Csou En-laj

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Csou En-laj
Zhou Enlai MeiyuanXincun17 Nanjing 1946.jpg
A Kínai Népköztársaság 1. miniszterelnöke
Hivatali idő
1949. október 1.1976. január 8.
Helyettes Tung Pivu
Csen Jün
Lin Piao
Teng Hsziao-ping
Utód Hua Kuo-feng
Elnök Mao Ce-tung

Született 1898. március 5.
China Qing Dynasty Flag 1889.svg Huaj'an, Csiangszu, Kína
Elhunyt 1976. január 8. (77 évesen)
Kína Peking, Kína
Párt Kínai Kommunista Párt

Házastársa Teng Jing-csao
Foglalkozás politikus
diplomata
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Csou En-laj témájú médiaállományokat.

Zhou Enlai (magyaros átírás: Csou En-laj, egyszerűsített kínai: 周恩来; hagyományos kínai: 周恩來; pinyin: Zhōu Ēnlái; Wade-Giles: Chou En-lai, 1898. március 5.1976. január 8.), a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke 1949-től haláláig és külügyminiszter 1949 és 1958 között.

Csou En-laj vezető alakja volt a Kínai Kommunista Párt hatalomra jutásának, a KNK megalakításának, a gazdaság és társadalom átalakításának. Nemzetközi téren képzett és tehetséges diplomata volt. Országában rendkívüli népszerűségnek örvendett. A halálakor kialakult óriási méretű spontán érzelemnyilvánítás hozzájárult a kulturális forradalom lezárásához és a Mao és Teng közötti átmenet megvalósulásához.

Emlékezetes mondása volt, amikor egy külföldi újságíró az 1789-es francia forradalom értékeléséről kérdezte: „Ezt még korai lenne megmondani.”[1]

Fiatalkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csou En-laj a Csiangszu tartománybeli Huaj'anban született 1898. március 5-én, igazi otthonának azonban nem saját, hanem nagyapja születésének helyét, Csöcsiang tartományt tartotta. En-laj a család négy gyermeke közül az első volt. Születése után nagybátyja és nagynénje fogadta örökbe, ám a nagybáty korai halála miatt Csout a nagynénje nevelte. Kilenc éves korában, 1907-ben, meghalt az édesanyja, majd egy évvel később a nagynénje is. Édesapja Hupejben dolgozott, távol Csiangszutól, Csou viszont még két évig fivéreivel élt Huaj'anban az apjuktól és nagybátyjaiktól kapott pénzből eltartva magukat. 1910-ben édesapja legidősebb testvére felajánlotta, hogy pártfogásába veszi Csout.

Mukdenbe (ma: Senjang), Mandzsúria fővárosába került, ahol először részesült formális oktatásban. A Csing-dinasztia megdöntésének és a köztársaság kikiáltásának híre Mukdenben jutott el hozzá és jelentős hatással volt rá. Néhány tanárának ösztönzésére politikai iratokat kezdett olvasni, köztük a radikális Csang Pinglin és a nacionalista reformer, Kang Juvej munkáit. Három évet töltött Mandzsúriában, mielőtt 1913-ban nagybátyját Tiencsinbe helyezték át és az egész család vele együtt költözött. Csou itt az ismert Nankaj középiskolát látogatta.

Utána a Vaszeda és Nippon egyetemekre járt Japánban, majd visszatért Tiencsinbe a Nankaj egyetemre.

Politikai tevékenységének kezdetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fiatalkori képe

A Nankaj egyetemen az irodalmi szakra iratkozott be, de nem látogatta az előadásokat. Egyik fő szervezője a tiencsini diákszövetségnek, amely a hadurak és az imperializmus, az egyenlőtlen szerződések elleni harcot, az ország megmentését tűzte ki céljául. Csou a diákszövetség lapjának a szerkesztője lett. A Május 4. mozgalom tagjaként országos ismertségre tett szert. Megalapította a Tudatosság Társaságot 12 férfi és nyolc női taggal. A 15 éves Teng Jing-csao, En-laj későbbi felesége, az alapító tagok egyike volt. Csou vezető szerepet játszott a csak férfiakból álló Tiencsini Diákszövetség és a Nők Hazafias Egyesülete egyesítésében.

