Kuba

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kubai Köztársaság
República de Cuba
Kubai Köztársaság zászlaja
Kubai Köztársaság zászlaja
Kubai Köztársaság címere
Kubai Köztársaság címere
Nemzeti mottó:
Spanyol: Patria y Libertad
(„Haza és szabadság”)
Nemzeti himnusz:
La Bayamesa
LocationCuba.svg

Fővárosa Havanna
é. sz. 23° 08′, ny. h. 82° 23′
Államforma szocialista köztársaság
(kommunista pártállam)
Vezetők
Elnök Raúl Castro
Alelnök José R. Machado Ventura
Hivatalos nyelv spanyol
Függetlenség Spanyolországtól
kikiáltása 1868. október 10.
ténylegesen 1902. május 20.

Tagság A G20, a G77, az ALADI, az ALBA, az ENSZ és a Latin Unió
Népesség
Népszámlálás szerint ismeretlen +/-
Rangsorban 76
Becsült 11 173 934 fő (2012. szeptember)
Rangsorban 76
Népsűrűség 102 fő/km²
GDP 2006-os becslés
Összes 39 170 millió dollár (n/a)
PPP: 44 540 millió dollár
Egy főre jutó 3 500 dollár (n/a)
PPP: 4 000 dollár
HDI (2004) 0,826 (50) – magas
Földrajzi adatok
Terület 110 861 km²
Rangsorban 105
Egyéb adatok
Pénznem Kubai peso (CUC)
Nemzetközi gépkocsijel C
Hívószám 53
Internet TLD .cu
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kuba témájú médiaállományokat.

Cu-map.png

Kuba (hivatalosan Kubai Köztársaság, spanyolul República de Cuba) egy karibi szigetország, területéhez Kuba szigetén túl – mely a Nagy-Antillák legnagyobb tagja – hozzátartozik még 1600 kisebb szárazulat is, amelyek közül méretével kiemelkedik a Pinos-sziget. Az egykori spanyol gyarmat ma a legnépesebb karibi ország, egyben a világ egyik utolsó szocialista berendezkedésű állama. 1972 és 1991 között a KGST tagja. A Egyesült Államok az országtól bérli a haditengerészeti támaszpontjáról és börtönéről hírhedt Guantánamói-öblöt.

Földrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kuba műholdképe

A Karib-tenger északi szigete, keletről az Atlanti-óceán, nyugatról a Mexikói-öböl, délről pedig a Karib-tenger mossa határait. Bár sziget, közel van az Amerikai Egyesült Államok déli részéhez, Floridához. Keletről a Bahama-szigetek, délről Jamaica és Haiti a szomszédja, míg pár száz kilométerre nyugatra Mexikó terül el.

Kuba domborzati térképe
Tájkép, karsztos szigethegyek Pinar del Rióban

Domborzata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kuba leginkább sík, hegyvidékkel az ország délkeleti részén. Legalacsonyabb pontja tengerszinten van (0 m), legmagasabb pontja a Turquino csúcs (2005 m).

Felszíne tagolt, domborzata nagyobb részben sík terület.

Vízrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leghosszabb folyója, a Rio Cauto 343 km hosszú, nem hajózható

Éghajlat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Éghajlata trópusi, meleg és esős, ideális üdülésre, kikapcsolódásra. Fekvése miatt évente többször söpörnek végig a hurrikánok a szigeten.

Egész évben 22-28 °C közötti átlaghőmérséklettel. Az év 300 napján, 7-8 óra a napsütéses órák száma naponta. Klímáját 2 évszak határozza meg igazán: egyik a száraz, mely novembertől áprilisig tart, a másik az esős, mely májustól októberig.

A száraz évszak inkább enyhe, kevesebb csapadékkal. Az esős évszak forróbb és csapadékosabb, ami nem azt jelenti, hogy napokon keresztül szakad az eső, inkább csak záporok, zivatarok fordulnak elő gyakrabban. A páratartalom igen magas egész évben, kb. 80% körül mozog.

Élővilág, természetvédelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország területének 10%-án építési tilalom van a természet védelme érdekében. Nincs azonban egységes szabályok szerint működő természetvédelmi rendszer. Minden védett terület egyedi, helyi szabályok szerint működik.[1]

Searchtool right.svg Lásd még: Kategória:Kuba állatvilága

Nemzeti parkjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Természeti világörökségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Történelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kuba indiánjai. 1558-as rajz.
Kolumbusz első útja

Az első emberek I. e. 3500 tájékán érkezhettek a szigetre.[forrás?]

A spanyol kolóniák kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kolumbusz Kristóf 1492-ben szált partra a szigeten. Ekkor az arawakok éltek itt, akik az akkori időben igen elterjedt etnikai csoportja volt az egész karibi térségnek. Amikor a nagy felfedező partra szált, mintegy 100 000 lehetett az őslakos tainok és ciboneyek (más írásmód szerint „siboney”) száma. A tainok földművelők voltak, míg a ciboney törzsek vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak.

Maga a Kuba szó is taino nyelven van, cubanacan központi helyet jelent.

Sebastian de Ocampo 1509-1511 között teljesen feltérképezte, majd 1512-ben Diego Velázquez de Cuéllar felfedezte és meghódította a szigetet. Ezután kezdtek teljesen berendezkedni és egymás után épültek fel az első települések. Az első Nuestra Asuncion de Baracoa volt 1511-ben, majd ezután a fontosabb városok jöttek, mint Santiago de Cuba, Bayamo, Puerto Principe és 1514-ben Habana, melyet San Cristóbal de Habanáról, egy helyi főnökről neveznek el.

A spanyol gyarmat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erőd az 1500-as évekből, Castillo del Morro

A spanyol hódítók fokozatos berendezkedése nyomán megindult és fellendült a kereskedelem, bár a kalóztevékenység megnehezítette a gyarmat elérését. Az őslakosokra kivetett robot miatt a sziget lakossága megcsappant, a munkaerő pótlására nagyszámú rabszolgát telepítettek be. A sorozatos rabszolgafelkelések hatására a gyarmattartók etnikailag és nyelvileg vegyesen telepítették a feketéket, hogy ezzel is csökkentsék a lázadás esélyét.

