Japán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Japán
Nippon-koku, Nihon-koku
日本国
Japán zászlaja
Japán zászlaja
Japán címere
Japán címere
Nemzeti himnusz: Kimi ga jo
LocationMapJapan.png

Fővárosa Tokió
é. sz. 35° 41′, k. h. 139° 46′
Legnagyobb város Tokió
Államforma Alkotmányos monarchia
Vezetők
Császár Akihito
Miniszterelnök Abe Sinzó
Hivatalos nyelv Nincs
Beszélt nyelvek Japán

Tagság ENSZ, G20, OECD, APEC
Népesség
Népszámlálás szerint 128 057 352 fő (2010)
Rangsorban 10.
Becsült 127,100,000 fő (2014. július)
Rangsorban 10.
Népsűrűség 337,1 fő/km²
Rangsorban 36.
Főbb etnikumok Japán (98,5%)
Koreai (0,5%)
Kínai (0,4%)
Egyéb (0,6%)
Vallások Sintó (83,9%)
Buddhizmus (71,4%)
Kereszténység (2%)
Egyéb (7,8%)
GDP 2011 (forrás: IMF)
Összes 5 869 milliárd USD[1] (3.)
PPP: 4159,432 milliárd nemzetközi dollár
Egy főre jutó 45 920 USD (17.)
PPP: 32 607,868 nemzetközi dollár
HDI (2009) 0,960 (10.) – magas
Írástudatlanság 1%
Földrajzi adatok
Terület 377 915 km²
Rangsorban 61.
Víz 0,8%
Időzóna Japán zónaidő (UTC+9)
Egyéb adatok
Pénznem Japán jen (JPY)
Nemzetközi gépkocsijel J
Hívószám 81
Internet TLD .jp
Közlekedés iránya bal oldali

Japan sea map.png

Japán (japánul: 日本, átírással: Nippon vagy Nihon, hivatalosan: 日本国, átírással: Nippon-koku vagy Nihon-koku) szigetország Kelet-Ázsiában. Nyugaton a Japán-tenger, északon az Ohotszki-tenger, keleten a Csendes-óceán és délen a Kelet-kínai-tenger mossa partjait. A 6852 szigetéből[2] a négy legnagyobb Hokkaidó, Honsú, Kjúsú és Sikoku, ezeket nevezik főszigeteknek. A nagy múltra visszatekintő Japán ma a harmadik legnagyobb gazdasági hatalom az Amerikai Egyesült Államok és Kína után, a Föld leggazdagabb országainak egyike, számos nemzetközi szervezet tagja. Fővárosa és legnagyobb városa Tokió, a világ legnépesebb várostömörülése. A fővároson kívül még 11, milliós nagyváros található Japánban.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Domborzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán az űrből, 2003 májusában
Japán makákók fürdőznek Nagano meleg vizű forrásaiban
A Fudzsi, a szent hegy, előtérben egy sinkanszen és számos cseresznyefa

A Japánhoz tartozó 6852 sziget Ázsia csendes-óceáni partvidéke mentén fekszik. A legjelentősebb szigetek északról dél felé haladva Hokkaidó, Honsú (a fő sziget), Sikoku és Kjúsú. A Rjúkjú-szigetek (vagy más néven Nanszei-szigetek), beleértve Okinavát, Kjúsú szigetétől délre fekszenek. Ezeket a szigeteket együttesen japán szigetvilágnak is szokták nevezni.

Az ország kb. 75%-a erdős, hegyes terület, amely alkalmatlan mezőgazdasági, ipari és lakossági használatra a meredek lejtők, a földrengések, a szélsőséges időjárás, a gyenge talaj és az esőzések által okozott földcsuszamlások miatt. Ez azt okozta, hogy a lakható területeken a népsűrűség az egekig szökött, főleg a partvidéki területeken. Japán a harmincadik legsűrűbben lakott ország a világon.

A felkelő nap országa a pacifikus hegységrendszer szeizmikusan aktív területén fekszik, három tektonikus lemez találkozásánál. Emiatt gyakoriak a földrengések, vulkanikus tevékenység észlelhető. A századok folyamán több, kisebb-nagyobb földrengés pusztított az országban, melyek gyakran okoztak gyilkos szökőárakat (1995-ben a Nagy Hansin földrengés több mint 6400 embert ölt meg).

Vízrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország szigetvilág jellegéből következik, hogy igazán hosszú folyók nincsenek. De mivel az éghajlat sokfelé esős, patakban, kisebb folyóban nincs hiány, ilyenek mindenfelé vannak.

Éghajlat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az éghajlat Japánban nagyrészt mérsékelt, ám északról délre erősen változik. Az országot hat nagy éghajlati övezetre lehet osztani:

A fő esős évszak május elején kezdődik Okinava szigetein. Az ezért felelős mérsékelt égövi ciklon az év során észak felé halad, és Hokkaidón tűnik el végleg, általában július végén. Honsú nagy részén az esős évszak június közepén kezdődik el és körülbelül hat hétig tart. Nyár végén és ősz elején a tájfunok gyakran hoznak nagy mennyiségű csapadékot.

