Mohammad Reza Pahlavi iráni sah

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Mohammad Reza Pahlavi
Mohammad-reza-shah.jpg

Iráni Császárság császára
Uralkodási ideje
1941. szeptember 16.1979. január 26.
Örököse Reza Kürosz Pahlavi
Koronázása Teherán
1967. október 26.
Elődje Reza Pahlavi
Életrajzi adatok
Uralkodóház Pahlavi-ház
Született 1919. október 16.
Teherán, Irán
Elhunyt 1980. július 27. (60 évesen)
Kairó, Egyiptom
Nyughelye ar-Rifái mecset, Kairó, Egyiptom
Házastársa Fauzija bint Fuád (1941–1948)
Szoraja Eszfandiári (1951–1958)
Farah Diba (1959–1980)
Gyermekei Sahnáz (1.hg.-ból)
Reza Kürosz (3. hg.-ból)
Farahnáz (3. hg.-ból)
Ali Reza (3. hg.-ból)
Lejla (3. hg.-ból)
Édesapja Reza Pahlavi
Édesanyja Tádzs ol-Moluk

Mohammad Reza Pahlavi (perzsául محمد رضا پهلوی; Perzsia, Teherán, 1919. október 26.Egyiptom, Kairó, 1980. július 27.) Perzsia (Irán) utolsó sahja (1941. szeptember 26-ától de facto 1979. január 26-áig[1]), a hatalmat megragadó Reza Pahlavi gyermeke volt. Fiatalon, apja lemondatása után került trónra, felnőve pedig feltétlen Amerika- és Izrael-barátságot tanúsított a hidegháború során. Szekuláris, az iráni iszlám civilizáció ellenében folytatott politikája és hibás, pazarló gazdasági döntései révén diktatórikus rendszere mind komolyabb ellenzéket termelt ki, amely az iráni forradalom keretében 1979-ben megbuktatta. Hazájából el kellett menekülnie és az emigrációban halt meg röviddel később.

Ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mohammad Reza Pahlavi az akkor még Reza Hán nevet viselő későbbi sah (akkor még csak perzsiai kozákparancsnok) és második felesége, Tádzs ol-Moluk (18961982) gyermekeként jött világra. Apja négy feleségétől tíz testvére született, közülük már csak ketten vannak életben: ikertestvére, Asraf hercegnő és féltestvére, Golám Reza jelenleg Párizsban élnek. Apja 1921-ben államcsínyt hajtott végre, és a nemzetgyűlés 1925-ben sahhá nyilvánította az 1923-tól emigrált Ahmad sah helyett; az 1926. április 25-én történt koronázástól kezdve az ifjú Mohammad a nezám (koronaherceg) címet viselte.

A szigorú neveltetésben részesülő trónörökös 1931-től 1935-ig a svájci Le Rosey Intézetben tanult, hazatérve pedig a teheráni katonai akadémiát látogatta 1938-ig. Reza Pahlavi a második világháborúban eredetileg semleges maradt, de közismert volt, hogy németbarát. 1936-tól kezdve komoly gazdasági-politikai kapcsolatokat építettek ki a „közös árja származás” alapján, rengeteg német szakember és ügynök tevékenykedett az országban; még a transziráni vasút is az ő segítségükkel épült fel. A Szovjetunió ellen indított német támadás, a Barbarossa hadművelet után félővé vált, hogy a komoly kőolajkinccsel rendelkező ország Adolf Hitler mellé állhat, ezért közös angol–szovjet hadművelet keretében a szövetségesek 1941 augusztus végén megszállták Iránt. Reza Pahlavi, miután fiára eskette fel a parlamentet (madzslesz), szeptember 26-án lemondott, a britek pedig előbb Mauritiusra, majd Dél-Afrikába internálták, ahol 1944-ben meghalt.

