Leonyid Iljics Brezsnyev

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Leonyid Iljics Brezsnyev
Brezhnev 1973.jpg
A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkára, majd főtitkára
Hivatali idő
1964. október 14.1982. november 10.
Előd Nyikita Hruscsov
Utód Jurij Andropov
A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke
Hivatali idő
1960. május 7.1964. július 15.
1977. június 16.1982. november 10.
Előd Kliment Vorosilov
Nyikolaj Podgornij
Utód Anasztasz Mikojan
Jurij Andropov

Született 1907. január 1.
Oroszország Kamenszkoje, Oroszország (ma Dnyiprodzerzsinszk, Ukrajna)
Elhunyt 1982. november 10. (75 évesen)
Szovjetunió Moszkva, Szovjetunió
Párt Szovjetunió Kommunista Pártja

Foglalkozás kohómérnök
LEONID BREZHNEV SIGNATURE.svg
Leonyid Iljics Brezsnyev aláírása

Leonyid Iljics Brezsnyev (oroszul: Леони́д Ильи́ч Бре́жнев; Kamenszkoje, Oroszország, ma Dnyiprodzerzsinszk, Ukrajna; 1907. január 1., a régi naptár szerint 1906. december 19.1982. november 10.) szovjet politikus volt. Nemzetisége a személyi dokumentumai szerint eredetileg ukrán volt, az 1940-es évektől azonban inkább oroszként szerepelt. 1964. október 14-étől haláláig, 1982-ig a SZKP főtitkáraként a Szovjetunió vezetője, 1960 és 1964, majd 1977 és 1982 között ismét a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöki posztját (államfő) is betöltötte.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brezsnyev az Orosz Birodalomban, Kamenszkojében (ma Dnyiprodzerzsinszk, Ukrajna) született Ilja Jakovlevics Brezsnyev és Natalja Gyenyiszovna Mazalova gyermekeként. 1923-27 között földmérési technikumot végzett Kurszkban, majd földmérőként dolgozott az ország különböző vidékein. 1928-ban megnősült és ebben az évben helyezték át ismét földmérőként az Urál vidékére, ahol hamarosan helyi tanácsi vezető posztokat töltött be a mezőgazdaság irányításának területén.

1930 szeptemberében Moszkvában beiratkozott a Kalinyin Gépgyártási Főiskolára, a következő év őszén azonban átiratkozott szülővárosa kohászati főiskolájára, esti tagozatra, eközben egy ipari üzemben dolgozott.

1923-ban lépett be a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe (Komszomol). 1931-ben belépett a kommunista pártba. 1935-36-ban a hadseregben szolgált, egy harckocsizó század politikai parancsnoka volt és katonai műszaki továbbképzésen vett részt, ennek kapcsán kapta első tiszti rendfokozatát, hadnagyként szerelt le. (Ennek emlékére halála után róla nevezték el egykori szolgálati helyén a peszcsankai harckocsizó kiképző ezredet.)

1936-37-ben a dnyeprodzerzsinszki kohászati technikum igazgatója volt, 1937-től pedig mérnök a Dzerzsinszkij Kohászati Üzemben, az év májusától Dnyeprodzerzsinszk városi tanácsának elnökhelyettese, majd pártmunkás lett.

Útja a hatalom csúcsára[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1938-ban a dnyepropetrovszki területi pártbizottság osztályvezetője lett, 1939-ben pedig a területi bizottság titkára. Gyors előrehaladását elsősorban a sztálini terror miatt keletkezett káderhiánynak köszönhette.

A Nagy Honvédő Háború kitörésétől kezdve a mozgósításban és a lakosság és az ipari üzemek kitelepítésében vett részt. Később a hadseregben töltött be politikai tisztségeket, a Déli front politikai parancsnokának helyettese. 1942 októberében már dandárkomisszárként (politikai parancsnokként) végezte el a politikai komisszárok főiskoláját, de felkészültségét és elhivatottságát nem ítélték elégségesnek, ezért csupán ezredessé nevezték ki a szokásos tábornoki előléptetés helyett.