Élővilág, természetvédelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán erdői kilenc ökorégiót alkotnak, amelyek tükrözik a szigetek éghajlatát és domborzatát. Délről észak felé utazva Rjúkjú- és Bonin-szigetek nedves trópusi és szubtrópusi erdeivel találkozunk először. A fő szigetek mérsékelt éghajlatú területein mérsékelt égövi lombhullató- és vegyes erdőket láthatunk, a hideg északi régióban pedig fenyveseket.

Az ötvenes és hatvanas évek gyors iparosítása közben elhanyagolták a környezet védelmét. Azóta viszont nagy erőfeszítéseket tesznek az élhető környezet fenntartásáért. Sikereket is értek el. Jelenleg legfontosabbnak a következőket tartják: a városi légszennyezés csökkentése, a szennyvíz-kezelés, a vizek túlságos feldúsulása tápanyagokkal („algásodás”), a vegyszerek kezelése.

Japán élenjáró ország az új, környezetbarát technológiák fejlesztésében. Ezeknek mára a gazdasági jelentősége is nagy, exportálható árut jelentenek.

Nemzeti parkok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hokkaido

  • Rishiri-Rebun-Sarobetsu Nemzeti Park
  • Shiretoko Nemzeti Park
  • Daisetsuzan Nemzeti Park
  • Akan Nemzeti Park
  • Kushiro Shitsugen Nemzeti Park
  • Shikotsu-Toya Nemzeti Park

Tohoku

  • Towada-Hachimantai Nemzeti Park
  • Rikuchu Kaigan Nemzeti Park
  • Bandai-Asahi Nemzeti Park

Kantō

  • Nikkō Nemzeti Park
  • Oze Nemzeti Park
  • Chichibu Tamakai Nemzeti Park
  • Joshinetsu Kogen Nemzeti Park
  • Ogasawara Nemzeti Park
  • Fuji-Hakone-Izu Nemzeti Park

Chūbu

  • Chūbu-Sangaku Nemzeti Park
  • Hakusan Nemzeti Park
  • Minami Alps Nemzeti Park

Kansai

  • Ise-Shima Nemzeti Park
  • Yoshino-Kumano Nemzeti Park

Chūgoku & Shikoku

  • San-in Coast Nemzeti Park
  • Daisen-Oki Nemzeti Park
  • Setonaikai Nemzeti Park
  • Ashizuri-Uwakai Nemzeti Park

Kyūshū

  • Saikai Nemzeti Park
  • Unzen-Amakusa Nemzeti Park
  • Aso Nemzeti Park
  • Kirishima-Yaku Nemzeti Park

Okinawa

  • Iriomote Nemzeti Park

Természeti világörökségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az UNESCO a természeti világörökségek listájára vette:

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A régészeti kutatások alapján az első emberek az őskőkorban telepedtek le a japán szigetvilágban, i. e. 30 000 körül. Az i. e. 14 évezredben elterjedt a félig-letelepedett, vadászó-gyűjtögető életmód, az emberek (feltehetőleg ainuk) elkezdtek földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozni. Az ebből az időszakból fennmaradt díszes mintázatú agyagedények a fazekasság legősibb darabjai közé tartoznak az egész világon.

A Jajoi-korban, az i. e. 3. század körül jelent meg Japánban először a rizstermesztés és a fazekasság új formája, valamint a kohászat, amelyet kínai és koreai bevándorlók hoztak magukkal. Ebben a korban kezdődött a mezőgazdaság rohamos fejlődése is.[3][4]

Az első írásos említés a japánokról a kínai Han könyvében szerepel. Koreai feljegyzések alapján a 3. században a japán szigetvilág legerősebb királysága a Jamataikoku volt.

Egy 5. századi vasból készült páncél bronz díszítéssel

A 6. században a koreai Pekcse királyság követeket küldött Japánba a buddhizmus terjesztésére. A kezdeti ellenállás dacára a buddhizmus a vezető réteg vallása lett és az Aszuka-korra rendkívül elterjedt.[5]

Dzsimmu császár, a legenda szerint Japán alapítója és első császár

A Nara-kor a 8. században elhozta az első egységes kormányzás megszilárdulását. Központja az akkori császári székhely, Heidzsókjó (a mai Nara) volt. Japán fokozatosan átvette a kínai adminisztrációs rendszert. Jó kapcsolatokat ápolt a koreai Silla királysággal és a kínai Tang-dinasztiával. Ekkortájt jelentek meg az irodalom első írott alkotásai, például olyan krónikák, mint a Kodzsiki és a Nihongi. Ezek a könyvek legendákkal magyarázzák Japán születését. A leírtak alapján az országot Dzsimmu, az első császár, Amateraszu sintó napistennő leszármazottja alapította i. e. 660 február 11-én.[6]

784-től tíz éven keresztül, Kammu császársága idején az uralkodó székhelye Nagaokakjóban volt. Ezután a fővárost ismét átköltöztették, ezúttal Heiankjóba (a mai Kiotó), ami a császárok székhelye maradt több mint ezer évig. A városról kapta nevét a Heian-kor. Bár a császár uralkodhatott, az igazi hatalom a Fudzsivara család kezében volt. A császári udvar ennek ellenére fénykorát élte, kialakult a sajátos japán irodalom, költészet és művészet. Ebben a korban írta meg Muraszaki Sikibu a Gendzsi szerelmeit, amely feltehetőleg a világ legrégebbi regénye. Ekkor született a mai Japán himnusza, a Kimi ga jo szövege is.[6]