1920 januárjában a rendőrség letartóztatta a Tudatosság Társaságának néhány tagját. En-laj vezette a tiltakozásokat, amelynek nyomán őt is letartóztatták 28 társával együtt. A bíróság azonban csak kisebb vétségeket írt számlájára és júliusban szabadlábra került. A Komintern részéről megkeresték, hogy legyen a Kínai Kommunista Párt tagja, de - bár már tanulmányozta a marxizmust - egyelőre kitért ez elől. Így Moszkva helyett Franciaországba ment egy diákcsoporttal. Távollétében Teng Jing-csao vezette a Tudatosság Társaságát.

Európai évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1920. november 7-én Csou En-laj 196 más kínai diákkal együtt Sanghajból Marseille-be indult hajóval.

Franciaországban a diákoknak elvileg részmunkaidőben kellett volna dolgozniuk fizetségül tanulmányaikért, de egyre több munka fejében egyre kevesebb oktatást kaptak. Csou En-laj a diákok egyik vezetőjeként szállt szembe a francia oktatási hatóságok korrupciójával.

1921 januárjában Edinburgh-be utazott, hogy az ottani egyetemen folytassa tanulmányait, de kiderült, hogy a következő szemeszter csak októberben kezdődik. ezért visszatért Franciaországba. Itt csatlakozott a kínai diákok egy kommunista sejtjéhez. Konspirációs okokból nem használtak tagkönyvet. Csou En-laj később maga sem tudta megadni párttagságának pontos dátumát, csak 1922 őszét említette.

Franciaországban 2000, Belgiumban és az Egyesült Királyságban 200–200, Németországban 3–400 kínai diák dolgozott és tanult ebben az időszakban. Csou négy évig a kommunista forradalmi mozgalom egyik fő szervezője volt a körükben. Sok párttagot Berlinen keresztül Moszkvába küldtek továbbképzésre.

Az első egységfront[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csou En-laj és felesége, Teng Jing-csao Edgar Snow amerikai újságíróval, 1938 körül

1924 januárjában Szun Jat-szen bejelentette a szövetség létrehozását a Kuomintang és a kommunisták között, azzal az elsődleges céllal, hogy katonailag megsemmisítsék a hadurak uralmát, és egyesítsék Kínát. Márciusban létrehozták a Vampoa Katonai Akadémiát, amelynek élére Csang Kaj-seket állították. A Szovjetunió jelentős mennyiségű fegyvert szállított Kuangcsou kikötőjébe. A Komintern tanácsadói csatlakoztak Szun Jat-szen kíséretéhez.

Csou ekkor érkezett vissza tapasztalt pártszervezőként Kuangcsouba, ahol kinevezték a Vampoa Katonai Akadémia politikai vezetőjévé[2], emellett megbízták egész Kuangtung tartományban a KKP katonai kiképzési és oktatási tevékenységével.

Szun Jat-szen 1925 márciusában meghalt. A Kuomintang jobbszárnya került előtérbe, amely ellenezte a szövetséget a kommunistákkal, de a szövetség egyelőre fennmaradt. Kuangcsouban zavargások törtek ki, egy Csen Csiung-ming nevű hadúr megpróbálta átvenni a hatalmat a város felett. Ezt a puccskísérletet Csou En-laj verte le, utána ő irányította az ún. keleti hadjáratot a hadurak ellen.[3] A harcok során elsősorban a kommunista tisztekre támaszkodott.

A sikeres hadjárat után a KKP Kuangtung tartományi titkára lett, a párton belüli egyik legmagasabb posztot foglalta el. Ő lett a Vampoa hadbíróságának az elnöke is. Egy évvel később, 29 éves korában a Politikai Bizottság tagja lett, és ebben a minőségében a katonai ügyeket irányította.