1533-ben kerül sor a fekete bőrű rabszolgák első felkelésére a fiatal gyarmat történelmében. a felkelést leverték. 1538-ban a francia kalózok felgyújtják Havannát. Abban az időben Havanna mindössze 70-80 házból állt. 1554-ben szintén francia kalózok támadták meg Santiagót, majd 1555-ben Havannát. A város védelmére 1597-ben befejezték a Castillo del Morro nevű erőd építését a Havannai öböl bejáratánál, ami ma is áll, turisztikai nevezetességként szolgál.

A virágzó kereskedelem hatására a sziget jelentősen fejlődött, a 18. század közepére Havanna a térség egyik legjelentősebb városává lett. 1602-ben Kuba lakossága eléri a 20 ezret, amiből 13 ezer Havannában él. 1607-től Havanna az ország fővárosa.

A spanyol–angol háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyarmatokért megindult a nagy birodalmak közt a háború. Az első nagyobb összecsapás 1588-ban a spanyolok Anglia elleni hadjárata volt, és bár a spanyol flottát, az Armadát legyőzhetetlennek hitték, Anglia partjainál megsemmisült. Ekkor indult el az angol világbirodalom térhódítása, sorra szerezte meg a gyarmatait, végül Kubába is elért. 1762-ben Anglia hadat üzent Spanyolországnak, az angol flotta meghódította a sziget fővárosát és kereskedelmi központját, Havannát.

A sziget azonban megmaradt spanyol gyarmatnak, székhelyét Santiagóba helyezték át. Egy évvel később francia–angol–spanyol tárgyalások után békét kötöttek. A spanyolok visszakapták Havannát, cserébe lemondtak Floridáról.

1708-ban egy királyi rendelet alapján a rabszolgák megvásárolhatják szabadságukat. 1762 és 1838 között 391 000 rabszolga érkezett Kubába. Az 1774-es népszámlálás szerint Kuba lakossága 172 620 fő, amiből: 96 440 fehér; 31 847 szabad fekete és 44 333 fekete rabszolga.

1776-ban Havannában színház épült. 1777-ben Kuba saját gyarmati kormányt kapott, a spanyol korona főkapitányának fennhatósága alatt. 1784-ben Spanyolország megtiltotta, hogy Kuba Spanyolországon kívül más országgal bármiféle kereskedelmi kapcsolatot tartson fenn. 1790-ben Luis de Las Casast nevezték ki főkapitánynak (1796-ig volt e tisztségben). Szintén 1790-ben kiadták az első kubai újságot. A profitot az iskoláknak adományozták. 1793-ban engedélyezték a korlátozott kereskedelmet az Amerikai Egyesült Államokkal. Ugyanabban az évben Spanyolország hadat üzent Napóleonnak.

A függetlenségi törekvések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amerikában az első jelentősebb függetlenségi harc az Amerikai Egyesült Államok létrejöttéhez vezetett 1783-ban. A függetlenségi törekvések megjelentek a térség más államaiban is, például Haiti francia gyarmaton. Onnan 1791-ben sok francia kénytelen volt Kubába menekülni. Ők honosították meg a kávéültetvényeket. Az ültetvények száma jelentősen gyarapodott, a mezőgazdasági export növekedett. Emiatt mind több rabszolgát hoztak be a szigetre.

1795-ben Spanyolország békét köt Franciaországgal, illetve lázadás tör ki Kuba keleti részén, amelynek a célja a feketék és fehérek közti egyenlőség elérése. A lázadást egy szabad fekete vezette (Nicolás Morales), különlegessége volt, hogy a fehérek és a feketék összefogtak, együtt harcoltak az egyenlőségért.

1796-ban ismét betiltották Kuba kereskedelmét az Amerikai Egyesült Államokkal és Spanyolország hadat üzent Nagy-Britanniának. 1803-ban Franciaország (Spanyolország szövetségese) ismét Nagy-Britanniával harcolt.

1805-ben a kubai cukortermelés eléri a 34 000 tonnát. 1795 ben a cukortermelés csak 14 000 tonnát tett ki.

1808-ban Napóleon császár megtámadta Spanyolországot, Anglia lett Spanyolország új szövetségese. Május 6-án a spanyol király, VII. Ferdinánd lemondott trónjáról. Júniusban Napóleon fivérét Józsefet nevezi ki Spanyolország új királyának.

1810-ben sikertelenül próbálták a kubai vezetőket bevonni egy Spanyolország ellenes lázadásba, 1812-ben 9 felkelőt fejeztek le.

A 19. század elejére egyre inkább visszhangot kaptak a függetlenségi mozgalmak törekvései, Kuba azonban a latin-amerikai országok függetlenségi harca idején hű maradt a spanyol koronához. Ennek okai: a kubai telepesek jóléte az Európával való kereskedelemtől függött, féltek a spanyolok kivonulása után esetleg kitörő rabszolgalázadástól, és jobban tartottak az Egyesült Államok növekvő hatalmától, mint a hanyatló spanyol uralomtól. Számított az is, hogy folyamatos volt Kubába a spanyolok beáramlása a társadalom minden rétegéből. A népesség összetételének alakulása már évtizedekkel azelőtt eltért a többi spanyol gyarmattól. A beköltözők részesei lettek a lassan kialakuló kubai nemzettudatnak. Ezen kívül jelentős gond volt a kalózkodás, az ellenük való védelemben pedig nélkülözhetetlenek voltak a szigeten tartózkodó spanyol csapatok.

Mivel az USA támogatta Európával szemben a rabszolgaságot, sokan az USA-hoz szerettek volna csatlakozni. Mások a teljes függetlenséget tűzték ki célul. Volt egy harmadik csoport is, akik egy óvatosabb reform mellett korteskedtek.

