F–4 Phantom II

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
F–4 Phantom II
McDonnell Douglas F-4E-35-MC 061006-F-1234S-061.jpg
Amerikai F-4E Phantom II Mk 82 légibombákat old

Funkció Harcászati vadászbombázó repülőgép
Gyártó McDonell Douglas
Gyártási darabszám 5195 db[1]

Személyzet 2 fő
Első felszállás 1958. május 27.
Szolgálatba állítás 1960. december 30.
Méretek
Hossz 19,20 m m
Fesztáv 11,70 m m
Magasság 5,00 m m
Szárnyfelület 49,20 m² m²
Szárnykarcsúság 2,77
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg 13 757 kg kg
Üzemanyag 7 549 l kg
Max. felszállótömeg 28 030 kg kg
Hajtómű
Hajtómű 2 db General Electric J79-GE-17A utánégetős gázturbinás sugárhajtómű
Tolóerő 79,6 kN
Repülési jellemzők
Max. sebesség 2,23 Mach
Utazósebesség 940 km/h
Hatósugár 680 km
Hatótávolság 2 600 km
Legnagyobb repülési magasság 18 300 m
Emelkedőképesség 210 m/s
Szárny felületi terhelése 383 kg/m²
Tolóerő–tömeg arány 0,86
Fegyverzet
Beépített fegyverzet 1 db M-61 Vulcan gépágyú
Háromnézeti rajz
F-4 3-view.jpg
Az F–4C Phantom II háromnézeti rajza

Az F–4 Phantom II két hajtóműves, szuperszonikus repülőgép-hordozó fedélzeti vadászbombázó repülőgép, melyet az Egyesült Államokban a McDonnell Douglas fejlesztett ki az 1950-es évekre. Alkalmazták légi fölény, csapásmérő és felderítő feladatokra is, nagy mennyiségben épült és több mint 40 évvel a bemutatása után is használja néhány ország légiereje.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyártás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A típus változatainak gyártása a McDonnell Aircraft, majd a fúziót követően a McDonnell Douglas gyáraiban történt, 1958 és 1979 között 5057 darabot szereltek össze a missouri St. Louisban, illetve a Japán által megrendelt 140 darab F–4EJ-ből 138-at helyben a Mitsubishi Heavy Industries gyártott le (összesen 5195 darab). Az 5057 darabból az Amerikai Légierő 2874 darabot, a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság 1264 darabot, a külföldi üzemeltetők pedig összesen 919 darab amerikai gyártású példányt vett át. Ezzel a gyártásmennyiséggel az F–4 vezeti az Amerikában gyártott szuperszonikus vadászrepülőgépek listáját. Az 1966–1967-es években a gyártási mennyiség átlagosan 63 darab repülőgép volt havonta. A gyártási csúcsot az 1967-es év jelentette, ahol egy hónapban 73 darabot adtak át. Tizenegy évvel később, 1978-ban már csak mindössze 4-6 darab gördült ki havonta a gyár végszerelő csarnokából, ugyanis ekkoriban már főként az F–15 Eagle gyártása jelentette a fő programot. A típus gyártásának 21 éve alatt átlagosan évente több mint egymillió munkás foglalkoztatását biztosította a McDonnellnél.[2]

Gyártási mérföldkövek közül kiemelkedik néhány esemény. Az ezredik Phantom II egy F–4B volt, melyet 1965. július 7-én adták át az Amerikai Haditengerészetnek. Két évvel később a kétezredik gépet, egy F–4D-t 1967. február 21-én a Légierőnek. Mindössze tizenhét hónappal később adták át a háromezredik gépet, egy F–4J-t a Haditengerészetnek 1968. augusztus 28-án. A négyezredik gépet, egy F–4E-t 1971. február 1-jén vette át a Légierő, majd az ötezrediket, egy szintén F–4E-t a Török Légierőnek adták át 1978. május 24-én.[3] Az utolsó amerikai gyártású F–4 az 5057. F–4E lett (80744) és a Dél-koreai Légierő vette át. Last St.Louis built Phantom felirattal, kéttónusú szürke festéssel gurult ki 1980-ban a végszerelő csarnokból. Állítólag ezt követően még további 6 darab RF–4E készült Iránnak, ezeket azonban már nem szállították le, hanem az Amerikai Tengerészgyalogság vette át őket, sorsuk azonban máig ismeretlen. Japánban a 138. saját gyártású F–4EJ – lajstromszáma 17–8440 – 1981-ben gurult ki a Mitsubishi üzeméből. Ez volt az 5195. és egyben utolsó legyártott F–4 Phantom II.[4]

A gyártási mennyiségek eloszlása egyelőre nem tisztázottak pontosan, az 5195 darab az alábbi táblázatban összesített.[5][6]