1925. augusztus 8-án összeházasodott Teng Jing-csaóval. Gyermekük nem született, de sok „forradalmi mártír” árváját fogadták örökbe, köztük a később híressé vált Li Penget.

Szun Jat-szen halála után a Kuomintang vezetését fokozatosan – előbb egy triumvirátus élén, majd egyedül - Csang Kaj-sek vette át. Lépésről lépésre megpróbálta kiszorítani a kommunistákat a kulcspozíciókból. Ehhez segítséget kapott a szovjet tanácsadóktól is, akik ebben az időben Csang Kaj-sek pártjára álltak.

Sanghaj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csou En-laj a KKP delegációjának feje volt a kuomintangistákkal folytatott tárgyalások során (Nanjing, 1946)

Az Északi Hadjárat (19261927) idején a sanghaji munkások körében tevékenykedett. 1926-ban általános sztrájkot szervezett, és megnyitotta a várost a Kuomintang előtt. Amikor a Kuomintang szakított a kommunistákkal, Csounak sikerült elmenekülnie a kibontakozó fehérterror elől. 1927 júliusában részt vett egy Mao vezette tanácskozáson Csu Te, Ho Lung, Je Csien-jing, Liu Po-cseng részvételével, akik később mind a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg marsalljai lettek. Itt döntöttek a nancsangi felkelés megindításáról, amit Liu és Csou vezettek.[4]

E felkelés kudarca után Csou Moszkvába utazott a KKP ott megtartott 6. kongresszusára (1928. június–július)[5] A KB szervezési osztályának vezetője lett; szövetségese, Li Li-szan vette át a propagandamunka vezetését. Csou csak 1929-ben tért vissza Kínába.

A kínai polgárháború idején Csou jelentős szerepet játszott a Kuomintang elleni védekezésben. Mao ideiglenes háttérbe szorulása idején (1931–34) több beosztását is átvette.[6]

A hosszú meneteléstől a második egységfrontig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csou az 1930-as években

1930–34-ben a Kuomintang öt jelentős hadjáratot folytatott a vörösök ellen. Az utolsó során, 1934-ben, a nacionalisták jelentős sikereket értek el. Bár Csou is a katonai vezetők közé tartozott, akiket a vereségekért hibáztattak, a január közepi zsujcsini pártkongresszuson mégis több, fontos posztot kapott. A jelentős ellenséges előrenyomulás miatt a pártvezetés úgy döntött, hogy kiürítik a zsujcsini bázisterületet, Csout pedig a logisztikai feladatok ellátásával bízták meg. A több mint nyolcvanezer fős kommunista sereg októberben hagyta el Zsujcsint, ami a hosszú menetelés kezdetét jelentette.

Az év végére a sereg nagysága harminc–negyvenezer főre zsugorodott, részben a katonai veszteségek, részben pedig a betegségek és dezertálások miatt. 1935. január 7-én a vörösök bevetették Cunjit, ahol január 15–17-én összült a pártvezetés, hogy megtalálják a felelősöket az elkövetett katonai hibákért. A kudarcokért az addigi katonai vezetőséget, Csou En-lajt, Po Kut és Otto Braunt vádolták. Csout azonban nem távolították el a katonai vezetésből, sőt, katonai ügyekben végső döntési jogot kapott. Márciusban új pártfőtitkárt válaszottak, a katonai irányítás pedig egy triumvirátus kezébe került, amelynek Csou, Mao és Vang Csia-hsziang lett a tagja.[7] Mao és Csou kerülte a konfrontációt a nacionalista csapatokkal, miközben lassan haladtak észak felé. Júliusban a már csak tízezer főt számláló sereg egyesült Csang Kuo-tao nyolcvanezres haderejével. Csou július 18-áig maradt katonai vezető, amikor a hatalmát egyre jobban megszilárdító Mao átengedte a posztot Csang Kuo-taónak. Mao Sanhszi tartomány felé kívánt továbbhaladni, míg Csang minél közelebb akart kerülni a szovjet határhoz, ezért a két sereg szétvált. Csang csapatait a hadmozdulataik során a Kuomintang szinte teljesen megsemmisítette. Mao és emberei, akiknek száma négyezer alá csökkent (köztük volt Csou) októberre érték el úticéljukat, a Sanhszi tartománybeli Jenant. Novemberben Csou javaslatára Mao lett a katonai bizottság elnöke, míg ő maga alelnök lett. Ettől kezdve Csou élete végéig a második ember szerepét töltötte be Mao mögött.