1817-ben betiltották a rabszolga-kereskedelmet a szigeten (nem a rabszolgaságot, hanem csak a rabszolgák eladását). A népszámlálás szerint Kuba jelentősen nőtt az előző népszámlálás óta. Az eredmények a következők: 552 000 lakos, amiből 239 000 fehér, 331 000 színes bőrű.

1818 és 1819-ban bizonyos régi lakosoknak különleges jogokat adnak (például földtulajdon).

1821-ben új főkapitány veszi át a hatalmat. Spanyolország ekkoriban már az Újvilágot nagyrészt elvesztette. Az önállóság és szabadság vágya erősebb volt mint a spanyol elnyomás. Független már Peru, Venezuela, Columbia, Haiti stb. 1823-ban José Francisco Lemus kubai költő konspiratív szervezetet hoz létre, a függetlenség elérése érdekében.

1826-ban kivégeztek 2 kubai függetlenségi aktivistát a spanyolok. A nevük Francisco Agüero y Velazco és Andrés Manuel Sánchez. Ők a kubai szabadságharc első mártírjai.

1827-es népszámlálás: 704 000 lakos, amiből 311 000 fehér, 286 000 rabszolga, 106 000 szabad fekete és mulatt. Az országban 1000 cukormalom volt, 5534 dohányfarm, 2067 kávéültetvény.

1830-ban Spanyolország durva lépéseket tett Kuba ellen: jelentősen növelte az adót, és kedvezőtlen hatósági árat szabott Spanyolországba irányuló exportra.

1832-töl Kuba új főkapitánya Mariano Ricafort. Az angolok betiltották gyarmataikon a rabszolgaságot. A spanyolok nem követik a példát. 1833-től Spanyolország királynője II. Izabella.

1834 – Spanyolország diktatúrát vezetett be Kubában. Miguel Tacón az új főparancsnok, aki a spanyolok embere, az ő szemében a kubai nép a spanyolok ellensége, akiket meg kell védeni a kubaiaktól. Kuba vezető rétege akkoriban Spanyolországban született földbirtokosokból állt, akik szemben álltak a criollo (kreol) helyi spanyol eredetű lakossággal, amelynek már ébredezett a saját nemzettudata.

1835-ben született Tomás Estrada Palma, későbbi szabadságharcos, majd a Kubai Köztársaság első elnöke.

1842-es népszámlálás: 1 037 624 lakos, amiből 448 291 fehér, 152 838 szabad fekete, 436 495 rabszolga.

1847-ben néhány gazdag kubai és gazdag amerikai találkozott, hogy a két ország egyesítéséről tárgyaljanak. 1848-ban az USA 100 millió dollárért meg akarja venni Kubát. Spanyolország nemet mondott az ajánlatra.

1849–ben kínai munkások érkeztek Kubába. Ma Kuba lakosságának kb 1%-a kínai.

1851-ben Narciso Lópezt kivégezték Havannában. Ő az Amerikai Egyesült Államok és Kuba egyesülését akarta elérni.

1852-ben Amerika másodszor is, szintén sikertelenül, meg akarta venni Kubát.

1853. január 28-án született José Martí Havannában. Ő a kubai függetlenség hőse. Ugyanebben az évben New Yorkban Kuba lerohanásáról tárgyaltak kubai vezetőkkel. Az amerikai tárgyalók egyik fő feltétele a Spanyolország elleni harc támogatásához, hogy a rabszolgaságot ne szüntessék meg, amerikai legyen a főparancsnok (John A. Quitman), teljes diktatúrát vezessenek be. Szintén 1853-ban kinevezték Marquis Juan de la Pezuelt Kuba főkapitányává, ő közismerten a rabszolgaság ellensége volt. December 23-án bizonyos feketéket szabadnak nyilvánítottak, kemény szabályokat szabtak a rabszolga-kereskedők tevékenységére. Megtiltották új rabszolgák behozatalát a szigetre.

1854-ben az amerikaiak harmadszorra is ajánlatot tesznek Kuba megvételére. Ezúttal 130 millió dollárt ajánlottak. Spanyolország ezt az ajánlatot is visszautasította.

Áprilisban a legnagyobb rabszolga-kereskedők megbeszélést tartottak az amerikai konzullal Havannában. Kérték, hogy Amerika azonnal rohanja le Kubát, ezáltal akadályozzák meg a rabszolgaság megszüntetését. Szintén ebben az évben 3 amerikai diplomata Belgiumban Kuba elfoglalását a rabszolgaság utolsó esélyének tekintette (a diplomaták rabszolgapártiak voltak). 1855-ben Kubában kitudódik Quitman terve, és emiatt lemond Kuba elfoglalásáról.

1865-ben megalakul a reform párt, amelynek fő célja a rabszolgaság eltörlése.

1867-ben Spanyolország újra adót emelt Kubában. Közben Amerika megpróbálja meggyőzni hogy lazítsa a szigorú rabszolga-kereskedelmi törvényeket.

1868. szeptember 23-án kikiáltották a szabad Puerto Rico köztársaságot. Kuba immár az egyetlen spanyol gyarmat az Újvilágban, ezért a spanyolok semmiképpen sem akarják engedni Kuba önállóságát. Augusztus 14-én Santiago De Cuba-ban megalakították a forradalmi bizottságot és a forradalom kezdetét december 24-ére tűzték ki (végül hamarabb tört ki). A kubaiknak most már elegük van a spanyol uralomból. Októberben Kuba főparancsnoka megtudta, hogy forradalom készülődik, oly módon, hogy egy forradalmár felesége elárulta a tervet gyónás közben egy papnak, aki rávette őt, hogy értesítse a hatóságokat. Minderről a szabadságharcosok úgy értesültek, hogy egy szabadságharcos postai dolgozóhoz kerül az az üzenet, amelyben a főparancsnok a helyi kormányzón számon kérte 6 felkelő letartóztatását, és hozzátette, hogy Kuba Spanyolország része és mindörökké az is marad. Ezek után Carlos Manuel de Céspedes elindította a felkelést. A tízéves háború igen véres volt, rengeteg ültetvényt pusztítottak el. A harc a felkelők belső nézeteltérései miatt bukott el. Végül a spanyolok győzelmével és feltételeivel 1878-ban véget ért a több mint 250 000 áldozatot követelő felkelés.