Japán feudális korszakát egy új uralkodó harcos osztály, a szamuráj réteg kialakulása jellemezte. Minamoto no Joritomot 1185-ben sógunná nevezték ki, miután legyőzte a szintén szamurájokból álló Taira családot. Székhelyét Kamakurába helyezte. Joritomo halála után a Hódzsó család tagjai lettek a sógunok régensei. A Kamakura-korban kezdett terjedni a szamurájok körében a Kínából behozott zen buddhizmus. A 13. században Japánt kétszer is mongolok támadták meg, de pusztító viharok miatt nem jártak sikerrel. Ezeket a viharokat a japánok isteni segítségnek hitték és kamikazének („isteni szél”) nevezték el. 1333-ban Go-Daigo császár Kemmu restaurációja véget vetett a Kamakura-sógunátusnak, de a császár terve, hogy visszaállítsa az uralkodó régi hatalmát, nem valósult meg. Három évvel később Asikaga Takaudzsi megfosztotta a tróntól Go-Daigót. A rákövetkező Asikaga-sógunátus nem tudta irányítani az ország több tucatnyi feudális hadurát, a daimjókat. 1467-ben kitört a polgárháború és kezdetét vette a hadakozó fejedelemségek kora, a Szengoku-korszak.[7]

A 16. században Portugáliából jezsuita misszionáriusok és kereskedők érkeztek Japánba. A japánok nanbanoknak („déli barbár”) nevezték őket. Megindult a kereskedelem Japán és a nyugat között.

Oda Nobunaga a 16. század második felében számos daimjó területét hódította meg Európából beszerzett fegyverekkel, de mielőtt egyesíthette volna az egész országot, 1582-ban merénylet áldozata lett. Nobunagát hű támogatója, Tojotomi Hidejosi követte, aki 1590-ben végül egyesítette Japánt. Hidejosi kétszer is megszállta Koreát, de számos koreaiaktól és Ming-dinasztiabeli kínaiaktól elszenvedett vereség majd Hidejosi halála miatt 1598-ban a japánok elhagyták Koreát.[8]

Tokugava Iejaszu, az első Tokugava sógun

Hidejosi halála után Tokugava Iejaszu lett az ország tényleges ura, aki ettől kezdve Edóból irányította Japánt. Az 1600-as szekigaharai csatában legyőzte az ellenséges családokat. Három évvel később sógunná nevezte ki magát és ezzel kezdetét vette a Tokugava-sógunátus kora. Jelentős befolyása volt a császár és udvara, a hadurak, valamint a vallási vezetők felett is, de a keresztény daimjók és területeik felett fokozatosan meggyengült az uralma. Elkezdték korlátozni a kereskedelmet, misszionáriusokat és más keresztényeket végeztek ki, megkezdődött a katolikusok üldözése, végül 1639-től a külföldiekkel való kereskedést szinte teljesen betiltották. Japán ezzel több mint két évszázadra elszigetelte magát a külvilágtól.

Az élet legtöbb területét korlátozták. Ennek ellenére a belföldi kereskedelem virágzott, megnőtt a mezőgazdasági termelés, fejlődtek a városok. Szentélyeket, templomokat, kastélyokat és erődöket építettek. Fellendült a kulturális élet is, terjedt az irodalom, a filozófia, a kabuki színjátszás és az ukijo-e fametszetek készítése. A 18. századtól a fejlődésnek azonban gátat vetettek a magas adók, az évenkénti természeti katasztrófák és az éhínségek, emellett a kormányzat pénzügyi helyzete is romlott.

Szamurájok a Bosin-háborúban

Az elszigeteltségnek 1854-ben szakadt vége, amikor Matthew C. Perry sorhajókapitány vezetésével amerikai hadihajók érkeztek Japánba. A megköttetett kanagavai egyezmény értelmében az ország megnyitotta kapuit a világ előtt. Több hasonló, Japán számára kedvezőtlen szerződés a nyugati hatalmakkal gazdasági és politikai válságot eredményezett. 1867-ben Tokugava Josinobu sógun a császár javára lemondott hatalmáról, ám ezt nem mindenki fogadta el. Kitört a polgárháború, amely végül végérvényesen megbuktatta a sógunátust. Meidzsi császár reformjaival egy központosított államot hozott létre és visszaállította az uralkodói ház hatalmát és tekintélyét. Japán átvette a nyugat politikai, igazságszolgáltatási és katonai rendszerét. Az elmaradott, feudális országból rövid idő alatt iparosodott nagyhatalom lett. Hogy fedezze szükségleteit, háborúkat indított a szomszédos területek megszerzésére. Az első kínai–japán háború és az orosz–japán háború győzelmei után Japánhoz csatolták Tajvant, Koreát és Szahalin déli részét.[6]

Hirosima az atomtámadás után

A 20. század elején a rövid Taisó-korot beárnyékolta Japán terjeszkedése és militarizációja. Az ország az első világháborúban a győztes antanthatalmak oldalán állt, így a háború után tovább növelhette befolyását és területét. Japán folytatta terjeszkedő politikáját, amelynek részeként 1931-ben elfoglalta Mandzsúriát. A nemzetközi közösség nemtetszését fejezte ki a megszállás miatt, ezért Japán két évvel később kilépett a Népszövetségből. 1936-ban a hitleri náci Németország és Japán aláírta az antikomintern paktumot, öt évvel később pedig csatlakozott a tengelyhatalmakhoz.