1935. december 12-én Csang Hszüe-liang, Mandzsúria korábbi hadura elraboltatta Csang Kaj-seket, a Kuomintang fejét. Mao azonnal elküldte hozzá Csout Hszianba, hogy meggyőzze, hogy Csang Kaj-seket meg kell ölni. Moszkva, a kínai kommunisták legjelentősebb támogatója azonban nem akarta holtan látni a nacionalista vezért, ezért Csou új parancsot kapott: érje el Csang szabadon engedését, ami végül megtörtént. Hszianban Csou személyesen találkozott Csang Kaj-sekkel, majd ő vezette a kommunisták tárgyalódelegációját Nancsingban, ahol megállapodták a japán elleni második egységfront létrehozásában.

A második kínai–japán háborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csou (jobbra) a Kuomintanggal folytatott béketárgyalások során

A Marco Polo hídi incidens után, 1937. július 7-én kitört a második kínai–japán háború. December közepén elesett a főváros, Nancsing, a nacionalista kormány pedig Vuhanba menekült. Csou odautazott, hogy a kommunisták összekötője legyen. 1938 őszén a japán csapatok már Vuhant fenyegették, ezért Csang Kaj-sek ismét áthelyezte székhelyét, ezúttal Csungkingba. Csou továbbra is a nacionalista kormánnyal maradt, hogy tovább képviselje a Kommunista Pártot.

A kommunista-nacionalista kapcsolatok egyre romlottak. 1941 elején az Új Negyedik Hadsereg incidens során a Kuomintang több ezer kommunista katonát ölt meg, ez pedig a második egységfront végét jelentette. Csou arra használta a Csungkingban kialakított hálózatát, hogy az incidens kommunista értelmezését terjessze. Tartózkodása alatt folyamatosan Csang és a nacionalisták ellen szervezkedett, mielőtt 1943-ban visszarendelték Jenanba. Amint 1945-ben a második világháború és ezzel a kínai–japán háború is véget ért (a kommunisták és Kuomintang közötti összetűzések viszont nem hagytak alább), augusztustól októberig ismét tárgyalások zajlottak a kommunisták és nacionalisták között Csungkingban majd Nancsingban. Ezeken kezdetben maga Mao is részt vett, ám a Kommunista Párt fő képviselője Csou maradt. A kezdeti sikerek ellenére a kisebb-nagyobb megszakításokkal zajló megbeszélések 1946 novemberére kudarcba fulladtak, így a két fél közötti konfliktus polgárháborúba torkollott.

A miniszterelnök[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1949. október 1-jén Mao Ce-tung kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, Csout pedig miniszterelnökének és külügyminiszterének nevezte ki. Még ugyanezen év végén Csou Moszkvába utazott, ahol megbeszélést folytatott Sztálinnal. 1950 elején egy kínai küldöttség élén visszatért Moszkvába, hogy az új kínai-szovjet alapszerződésről tárgyaljon (az új egyezményt végül február 14-én írta alá). Az 1950-es években két jelentős konferencián képviselte a kommunista Kínát: az első indokínai háborút lezáró 1954-es genfi értekezleten, egy évvel később pedig Bandungban, az első nagy afroázsiai csúcstalálkozón.