Ekkoriban tűnt fel José Martí. Bár száműzetésben élt, sokat tett hazájáért. Sikerült elérnie, hogy 1886-ban Kubában eltöröljék a rabszolgaságot. Ez persze a kubai gazdaság összeomlásához vezetett. A rabszolgák hiányában nem tudtak versenyképes áron termelni, ráadásul az amerikai tőke ereje fojtogatta őket. Amerikai tőkések kezében kezdtek összpontosulni az ültetvények, a cukor- és a dohányipar is.

1895-ben tört ki a második függetlenségi háború, amelyben meghalt a kubai szabadság példaképe, José Martí is. A harc tovább folyt, három év múlva azonban USA is beavatkozott. 1898. február 15-én havannai kikötőben felrobbant az amerikai Maine csatahajó, a kor legnagyobb amerikai hadihajója. Bár a hajó a lőszerraktárában történt robbanás miatt pusztult el, az amerikai vizsgálat szerint az elsődleges robbanás egy búvár által a hajó alá juttatott vízi akna volt. Bár személyi kapcsolatokat sohasem bizonyítottak, az amerikai kormány a kubai spanyol hatóságokat tette felelőssé, és hadat üzent Spanyolországnak. Spanyolország elvesztette Kubát is. (Meg a Fülöp-szigeteket.)

A sziget 1898 decemberében hivatalosan is, a spanyol-amerikai 1898-as párizsi békeszerződés értelmében, az USA védnöksége lett. Önálló köztársasággá alakult Kuba, de alkotmánya szerint az Egyesült Államoknak joga volt beavatkozásra, Kuba pénzügyeinek és külügyeinek felügyeletére.

A független Kuba[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 20. század elejére Kuba teljesen kimerült a harcokban, amelyekben közel 400 000 ember halt meg. A gazdaság romokban hevert, a szociális problémák pedig állandóan lázadással fenyegettek. Az amerikai kormányzat a fejlődés lehetőségét teremtette meg azzal, hogy támogatta az amerikai befektetéseket.

1902-ben lett Kuba független. Az első kubai elnök Tomás Estrada Palma. Kuba függetlenségét erősen csorbította a Platt Nyilatkozat, mely szerint az USA jogosult bármikor beavatkozni Kuba belügyeibe annak "függetlensége és stabilitása érdekében". A Platt Nyilatkozatot csak 1934-ben helyezték hatályon kívül. De facto csak akkor nyeri el Kuba a teljes szuverenitását.

1912-ben lázadás tört ki a faji megkülönböztetés ellen. Kíméletlenül lépett fel a kormány a lázadás ellen, amerikai katonákat is bevetettek. Más nézet szerint a szeparatista lázadók faji tisztogatás módszerével éltek.

1925-ben Gerardo Machado Morales tábornok vette át a hatalmat, aki elfojtotta a szakszervezeti megmozdulásokat, de fontos gazdaságfejlesztési beruházások történtek akkoriban.

1933-ban Fulgencio Batista katonai puccsal magához ragadta a hatalmat. 1940-ben megnyerte a választásokat, egy széles pártkoalíció jelöltjeként, mely koalíciónak a Kubai Kommunista Párt is részese volt. Nagy népszerűségnek örvendett, 1944-ben újraválasztották.

Az 1948 után demokratikus módon hatalomra kerülő Ramon Grau és Carlos Prío Socarrás tevékenységét a tehetetlenség, a korrupció jellemezték. Jelentősen nőtt az amerikai gengszterek és bűnözői csoportok befolyása.

Az 1952-es elnökválasztás első fordulója után Fulgencio Batista egy újabb vértelen államcsínyt követett el, ismét ő lett az elnök. Batista azonban nem volt hajlandó visszatérni az alkotmányos kormányzáshoz, ezért széles ellenállás kezdődött ellene az országban. Az egyik ilyen ellenzéki csoport a Fidel Castro vezette mozgalom lett.

Egy újabb forradalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Che Guevara forradalmár. Latin-Amerikában ma sokan szentként tisztelik

1953-ban alig 120 fegyveres támadást indított a Moncada-laktanya ellen. Ekkor Castrót 15 évre ítélték el, de 1955-ben amnesztiával szabadult. Ezután Mexikóba ment, ahol maga köré gyűjtötte a forradalom híveit, és elkezdte szervezni a harc folytatását. Ekkor csatlakozott hozzájuk az argentin, harcedzett Ernesto Che Guevara. 1956-ban miközben a szigeten folyt a gerillatevékenység, Fidel Castro 80 katonájával partra szállt Kubában. A partraszállás nem érte el azonnal a kitűzött célját, de Fidel Castrónak sikerült elmenekülnie, így 1957–1959 között újjászervezte a gerillacsapatokat. 1957-ben nagy mennyiségben zsákmányoltak fegyvereket a La Plata-laktanya elleni sikeres akcióban. Ebben az évben azonban egy másik fontos esemény is történt. Az amerikai New York Times újságírója riportot készített Fidel Castróval, amely jelentős népszerűséget hozott. Mivel Batista korrupt rendszere egyre kellemetlenebbé vált az USA számára, Fidel Castro jelentős amerikai segítséget kapott, többek között azt a Granma nevű hajót, mellyel Mexikóból Kubába érkeztek a felkelők, a CIA által adott pénzből vásárolták meg[forrás?]. Országszerte nőtt Fidel Castro felkelésének a támogatottsága. Batista kénytelen volt egyre nagyobb erőt bevetni a lázadók ellen. A légierő bombázói is a gerillákat keresték.

1959-re már az egész ország a forradalom mellé állt, Batista kénytelen volt a Dominikai Köztársaságba menekülni.