Még 1937-ben Japán elfoglalta Kína újabb részét, ami miatt az Egyesült Államok olajembargót léptetett érvénybe a birodalommal szemben.[9] 1941. december 7-én a japánok megtámadták a Pearl Harbor-i amerikai haditengerészeti támaszpontot, valamint hadat üzentek az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának. Ez az esemény volt az oka, hogy az Egyesült Államok belépett a második világháborúba. Miután 1945-ben Hirosimát és Nagaszakit amerikai atombomba pusztította el, ezenfelül a Szovjetunió is megtámadta Japánt, augusztus 15-én az ország kapitulált.

A háború Japánban és a csendes-óceáni régió többi országában emberéletek millióit követelte. Az ipar és az infrastruktúra romokban hevert. A szövetségesek több millió japánt telepítettek vissza a fő szigetekre. A tokiói perben ítéletet mondtak a japán hadvezetés nagy része felett, bár az emberkísérleteket végző biológiai kutatóegység és császári család tagjai a vádak alól mentességet kaptak.

1947-ben Japán új, pacifista alkotmányt fogadott el. A szövetséges megszállás hivatalosan a San Francisco-i egyezmény életbelépéséig, 1952-ig tartott. Négy év múlva az ország beléphetett az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. Több évtizeden keresztül Japán hihetetlen gazdasági növekedést tudott produkálni, aminek köszönhetően a világ második legnagyobb gazdasági hatalmává vált. Az 1990-es évekre a fejlődés megtorpant, a gazdaság súlyos válságba zuhant, a javulás első jelei pedig csak a 21. század elején mutatkoztak.[10]

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alkotmány, államforma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Akihito császár és Micsiko császárné
A japán országgyűlés ülésterme

Japán államformája alkotmányos monarchia. A jelenlegi alkotmány a szövetséges megszállás idején, 1947-ben lépett érvénybe, felváltva a korábbi abszolút monarchiát egy liberális demokráciával. Elfogadása óta egyetlen alkotmánymódosítást sem fogadtak el, bár több kormány tett már erre irányuló próbálkozásokat. Felépítését tekintve áll preambulumból (ünnepélyes bevezető), amely a népszuverenitás elvét fekteti le, valamint tizenegy fejezetbe sorolt 103 cikkelyből.

Az alkotmány II. fejezetének 9. cikkelye az úgynevezett békeparagrafus, amely megtiltja, hogy az állam háborút viseljen:[11]

„Egy igazságosságon és renden alapuló nemzetközi békére komolyan törekedvén a japán nép mindörökre lemond a háborúról, mint a nemzet szuverén jogáról, és az erő használatáról és az azzal való fenyegetésről, mint eszközökről a nemzetközi viták intézésében. Annak érdekében, hogy e célt megvalósítsa, soha nem fog fenntartani földi, tengeri vagy légi erőket, sem más háborús potenciált. Az államnak nincs joga hadviselésre.”

Az alkotmány értelmében a mindenkori uralkodó a „nemzet és nép egységének jelképe”. Az alaptörvény róla szóló fejezete alapján hatalma a nép akaratából származik. Jogköre rendkívül behatárolt, az állam ügyeit érintő kérdésekben csak a kormány jóváhagyásával cselekedhet. Legfőbb feladata, hogy államfőként diplomáciai téren képviselje Japánt. A jelenlegi császár Akihito. Fia, Naruhito koronaherceg, az uralkodóházi törvényben lefektetett öröklési rend alapján a kijelölt trónörökös.

Valódi politikai hatalommal a miniszterelnök, azaz a kormányfő, és az Országgyűlés választott tagjai rendelkeznek.

Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alkotmányban foglaltak alapján az államhatalom legfőbb szerve a Tokióban ülésező kétkamarás Országgyűlés. Két házból, név szerint Képviselőházból (alsóház) és Tanácsosok Házából (felsőház) áll. Mindkét ház tagjait a nép választja: az alsóház 480 tagját négyévente, illetve a parlament feloszlatásakor, a felsőház 242 képviselőjét pedig hatévente. Az Országgyűlés törvényhozó és ellenőrző jögkörökkel rendelkezik. A törvények elfogadása mellett dönt a kormány által benyújtott nemzeti költségvetésről és nemzetközi szerződéseket ratifikálhat. Alkotmánymódosítást is javasolhat, amelyről elfogadása esetén a népnek kell döntenie. Japánban általános választójog van érvényben, ami azt jelenti, hogy minden huszadik életévét betöltött japán állampolgár szavazhat. A 2012-es parlamenti választások után a törvényhozásban képviselt legnagyobb párt a jobbközép Liberális Demokrata Párt, amelyet az ellenzéki balközép Japán Demokrata Párt követ.