Altípus Legyártott mennyiség Gyártó
XF4H–1 2 db prototípus
F4H–1F / F–4A 45 db[7]
TF–4A átalakítás, kisszámú (na.) F–4A-t alakítottak át oktató változatra
F4H–1/F–4B/NF–4B 649 db[8]
DF–4B na., F–4B-ket alakítottak át célrepülőgépnek
EF–4B átalakítás, 1 db F–4B-t ECM-géppé
QF–4B átalakítás, 25 db F–4B-t hangsebesség feletti célrepülőgéppé
F4H–1P / RF–4B 46 db
F–110A Spectre / F–4C 583 db
EF–4C Wild Weasel IV 36 db[9]
RF–4C 503 db
YRF–110A / YRF–4C 2 db prototípus
F–4D 825 db[10]
EF–4D Wild Weasel IV átalakítás, 2 db F-4D-ből[11]
F–4E 1370 db
F–4EJ 138 db (a 140-ből) 138 db a Mitsubishi Heavy Industries-ben
RF–4E 149 db
RF–4EJ 14 db
F–4F 175 db
TF–4F na., a német Luftwaffének épített oktató változatok
F–4G Wild Weasel V átalakítás, 134 db F–4E-ből
F–4J 522 db
YF–4K 2 db (?átépítés?)
F–4K 50 db
YF–4M 2 db (?átépítés?)
F–4M 116 db
F–4N átalakítás, 228 db F-4J-ből
F–4S átalakítás, 302 db F-4J-ből
Összesen: ~5225 darab

Az összesített darabszám csak megközelítő adat, eltérése a hivatalos 5195 darabtól az átépítések miatt lehetséges (oka a nem pontos adatok megléte).

Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sárkány, szárny és vezérsíkok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az F–4 teljesen fémépítésű, két hajtóműves, alsó trapézszárnyas repülőgép. A félszárnyak külső felét, mely a repülőgép-hordozó fedélzeti üzemnek megfelelően hidraulikusan felhajtható, 12°-ban megtörték fölfelé, ezzel javítva az orsózási irányú stabilitást. A rendszert a szárazföldi üzemű változatokon is meghagyták és ritkán, de alkalmazták. A belépőélek, melyeket a félszárny közepén „kutyafogakkal” láttak el, teljes hosszában 30°-ra kitéríthető orrsegédszárnyat, lehajtható belépőéleket helyeztek el, melyek az első típusváltozatokon három részre voltak osztva, később az E változatnál már csak egy-egy orrsegédszárny üzemelt. A belépőéleket meleg levegővel fűtötték a jegesedés elkerülése miatt (felhajtott szárnyvégnél látszik a hármas fűtőcső). A kilépőélek belső felén 60°-ig kitéríthető fékszárnyat, melyet a világon elsők között, határréteg-lefúvó rendszerrel szereltek fel. Az ehhez szükséges levegőmennyiséget a gázturbinákból juttatták el a fékszárnyak forgósíkjához, azok teljes szélességében biztosítva a lefúvást. Mellettük a külső részen lettek elhelyezve a csak lefelé kitéríthető csűrőlapok (aileron-ok, minimális mértékben kitéríthetőek voltak felfelé), melyek kombináltan a felső szárnyfélen, előttük elhelyezett áramlásrontó lapokkal (spoiler-ek) együtt látták el a csűrést, rendszerint az eltérő oldaliakat felváltva alkalmazva. A felső áramlásrontó lapokat nagy sebességnél, a mögöttük levő lefelé mozgókat pedig kisebb sebesség mellett alkalmazták. A főfutómű-aknák mögött közvetlenül lettek elhelyezve a hidraulikus működésű törzsféklapok. Ezek a lapok Mach 2,4-nél is alkalmazhatóak voltak, céljuk a nagy sebességről történő azonnali lelassítás volt.[12]

A 23°-ban lefelé döntött vízszintes vezérsíkok teljes egészében elfordíthatóak, és magassági kormányként szolgálnak. A későbbi változatokon a belépő éleken örvénygerjesztő merev orrsegédszárnyakat szereltek fel. A függőleges vezérsík hagyományos kialakítású, ezen helyezték el az oldalkormányt, melyen kis aerodinamikai ballasztrúd is ki lett alakítva. A sárkány nagyrészt alumíniumötvözetekből, kis részben titánból készült. Titánlemezeket azokon a felületeken alkalmaztak, amik a gázturbinák nagy hőmérsékletű gázsugarainak közvetlenül ki voltak téve. Ilyen volt a magassági kormány belső fele, annak törzsbekötő-forgópontja és a farok alsó része. A törzs hátsó része alá, a két gázturbina kiömlőnyílása mögé hidraulikus működtetésű, nagy szilárdságú fémötvözetű fékhorgot szereltek fel. Ezt a szárazföldi üzemű repülőgépeken is megtartották kényszerleszállás esetén segítve a lassulást.

Az oldalkormány alatt a magassági kormányok mögött, a törzs leghátsó pontján helyezték el a 4,87 méter (16 láb) hosszú fékezőernyőt. Fedelének végében egy hűtőlyukat helyeztek el, mely a hátsó, hajtóművek miatt felhevült törzsrész hűtőrendszerének végpontja.