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szövetségesek árnyékában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mohammad Reza sah fogadja Winston Churchill brit miniszterelnököt 1943-ban

Az ifjú Mohammad Rezának, aki többek között az „Árják világossága” (Árjámehr – آریامهر) címet is viselte, nem sok beleszólása volt a háborús években az ügyek alakulásába, bár 1942. január 29-én aláírt egy szerződést a Perzsa-öböl térségét ellenőrző britekkel és az északi vidéket megszállás alatt tartó szovjetekkel, hogy tiszteletben tartják az ország függetlenségét, cserébe szabad hozzáférést biztosít annak minden erőforrásához saját védelme érdekében. Iránnak kulcsszerepe volt abban, hogy a szovjeteket utánpótlással lehessen ellátni – 1941 és 1945 között a támogatás mintegy harmada innen érkezett a Szovjetunióba. A szövetségesek legfőbb vezetői, Sztálin, Winston Churchill és Franklin D. Roosevelt 1943 novemberében a teheráni konferencián találkoztak.

Az 1945-ben kivonuló britekkel ellentétben a helyi kommunista mozgalmat, a Tudét támogató szovjetek csak az ENSZ nyomására tették meg ugyanezt 1946-ban, de akkor is csak úgy, hogy létrehoztak két apró, rövid életű bábállamot Északnyugat-Iránban: 1945-ben Tabriz központtal jött létre az ún. Azeri Népkormányzat (1945–1946), valamint a kurdok által alapított Mahábádi Köztársaság (1946–1947). Ezek azonban orosz támogatás híján gyorsan összeomlottak.

A világháborútól Moszaddeg bukásáig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magára maradt, fiatal és tapasztalatlan Mohammad Reza sahra nem könnyű feladat várt. Apja életműve szétesett, az ellenzék megerősödött, továbbá számos nomád csoport jutott fegyverekhez. Ilyen körülmények között viszonylag szabad politikai légkör uralkodott az országban, melynek igencsak felértékelődött kőolajkincse. Ennek kitermelését 1919 óta az Anglo-Iranian Oil Company (Angol–iráni Olajtársaság) végezte, és Irán csak a jövedelmek meglehetősen kis részéből gazdálkodhatott a kedvezőtlen szerződéseknek köszönhetően. A társaság a háború után is megőrizte státuszát, vagyis az iráni gazdaság jelentős hányada felett továbbra is brit ellenőrzés érvényesült – igaz, katonailag immár az Amerikai Egyesült Államok Perzsa-öbölben létrehozott parancsnoksága gyakorolt felügyeletet a térségben.

Az 1947-ben meghirdetett Truman-doktrína is garantálta a perzsa függetlenséget, ráadásul 1949. február 4-én a Tude merényletet kísérelt meg elkövetni a sah ellen, ezért betiltották. Az Iránban végleg talaj nélkül maradt szovjetek még próbálkoztak azzal, hogy olajkoncessziót követeljenek, de Ahmad Kavám miniszterelnök keresztülvitte, hogy a parlament döntsön erről, és a testület el is utasította a tervet. Ekkor lépett porondra a megbuktatott Kádzsárok rokona, a Pahlavik arisztokratikus ellenzéki vezetője, Mohammad Moszaddeg, aki 1950-ben létrehozta az igen sokszínű ideológiai hátterű, iszlamista, nemzeti, szociáldemokrata és radikális pártokat egyaránt tömörítő Patrióta Nemzeti Frontot, melynek fő célkitűzése az volt, hogy Iránt minden külső hatalomtól függetlenítse.

A sah és köre a fronttal szemben egyértelműen Amerikára támaszkodott, félve a szovjet előretöréstől, és sikertelen népjóléti intézkedéseket hozott, illetve 1949-ben beindította az első hétéves tervet. 1951-ben szélsőséges iszlamisták meggyilkolták Ali Razmára miniszterelnököt, és hamarosan Moszaddeg alakíthatott kormányt. Egyik első intézkedése volt az AIOC államosítása, amely egy hágai nemzetközi pert, brit embargót és a nyugati szakemberek kivonását vonta maga után. Mindezek mellett félő volt, hogy az „Öreg Mossy” – ahogy a nyugati sajtóban nevezték –, bár kommunistaellenes volt, csatlakozik a keleti blokkhoz.