Fidel Castrót kinevezték miniszterelnöknek. 1959-ben megkezdődtek az államosítások. Először csak az 1000 holdnál nagyobb birtokokat sajátították ki. Ezek mind az amerikai United Fruit Company tulajdonában voltak. De aztán sorra kerültek a kisebb birtokok is, és gazdálkodók ezrei vándoroltak ki Floridába. Őket követték a középosztályból, az értelmiségből sokan mások.

A kommunista Kuba[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fidel Castro 1959-ben

Ígéretével ellentétben, Fidel Castro nem rendezett demokratikus választásokat és nem állította vissza a Batista előtti alkotmányos rendet. Ehelyett a teljhatalmat egy 3-tagú triumvirátus (Fidel Castro, Raúl Castro, Ernesto Guevera de la Serna) vette át. Ernesto Guevera de la Serna (Che Guevara) vezetése alatt létrejött a kubai "gulág", a kényszermunkatáborok rendszere másként gondolkozók számára és mindazoknak, akik nem értettek egyet a teljhatalmú triumvirátus elképzeléseivel[forrás?]. Az első ilyen tábor Guanahacabibesben jött létre[forrás?]. Ezek a táborok még napjainkban is működnek[forrás?].

Közben az USA kormánya a CIA segítségével Castro-ellenes csoportokat kezdett el támogatni. Célul tűzték ki, hogy megdöntik Castro hatalmát rendszerével együtt. Az USA kormánya egyre szigorúbb gazdasági blokád alá vetette az országot, az ország pedig ennek hatására egyre közelebb került a Szovjetunióhoz. Az amerikaiak támogatásával indított utolsó nagyobb inváziós kísérlet 1961-ben a Disznó-öbölben volt. Ekkor az amerikai bombázók kíséretében a kubai ellenállás 1400 híve próbált partra szállni, de a Népi Milícia szétverte őket. A fogságba esett támadókat az amerikai kormányzat élelmiszerekkel és gyógyszerekkel váltotta ki. Castro ezután jelentette be a kubai forradalom szocialista irányzatát.

1961. május 1-jén mondta el Castro a beszédét, mely hivatalosan a szocialista (kommunista) berendezkedés kezdetét jelentette. 1962-ben kitört a Kubai rakétaválság. Amerikai kémrepülőgépek felfedeztek szovjet rakétakilövőállásokat, amelyek atomrakétákat fogadtak volna. Ebben a feszült helyzetben a két nagyhatalom tárgyalásokat kezdett, mivel a III. világháború fenyegető réme volt mindenki előtt. Egy esetleges atomháború talán az emberiség létét is veszélybe sodorta volna. John Fitzgerald Kennedy és a szovjet pártfőtitkár, Hruscsov végül kölcsönös engedményeket téve egymásnak, megegyeztek a rakéták leszereléséről egyik fél részéről Kubában, másik fél részéről Törökországban.

A forradalom új, kommunista irányvonala törést okozott a volt fegyvertársak között. Castro társai közül egyre többen fordultak a kiépülő totalitárius rendszer ellen. Sok volt Batista-ellenes harcos az USA-ban kapott menedéket.

Kuba külpolitikája aktív volt ebben a korszakban. Támogatta a forradalmi mozgalmakat világszerte, különösen Afrikában. Katonai beavatkozása Angolában és az Etiópia és Szomália közötti háborúban döntő volt. Ezek az akciók ugyan a Szovjetunió pénzén történtek, de mégis jelentős terhet jelentettek a kubai gazdaság számára.

Bár a Szovjetunió egyre nagyobb segélyeket küldött, a kubai gazdaság a csőd szélére érkezett, ezt a mind nagyobb számú menekült is bizonyítja. A Szovjetunió összeomlása után a kubai rezsim reformokra kényszerült. A reformok azonban kizárólag a gazdaságot, elsősorban az idegenforgalomban újra engedélyezett külföldi befektetéseket érintették. Bizonyos sikert azonban hoztak, a kubai rezsim nem omlott össze, hanem új, pénzes támogatót talált: Venezuelát. Politikai téren nyitás nem következett be, sőt a rezsim növelte az elnyomást bármilyen kritikus hang ellen[forrás?].

2006. július 31-én Fidel Castro egészségügyi okokból, ideiglenesen átadta a teljes hatalmat öccsének, Raúl Castrónak. Fidel Castro valódi egészségügyi állapota azóta is államtitok. 2008. február 19-én hivatalosan lemondott elnöki, kormányfői és hadvezéri posztjáról öccse javára, azonban a pártfőtitkári posztot megtartotta.

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alkotmány, államforma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kuba államformája: de facto kommunista pártállam, de iure – a hatályos kubai alkotmány szerint – "független és szuverén szocialista munkásállam, egységes és demokratikus köztársaság formájában megszervezve".

Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Yarai zászló

A kubai alkotmány szerint Kuba "szocialista munkásállam", melyben a Kubai Kommunista Párt a társadalom és az állam legfelsőbb vezető ereje (5. paragrafus) és melyben tilos a szocializmus és a kommunizmus ellen irányuló bármely tevékenység (62. paragrafus).

Az öt évre megválasztott parlament (Néphatalmi Nemzeti Gyűlés) szerepe gyakorlatilag teljesen formális, évente csak néhány napot ülésezik, s az üléseken érdemi vita nélkül kerülnek elfogadásra az állandóan működő Államtanács által előzetesen elkészíttetett jogszabály-tervezetek.

Öt évente kerül sor parlamenti választásokra. Minden képviselői helyre csak egy jelölt van. A jelölteket a helyi választógyűlések választják ki a Forradalmi Védelmi Bizottságok által előzetesen ellenőrzött és jóváhagyott személyek közül. A gyakorlatban a jelöltek személyét a Kubai Kommunista Párt helyi szervezete jelöli ki.

Az Államtanács 31 tagból áll (elnök, első alelnök, 5 alelnök, titkár, 23 további tag), tagjait a parlament választja meg mandátuma első ülésén.