Hajtómű[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A repülőgép törzsébe két General Electric J79 típusú utánégetős gázturbinás sugárhajtóművet építettek, ezek tolóereje 48,5 kN, 75,6 kN utánégetővel. Levegő-beömlőnyílásukat a törzs oldalán, a pilótafülke vonala mögött helyezték el. A beömlőnyílás belső-felső felületén mindkét hajtómű előtt másodlagos levegő-beömlőnyílásokat alakítottak ki, a hajtóművek gurulás közbeni nagyobb levegőigénye miatt, ezek a repülés közbeni pompázst is meggátolták. A beömlőnyílás keresztmetszete szabályozható volt, amely a transzszónikus sebességtartományban védte a kompresszorokat az ebben a tartományban fellépő nem kívánatos örvényáramoktól. Ez a rendszer beszabályozott, önműködő volt, a pilótának nem kellett beavatkoznia. A bal oldali hajtómű felett kapott helyet a segédturbina (ram air turbine), amely a repülés közbeni hajtómű-újraindításhoz és egyéb berendezésekhez szükséges villamosáramot állította elő kinyitása után. Lehetővé tette a villamos és hidraulikus rendszerek működését hajtóműleállás után is, lehetővé téve a biztonságos, futóműre történő kényszerleszállást.[12]

Belső és külső tüzelőanyag-rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy izraeli F–4E-n jól megfigyelhető a két irányban elágazó üzemanyag-vészleeresztő csőcsonk az oldalkormánylap alatt, a fékezőernyő-zárókúp felett
Egy F–4J lenyűgözve a USS Kitty Hawk fedélzetén. Jól látható a kitolt légi-utántöltőcső

Kezdetben hat belső tüzelőanyag-tartályt helyeztek el a törzsben. Az üzemanyag vész-leeresztő cső az fékezőernyő felett kapott helyet, mely két oldalra szórta szét a kiengedett kerozint, hogy a kiáramló gázsugarak ne robbantság azt be. Légiutántöltő berendezéseket a szárazföldi változatok törzsgerincében helyezték el, a haditengerészeti változatokon a jobb oldali beömlőnyílás feletti szakaszon.

Pilótafülke és katapultülés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A repülőgép pilótakabinjában elöl ül a pilóta, melynek elsődleges feladata a repülés, manőverezés, üzemanyagok és a légtér felügyelete, hátul pedig a lokátor és a fegyverrendszer kezelője (Radar Intercept Officer, RIO). A kabintető anyaga műanyag, három részben osztott, hátra felfelé nyílik és kevéssé áll ki a törzsből, emiatt a kilátás, különösen hátrafelé, mai szemmel meglehetősen rossz. Maga a fülke tágas, ergonomikus, műszerezettsége átlátható és a kornak megfelelő volt, műszerei analóg mutatókkal felszerelt műszerek. A katapultülések a kezdeti változatokban Martin Baker 5 típusúak voltak, az E változatban már a 7-es típus (Mk.7) változatait is alkalmazták.

Futómű[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A típus triciklielrendezésű futóművel lett felszerelve. A pilótakabin alatt helyezték el az orrfutót, amely hátrafelé húzható be, a szárnyfelek alatt a két főfutót, melyeken egy-egy kerék kapott helyet, oldalra befelé a hossztengely felé húzható be. Megjegyzendő, hogy a B változatokon a Légierő szárazföldi üzemre és a Haditengerészet hordozófedélzeteire alkalmazott abroncsköpenyek eltértek egymástól: a szárazföldi üzemű vékonyabb, futófelülete kisebb felületen érintkezett a betonnal, a hordozófedélzeti pedig szélesebb köpenyű és a futófelülete és a barázdái is szélesebbek. Mindkettő átmérője egyforma volt, a gumiköpenybeni barázda egyenes vonalú kivitelű.[12] A C változattól kezdve nagyobb átmérőjű kerékabroncsot alkalmaztak, az E változaton a főfutóabroncsok huszonnégy rétegűek, 80×11,5–14,5 méretben, az orrfutóabroncsok tizennégy rétegűek, 18×5,5 méretben.[13]

Avionika és fegyverrendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fedélzeti rádiólokátor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az orrban egy 32 hüvelyk átmérőjű antennával felszerelt Doppler-lokátor lett elhelyezve. Kezdetben (B) AN/APQ–72, majd a D-kbe az AN/APQ–109-et, az E változatba az AN/APG–30-at, majd az AN/APQ–120-at, a modernizált német, török és görög változatokba pedig az AN/APG–65-öt építették be.

A rádiólokátor alá egy infravörös tartományú célkereső berendezést is beépítettek, melyet csak a B és C változatokon alkalmaztak. Célja, hogy a lokátor üzemzavara, meghibásodása esetén is céljeleket tudjon adni az AIM–9 légiharc-rakétáknak, másrészt radarkisugárzás nélküli passzív célkövetést tett lehetővé, igaz elég kis hatótávolságból. Ez a képességet később az F–14 Tomcatben és az F–35-ben is lehetővé tették, jobb minőségű berendezésekkel. Szintén alkalmazzák a szovjet MiG–29 és Szu–27 típusokon (ezeken a típusokon a szélvédő előtt), valamint az Eurofighter Typhoon Pirate berendezése is ezt a célt szolgálja.

Fegyverzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A repülőgépbe eredetileg nem terveztek beépített fegyverzetet, utólag, az orr középvonala alá egy M61 Vulcan hatcsövű, 20 milliméteres gépágyút szereltek fel az infravörös érzékelő helyett. A repülőgép alatt öt fegyverfelfüggesztő csomópontot alakítottak ki, egyet a törzs középvonala, kettőt-kettőt pedig a félszárnyak alatt.

Félig a törzs alsó felébe besüllyesztve további négy AIM–7 Sparrow közép-hatótávolságú légiharc-rakéta számára alakítottak ki rögzítési csomópontot. A repülőgép összes külső függesztménye elérhette a 10 200 kilogrammot, ez a fegyverterhelés ma is tetemesnek számítana, nagyobb, mint az egykorú szovjet Tu–22 közepes bombázóé (9000 kg), bár az engedélyezett maximum 8480 kg volt.

Légiharc-rakéták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A repülőgép eredetileg, félig a törzsbe süllyesztve négy AIM–7 Sparrow közép-hatótávolságú légiharc-rakétát, és a szárnyak alatti belső csomópontok oldalán lévő két-két rakétaindító sínen összesen négy AIM–9 Sidewinder infravörös önirányítású, kis hatótávolságú légiharc-rakétát hordozhatott. A rakéták száma a későbbiekben sem változott, de a repülőgép elterjedtségének megfelelően a két kategória korszerűbb, emellett a gépet üzemeltető országok hadiipara által fejlesztett rakétái is megjelentek. A közép-hatótávolságú rakéták közül az amerikai AIM–120 AMRAAM és az angol Sky Flash álltak hadrendbe a típuson, a kis hatótávolságú rakéták közül a japán AAM–3, a német IRIS–T, az izraeli Python 3 állt hadrendbe a Phantom II-kön.

Földi célok elleni fegyverek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Légibombák
A típus mind az öt felfüggesztő csomóponton tud légibombákat hordozni, a szárnyfelek külső és belső pilonjain, valamint a törzsközépen elhelyezett pilonon. Mind az öt esetben a hatzáras MER (multiple ejector rack) (BRU–32/A) gerenda alkalmazható, de felszerelhető a háromzáras TER (triple ejector rack) és a duplazáras VER (vertical ejector rack) (BRU–33/A) is.

Egyéb függesztmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A típus háromféle tüzelőanyag-póttartályt alkalmazhatott: a szárnyfelek alatti külső csomópontokra a McDonnell 1400 literes (370 gallonos), 6604 mm (260 hüvelyk) hosszú tartályát, a Sargent Fletcher azonos térfogatú, de nagyobb átmérőjű, rövidebb, 6096 mm (240 hüvelyk) hosszú tartályát, valamint a törzsközép alatti fegyverfelfüggesztő csomópontra a McDonnell 2271 literes (600 gallonos), 6604 mm (260 hüvelyk) hosszú tartályát.[14][15]

A vietnami háború idején az 1970-es évek legelejétől a megnövekedett észak-vietnami légvédelmirakéta-fenyegetettség miatt a bal első Sparrow rakéta helyére rádióelektronikai-lefogó (ún. „zavaró”) konténert alkalmaztak. Ilyenek voltak az AN/ALQ–101, az AN/ALQ–119 és később az AN/ALQ–131 konténerek. A dél-vietnami viet-cong állások támadásakor AIM–7-et rendszerint nem is függesztettek fel az elhanyagolható MiG-veszély miatt.

Típusváltozatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

F–4A[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

F–4B[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

F–4C[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első minden napszakban bevethető változat, melyet felszereltek csapásmérési feladatkört ellátó berendezésekkel is a Légierő igényeinek megfelelően. Integrálták rendszereibe az AIM–4 Falcon és AGM–12 Bullpup rakétákat valamint nukleáris fegyvereket. A megnőtt össztömeg és stabilitás miatt főfutókerekek szélesebb gumiabroncsot kaptak, mely miatt szárnyfelekbeni akna méretét meg kellett növelni, ami a felső profil kiemelkedésében érhető tetten. A gázturbina teljesítményén némileg javítottak, a J79–GE–15 gázturbinákat felszerelték önindító berendezéssel. Levegőben utántölthetővé tették a pilótafülke és a függőleges vezérsík közé beépített, behúzható csonkkal, amely a Légierőnél alkalmazott merevcsöves rendszer, szemben a haditengerészeti tömlős rendszerrel. Új AN/APQ–100 rádiólokátort építettek be, duplikálták a repülésvezérlő rendszert, mellyel a hátsó ülésről is vezethetővé vált a repülőgép. Ezzel a változattal 1963. május 27-én lépték át a hangsebesség kétszeresét, az első repülés során. Összesen 583 darabot építettek, több átépítésre került más változatokra.