Moszaddeg törekvéseinek mindinkább gátjává vált a sah és köre, ezért 1952-ben rendkívüli felhatalmazást kért és kapott a madzslesztől, melynek birtokában megkezdte a royalisták száműzését elbocsátásokkal és perekkel, és 1953-ban a parlamentet is feloszlatta, amivel az iszlamistákat is elidegenítette magától. A kommunista fordulattól tartó CIA eközben Kermit Roosevelt vezetésével puccsszervezésbe kezdett. Az Ajax hadműveletre 1953 augusztusában került sor. Augusztus 13-án a sah menesztette Moszaddeget, aki nemhogy visszavonult volna, de száműzte is Reza Pahlavit. Az uralkodó Rómában keresett menedéket. Augusztus 19-én aztán Herbert Norman Schwarzkopf tábornok és a CIA által megszervezett royalisták letartóztatták Moszaddeget, akit három év börtönre, majd annak letöltése után életfogytiglani házi őrizetre ítéltek.

A katonai diktatúra (1953–1960)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mohammad Reza sah és miniszterelnöke, Záhedi tábornok

A visszatérő sah miniszterelnöke Fazlolláh Záhedi, egy megbízható katonatiszt lett. Az elkövetkező hét évben Iránt kemény, diktatórikus kormányzat irányította. Ennek egyik legfőbb eszköze a SZÁVÁK nevű belbiztonsági és politikai rendőrség volt, amit amerikai és izraeli segítséggel szerveztek meg. A több tízezer ügynököt foglalkoztató testület az iráni társadalom jelentős részét beszervezte, és kegyetlen módszerekkel küzdött a sah ellenzéke felderítésének és visszaszorításának érdekében.

Mindeközben az Egyesült Államok Izraelhez hasonló gazdasági támogatásban és jelentős fegyverszállításokban részesítette hű szövetségesét. 1954-ben a válságot kiváltó olajügyet is rendezték: az AIOC megszűnt, helyét pedig egy amerikai vezetésű nemzetközi konzorcium váltotta fel. Az Amerika-barátságot az 1955-ös bagdadi paktum is rögzítette: ezt Irak, Törökország és Pakisztán mellett Irán is aláírta. A sah 1959-ben részt vett a Perzsa-öböl államainak zömét és Pakisztánt tömörítő CENTO megalapításában is. Ugyanebben az évben egy tudósbizottság vizsgálódása nyomán bejelentette, hogy bár apja 1935-ben az Irán név kizárólagos használatát kérte a nemzetközi közösségtől, a Perzsia megnevezést ezzel egyenértékűnek tekinti.

1956-ban indult be a második hétéves terv, amely az ország infrastruktúrájának és mezőgazdaságának fejlesztését tűzte ki célul, és keretében több vízierőmű-építésre is sor került.

Enyhülés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mohammad Reza 1959-ben harmadszor is megnősült. Választottjától, Farah Dibától 1960-ban megszületett első fiúgyermeke, a trónörökös Reza Kuros (neve azonos a Perzsa Birodalmat építő Nagy Küroszéval). A monarchiát konszolidáló esemény örömére látványos enyhülés következett be a sah belpolitikájában, amit afféle „felvilágosult abszolutizmusként” jellemezhetünk leginkább. Ebben az időben Reza nyomására számos népjóléti intézkedés született. A politika azonban nem liberalizálódott: az 1961-es választások zavargásokba torkolltak, mire a sah szétzavarta a parlamentet, és az addigi pártok helyére létrehozta az Új Irán Pártját (Irán-e Novin), ami az uralkodó támogatóit – katonákat, arisztokratákat, nyugatosokat, technokratákat – tömörítette.

A sah és családja koronázásuk után (balról jobbra: Asraf hercegnő, Sahnáz hercegnő, Mohammad Reza sah, Farah császárné, végül Samsz hercegnő; a sah előtt Farahnáz hercegnő és Reza trónörökös)

