fejük, széles és lapított csőrük, kis szemeik, hosszú nyakuk, erőteljes testük és vastag lábaik voltak. Az Északi-szigeten éltek. Tojásaik nagyobbik átmérője 24 cm, a kisebbik 18 cm volt.
    • Dinornis robustus (déli óriás moa)
      Magasságuk elérte a 3,6 métert, tömegük pedig a 230 kg-ot, így ezt a fajt tekinthetjük – a szintén kihalt elefántmadár-félék után – a valaha élt legnagyobb madárnak.[1] Hasonló testfelépítésű volt, mint a Dinornis novaezealandiae, de a Déli-szigeten élt.

Evolúciós kialakulásuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Moa csontváz, Magyar Természettudományi Múzeum.

A moák ősi röpképtelen madarak leszármazottjai. Ez azt jelenti, hogy már őseik sem voltak képesek repülni, ellentétben például a Mauritius-szigeti dodóval, amely a szárnyai segítségével érkezett Mauritius szigetére és a ragadozók hiánya miatt veszítette el röpképességét. A röpképtelen óriásmadarak a kainozoikum elején a dinoszauruszok kihalásával indultak gyors fejlődésnek: amikor a szárazföldeket már nem uralták a hüllők, de még az emlősök sem indultak robbanásszerű fejlődésnek. Így ezen madarak virágkora a harmadidőszak (tercier) volt, ekkor minden kontinensen jelen voltak. Hanyatlásukat a nagy testű, méhlepényes ragadozók megjelenése okozta a negyedidőszakban (kvarter).

Az egykori Gondwana, vagyis a Nagy Déli Kontinens maradványain (Afrika, Dél-Amerika, Ausztrália és Új-Guinea) máig fennmaradt az ősi röpképtelen madarak néhány faja: Afrikában a struccfélék, Dél-Amerikában a nandufélék, Ausztráliában az emufélék, Új-Guinea szigetén a kazuárfélék. Madagaszkár szigetén pedig a már kihalt elefántmadár-félék éltek. Mindezek a madarak a futómadár-szabásúaknak a moák melletti másik evolúciós ágába, a struccalakúak rendjébe tartoznak. (Egy másik elterjedt rendszertani felosztás a moákat is ide sorolja.)

Új-Zéland szigetein azért maradhattak fenn ma már archaikusnak számító állatfajok, mert azok már a mezozoikum óta gyakorlatilag elszigetelődtek a nagy szárazföldektől: a sziget a jura során vált el Gondwanától. Ettől fogva a két sziget állatvilága más földrészektől elszigetelten fejlődött: új állatfajok csak a levegőből vagy a vízen keresztül települhettek be.

Kihalásuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kihalásuk a maorik betelepülése után kezdődött, a XVIII.század elejére tehető a teljes kipusztulásuk. Nagyon valószínű, hogy a bennszülöttek intenzíven vadászták: a régészek számos helyet találtak Új-Zélandon, amelyek tanúsága szerint a maorik valóságos mészárlásokat vittek végbe a moák között. Apróbb zsákmányállataikat pedig a behurcolt patkányok irtották. (Erről bővebben: pleisztocén megafauna.)

Mikor az első európai hajósok kikötöttek a szigeteken (James Cook, 1769), már nem találkoztak élő példányokkal. Ennek ellenére néha felröppen a hír, hogy egyesek napjainkban is látni vélnek egy-egy példányt, azonban létezésüket néhány bizonytalan felvételen kívül semmi sem bizonyítja.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Davies, S. J. J. F. (2003)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]