F–4D[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az F–4D volt az amerikai légierő első, speciális feladatokra kialakított Phantom II változata. Ezt a gépet levegő-föld feladatokra tervezték. A gépbe az AN/APQ–109-es radar került, ami a kisebb földi célokat is fel tudta deríteni és ASN–63-as tehetetlenségi navigációs rendszert kapott. A fegyverzetét légiharc esetén az AIM–7E, vagy AIM–7F Sparrow és az AIM–9N légiharc-rakéták alkották. Csapásmérésre pedig AGM–65 Maverick levegő-föld rakétát használtak. Három amerikai pilóta lett ász ezen a típuson a vietnami háború idején. Ebből az F–4D változatból összesen 825 darab készült.

A típust rendszeresítette Irán és Dél-Korea is.

F–4E[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eltérő külső orrsegédszárnyak két F–4E-n: felül egy korai, alul a későbbi szériaváltozat. Eltérőek a Vulcan gépágyú torkolati kialakításai is
Eltérő külső orrsegédszárnyak két F–4E-n: felül egy korai, alul a későbbi szériaváltozat. Eltérőek a Vulcan gépágyú torkolati kialakításai is
F-4E 347th TFW armed over Nellis AFB 1980.JPEG

Az E változat külső jegyei a legmegkülönböztethetőbbek. Minden sorozatban gyártott változatot figyelembe véve ebbe szereltek be egyedül fedélzeti gépágyút. Az átépítés, mely érintette a szárny-ívelőlapokat is, olyan jól sikerült, hogy a több mint ötezer darab Phantom II legnagyobb számban – 1370 darab – gyártott változata lett. A prototípus a 62–12200 lajstromú F–4B volt,[16] mely előzőleg az RF–4C változatnak volt a tesztrepülőgépe. Több gépágyú-elhelyezést teszteltek a gépben, a korábban a felderítőkamera helyére építették be a General Electric M61A1 Vulcan gépágyút, a teljes orrszekciót át kellett építeni. A lőszertár is itt kapott helyet, továbbá egy AN/APG–30 rádiólokátor és a műszerfalba beépítették a Vulcanhoz tervezett számítógépvezérelt irányzékot. Az YF–4E-re átnevezett gép 1965. augusztus 7-én szállt fel először Joe Dobronski tesztpilótával és Ed Rosenmeyer operátorral. A repülési teszteket gyors ütemben hajtották végre. Az M61-gyel a tesztek nem mentek zökkenőmentesen, az erre a célra áttervezett gépágyún több módosítást végre kellett hajtani. A korábbi típusokhoz képest két fő változást eszközöltek: eltávolították a segédturbinát (ram air turbine, RAT) a törzsfelsőből, valamint a külső szárnyrészt felhajtó mechanizmust, melyekkel csökkentették az össztömeget (a US Navy ezért sem rendelt belőle). A szárnyon a mellső ívelőlapokat is áttervezték, a lehajtható belépőéleket fixre építették be, hidraulikai rendszereiket kiszerelték és orrsegédszárnykat helyeztek el, melyek a belépőél felső felületére nyíltak ki (később a felfelé hajló szárnykülsőrész belépőélére is felszerltek egy-egy orrsegédszárnyat). Ezekkel szintén csökkentették az össztömeget. Az első sorozatgyártott F–4E, a 2234. gép 1967 júniusában gurult le a futószallagról, lajstromjele 66–284 volt. A St. Louis-i 110. harcászati vadászszázad (110th TFS) állományába kerültek az első E-k, ez a század a Missouri Air National Guard 131. harcászati vadászezredébe (131st TFW) tartozott.[17]

F–4EJ[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán által gyártott 138 darab F–4E.

F–4F[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a változat a Német Légierő (Luftwaffe) részére lett átépítve az F–4E-kből.

F–4F ICE[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az eredeti F–4F-fek új, AN/APG–65 rádiólokátorral és AIM–120 AMRAAM-mal felszerelt változatai.

F–4J[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

F–4J lehajtott belépőélekkel. Jól megfigyelhető a kisméretű beömlőnyílás
F–4J lehajtott belépőélekkel. Jól megfigyelhető a kisméretű beömlőnyílás
A RN 892. tengerészeti légiszázadának (NAS) egyik Phantom FG.1-e a USS Independence fedélzetén 1971-ben. Jól megfigyelhető az F–4J-nél hosszabban kitolható orrfutó
A RN 892. tengerészeti légiszázadának (NAS) egyik Phantom FG.1-e a USS Independence fedélzetén 1971-ben. Jól megfigyelhető az F–4J-nél hosszabban kitolható orrfutó
A RAF 56. századának XV464 lajstromú Phantom FGR.2-je Cipruson 1980-ban
A RAF 56. századának XV464 lajstromú Phantom FGR.2-je Cipruson 1980-ban

Az F–4B továbbfejlesztett változata, melyet az Amerikai Haditengerészet és a Tengerészgyalogság is megrendelt. Főbb irányvonal a légiharc-képesség növelése lett: erősebb J79 gázturbinákat (J79–GE–10) építettek be, új, AN/APG–59 rádiólokátorral és AN/AWG–10 tűzvezető rendszerrel szerelték fel, mellyel már biztosabbá vált a földhátterű célok követése és tűzrávezetése, megnövelték a főfutók kerekeit az F–4C-éhez hasonlóan, így módosítani kellett a főfutóaknákat is. Merev orrsegédszárnyakkal szerelték fel a vízszintes vezérsíkokat. Önműködően 16,5 fokra nyílt csűrő, ha a fékszárny és a futómű kibocsátott állapotban volt és a repülőgép a leszállási sebesség alatt repült, új duplanullás katapultüléseket építettek be és növelték a támadóképességet, fegyverzetet, valamint kiszerelték az orr alatti IR-szenzort. Összesen 522 darab épült meg.