1958-ban jött létre a Pahlavi-alapítvány (Bonjád-e Pahlavi), mely 1961-től kezdve jelentős pénzösszeggel rendelkezett a sah magánvagyonából, amit közszolgálati célokra (oktatás, gazdaságfejlesztés, egészségügy) fordított. 1962-ben a sah meghirdette az ún. fehér forradalmat, avagy „a sah és a nép forradalmát”, ami egy komplex gazdasági reformprogram volt. (Népszavazást is tartottak róla 1963 januárjában, amely elsöprő többséggel támogatta.) Ennek keretében földosztást, illetve erdő- és legelőállamosítást kezdtek. A forradalom része volt az analfabetizmus felszámolására indított harc, illetve az erőteljes iparfejlesztés. Az intézkedéssorozat legfontosabb pontja, a földreform súlyos következményekkel járt. Egyfelől tiltakozásokat váltott ki a síita „egyház”, a legnagyobb földbirtokos képviselőiből, másfelől a szervezetlenség miatt az immár központi vízelosztást nélkülöző, szétszabdalt birtokrészek nagy része elsorvadt. Az iráni parasztság jelentős hányada a városokba áramlott, az ország pedig hamarosan mezőgazdasági importra szorult. A legelők és erdők államosítása – ami részben a megbízhatatlan nomád lakosság ellenőrzését is szolgálta – elvileg kártalanítási célzattal történt, de gyakorlatban csak a sah támogatóit gazdagította. Az intézkedéssorozat ellen tiltakozó síiták legfőbb vezetőjét, Ruhollah Khomeini ajatollahot 1964-ben Törökországba toloncolták ki.

1966. szeptember 7-étől 13-áig Magyarországon tartózkodott a sah és felesége.[2]

A konszolidáció leglátványosabb aktusa az volt, amikor Mohammad Reza Pahlavi 1967. október 26-án Teheránban hivatalosan is császárrá, vagyis a „királyok királyává” (sáhánsáh) koronáztatta magát, és az egyúttal megkoronázott feleségét, Farahot az iszlám időszakában ismeretlen sáhbánu (császárné) címmel ruházta fel.[3] Az idő múlásával apja nyomdokain haladva a sah mindinkább az óperzsa kor nagyságát, különösen a birodalomalapítő, Nagy Kürosz emlékét használta fel reprezentációs célokra. A sah idején ókori perzsa motívumokkal díszített középületeket emeltek, mi több, 1971-ben, „Irán 2500. születésnapján” (a dátumot Kürosz halálához képest számították ki) az évforduló tiszteletére megrendezték a híres, dollármilliókat felemésztő perszepoliszi partit Perszepolisz és Paszargadai környékén, ahol a luxussátrakban számos külföldi vezető is tiszteletét tette (többek között Spiro Agnew amerikai alelnök, Fülöp edinburgh-i herceg, Josip Broz Tito jugoszláv és Nicolae Ceaușescu román diktátorok, Baldvin belga, Huszejn jordán és II. Moshoeshoe lesothói király, Hailé Szelasszié etióp császár stb.).[4] Mindemellett 1975/2505-ben új, birodalmi időszámítást vezettek be, melynek az alapító I. e. 529-es halála volt a kezdőpontja.

Külpolitikai törekvések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eközben külpolitikai tekintetben is változás állt be. Bár továbbra is kitűnő kapcsolatokat ápolt az Egyesült Államokkal, és 1965-ben hivatalosan is felvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel – melynek olajellátását ebben az időben jórészt Irán biztosította –, a sah nyitott a Szovjetunió felé is. 1967-ben gazdasági szerződést kötött a bolsevik birodalommal, melynek keretében Moszkva erőforrásaiból Iszfahánban ipari kombinát, az azerbajdzsáni határfolyón, az Araxon pedig vízierőmű épült.[5]

