Fidel Castro

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fidel Castro
Fidel Castro.jpg
Fidel Castro 2003-ban
Kuba 15. elnöke
Hivatali idő
1976. december 2.2008. február 24.
Alelnök(ök) Raúl Castro
Előd Osvaldo Dorticós Torrado
Utód Raúl Castro

Született 1926. augusztus 13. (88 éves)
Birán, Kuba
Párt Kubai Kommunista Párt

Házastársa Mirta Díaz-Balart, Dalia Soto del Valle
Foglalkozás jogász
Iskolái Havannai Egyetem
Vallás ateista

Fidel Castro Signature.svg
Fidel Castro aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fidel Castro témájú médiaállományokat.

Fidel Alejandro Castro Ruz (Mayarí, 1926. augusztus 13. –) kubai kommunista politikus, 1965–2008 között az ország diktátora (elnök, miniszterelnök, a kubai hadsereg parancsnoka, pártvezető).

Fulgencio Batista rezsimjének megdöntése után 1959-től 1976-ig az ország miniszterelnöke volt, amikor is az Államtanács és a Miniszterek Tanácsának elnöke lett.

1965-ben ő lett a Kubai Kommunista Párt első főtitkára, és az ő vezetésével vált az ország egypárti szocialista köztársasággá. 2008-ban lemondott elnöki és hadvezéri posztjáról, 2011-ben pedig megvált első titkári posztjától is.

Kisgyermekkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1926, de egyes források szerint 1927. augusztus 13-án született egy kubai cukornádültetvényen, Mayarí város közelében. Apja Ángel Castro y Argiz, spanyol bevándorló, aki kemény munka árán vált sikeres cukornádtermesztővé. Anyja, kubai kreol, Lina Ruz González apja birtokán volt szolgáló lány. Fidelnek 2 bátyja és 3 nővére van.

Fidel éles eszű, tehetséges diák volt. Leginkább a sportok után mutatott érdeklődést. 1941-ben került a Havannai El Colegio de Belenbe, Kuba legelőkelőbb gimnáziumába, ahol nyers, vidékies temperamentuma és megnyilvánulásai miatt az El Loco (Az őrült) nevet kapta osztálytársaitól, valamint részt vett a diákok politikai harcaiban. Világnézeti képe itt indult fejlődésnek a jezsuita papok hatására, akik a spanyol nyelvű katolikus világot felsőbbrendűnek tartották az anyagias angolszász világhoz képest.

Középiskolai tanulmányai befejezése után 1945-ben a Havannai Egyetemre ment jogot tanulni.

Castro forradalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Castro 1959-ben

1952. március 10-én Batista, a valamikor jelentéktelen kis őrmester katonai puccsal átvette a hatalmat az országban, kiszolgáltatva azt az USA-nak, és katonai diktatúrát vezetett be. Ebben az időben Castro már ismert politikus volt, az Ortodox Párt radikális szárnyát vezette. Megkezdődött a felkészülés egy katonai felkelésre, melynek a célja az erkölcsi megtisztulás és a nemzeti méltóság visszaállítása.

A Castro vezette mozgalom, a Movimiento megkezdte a harcosok kiképzését. A kiképzés a legnagyobb titokban zajlott. A résztvevőket 15-20 fős sejtekbe osztották. A sejtek nem tudhattak egymásról, mert a besúgók és a katonai rendőrség, a SIM miatt rendkívül nagy volt a lebukás veszélye.