A kormány (Minisztertanács) miniszterelnökből, első miniszterelnök-helyettesből, titkárból, miniszterelnök-helyettesekből, miniszterekből és más kiemelt állami szervek vezetőiből áll. Az érdemi döntéseket a Minisztertanács 9-tagú végrehajtó bizottsága hoz, mely a Miniszertanács elnökéből, az első miniszterelnök-helyettesből, a titkárból, és a miniszterelnök-helyettesekből áll.

A gyakorlatban a Minisztertanács, az Államtanács és a Kommunista Párt Politikai Bizottsága együtt üléseznek. A személyes összefonódás is nagy. A jelenlegi, 2003-ban megválasztott Államtanács tagjainak több mint fele egyben tagja a Minisztertanácsnak is. Amikor a Minisztertanács külön ülésezik, akkor a Minisztertanács titkára vezeti az ülést.

A legfelsőbb döntéshozó szerv a Kubai Kommunista Párt 21-tagú Politikai Bizottsága. Tagjai egyben betöltik az Államtanács és a Minisztertanács kulcspozícióit is.

Hagyományosan a kubai parlament a kubai nemzeti zászlóval együtt használja a 19. századi függetlenségi mozgalmak zászlaját is, az úgynevezett yarai zászlót is.

A haza vagy a halál. Győzünk. Propaganda plakát az utcán.

Kuba állami vezetői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Köztársasági elnök:

  • Tomás Estrada Palma (1902-1906)
  • José Miguel Gómez (1909-1913)
  • Mario García Menocal (1913-1921)
  • Alfredo Zayas y Alfonso (1921-1925)
  • Gerardo Machado (1925-1933)
  • Alberto Herrera (1933) - ideiglenes köztársasági elnök
  • Carlos Manuel de Céspedes y Quesada (1933) - ideiglenes köztársasági elnök
  • ideiglenes kollektív államfői testület (1933)
  • Ramón Grau San Martín (1933-1934) - ideiglenes köztársasági elnök
  • Carlos Hevia (1934) - ideiglenes köztársasági elnök
  • Manuel Márquez Sterling (1934) - ideiglenes köztársasági elnök
  • Carlos Mendieta (1934-1935) - ideiglenes köztársasági elnök
  • José A. Barnet (1935-1936) - ideiglenes köztársasági elnök
  • Miguel Mariano Gómez (1936) - ideiglenes köztársasági elnök
  • Federico Laredo Brú (1936-1940) - ideiglenes köztársasági elnök
  • Fulgencio Batista (1940-1944) - demokratikusan megválasztott
  • Ramón Grau San Martín (1944-1948)
  • Carlos Prío Socarrás (1948-1952)
  • Fulgencio Batista (1952-1959) - államcsíny
  • Carlos Piedra (1959) - ideiglenes köztársasági elnök
  • Manuel Urrutia Lleó (1959) - ideiglenes köztársasági elnök
  • Osvaldo Dorticós Torrado (1959-1976) - a győztes forradalmi erők által kinevezve, ceremoniális tisztség
Raúl Castro, az államtanács és minisztertanács elnöke

Államtanács elnöke:

Miniszterelnök:

Minisztertanács elnöke:

Közigazgatási felosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország 14 tartományra és egy különleges körzetre oszlik, melyek a következők: Camagüey, Ciego de Ávila, Cienfuegos, Ciudad de la Habana, Granma, Guantánamo, Holguín, Isla de la Juventud (körzet), La Habana, Las Tunas, Matanzas, Pinar del Río, Sancti Spíritus, Santiago de Cuba, Villa Clara.

Guantánamo tartományban található a Guantánamói-öböl, az USA katonai támaszpontja, melyet 1903 óta Kubától bérel.

Politikai csoportok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A belügyminisztérium épülete, Havanna
José Martí emlékmű a Forradalom téren, Havanna

Politikai pártok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyetlen legális politikai párt a Kubai Kommunista Párt. A hatályos kubai alkotmány 62. paragrafusa kimondja, hogy az állampolgárok egyetlen elismert joga sem használható fel a szocialista állam létezése és céljai, valamint a szocializmus és a kommunizmus építése ellen.

Több illegális párt működik:

  • Kubai Liberális Mozgalom (Movimiento Liberal Cubano) (klasszikus liberális)
  • Kuba Kereszténydemokrata Pártja (Partido Demócrata Cristiano de Cuba) (kereszténydemokrata)
  • Kubai Szocialista Demokratikus Áramlat (Corriente Socialista Democratica Cubana) (szociáldemokrata)
  • Kuba Demokratikus Szociál-Forradalmár Pártja (Partido Social-Revolucionario Democrático de Cuba) (demokratikus szocialista)
  • Demokratikus Szolidaritás Pártja (Partido Solidaridad Democratica) (klasszikus liberális)
  • Liberális Demokrata Párt (Partido Liberal Democratico) (neoliberális)
  • Kuba Szociáldemokrata Koordinálása (Coordinadora Social Demócrata de Cuba) (szociáldemokrata)

Az illegális politikai pártok mellett több ellenzéki demokratikus civil szervezet is működik, mind Kubában, mind az USA-ban, melyek célja a Castro-féle diktatúra megdöntése.

Fegyveres csoportok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Omega 7 – Disznó-öböl veteránok kis csoportja, mely fegyveresen küzd kubai érdekeltségek ellen Kubán kívül, az USA terrorista szervezetnek minősítette
  • Alpha 66 – Puerto Rico központtal működő kubai fegyveres szervezet
  • Egyesült Forradalmi Szervezetek Koordinációja – az USA által terroristának minősített szervezet, leghíresebb akciója egy kubai repülőgép felrobbantása 1976. október 6-án, mely 73 ember halálát okozta, a szervezet egyik vezetője, Orlando Bosch 2006-ban szabadult amerikai börtönéből elnöki kegyelemmel