A sah és felesége 1977-es amerikai látogatásuk alkalmával

Az 1970-es években a sah külpolitikailag is aktivizálódott. Miután 1971-ben a britek végleg kivonultak a Perzsa-öbölből, Mohammad eltökélte, hogy Iránt a térség meghatározó hatalmává teszi. Ennek érdekében még abban ez évben elfoglalta a Hormuzi-szorost vigyázó Abu Músza-szigeteket (igaz, a régi perzsa követelésről, Bahreinről lemondott), 1972-ben pedig csapatokat küldött Ománba Kábúsz szultán megsegítésére a lázadók ellen. Az Irakkal fennálló határvitát az 1974-es algíri szerződésben rendezték ideiglenesen: az addig vitatott Satt el-Arab középvonalát jelölték ki határnak. Nagyhatalmi törekvései – a sah kijelentette, hogy 2000-re Iránt a világ 6. legfejlettebb államává akarja tenni, és addigra 20 atomerőművet akar építtetni – fontos eszköze volt a hadsereg, amelynek fejlesztésére és modernizációjára hatalmas összegeket költött. Az atomenergiára India 1974-es kísérleti atomrobbantása hívta fel a sah figyelmét, aki Pakisztánhoz hasonlóan nem akart lemaradni a versenyben. Ahvázban Franciaország, Busehrben az NSZK támogatásával indult fejlesztési program és intenzív atomszakember-képzés. A sah korán gondoskodott arról is, hogy Irán számítógépekkel rendelkezzen.

Bukás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1973-ban kitört az első olajárrobbanás. Az arab államok bojkottálták Izraelt és az Egyesült Államokat, amiből Irán óriási hasznot húzott, hiszen olajkincsére jelentősen megnőtt a kereslet. Az elkövetkező években felfoghatatlanul nagy összegek – mintegy 85 milliárd dollár – érkeztek Iránba, melyeket részben a hadseregfejlesztés, részben a sahi adminisztráció és az elit nyelt el. Csak nagyon mérsékelt életszínvonalbeli javulás volt tapasztalható a mindennapokban. Ráadásul a fehér forradalom hatására Irán lassan mezőgazdasági importra szorult, mi több, egyenesen hitelfelvételre és adóemelésekre kényszerült. Az elégedetlenség fokozódása a SZÁVÁK egyre erőszakosabb fellépéséhez vezetett, ami immár egyre több nyugati bírálatot is kiváltott, amit csak fokozott, hogy 1975. március 2-án a sah feloszlatta az Új Irán Pártját, és elzavarta az addigi névleges ellenzéket is. Ezek helyére helyére alapította meg az Irán feltámadásáról (Rasztahiz) elnevezett egyetlen pártot. Maga Jimmy Carter is enyhítést javasolt Mohammad Rezának, amikor 1977. december 31-én Teheránban ünnepelte a szilvesztert.

A sah földet oszt. A „fehér forradalom” az elképzelésekkel ellentétben nem felvirágoztatta, hanem tönkretette az iráni mezőgazdaságot

1978-ra a sahnak komoly ellenzéke szerveződött vallási (Homeini ajatollah radikálisai és Sariatmadari ajatollah mérsékeltejei), értelmiségi és urbánus (Nemzeti Front), illetve militarista (a feléledt Tude, az anarcho-bolsevik Modzsáhedin-e Halk, illetve a rasszista Fedáján) berkekben. A robbanást egy januári újságcikk váltotta ki, ami Khomeinit homoszexuálisnak és idegennek nevezte. Az eset hatására Kumban, a síita vallási központban tüntetés alakult ki, amire a rendőrség sortüzet nyitott. Az esetre emlékezve minden hónapban emlékdemonstrációkat tartottak, melyek hamarosan szétterjedtek az egész országban. Őszre a sah köre megkezdte a menekülést Iránból. Maga az uralkodó először várakozó álláspontra helyezkedett, majd megpróbálta a vezetőség leváltásával lecsillapítani a kedélyeket – így ért véget Amir Abbász Hovejda tizenkét éve tartó miniszterelnöksége augusztus 7-én. Ez azonban már nem segített, ahogy az sem, hogy a „fekete pénteknek” elnevezett szeptember 7-i, több áldozatot követelő összecsapás után Mohammad Reza beismerte, hogy hibázott, és újabb látszatintézkedéseket hozott (pl. eltörölte a birodalmi naptárat).

A sah télre belátta, hogy helyzete tarthatatlan, és fokozatosan megkezdte családja és vagyona kimenekítését az országból. Ő maga szűk családjával együtt 1979. január 16-án távozott. A katonai és rendőri erők még egy ideig kitartottak mellette, majd kénytelenek voltak átállni a forradalmárok oldalára. Február 1-jén pedig megérkezett helyette Ruholláh Homeini, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy az események az iráni iszlám forradalommá alakuljanak.