Bandungi útja során Csou túlélt egy merényletet. Indonéziába az indiai Kashmir Princess repülőgéppel kellett volna érkeznie Hongkongból, de a kínai hatóságok értesültek arról, hogy kuomintangista ügynökök bombát készülnek tenni a fedélzetre. Csou az utolsó pillanatban repülőgépet váltott, ám sem az indiaiakat, sem a briteket, sem pedig többi utast nem értesítették, így a robbanásban tizenhatan életüket vesztették.

Csou mérsékelt és befolyásos vezetőnek számított az el nem kötelezett országok körében a hidegháború idején. Erősítette Kína kapcsolatait Indiával, Burmával és egy sor más ázsiai országgal. 1958-ban a külügyminiszteri posztot átadta Csen Jinek, de a miniszterelnöki posztot haláláig megtartotta.

Miniszterelnökként nagy figyelmet fordított az ország gazdasági fejlesztésére. Ő kezdeményezte az első környezetvédelmi intézkedéseket is Kínában.

1958-ban Mao megindította a Nagy ugrás néven ismert kalandor gazdaságpolitikát azzal a céllal, hogy Kína néhány éven belül a világ vezető gazdasági hatalmainak sorába emelkedjen. Csou mint népszerű és gyakorlatias vezető, ekkor is a posztján maradt. A Nagy ugrás kudarca után Mao és szűk környezete megindította a kulturális forradalmat annak érdekében, hogy lecserélje a régi vezető gárdát.

Richard Nixon amerikai elnök kezet ráz Csou En-lajjal a pekingi repülőtéren (1972)

A kulturális forradalom tíz éves (1966–76) pusztítása során Csou formálisan megőrizte pozícióját, de befolyását a hazai eseményekre nagyrészt elvesztette. Diplomáciai képességeit a külpolitikában hasznosította. A 70-es évek elején helyreállította az ország nyugati kapcsolatait, 1972-ben fogadta a Kínába látogató Richard Nixon amerikai elnököt, és aláírta vele a Sanghaji Nyilatkozatot. Az 1954-es genfi konferencián az akkori amerikai külügyminiszter, John F. Dulles, megtagadta, hogy kezet rázzon Csouval, ezért amikor Nixon a pekingi repülőtéren kiszállt az elnöki különgépből, tudva a miniszterelnök sérelméről, nem hagyta ki az alkalmat.

Rákbetegségének felismerése után megkezdte hatásköreinek átadását Teng Hsziao-pingnek. A kulturális forradalom utolsó éveiben felerősödtek a személye elleni támadások, de ezek teljes kibontakozása előtt meghalt.

Halála után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csou halálát a négyek bandája örömmel fogadta, úgy érezték, hogy elhárult egy nagy akadály a teljhatalmukhoz vezető útból. Temetésén a beszédet Teng Hsziao-ping mondta, aki igyekezett átvenni örökségét, de hamarosan – ideiglenesen – kiszorították a hatalomból.

Népszerűségét jelzi, hogy a kulturális forradalom miatt amúgy is elégedetlen tömegek körében zavargások törtek ki, amikor a hatóságok nem engedélyezték a róla szóló nyilvános megemlékezéseket.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Zhou Enlai című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Jung Chang, Jon Hallyday. Mao – Az ismeretlen történet. Budapest: Európa Könyvkiadó. ISBN 963-07-8158-1 [2005] (2006). Hozzáférés ideje: 2010. július 26. 
  • Barbara Barnouin, Yu Changgen. Zhou Enlai: A Political Life. Hongkong: The Chinese University Press. ISBN 962-996-280-2 [2006] 
  1. BBC News honlapja: Cikk a KKP vezetőiről
  2. Wilson, 13. old; és Whitson és Huang, 27. old.
  3. Whitson és Huang, 39. old.
  4. Whitson és Huang, 30. old.
  5. Whitson és Huang, 39–40. old.
  6. Whitson és Huang, 57–58. old.
  7. This Date in History: The Zunyi Conference of 1935 and the rise of Mao. Granite Studio, 2008. január 14. (Hozzáférés: 2010. december 26.)