Végrehajtó hatalommal a mindenkori kormány rendelkezik. Tagjai a miniszterek, élén a kormányfővel, azaz a miniszterelnökkel. A miniszterelnök személyét az Országgyűlés házai választják ki soraik közül, de a császár bízza meg kormányalakítással. A miniszterelnök nevezi ki kormánya tagjait, többségüknek az alkotmány értelmében parlamenti képviselőnek kell lennie. Az egész kormány az Országgyűlésnek tartozik felelősséggel. Ha bizalmatlansági indítványt fogad el, a kormány minden tagjának le kell mondania. A miniszterelnök a kormány nevében törvényjavaslatokat tesz, nemzeti és nemzetközi ügyekben tesz jelentéseket, emelett ellenőrző és felügyelő hatalommal rendelkezik a közigazgatási szervek felett. Japán jelenlegi miniszterelnöke Abe Sinzó.

Politikai pártok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japánban többpártrendszer van. A legnagyobb parlamenti párt jelenleg a Liberális Demokrata Párt (LDP), amely megalapítása után több mint fél évszázadig kormányon tudott maradni (leszámítva egy tizenegy hónapos rövid megszakítást), de a 2007-es felsőházi és a 2009-es alsóházi választásokon elvesztette többségét az Országgyűlésben, 2012-ben azonban ismét kormányra került. A fő ellenzéki erő a Demokrata Párt (DPJ). A DPJ választói bal- és jobboldali érzelműek egyaránt, viszont a párt magát baloldalinak vallja. További jelentős politikai erőt képvisel és a parlamentben is jelen van az újonnan alakult, radikális Japán Megújulás Párt, a Kómeitó, és az Ön Pártja.

Külkapcsolatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aszó Taró korábbi japán miniszterelnök és Barack Obama amerikai elnök az Ovális Irodában. Aszó volt az első külföldi vezető, aki a Fehér Házba látogatott Obama hivatalba lépése után

Japán szoros gazdasági és politikai kapcsolatokat ápol kulcsfontosságú szövetségesével, az Egyesült Államokkal.[12] Az együttműködés alapja az 1960-ban megkötött amerikai–japán biztonsági szerződés. Az ország 1954 óta részt vesz az Egyesült Nemzetek Szervezetének munkájában és csaknem két évtizeden keresztül nem állandó tagként az Biztonsági Tanácsban is helyet kapott. Tagja a G4-nek (állandó tagságot igényel a Biztonsági Tanácsban[13]), a G8-nak és az APEC-nek is, így aktívan részt vesz a nemzetközi gazdasági és politikai életben. Japán a világ második legnagyobb fejlesztési segélyt nyújtó állama évi 8,86 milliárd amerikai dollárral (2004-es adat). Békefenntartó, nem harcoló csapatokat állomásoztatott Irakban is, de később kivonta azokat.

Számos területi igénye van: a Kuril-szigetek déli része Oroszországtól, a Liancourt-sziklák Dél-Koreától, a Szenszaku-szigetek és az Okinotorosima körüli különleges gazdasági szektor Kínától (valamint Tajvantól). A Kuril-szigetek miatt Japán valójában még ma is háborúban áll az oroszokkal, mivel békeszerződést a két ország a második világháború óta nem kötött.[14]

Japán gyakran vitázik Észak-Koreával is az elrabolt japán állampolgárok és az atomfegyverek ügyében.

Magyarország már 1869-ben, még az Osztrák–Magyar Monarchia részeként vette fel a diplomáciai kapcsolatot Japánnal. A második világháború után 1959-ben létesült újra diplomáciai viszony a két ország között, 1960-ban Tokióban magyar és Budapesten japán követség létesült. A magyarországi rendszerváltozás után a magyar-japán kapcsolatok rohamos fejlődésnek indultak.[15]

Közigazgatási felosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán 47 prefektúrára osztható: egy metropoliszra (都, to), Tokió; egy kerületre (道, dó), Hokkaidó; két városi prefektúrára, (府, fu), Kiotó és Oszaka; valamint további 43 más prefektúrára (県, ken). Mindegyiknek választott kormányzója, törvényhozói testülete és közigazgatási hivatali szervezete van. A prefektúrák nyolc régióba tömörülnek, bár a legnagyobb közigazgatási egységnek mégis a prefektúrákat tekintik. A főváros, Tokió, további 23 kerületre oszlik, amelyek ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a városok.

Japán prefektúrái
Map of the prefectures of Japan (size- large).png
A prefektúrák régiókba (Hokkaidó, Tóhoku, Kantó, Csúbu, Kanszai, Csúgoku, Sikoku, Kjúsú, Okinava) tömörülnek

Védelmi rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán közeli gazdasági és hadügyi kapcsolatokat ápol kulcsfontosságú szövetségesével, az Amerikai Egyesült Államokkal, melyeknek hatására létrejött az amerikai–japán biztonsági szövetség, Japán külpolitikájának egyik mérföldköve. Az ország 1956-óta az Egyesült Nemzetek Szervezetének, és a Biztonsági Tanács nem állandó tagja. G4-es államként célja a Biztonsági Tanács állandó tagságának elérése. Mint a G8, az APEC és az ASEAN tagja, Japán aktívan részt vesz a világpolitikai eseményekben.