Emigrációban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sah családja a szintén Amerika-barát Anvar Szadat elnök Egyiptomába menekült, aki meleg fogadtatásban részesítette. Élete hátralevő rövid idejében az iráni uralkodócsalád élt Marokkóban, a Bahama-szigeteken és Mexikóban is, eközben Pahlavi non-Hodgkin limfómája egyre súlyosabbá vált, és professzionális kezelést igényelt, ezért a száműzött uralkodócsalád sokszor kérte, hogy bocsássák be őket az Amerikai Egyesült Államokba. Jimmy Carter csak hosszas vívódás után volt hajlandó engedni nekik 1979. október 22-én, ami november 4-én az iráni túszdrámához vezetett: a felbőszült tömeg elfoglalta a teheráni amerikai nagykövetséget, és nyilvánosságra hozta különféle dokumentumait, ami még rosszabb színben tüntette fel a sahot és Amerikát.

Mohammad Reza 1979. december 15-én hagyta el Amerikát. A kezelés nem sokat javított az állapotán, így egy rövid panamai kitérő után az Isla Contadorán visszatért Egyiptomba, ahol 1980. július 27-én elhunyt. Szadat elnök szimbolikus helyen temettette el: a kairói ar-Rifái mecsetben, hajdani apósa, Farúk egyiptomi király mellé.[6]

Megbuktatása után francia nyelven írt emlékiratait „Válasz a történelemnek” (Réponse à l’Histoire) címmel már halála után, 1980-ban publikálták angol és perzsa fordításban is. Ebben a sah elismeri néhány hibáját, de a felelősség jó részét a SZÁVÁK-ra és a Hovejda-féle adminisztrációra hárítja. Családja, főként özvegye és fia, Reza mind a mai napig aktív közéleti szereplők, és továbbra is az iráni monarchisták vezetői; gyakorta bírálják az országot vezető iszlamista vezetést.

Házasságai, gyermekei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fauzija egyiptomi hercegnő, a sah első felesége (1939–1949)

Mohammad Reza Pahlavi háromszor nősült, feleségeitől pedig öt gyermeke született.

Fauzija[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pahlavi még trónörökösként, 1939. március 16-án, Kairóban vette feleségül I. Fuád egyiptomi király és második felesége, Názli Szabri lányát, Farúk király testvérét, az 1921-ben született Fauziját. A rosszul sikerült házasság válását 1945-ben Egyiptomban, 1948-ban pedig Iránban is elismerték, a hivatalos indoklás szerint azért, mert Fauzija egészségének nem tett jót az iráni klíma. Egyetlen gyermekük született, aki a kikötés szerint Iránban maradt:

Szoraja Eszfandiári[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Reza sah és második felesége, Szoraja

A sah második választottja a berlini perzsa nagykövet, Halil Eszfandiári és német feleségének leánya, az 1932-ben született Szoraja volt. 1951-ben házasodtak össze, de 1958-ban elváltak, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Szorajától nem születhet gyermeke. A hajdani királyné egy interjúban kijelentette, hogy a sah nehezen szánta rá magát a válásra.[7]

A válást követően a sah érdeklődést mutatott Savoyai Mária Gabriella hercegnő, a megbuktatott II. Umberto olasz király leánya iránt, ám a Vatikán heves ellenállása hozzájárult terve megbuktatásához.[8]

Farah Diba[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sah harmadik felesége az 1938-as születésű Farah Diba, Szohráb Diba császári százados leánya volt. 1959-ben házasodtak össze. Farahot 1967-ben férjével együtt koronázták meg, és a számára létrehozott sáhbánu (császárné) címmel illették. A pár a sah haláláig együtt maradt, Farah pedig ezután is hű maradt férje emlékéhez.[9] 2003-ban publikálta emlékiratait. A sahi párnak négy gyermeke született:

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Mohammad Reza Pahlavi iráni sah témájú médiaállományokat.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
Reza
Perzsia (Irán) sahja
19411979
A Nap és az oroszlán: perzsa uralkodói szimbólumok
Következő uralkodó:
nem volt