A gyengén felszerelt, Castro vezette csapat 1953. július 26-án, a santiagói karnevál idején a felfordulást kihasználva megtámadta Kuba második legnagyobb katonai támaszpontját, a Moncada laktanyát. A támadás nem volt sikeres, ennek ellenére ezt az eseményt tekintjük a kubai forradalom kezdetének. A laktanyában szolgáló katonák a felkelők nagy részét borzasztó kínzásoknak vetették alá, majd tárgyalás nélkül kivégezték őket. Az életben maradt felkelők - közöttük két nő - pere nagy nyilvánosság előtt zajlott. A felkelők elnyerték a teljes nép szimpátiáját. A vezetőket 13, a közkatonákat 10 évi börtönre ítélték. Castro pere azonban a santiagói kórházban, a nyilvánosság teljes kizárásával, egy kórteremben zajlott. Közel négy órán át tartó védőbeszéde - melyet utolsó mondatáról "La historia me absolverá" (A történelem fel fog menteni) címen ismernek - vádirat a Batista-rezsim ellen, illetve saját politikai programjának kihirdetése. Ez a szónoklat titokban elterjedt egész Kubában, és szimpatizánsokat szerzett a Movimientonak. Castrót 15 évre ítélték. Népszerűsége megugrott és nemzeti mozgalom indult a moncadisták amnesztiája érdekében. Batista az USA nyomására kénytelen volt kegyelmet hirdetni. A mozgalomhoz azonnal csatlakoztak a különböző katonai csoportok is, elkezdődött a pénzgyűjtés és a titkos katonai felkészülés.

1955-ben Castro elhagyta Kubát, és a pénzügyi-katonai háttér kialakításán fáradozott. Kijelentette, hogy nem terrorizmust, hanem forradalmat akar, és bízik benne, hogy a tömegek mögé fognak állni. Bejelentette a sajtóban, hogy expedíciós hadsereget indít Kubába, hogy elűzze Batistát. A Granma kihajózása azonban nem volt jól megszervezett akció, így megsemmisítő vereséget szenvedett a 82 fős hadoszlop, amely ezután szétszóródott.

Batista első „vereségét” egy interjú okozta, ugyanis a riporter erősen szimpatizált Castróval. Az interjú hatására számos befolyásos ember csatlakozott a mozgalomhoz. Castro a rádióban szólította fel a kubaiakat, hogy aktívan vegyenek részt a harcban (sztrájk, munkalassítás).

Castro sikereinek hírére a mérsékelt ellenzék is csatlakozott a mozgalomhoz. 1957. júliusában aláírták a Sierra Maestrai Nyilatkozatot, melyben Batista lemondását és új választások kiírását követelték. A kormány közben egyre idegesebb lett, és agresszívabban lépett fel az ellenzékkel szemben. Castróék közben egy Batista-ellenes erőket tömörítő egységfront létrehozásán fáradoztak.

Castro a radikális baloldaliak mellé állt, ezzel megkönnyítette a kommunisták dolgát, akik eddig gondolkoztak, hogy a harc mellé álljanak vagy sem, így azonban támogatták Castrót.

1958 márciusában Batista szükségállapotot hirdetett és elhalasztotta a júniusra kiírt választásokat. Erre válaszul Castro totális háborút hirdetett, de ez nem volt jól megszervezve, ráadásul Batistának kellemes meglepetést jelentett, hogy a térség diktátorai szolidaritásból fegyvereket küldtek neki. Május végén Batista összehangolt támadást indított, de az offenzíva végül kudarcba fulladt, mert hiába állt szemben 12 000 katonája Castro 1000 gerillájával, a gerillák sokkal jobban ismerték a terepet, ami óriási előnyt jelentett.

1958 őszén Fidel Castro úgy döntött, hogy az ország egész területére kiterjeszti a gerillaháborút. Erre 2 hadosztály kapott megbízást: az egyik Havanna felé, a másik nyugatra vonult. Az volt a taktikájuk, hogy a városokat összekötő utakat, hidakat tönkretették, így Batista csapatai nem jutottak utánpótláshoz, és könnyű volt őket felszámolni. November végén a kormánycsapatok próbálták megállítani őket, de a támadás december elején összeomlott és a gerillacsapatok kezdtek támadásba. Nem sokkal később már az egész ország Castro kezén volt, 3 nagyvárost kivéve. Batista és közvetlen hívei 1958. decemberének végén elmenekültek az országból, a Castro vezette Forradalmi Hadsereg 1959. január 1-jén bevonult Havannába, ahol semmiféle ellenállás nem fogadta őket. A Moncada-laktanyát január 2-án egyetlen puskalövés nélkül foglalták el. Győzött a forradalom. Az államosítások miatt konfliktusba keveredtek az Egyesült Államokkal, amely 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, április 15-én pedig már bombázta Havannát. Két nap múlva a Disznó-öbölnél 1300 kubai emigráns (amerikai támogatással) partraszállást kísérelt meg, de támadásuk három nap alatt összeomlott. 1962 februárjában Washington kereskedelmi embargót rendelt el Kuba ellen, válaszul Castro Moszkva támogatását kérte, s a szovjetek rakétákat telepítettek Kubába.