F–4K / Phantom FG.1[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Brit Haditengerészet (RN) Légierejének (FAA) többcélú vadászrepülőgépe, helyi típusjele Phantom FG.1 (Fighter/Ground attack). A de Havilland Sea Vixen leváltására fejlesztették ki, az F–4J-n alapult. Mivel a két brit repülőgép-hordozó – az HMS Eagle és az HMS Ark Royal (R09) – kisebb volt amerikai társainál, ezért behajthatóvá építették át az orrot és az orrfutót meghosszabbították a jobb felhajtóerő-termelés érdekében. Áthajtóművezték az erősebb Rolls-Royce Spey 202 kétáramú gázturbinás sugárhajtóművekre, melyek miatt kicsit meg kellett növelni a törzsbelsőrészt a nagyobb átmérőjű hajtóműveknek, a beömlőnyílásokat ki kellett bővíteni, módosítani kellett a törzsfelsőn elhelyezett kiegészítő-beömlőnyílások méretein a kigurulási üzemhez, továbbá extra titánlemezeket kellett felszerelni a farokalsó-részre.[18] 1968-ban adták át a flottának, azonban a repülőgéphordozó-flottaerők létszámbővítésének törlése miatt csökkentették a megrendelést és 20 gépet átadtak a Légierőnek (RAF) még mielőtt azok szolgálatba álltak volna. Összesen 50 épült meg, az RN 1978-ban vonta ki a hadrendjéből és adták át őket a RAF-nak.

F–4M / Phantom FGR.2[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Harcászati vadász-, támadó- és felderítő repülőgépe a Brit Királyi Légierőnek, helyi típusjele Phantom FGR.2 (Fighter/Ground-attack/Reconnaissance), az F–4K-ból lett kifejlesztve. A Hawker Siddeley P.1154 szuperszonikus V/STOL repülőgép-tervezet törlését követően rendelték meg. Ez is szintén Rolls Royce Spey kétáramú gázturbinákkal lett felszerelve, összesen 116 darab épült meg. Leváltotta az English Electric Canberra-t és a Hawker Huntert. A támadó feladatkörből a SEPECAT Jaguar váltotta le, az English Electric Lightninget viszont ezzel váltották ki véglegesen.

F–4J(UK)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Brit Királyi Légierő 15 darab alacsony repült órával rendelkező F–4J-t vett meg az USA-tól 1984-ben, melyeket korábban az Amerikai Haditengerészet üzemeltetett, majd a Davis-Monthan Légierő-támaszponton lettek tartós tárolásba helyezve. Ezeket az F–4S szabvány szerint modernizáltak több brit berendezést is beépítve. 1984 októberétől 1991 januárjáig üzemeltette a RAF 74. százada (No. 74 Squadron) kizárólag a Falkland-szigetek légtérvédelmét látták el a háborút követően. F–4FGR.2-re fegyverezték át őket. Nem hivatalos elnevezése a RAF-on belül a Phantom F.3 volt. A Phantomok kivonását követően a Panavia Tornado F.3 vette át a légtérvédelmi feladatkört.

F–4S[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az F–4J változat módosítása, a legszembetűnőbb eltérés az F–4E szárnyfeleinek alkalmazása: a szárny belépőélének középső harmadán felhajtható orrsegédszárny lett kialakítva, a külső ferde szárnyfélszakasz belépőélén pedig szintén orrsegédszárnyat helyeztek el, a magassági kormánylapok belépőélein úgyszintén. A szárnyvégtörésnél alkalmazott áramláskeltő vezérsíkot hátrafelé meghosszabbították. Jobb hatásfokú, J79-GE-10B gázturbinákkal szerelték fel, ami már nem füstölt, továbbá továbbfejlesztett tűzvezető radart – AN/AWG–10B – kapott. A beömlőnyílás felső része hosszabb, öblösebb volt a nagyobb levegőigény miatt (E beömlő).

