Négyek bandája

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A négyek bandája (kínaiul: szezsen pang (四人帮, Sìrén bāng)) négyfős kínai politikai csoportnak adott név, amely a kulturális forradalom (1966–1976) alatt jutott mind nagyobb politikai hatalomhoz. Tagjai voltak Csiang Csing, Mao Ce-tung negyedik felesége, egyben a csoport vezetője; valamint Vang Hung-ven, Jao Ven-jüan és Csang Csun-csiao. Az elnevezés állítólag Mao Ce-tungtól származik, aki 1974-ben figyelmeztette feleségét, hogy „nehogy a négyek kis frakciójává váljanak”.[1]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csoport a kulturális forradalom radikális híve volt, legnagyobb befolyásra 1969-től tettek szert. A hetvenes években a négyek bandájának működése lett a kulturális forradalom mögötti legerősebb hajtóerő. Politikai hatalmuk 1976 elején tetőzött, amikor Csou En-laj januári halála után elérték, hogy legnagyobb ellenségüket, Teng Hsziao-pinget – akinek politikáját kapitalista restaurációként támadták –[2] eltávolították minden tisztségéből. Azonban ekkor sem rendelkeztek teljhatalommal: Csou utódja nem a banda egyik tagja, hanem a korábban kevéssé ismert Hua Kuo-feng lett a miniszterelnöki poszton ügyvezetőként, aki a kulturális forradalom haszonélvezője volt. A négyek szövetségkötés helyett támadást indítottak Hua és a halott Csou ellen, maguk ellen hangolva a tömegeket, amely a gyászolók és a rendőrség közötti összecsapásokban tetőzött.[3]

A banda legnagyobb ereje a Maóra gyakorolt befolyásuk volt, de ez az erős kapcsolat lett későbbi bukásuk oka is. A párt többi tagja ugyanis féltékenyen figyelte működésüket, valamint megfelelő tömegbázisuk sem volt, hiszen mind Tenget, mind Huát támadták.[4] Mao 1976. szeptember 9-én bekövetkezett halála után kísérletet tettek a vezető pozíciók megszerzésére, ám a bázisuknak számító Sanghaj helyett Pekingben maradtak, ami súlyos hibának bizonyult. Kísérletük nem egészen egy hónap múlva teljesen összeomlott, mikor október 6-án éjszaka a négyeket Hua parancsára letartóztatták.[5]

Az ügyükben 1980 novemberében indult eljárás, amely 1981 januárjában ért véget, és rajtuk kívül a már halott Lin Piaót is jelképesen megvádolták. A négyeket 730 ezer ember üldözésével és 35 ezer ember halálba kergetésével vádolták meg. Csiang azzal védekezett, hogy csak Mao utasításait hajtotta végre. Utóbbi megítélése végül úgy alakult, hogy a tévedésekkel teli késői korszakától megkülönböztették korábbi tevékenységét.[6] Január 25-én hirdettek ítéletet, amiben Csiangot és Csangot halálra, Vangot életfogytiglanra, Jaót húsz év; támogatóikat: Csen Po-tát 18 év, a többi vádlottat 16–18 év börtönre ítélték.[7] A periratokat máig sem hozták nyilvánosságra.

A halálos ítéleteket később életfogytiglanra változtatták, majd idővel mindannyiukat szabadon engedték: Jao Ven-jüant büntetésének letöltése után, a többieket pedig egészségügyi állapotukra való tekintettel. Csiang Csing 1991-ben öngyilkosságot követett el, Vang 1992-ben, Csang pedig 2005-ben halt meg kórházban. Jao Ven-jüan szabadulása után szülővárosába vonult vissza, és a banda utolsó életben maradt tagjaként 2005 decemberében halt meg.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Jordán Gyula, i. m. 353. old.
  2. Jordán Gyula, i. m. 355. old.
  3. Jordán Gyula, i. m. 358–359. old.
  4. Jordán Gyula, i. m. 360. old.
  5. Jordán Gyula, i. m. 361–362. old.
  6. Jordán Gyula, i. m. 388. old.
  7. Jordán Gyula, i. m. 530. old.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Jordán Gyula: Kína története. (hely nélkül): Aula. 1999. ISBN 9639215198
  • Jan Palmowski: Oxford Dictionary of Contemporary World History. Oxford University Press, 2004