Japán hadseregét a japán alkotmány 9. paragrafusa szabályozza.

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tokiói Sibuja egyik kereszteződése jó példa Japán zsúfolt utcáira

Japán népessége a becslések szerint 127,1 millió fő.[16] A várható élettartam Japánban az egyik legmagasabb, a férfiaknál 78,8, a nőknél 85,62 év.[16] A japán társadalom azonban rohamosan öregszik, ami a második világháborút követő magas születési arány fokozatos csökkenésének tudható be. 2004-ben a japánok 19,5% volt 65 évnél idősebb.[17]

A demográfiai változások számos szociális problémát okoznak. A népesség kiöregedése a munkaerő csökkenéséhez és a szociális kiadások növekedéséhez vezet. Egyre kevesebb japán fiatal akar házasodni és gyereket vállalni. 2050-re Japán népessége 100 millió főre, 2100-ra pedig 64 millióra is visszaeshet.[17] Különböző szervezetek a kormány együttműködésével buzgón próbálnak megoldást találni.[18] Legtöbben a bevándorlást és a gyermekvállalásra ösztönzést tartják a lehetséges legjobb módszernek.[19]

Etnikai, nyelvi, vallási megoszlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A japán társadalom nyelvészetileg és kulturálisan homogén, a kisebbségek a külföldi munkásokra korlátozódnak. A koreiak,[20] a kínaiak, a filippínók, a brazilok[21] és a peruiak csoportja a legnagyobb a Japánban élő kisebbségek közül.[22] Az ország 2003-ban 136 000 nyugati bevándorlónak adott otthont. A legnépesebb bennszülött népcsoport a jamato[forrás?], ezt követik az ainuk[23] és a rjúkjúiak, valamint olyan társadalmi kisebbségek, mint a burakumin.[24]

A japánok többsége nem hisz egyetlen egységes vallásban. Sok ember – elsősorban a fiatal korosztály – szembehelyezkedik a vallásokkal, ennek oka, hogy a tudomány nagyfokú fejlődése miatt sokan a tudománytól várják a választ minden kérdésre. A második világháború alatt a japánok sintóisták voltak és elutasítottak minden más vallást. Manapság nem meglepő, ha egy japán, miután leteszi iskolai vizsgáit, elmegy egy sintó szentélybe imádkozni. Ugyanaz az ember egy keresztény templomban köthet házasságot és buddhista temetésben részesülhet.

Legnépesebb települések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ószaka a harmadik legnagyobb város Japánban
   Helység Lélekszám (fő)
1 Tokió 8 483 050
2 Jokohama 3 579 133
3 Oszaka 2 628 776
4 Nagoja 2 215 031
5 Szapporó 1 880 875
6 Kóbe 1 525 389
7 Kiotó 1 474 764
8 Fukuoka 1 400 621
9 Kavaszaki 1 327 009
10 Szaitama 1 176 269

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Meidzsi-korszakban kezdődött meg a japán gazdaság fejlődése. A kor uralkodói amerikai és brit mintára szabad, kapitalista piacgazdaságot akartak létrehozni. Japánok utaztak külföldre tanulás céljából, Japánba pedig nyugati oktatók érkeztek hogy tanítsanak. A mai vállalatok nagy részét ekkor alapították meg. Japán azóta Ázsia legfejlettebb országa lett.

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kormány és az ipar közeli együttműködése, az erős munkaerkölcs, a technológia fejlettsége és az aránylag alacsony védelmi kiadások segítettek Japánnak a világ második legnagyobb gazdaságává válni a világon.[25] Az Egyesült Államok után 4,5 ezer milliárd amerikai dollár GDP-vel és harmadik legnagyobbnak az Egyesült Államok és Kína után a vásárlóerő paritás feltételei szerint[26]

A banki szektor, a biztosítási rendszer, az ingatlanok, a közlekedés és a telekommunikáció mind vezető ipari ágazatok. Japán hatalmas ipari kapacitással rendelkezik és néhány a világ legfejlettebb autóipari, elektronikai és gépészeti vállalat is az országból származik.

A gazdaság figyelemreméltó jellegzetességei a gyártó cégek, valamint beszállítóik és disztribútoraik szoros együttműködése keirecu nevű csoportokban; illetve a városi munkás réteg egy részének járó életreszóló alkalmazás lehetősége. Ezen jegyek legtöbbje manapság eltűnőben van.

Gazdasági ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mezőgazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rizsföldek az Inavasiró-tó közelében (Fukusima prefektúra)

A második világháború előtt a lakosság többségét foglalkoztató mezőgazdaságban ma mindössze a japánok 1-2%-a dolgozik. Az ország területének alig több mint egy tizede művelhető, ezért a teraszos földművelés vált jelentőssé. A rendelkezésre álló termőterület arányában Japán büszkélkedhet a legmagasabb terméshozammal, a japán termelők pedig a lakosság csaknem felét képesek ellátni hazai termékekkel a kevesebb mint 56 000 km² megművelt földről.

Japán mezőgazdasága nagymértékben támogatott és védett. Az állam inkább a kis gazdaságokat támogatja az észak-amerikaihoz hasonló nagy farmokkal szemben. A gépesítés nagyfokú.