F–4L[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

F–4N[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

F–4P[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

F–4T[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felderítő változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

RF–4B
RF–4C
Bármely napszakban bevethető harcászati felderítő változat az Amerikai Légierő részére kifejlesztve, az F–4C sárkányán alapul. Lokátora egy AN/APQ–99, mely később AN/APQ–172-re lett lecserélve. Avionikai és más elektronikai felszereltsége hasonló az RF–4B-éhez, azonban többféle fényképezőgép típus alkalmazására lett felkészítve, köztük a törzsközépi felfüggesztési csomópontra a nagyméretű HIAC–1 LOROP (Long Range Oblique Photography) fényképezőgépet is, mellyel akár 160 km (100 mérföld) távolságból is nagy felbontású fényképeket lehet készíteni. Több repülőgép egy tágasabb, áramvonalasabb orrot kapott. Alváltozat is létrejött, az RF–4C(H), amely éjszakai bevetésekre lett felkészítve, infravörös tartományú felderítési képességgel a Shed Light hadművelet idejére, visszaalakítva nem lettek. Attól függetlenül, hogy önvédelmi képességei korlátozottak voltak, a törzsközépi felfüggesztésen meghagyták az atomfegyver-bevetési képességeket. Az alabamai, nevadai és az RF-4 Fighter Weapons School gépei át lettek kissé alakítva, AIM–9 Sidewinder légiharc-rakéták hordozására és bevetésére. Ezek a modernizált gépek az Alabamai és Nevadai Légi Nemzeti Gárda állományában részt vettek az öbölháborúban, járőrfeladatokat is ellátva. A szovjet légvédelem az 1970-es években – 1973-ban és 1976-ban – két amerikai–iráni vegyes személyzetű RF–4C-t lőtt le az iráni telepítésű és működtetésű Project Dark Gene felderítőprogram idején.[19] 503 darab épült belőle.
RF–4E
Önvédelmi fegyverekkel nem rendelkező, rádiólokátor nélküli felderítő változat az F–4E sárkányán, csak külföldi, exporteladásra kifejlesztve. A legtöbb felhasználónak fegyverzet bevetésére is alkalmassá tették (feltehetőleg lokátorvezérlésű légiharc-rakéták kivételével). Több Luftwaffe-s gép módosítva lett ELINT-bevetések végrehajtására a Peace Trout program keretében. Összesen 149 darab épült, melyből a német, a török, a görög, az izraeli és a dél-koreai légierők vásároltak.
RF–4E(S)
Az izraeli légierő modernizált RF–4E változata, három prototípus készül csak el az F–4X fejlesztési program keretében. Új orrkúppal szerelték fel, mögötte a 168 cm (66 hüvelyk) gyújtótávolságú HIAC–1 LOROP nagy hatótávolságú felderítőgéppel és egy függőleges KS–87 fényképezőgéppel. Megtévesztésképpen feketére lett festve az orrkúp, azonban tűzvezető rádiólokátor nem lett beépítve. Sorsuk ismeretlen, egy repülőgép a hacerimi légi támaszponton lett kiállítva.
RF–4EJ
A japán légierő részére a Mitshubishi által legyártott 14 darab felderítő E változat, bármely napszakban bevethető. Egyetlen század, az 501. század üzemelteti a Hjakuri légi támaszponton (47-6901, 47-6902, 47-6903, 47-6904, 47-6905, 57-6906, 57-6907, 57-6908, 57-6909, (6910), (6911), 57-6912, 57-6913, 57-6914).
RF–4EJ Kai
Továbbfejlesztett avionikájú EJ változat, AN/APG–66J rádiólokátorral szerelték fel.

Célrepülőgépek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy AIM–9 Sidewinder légiharc-rakétával szétlőtt QF–4B célrepülőgép
QF–4B
QF–4E
QF–4G
QF–4N
QF–4S

Megrendelő és üzemeltető országok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A német JG 71 Richthofen 38+74-es F–4F-je a 2007-es kecskeméti repülőnapon

Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

USAF USAF[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ausztrál Királyi Légierő Ausztrál Királyi Légierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dél-Koreai Légierő Dél-Koreai Légierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

[20]

Brit Királyi Légierő Brit Királyi Légierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brit Flottalégierő Brit Flottalégierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyiptomi Légierő Egyiptomi Légierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Görög Légierő Görög Légierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Iráni Légierő Iráni Légierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Izraeli Légierő Izraeli Légierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán Légi Véderő Japán Légi Véderő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német Légierő Német Légierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Spanyol Légierő Spanyol Légierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Török Légierő Török Légierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Török Légierő átvett 40 darab F–4E-t 1974-ben, majd később még 32 darab F–4E-t és 8 darab RF–4E-t 1977–78-ban a Peace Diamond III program keretében. A következő Peace Diamond IV programban 40 darab használt USAF gépet vettek át 1987-ben, négy évvel később ismét 40 darab volt amerikai Légi Nemzetigárdás Phantom II-t.[21] Összesen 160 darabot vásároltak az amerikaiaktól. A következő beszerzésük a Luftwaffe állományából kivont 32 darab RF–4E lett, melyek 1992–1993-ban érkeztek meg.[21] Két évvel később, 1995-ben az IAI megkezdte a modernizálásukat az izraeli Kurnass 2000 programhoz hasonló kialakítással, melybe 54 darab F–4E-t vontak be, nevük F–4E 2020 Terminator lett.[22] Napjainkig több F–4 és F–16 vett már részt az észak-iraki kurd felkelők elleni katonai csapásmérésekben.[23]