1942-ben, Ukrajna német megszállása után Brezsnyevet átvezényelték a Kaukázusba. 1943 áprilisában az 1. ukrán front kötelékébe tartozó 18. hadsereg politikai vezetője lett, e beosztáshoz kapcsolódóan kapott tábornoki (vezérőrnagyi) rangot. és itt ismerkedett meg Hruscsovval. 1945. május 9-én, az európai háború befejezésekor Prágában állomásozott a 4. ukrán front vezető politikai tisztjeként.

A háborút követően 1946-1947 között zaporozsjei, majd 1947-1950 között dnyepropetrovszki területi első titkár volt. Ezután 1952-ig a Moldáviai Kommunista Párt első titkára.

Brezsnyev háromszor volt a Központi Bizottság titkára: 1952. október 16.1953. március 5., 1956. február 27.1960. július 16., végül 1963. június 22-étől első titkárrá választásáig. 1952-ben Sztálin javaslatára választották meg, egyúttal a párt Elnökségének póttagja is lett, de mentorának halálával politikai karrierje is megtört. 1953-1954 között a hadsereg (és a hadiflotta) politikai vezetőjének helyettese lett.

1954-ben Hruscsov eltávolította Moszkvából és a hadseregből, Kazahsztánba küldte, hogy ott a Kazah Kommunista Párt másodtitkára legyen, de már a következő évben első titkárrá lépett elő, és nemsokára ismét Moszkvába került. 1956. február 27-én másodszor választották a KB titkárává, ekkor már Hruscsov embereként, amikor pedig a Központi Bizottság plénumán 1957. június 29-én Hruscsov hatalma megszilárdult Molotov, Malenkov és Kaganovics ellenében, Brezsnyevet az KB Elnöksége tagjává is megválasztották. Ezután haláláig (1982. november 10.) tagja maradt e testületnek, illetve utódjának, az ő vezetése alatt visszaállított elnevezéssel a Politikai Bizottságnak.

1960 májusában Brezsnyevet a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnökévé, vagyis államfővé választották, KB-titkári helyére pedig Kliment Vorosilov, addigi államfő került. Ez a helycsere valójában Vorosilov megerősítését jelentette a Hruscsov utáni második vezető pozíciójában. 1963. június 22-én Brezsnyev harmadszor lett a KB titkára. 1964-ben Vorosilov megbetegedett és Brezsnyev lett a Szovjetunió második számú vezetője.

Hruscsov eltávolítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1962-ig Hruscsov megőrizte pozíciójának stabilitását a pártban, viszont korának előrehaladtával, valamint kiszámíthatatlanságával és szerepléseivel aláásta bizalmát a vezetők körében. A Szovjetunió súlyosbodó gazdasági problémái is növelték a rá és a rezsimre nehezedő nyomást. Brezsnyev látszólag hűséges maradt a pártfőtitkárhoz, de titokban bekapcsolódott a vezető eltávolítását célzó csoport munkájába. 1963-ban lett utóda Frol Romanovics Kozlovnak, a Központi Bizottság egyik titkárának. E pozícióban várható utóda lehetett Hruscsovnak, akit az első titkár 1964-ben kinevezett a párt helyettes vezetőjének.

Miután Hruscsov 1964 októberében visszatért a Fekete-tenger melletti nyaralásáról, az Elnökség tagjai gratuláltak az addigi munkájához, majd Anasztasz Mikojan meglátogatta, s figyelmeztette, ne legyen túlságosan elbizakodott az aktuális helyzetben. Nyikolaj Ignatov titokban kikérte a KB néhány tagjának véleményét. Október 12-én az egyik összeesküvő, Mihail Szuszlov telefonált a pártvezérnek, és kérte, hogy térjen vissza Moszkvába, az agrárpolitikát megvitatandó.

Míg a Mikojan által irányított kisebb csoport csak az első titkári poszttól kívánta megfosztani, s a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökeként akarta látni, addig a Brezsnyev vezette szárny félre akarta állítani az aktív politika színpadáról.