Az ország élen jár az egy hektárra jutó műtrágya-felhasználásban és az egy főre jutó tejhozamban.

Az egyik legfontosabb mezőgazdasági termék a rizs, ennek ellenére fokozatosan visszaesik a termelése és növekszik az importja. Gabonafélékből, takarmánynövényekből, cukorból, déligyümölcsökből, egyes halfélékből, marha- és birkahúsból importra szorul. Az ország nagy mennyiségű szóját is importál, főként az Egyesült Államokból. Japán hatalmas piacot jelent az Európai Unió mezőgazdasági exportőreinek is. A Tóhoku és Hokkaidó régiókban számottevő az alma, Sikoku és Kjúsú szigeteken pedig a körte és narancs termesztése. Az utóbbi növényeket Japánba elsőként a holland kereskedők hozták be a 18. században, Nagaszaki kikötőjén keresztül. Japánhoz tartozik az egyik legnagyobb halászterület, amely a világ halászati összfogásának 15%-át teszi ki.

Ipar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán ásványkincsekben szegény ország. Ezért a Föld legtöbb nyersanyag- és energiahordozó-importőre. Nyersvas-, acél- és alumínium-feldolgozásával a világ élvonalában áll. Feldolgozóiparának vezető ágazata a sokoldalú gépgyártás, ezen belül is világelső az autó-és a hajógyártása. Szuperexpressz-vonatai is világhírűek. A mikroelektronika, a műszeripar, a biotechnológia, az elektronikai ipar területén csúcstechnológiát alkalmaznak. Japán a Föld legtöbb iparirobot-gyártó országa. Az ipar, a gazdaság legfontosabb ágazata nagyban függ az importált nyersanyagtól és üzemanyagtól. A robotika kulcsfontosságú gazdasági tényező, Japán rendelkezik a világ 720 000 dolgozó robotjából 410 000-rel. Az Asahi Sörgyárak Zrt. japán egyik legjelentősebb sörgyártó társasága.

Searchtool right.svg Lásd még: Energia Japánban

Kereskedelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az országra jellemző egyéb ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán hatalmas összegeket költ közúthálózatának fenntartására, korszerűsítésére és bővítésére.[27] Az 1,2 millió km közúton bonyolódik le a belföldi forgalom nagy része. Japánban bal oldali közlekedés van. A legtöbb nagyvárost fizetős autópályák és gyorsforgalmi utak kötik össze, amelyeket az útdíjakat beszedő vállalatok tartanak fenn. Bár a közúti közlekedés fontos szerepet játszik az országban, az átlagos japán polgár utazásainak kevesebb mint a felénél száll autóba.[28]

A vasúti közlekedésben több tucat vállalat versenyez egymással. A legnagyobbak a 7 Japan Railways (JR) társaság, a Kintetsu Corporation, a Seibu Railway és a Keio Corporation. A vasúti vállalatok gyakran foglalkoznak ingatlanokkal is, a legtöbb fontosabb vasútállomásuk mellett bevásárlóközpontokat is üzemeltetnek. A nagyvárosok között húzódik a Sinkanszen nagysebességű vasúthálózat. A japán vonatok a pontosságukról ismertek.[29]

Japánban 173 repülőtér található. A légi közlekedés nagy népszerűségnek örvend. A legnagyobb belföldi repülőtér, a Tokió-Haneda repülőtér, Ázsia legforgalmasabb repülőtere. A legnagyobb nemzetközi légikikötők a Tokió-Narita repülőtér, a Kanszai nemzetközi repülőtér (Ószaka-Kóbe-Kiotó vonzáskörzetében) és a Csúbú Centrair nemzetközi repülőtér (Nagoja mellett). A legnagyobb kikötővárosok Jokohama, Nagoja és Kóbe.

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sintó szentély Nikkóban
színjáték
Két maiko és egy gésa szórakoztató művészek előadás közben
Esküvői pár a hagyományos öltözetben

Oktatási rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az általános, közép- és főiskolák rendszerét Meidzsi császár reformjai vezették be 1872-ben.[30] A kötelező iskolalátogatás 9 évig terjed (6 és 15 éves kor között): a diákoknak kötelező elvégezniük az általános és alsó középiskolákat. Csaknem minden tanuló folytatja tanulmányait a három éves felső középiskolában, az oktatásügyi minisztérium felmérései alapján pedig a középiskolát elvégzők több mint háromnegyede egyetemre vagy főiskolára jelentkezik. A japán oktatásügyi rendszer rendkívül versenyképes.

Kulturális intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kulturális világörökség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az UNESCO a kulturális világörökség listájára felvette a következő helyszíneket:

Tudomány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán a világ vezető nemzete a tudomány, a technológia, a gépészet és az orvostudomány terén. Az országban nagyjából 700 000 kutató él. Japán a világ államai közül költségvetéséből a harmadik legtöbbet költi tudományok és a technológia fejlesztésére.[31]

Az ország a legtöbb technikai fejlesztést az elektronika, a gépészet, az ipari robotok, az optika, a vegyi anyagok, a félvezetők és a fémek terén végezte el. Japán a robotika vezető állama egyben, amely a világ ipari robotjainak több mint a felét, 742 500-ból 402 200-t használ. Ez az ország gyártott le olyan világhírű prototípusokat, mint a QRIO, az ASIMO, I-Cybie és az Aibo. Japán az otthona hat olyan autógyártó társaságnak, amely a világ 15 legnagyobbja közé tartozik, és 7 olyan félvezető eladó cégnek, amely a Föld 20 legnagyobbja közé tartozik.