2010 szeptember 20–október 4. között a kínaiakkal közös légi hadgyakorlatot tartottak a Konja légi támaszponton az Anatóliai régióban. A Reuters jelentése szerint a török F–4E-k több ízben elfogták a kínai J–11 vadászgépeket.[24]

2012. június 22-én a szíriai légvédelem lelőtte a Török Légierő egyik RF–4E harcászati felderítő repülőgépét, amely a szírek szerint a tengerpart közelében országuk légterébe alacsony magasságon nagy sebességgel, ismeretlen okból behatolt. A kétfős személyzet állítólag katapultált, de a nap végéig a török és szír parti őrség kutatásai eredménytelenül zárultak. Valószínűleg felderítő bevetést hajtottak végre, csak rossz irányon, behatolva a szomszéd ország légterébe. A szíriai polgárháború óta több alkalommal hajtottak már végre hasonló partmenti felderítéseket.[25] A török kormány ezzel szemben azt állítja, a gép mindvégig nemzetközi légtérben tartózkodott. A semleges légtérben lelőtt gép miatt veszélybe került az ország biztonsága, ezért az Észak-atlanti Tanács összehívását kezdeményezte az alapszabályzatuk 4. pontjára[26] hivatkozva. A rendkívüli értekezlet június 26-án ül össze mind a huszonnyolc tagország képviselőjével.[27] Eközben június 24-én vasárnap török kutató-mentő alakulatok megtalálták a gép roncsait a Földközi-tengerben.[28]

Harci alkalmazása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ez a számadat a Boeing-től származik, az MDD jogutódjától. Lásd a Gyártás fejezetet.
  2. Cikk a Boeing honlapján: F-4 Phantoms Phabulous 40th.
  3. Lásd a Modern Combat Aircaft 3 c. filmet, 58:18–59:20 között.
  4. Lásd Aircraft in Action No.65, 58. oldal.
  5. Lásd a F-4 Phantom II variants című angol wikicikket.
  6. Ez az 5195 darab a scramble.nl cikkében is összesítve van gyártási számokra lebontva.
  7. Az információ az en.wikicikkből származik, Francillon, René J. McDonnell Douglas Aircraft since 1920. London:Putnam, 1979. ISBN 0-370-00050-1. p. 559.
  8. Francillon (1979) pp. 559-560.
  9. AIR International 1994 július, pp. 15–17, 20.
  10. Dorr, Robert J. and Donald, David. Fighters of the United States Air Force. London:Temple Press/Aerospace, 1990, ISBN 0-600-55094-X., p. 194.
  11. AIR International 1994 július, p.17.
  12. ^ a b c Lásd a Mcdonnell Douglas F 4 Phantom II documentary című filmet.
  13. Lásd Verlinden Publications Lock On No.8, 7. és 15 oldalakat.
  14. Lásd Squadron/Signal in Action No.65, 12. oldal.
  15. A gallon literbe való átszámításához az amerikai gallon lett alkalmazva (3,7854 liter).
  16. Verlinden Lock On No.08, 3. oldal.
  17. Lásd Lock On No.08, 3. o.
  18. Lásd Verlinden Lock On No.10, 3. oldal.
  19. Lásd a Project Dark Gene and Project Ibex cikket.
  20. 41 év után búcsúznak a dél-koreai F-4D Phantomok. JetFly.hu. (Hozzáférés: 2010. június 17.)
  21. ^ a b Lásd Fricker, 88. oldal.
  22. Lásd Donald 2002
  23. Turkey kills almost 100 terrorists in offensives led by top commanders (angol nyelven). todayszaman.com. (Hozzáférés: 2012. június 23.)
  24. Turkish F-4 Phantoms defeated Chinese Su-27s in exercises
  25. MTI: Szíria lelőtt egy török vadászgépet (magyar nyelven). origo, 2012. június 23. (Hozzáférés: 2012. június 23.)
  26. NATO: The North Atlantic Treaty (angol nyelven). NATO. (Hozzáférés: 2012. június 25.)
  27. NATO: North Atlantic Council to meet following Turkey's request for Article 4 consultations (angol nyelven). NATO. (Hozzáférés: 2012. június 25.)
  28. MTI: A NATO elé viszik a törökök lelőtt vadászgépük ügyét (magyar nyelven). origo, 2012. június 25. (Hozzáférés: 2012. június 25.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Drendel, Lou. F4 Phantom II (angol nyelven). Squadron/Signal Publications, Aircraft in Action No.5. ISBN 0-89747-004-4 (1972) 
  • Davis, Larry. F-4 Phantom II (angol nyelven). Squadron/Signal Publications, Aircraft in Action No.65. ISBN 0-89747-154-7 (1984) 
  • Verlinden, François, Peeters, Willy. McDonnell Douglas F-4E Phantom II (angol nyelven). Verlinden Publications, Lock on No.8. ISBN 90-70932-20-2 (1990) 
  • Peeters, Willy. McDonnell Douglas F-4J/FGR.1 & FGR.2 Phantom II (angol nyelven). Verlinden Publications, Lock on No.10. ISBN 90-70932-23-7 (1990) 
Videók

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz F–4 Phantom II témájú médiaállományokat.
Képgalériák