Civil szervezetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kubai Amerikai Nemzeti Alapítvány – 1981-ben alapított floridai civil szervezet, szoros kapcsolatban áll az amerikai Republikánus Párttal
  • Segítő Testvérek (Hermanos al Rescate) – erőszakmentességet hirdető floridai csoport, melynek fő tevékenysége a röplapok terjesztése Kubában és a Kubából a tengeren át menekülők megsegítése
  • Kubai Libertáriánus Mozgalom – antikapitalista és antikommuista, Castro-ellenes csoport, anarchista ideológiával
  • Nők Fehérben – Szaharov-díjjal kitüntetett nőszervezet, mely erőszakmentességet hirdetve harcol a kubai elnyomás ellen
  • Varela Terv – Oswaldo Payá, kubai ellenzéki aktivista által alapított mozgalom, mely a kelet-európai modell alapján a békés átmenetet szorgalmazza a kommunista diktatúrából a demokrácia felé
  • Lawton Alapítvány – 1997-ben alapított pacifista, antikommunista szervezet, fő tevékenysége a kubai emberi jogok állapotának megfigyelése és elemzése, a kommunista rendszeren kívül ellenzi az abortuszt és az eutanáziát is, megalapítója és vezetője Dr. Oscar Elías Biscet Gonzalez, bebörtönzött orvos, aki példaképének Gandhit tekinti – Dr. Oscar Elías Biscet Gonzalez pacifista filozófiája és fekete bőrszíne miatt mint a "kubai Nelson Mandela" lett ismert a kubai ellenzéken belül

Védelmi rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fegyveres erők összlétszáma: 46 000 fő. Szolgálati idő a sorozottaknak: 24 hónap. Félkatonai erők:

  • Állambiztonsági erők: 20 000 fő
  • Határőrség: 6500 fő
  • Polgári védelem: 50 000 fő
  • Territoriális milícia: 1 000 000 fő
  • Ifjúsági Munka Haderő: 70 000 fő.

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kubai kisiskolások (Moncadistas)
Havannai fiatalok

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 11 milliós lakosság háromnegyede városokban él. Ezek közül a legnépesebbek Havanna (2 100 000 fő), Santiago de Cuba (1 023 000 fő) és Holguin (1 021 000 fő). Havanna egyben a legnagyobb népsűrűségű terület az országban.

Legnépesebb települések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Havanna /La Habana/, Santiago de Cuba, Holguín, Las Tunas, Camagüey, Ciego de Ávila, Trinidad, Santa Clara, Cienfuegos, Matanzas, Pinar del Rio. Ezek közül néhány, a róla elnevezett megye székhelye is egyben.

Etnikai, nyelvi, vallási megoszlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A San Cristóbal (Szent Kristóf) katedrális Havannában

Faji megoszlás:

  • fehér: 64,06%;
  • mulatt: 24,86%;
  • fekete: 10,08%.
  • indián: 1%

A köznyelv a spanyol. Emellett kisebb zsidó közösségek őrzik a ladino és a jiddis nyelveket, valamint a kínai származásúak egy része még tartja a kínait. A santería vallás papjai rituális nyelvként a jorubát használják. A legismertebb idegen nyelv az angol, de kevesen beszélik.

A római katolikus a legjelentősebb vallás, amelyet a lakosság több mint 53%-a követ egy 2009-es felmérés szerint. Ez a térségben alacsonyak számít, aminek oka a rabszolga időkig nyúlik vissza. A rabszolgatartók nem erőltették az áttérést később a katolikusok pedig a függetlenségi harc ellen voltak, ami tovább tépázta a tekintélyüket. Castro törekvéseit se támogatták, ami után kommunista Kubában az egyház helyzete nehezebb lett, mint általában a szocialista országokban. A protestánsok száma hozzávetőleg 300 000, legnagyobb felekezetük az Isten Gyülekezetei 100 000 hívővel. Kevésbé jelentős a gyarmati időszaka alatt a néger rabszolgák körében kialakult santería vallás, amely részben keresztény, részben afrikai törzsi gyökerű; mára rassztól függetlenül minden csoportból vannak követői. Csekély számban jelen vannak a bahái vallásúak, a muszlimok és a zsidók is. Utóbbiak 90%-a Fidel Castro uralma alatt külföldre menekült. A jelenleg aktív izraelita közösségek a szefárd, illetve az ortodox askenázi és a konzervatív askenázi; utóbbi a legnagyobb csoport.

Közvetlenül a szocialista hatalomátvétel után az államvezetés számos vallásellenes rendeletet hozott, így például munkanap lett a húsvét és a karácsony; az ország hivatalosan ateista állam lett. A egyházellenes szigort először a Negyedik Kubai Pártkongresszus alkalmával enyhítették 1991-ben. Az enyhülési folyamat azóta is tart; ennek fontos mérföldköve II. János Pál pápa 1998-as látogatása a szigetországban. A lakosság az európai (spanyol), gyarmatosítók utódaiból, a fehérek által Afrikából behurcolt fekete rabszolgák leszármazottaiból, illetve a két csoport keveredéséből származó mulattokból áll. Leszámítva a nagyon csekély számú kínait. Több mint a fele, ötvenegy százaléka a népességnek mulatt. A mulattok alapvetően negrid, bőrszínük valamivel világosabb mint a feketéké. Harminchat százaléka fehér vagyis európai spanyol származású. Tizenegy százaléka fekete afrikai, a maradék egy százalék kínai, illetve kínai fekete keverék. Forrás: A Világ Országai Nyír-karta Bt. 2008.

Szociális rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kubai szivar
Olajkutak Havanna közelében

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország ipara szocialista (kommunista) berendezkedésű. Az összes cég – leszámítva egyes kisvállalkozásokat – állami tulajdonban van. A külföldi befektetéseknél is kötelező a meghatározó kubai állami arány.

A Szovjetunió felbomlása után Kuba kőolajellátása erőteljesen csökkent, ez időlegesen radikálisan átrendezte az ország társadalmi, gazdasági berendezkedését.[2][3]

Gazdasági ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mezőgazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vetésterület több mint 50%-át a cukornád foglalja el, de jelentős a dohány, a kávé és a citrusfélék termesztése is. Kuba Közép-Amerika egyik legnagyobb szarvasmarha-állományával rendelkezik.