Brezsnyev és Nyikolaj Podgornij fellebbezést nyújtott be a Központi Bizottságnak, amelyben Hruscsovot hibáztatták a gazdasági kudarcért, önkényességgel és erkölcstelenséggel vádolták. Brezsnyev támogatói segítségével elérte: a Politikai Bizottság megszavazza Hruscsov eltávolítását. A bizottság egyes tagjai mindezen kívül büntetésnek akarták alávetni a volt vezetőt, de Brezsnyev – aki immár bebiztosítva látta főtitkári hivatalát – látta, kevés oka lenne tovább büntetni mentorát.

1964. október 14-én Brezsnyevet nevezték ki a Párt első titkárává, Koszigint a minisztertanács elnökévé. Mikojan lett az államfő.

Társaival egyetértettek a párt Sztálin halála utáni általános irányvonalával, ám Hruscsov reformjait a Szovjetunió stabilitásának fenntartására hivatkozva visszavonták. A Pravda még sokáig foglalkozott olyan témákkal, mint a kollektív vezetés, a tudományos tervezés, a szakértői konzultáció és a szervezeti szabályszerűség.

Népszerűsége ekkor meglehetősen alacsony volt a szovjet polgárság, azon belül főként az értelmiség körében, akik mindaddig a konszolidációt, a társadalom fejlődését és a gazdasági növekedést várták.

A hatalom megszilárdítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korai politikai reformok az előzmények ismeretében várhatóak voltak. 1964-ben a Központi Bizottság plénumán megtiltották, hogy a két legnagyobb reálpolitikai hatalommal bíró (a főtitkári és a kormányfői) hivatalt egyetlen ember viselje. A KGB egykori vezetője, Alekszandr Nyikolajevics Selepin rövid időre Brezsnyev ellenlábasa lett, mivel ellenezte a kollektív vezetés kialakítására irányuló reformot. Ötletének támogatására nem sikerült támogatókat megnyernie, mindazonáltal Selepint csak 1967-ben tudták eltávolítani a bizottságból.

Hruscsov bukásának legfőbb oka volt, hogy figyelmen kívül hagyta a kollektív vezetés elhanyagolásának veszélyét. Ezzel szemben az egész Brezsnyev-korszakban általában konszenzus volt a pártban, a kollektív irányítás felülkerekedett az egyszemélyi hatalom összpontosulásán.

T.H. Rigby amellett érvel, hogy ebben az időben egy stabil oligarchikus rendszer alakult ki Brezsnyev, Koszigin és Podgornij körül. Az érvelés helyes volt bizonyos tekintetben, valójában azonban nyilvánvaló hatalmi harc dúlt Brezsnyev és Szuszlov között.[1] Brezsnyev ugyanekkor szövetségeseket gyűjtött maga és politikája köré.

Koszigin minisztertanácsi elnöki posztja (melyet 1964. október 15-től egészen 1980. október 23-ig viselt) mellett a gazdasági irányításért is felelt. Pozíciója hosszú időre meggyengült, amikor 1965-ben gazdasági reformra tett javaslatot, melyet „Koszigin-reformként” emlegettek a pártban. Újító álláspontja visszaütött az anti-reformista vezetésben, különösen a prágai tavasz leverése után.

Brezsnyev politikai érzéke rengeteg előnyhöz juttatta a szovjet hatalmi struktúrában. Soha nem járt el meggondolatlanul, elhamarkodottan, ellentétben Hruscsovval. Döntései előtt hosszú megbeszéléseket folytatott kollégáival, és mindig kész volt meghallgatni véleményüket.

A 70-es évek elején konszolidálta hatalmát. Koszigin maradt a miniszterelnök 1980-ig, viszont Brezsnyev maradt a domináns politikai erő az 1970-es évek közepétől 1982-es haláláig.