A két szuperhatalom atomháborúval fenyegető konfliktusa 1962 őszén végül békésen oldódott meg, Kuba pedig egyre jobban a Szovjetunióhoz és a kommunista ideológiához kötődött. A földbirtokos osztályt egy új földreform felszámolta, bevezették a gazdaság központi irányítását. Fő exportterméküket, a cukrot, a szovjet tömb vette meg. Kuba kilépett az Amerikai Államok Szervezetéből, 1972-ben a KGST tagja lett, s mind aktívabbá vált az el nem kötelezett országok csoportjában. 1975-ben katonailag segítette az angolai felszabadító mozgalmat, 1977-ben az etiópiai forradalmat.

Az Egyesült Államok 1975-ben lazított az embargón, 1978-tól lehetővé vált az emigránsok hazalátogatása, a családok egyesítése. A szocialista világrendszer 1989-es összeomlása után sokan azt várták, hogy Castro is megbukik, ám alábecsülték őt. Kuba elszigetelődött ugyan, de a "Líder Maximo" belső ellenzéke nem tudott felülkerekedni. A demokráciák világában Castro továbbra is korlátlan hatalmú vezetőként állt országának élén, jelszava nem változott: „Szocializmus vagy halál”.

A szovjet támogatás elmaradása miatti ellátási válságot ügyesen kezelte: az ellenzéket szigorúan kordában tartva korlátozott gazdasági reformokat vezetett be. Megengedte a dollár birtoklását magánszemélyeknek, elfogadta a magánvállalkozást és tűrte a külföldi tőke behatolását, s megindult a gazdasági növekedés. Castro valós vagy vélt ellenfeleivel keményen bánt el: több tízezerre teszik a megkínzott vagy kivégzett ellenzékiek és ellenállók számát, újabb tízezrek lélekvesztőn Floridába menekülve vesztették életüket. Hatalma azonban nemcsak a félelmen alapult: legendás meggyőző ereje, gyengéje viszont saját tévedhetetlenségébe vetett hite.

Közelmúlt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyakran jelent meg a nyilvánosság előtt és még idős korában is több órás beszédeket tartott. 2006. július 31-én jelentették be, hogy Castro súlyos bélműtéten esett át és „ideiglenesen” átadja a hatalmat öccsének, a nála öt évvel fiatalabb Raúl Castrónak. A hivatalos közlések szerint folyamatosan javuló állapotú Castro azóta csak ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt, de többször célzott arra, hogy nem ragaszkodik a hatalomhoz. A nyugati világ utolsó kommunista vezetője, a világ egyik legrégebben hivatalban lévő államfője (csak a thaiföldi király és II. Erzsébet brit uralkodó előzi meg) fél évszázad után engedi ki a hatalmat kezéből.

Lemondása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2008. február 19-én hivatalosan lemondott elnöki, kormányfői és hadvezéri posztjáról öccse, Raúl Castro javára, azonban a pártfőtitkári posztot megtartotta. 2011. április 19-én a lemondott a Kubai Kommunista Párt első titkári posztjáról, és kilépett a párt központi bizottságából is. A párt élén szintén öccse követte.[1]

Magyarul megjelent művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Fidel Castro válogatott beszédei (Budapest, 1962)
  • Beszédek és beszélgetések (Budapest, 1979)
  • Ifjú éveim (Budapest, 2005)

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fidel Castro témájú médiaállományokat.
Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Fidel Castro témában.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Fidel Castro kiszállt a pártvezetésből – Index, 2011. április 19.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]