Ipar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fejlődő ipar az ásványkincsekre (vas-, réz-, mangán-, króm- és nikkelérc, kevés kőolaj) épül. Az ipar vezető ágazata az élelmiszeripar (cukorgyártás) és a dohányfeldolgozás (Havanna szivar). A nehézipar, gépgyártás és a vegyipar fejlődő iparágak.

Kereskedelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kuba kereskedelmi partnerei:

Exportcikkei: vas, réz, mangán, króm, nikkelérc, kőolaj, cukornád, dohány, kávé, citrusfélék, szarvasmarha.[4]

Az országra jellemző egyéb ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tengerpart Varaderonál

Turizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az országban 3442 km hosszú a vasúthálózat, 60 858 km hosszú a közúthálózat, melyből 14 478 km burkolt és 678 km autópálya. Kubában van még 7 kikötő és 78 repülőtér.

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Klasszikus amerikai autók jellemzők az országban. A képen egy 1956-os Ford.

Kuba kultúrájában leginkább a spanyol és az afrikai hatás érezhető.

Oktatási rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kubában az oktatás minden szintje ingyenes. A tankötelezettség 16 éves korig szól. Az alapfokú oktatás az első hat osztályt foglalja magában. A középfokú oktatás két részre oszlik: az első négy osztály kötelező, s érettségivel végződik, amit technikumban vagy egyetemi előkészítő osztályok követnek.

Kuba – és egyben a karibi térség – legrégebbi egyeteme az 1728-ban alapított Havannai Egyetem.

Az ideológiai oktatás az első osztályban elkezdődik, s a tanuló hozzáállásáról úgynevezett káderlapot vezetnek. A káderlapok intézménye a felsőfokú oktatás egyik szűrője.

Kulturális intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rumba-táncosok
Kubai konga (membranofon hangszerek)
  • Építészet
  • Képzőművészetek. Néhány ismertebb kubai képzőművész: Michel Aguilar Ros, Irina Elen González, Abel Morejón, Isolina Limonta.
  • Irodalom. A legismertebb kubai írók: José Martí, Cirilo Villaverde, Alejo Carpentier, Nicolás Guillén.
  • Filmművészet
  • Zene. Sokan vélik úgy – joggal – hogy Kuba legfontosabb „természeti kincse” a zenéje. A son, az habanera, a rumba és az ezekből létrejött modern csacsacsa, mambó és a salsa mind kubai eredetű ritmusok.

Hagyomány és néprajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gasztronómia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kubai konyhában az afrikai és spanyol ízek keverednek. Alapanyagként főként rizs, bab, kukorica, burgonya, sertéshús, csirkehús, marhahús, halak, tintahal, rák, languszta szolgálnak. Ezekből leveseket, főtt-, sült- és grillezett húsokkal készített főfogásokat készítenek. Mindezeket gazdag körettel-, ízletes szószokkal-, mártásokkal- és salátákkal egészítik ki. A salátákból nem hiányozhat a paradicsom, az uborka és a hagyma, melyet gyakran ecettel és olívaolajjal öntenek le. A desszert általában fagylalt, kókuszszirupos sajt, vagy rumos omlett lehet. A sziget legkedveltebb ételei: fekete bab rizzsel (moros y cristianos), sült csirkével, a sült malac sült burgonyával, salátával, a tintahal mártásban, a feketebableves (sopa de frijoles), marhahúsleves (sopa de res a la cubana), sült tojás kreol módra (huevos fritos a la Criolla). Ínyencek a tenger gyümölcsei teljes palettáját megtalálják a legváltozatosabb módokon elkészítve. A tintahal mártásban, a rákfalatkák és a languszta-tál mellett krokodil raguval, főtt cápahússal.

A koktélok alapanyaga a kubai rum. A koktélok mindenhol kedveltek és a legkisebb bárban is kaphatók. Néhány kedvelt koktél: Havanna especial (ananászlé hároméves rummal, marresquino), Daiquiri (citromlé, cukor, ötéves rum, jégkristály), Presidente (málna, száraz vermut, hároméves rum), Bacardi-koktél (triple sec, citromlé, ötéves rum).

A kávézókban és a bárokban a trópusi gyümölcsökből készített "jugó"-k kaphatók. A turmix italok is kedveltek. [5]

Sport[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kuba nemzeti sportja a baseball.

Kuba első számú sikersportja az ökölvívás. Az ország sportolói által az olimpiai játékokon szerzett aranyérmeknek közel felét az ökölvívók szerezték.

Év Olimpiai
aranyérmek
száma
Ebből
ökölvívásban
1900 1 0
1904 4 0
1972 3 3
1976 6 3
1980 8 6
1992 14 7
1996 9 4
2000 11 4
2004 9 5
2008 2 0
2012 5 2
Összesen 72 34

Kuba ökölvívó olimpiai bajnokai: Andrés Aldama, Roberto Balado, Yan Barthelemí, Joel Casamayor, Emilio Correa Vaillant, Yuriorkis Gamboa, José Gómez Mustelier, Jorge Gutiérrez, Ariel Hernández, Jorge Hernández Padrón, Juan Hernández Pérez, Ángel Herrera, Roniel Iglesias, Mario Kindelán, Juan Carlos Lemus, Rogelio Marcelo, Armando Martínez, Orlando Martínez, Robeisy Ramírez, Guillermo Rigondeaux, Maikro Romero, Félix Savón, Odlanier Solís, Teófilo Stevenson, Héctor Vinent.

Nemzetközi szinten a kubai ökölvívás erejét jelzi, hogy a hetvenes évek óta az olimpiákon valamint a világbajnokságokon ökölvívásban szerzett aranyérmek több mint egyharmadát kubaiak nyerték.

Ünnepnapok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • január 1.: a forradalom napja (1959)
  • május 1.: a munka ünnepe
  • július 26.: a Moncada-laktanya megtámadása évfordulójának ünnepe (1953)
  • október 10.: a függetlenség napja (1868)
  • december 25.: karácsony

Források és jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kuba témájú médiaállományokat.