Elnyomás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brezsnyev stabilizációs politikája véget vetett a hruscsovi szabadelvűségnek, erősödött a kulturális szabadság korlátozása[2]. A Hruscsov-korszakban támogatta a sztálini tisztogatások áldozatainak rehabilitációját, a családok kárpótlását, a szovjet kulturális és szellemi élet óvatos liberalizációját; a hatalom megszerzése után egyre inkább elfordult ezektől, és konzervatív és regresszív hozzáállást alakított ki.[3][4]

A gazdaság helyzete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gazdasági növekedés

Időszak GNP
(a CIA
adatai szerint)
GNP
(Grigorij Kanin
szerint)
GNP
(a Szovjetunió
szerint)
1960–1965 4,8[5] 4,4[5] 6,5[5]
1965–1970 4,9[5] 4,1[5] 7,7[5]
1970–1975 3,0[5] 3,2[5] 5,7[5]
1975–1980 1,9[5] 1,0[5] 4,2[5]
1980–1985 1,8[5] 0,6[5] 3,5[5]

1960 és 1970 között a szovjet mezőgazdasági termelés 3%-kal nőtt évente. Az ipar is javulást mutatott, a VIII. ötéves terv (1966–1970) 138%-kal növelte a termelést és a teljesítményt az 1960-as eredményekhez képest. Annak ellenére, hogy Koszigin a Politbüro tagjaként heves anti-reformistává vált, meggyőzte Brezsnyevet és a Politikai Bizottságot, és engedélyezte a reformpárti Magyar Szocialista Munkáspárt számára az új gazdasági mechanizmus bevezetését, mely engedélyezte a kiskereskedelmi piac térhódítását.[6]

Lengyelországban Edward Gierek (az Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára) vezetése alatt dolgoztak ki egy, a gazdaság struktúráját átalakító tervezetet. Úgy gondolták, a kormánynak szüksége van nyugati hitelek felvételére, hogy megkönnyítsék a nehézipar gyors felfutását. A szovjet vezetés jóváhagyta a javaslatot, annál is inkább, mivel már nem engedhette meg magának a keleti blokk országainak nyújtott hatalmas támogatást olcsó földgáz és olaj exportálásának formájában. A csehszlovák pártvezetés e téren megvalósítandó reformkísérleteit azonban elutasították, mi több, Brezsnyev a Varsói Szerződés országainak segítségét kérte Csehszlovákia megtámadására.[7]

A Hruscsov által elindított decentralizációs kísérletek kudarcba fulladtak, a PB-nek le kellett mondania róluk. 1966-ban feloszlatásra kerültek a regionális gazdasági tanácsok, amelyek a Szovjetunió egy-egy területének gazdálkodását voltak hivatottak szervezni.[8]

1966. április 8-tól, a párt szervezeti struktúrájában az első titkári beosztást felváltotta a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára elnevezése.

1968 augusztusában tankokat küldött a prágai tavasz leverésére.

1976. május 5-én a Szovjetunió marsallja lett. 1979-ben politikai vezetése alatt került sor a Szovjetunió hadseregének bevonulására Afganisztánba.

1982. november 10-én halt meg Moszkvában, előtte 3 nappal még a Vörös téri hagyományos felvonuláson a tribünről köszöntötte az elvonulókat.

Brezsnyevnek Viktorija Petrovna Brezsnyevától egy lánya, Galina Brezsnyeva és egy fia, Jurij Brezsnyev született. Érdekesség, hogy unokája és dédunokája is a Leonyid Brezsnyev nevet viseli.

Magyarul megjelent művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A lenini úton (Válogatott beszédek és cikkek) (Budapest, 1971)
  • A gazdaságirányítás kérdései a fejlett szocialista társadalomban (Budapest, 1977)
  • A szovjet társadalom politikai rendszerének fejlődése (Budapest, 1979)
  • Kis Föld/Újjászületés/Szűzföld (Budapest, 1980)
  • Visszaemlékezések (Uzsgorod-Budapest, 1982)
  • Az SZKP és a szovjet állam külpolitikája (Budapest, 1982)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Leonyid Iljics Brezsnyev témájú médiaállományokat.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bacon and Sandle 2002, p. 13.
  2. Service 2009, p. 380.
  3. Service 2009, p. 381.
  4. Sakwa 1999, p. 339.
  5. ^ a b c d e f g h i j k l m n o Bacon and Sandle 2002, p, 40,
  6. Service 2009, p. 385.
  7. Service 2009, p. 386.
  8. Service 2009, p. 389.