Japánnak jelentős tervei vannak az űrkutatásban, mint például egy holdbázis létesítése 2030 körül. A Japán Űrügynökség, a JAXA, a bolygók és a világűr kutatásán, repülőgépek, rakéták és műholdak kifejlesztésén dolgozik. A vállalat már kifejlesztette a Japanese Experiment Module-t, a JEM-et, amelyet a Nemzetközi Űrállomás, az ISS részének szánnak, és amelynek első repülése 2008-ban volt.

Művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hagyományok, néprajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gasztronómia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A japán gasztronómiára két dolog volt nagy hatással: a rizs és a buddhizmus elterjedése. A rizstermesztést a kínaiaktól vették át i.e. 300 körül. A XIX. sz. végéig azonban csak a gazdagok kiváltsága volt a rizsfogyasztás, a szegényebb rétegnek főleg az árpa és hajdina jelentette a mindennapi étkezést, illetve a halféleségek. Ez annak a következménye, hogy kevés a művelésre alkalmas termőföld. Az adót viszont rizsben kellett megfizetni.

A VIII. sz.-ig szokás volt a hús- és tejfogyasztás, ekkor kezdett el terjedni a buddhizmus, melynek hatására kezdetben korlátozták, majd egy időben be is tiltották ezek fogyasztását. A XI.-XII. században honosodott meg a szója és a tofu, szintén kínai hatásra. Az életminőség ekkoriban javulásnak indult, kezdett kialakulni a japán konyha, és megalapozták a ma is ismert jellegzetes hagyományait. A következő nagy változás időszaka a portugál és holland hajósok megjelenése volt a XVI.-XVII. Században. Sok új zöldséggel, fűszerrel gazdagodott az alapanyagok sora, melyeket mindig a saját ízlésükre formálva honosítottak meg.

A második világháború utáni gyors gazdagodást követően már mindenki számára elérhető lett a konyhaművészet élvezete. Innentől számítható a marha-, sertés- és baromfifogyasztás új korszaka. A tejfogyasztás azonban azóta sem jött divatba, habár az idősek körében gyakori csontritkulás elkerülése érdekében, igyekeznek most már a fiatalabbakat buzdítani a minél több tejtermék fogyasztására. Folyamatos a külföldi ételek befogadása és beolvasztása, például kedvelt az olasz pizza (tipikus japán változata: hallal és norival), de kapható hagyományos hamburger is a japános rákburger, vagy terijaki burger mellett.

Étkezési szokások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az étkezési szokásokra is nagyban a buddhizmus nyomta rá a bélyegét. Fő szempont az egység és a harmónia megteremtése, mint bármely más japán művészeti ágban. Fontos szerepet kap a megjelenés, ugyanis az étkezés számukra a látvánnyal kezdődik. A feltálalt ételnek meg kell felelnie a napszaknak, évszaknak, sőt néha még a hét napjaitól is függ, hogy mi kerül a tálkákba, és milyen szín- és formakompozícióban. Nem mindegy az sem, hogy az adott étel, milyen anyagú, színű és formájú tálkában kerül az asztalra. Természetesen egy átlagember, átlagos napján annyira nem ügyel ezekre a formaságokra olyan élesen, de tény, hogy a japán mentalitásnak megfelelően jobban odafigyelnek az apróságokra.

A legfontosabb evőeszköz az evőpálca, szintén a kínaiaktól átvett találmány. Manapság, főleg a nyugati ételekhez, gyakran használnak kanalat, kést, villát. Legjellegzetesebb alapanyagaik a hal, rák, algák, és gyakorlatilag majdnem minden, amit a tengerből ki lehet fogni, és ehető. Valamint sokféle zöldség, csak párat említve: szójacsíra, kínai kel, spenót, jégcsapretek, padlizsán, bojtorjángyökér, stb. A rizsen kívül a tésztafogyasztás is jellemző. Ennek 3 fő típusa van: udon, ami búzalisztből készül, rámen: ez vékony, spagettiszerű tészta és szoba, ami hajdinalisztből, vagy más gabonából készül.

Turizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szinte mindennap ünnepelnek valamilyen eseményt Japánban. Sok fesztivál, melyet a helyiek macurinak neveznek, sintó vagy buddhista eredetű, míg a hófesztiválokat és a tűzijátékokat inkább a helybeliek és a turisták számára szervezik. A sintó eredetű macurik során a japánok a kamikkal (istenekkel, szellemekkel) kommunikálnak, bőséges termésért, jó üzletért, valamint boldog és virágzó közösségért fohászkodnak.

Sport[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szumó birkózók

Japán eredetű a karate, a kendó, a cselgáncs az aikidó és a szumó.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. IMF World Economic Outlook Database, April 2012. (Hozzáférés: 2012. április 20.)
  2. Lásd a Facts and Figures of Japan 2006 kiadvány 01 : Land fejezetének 1. (17. számú) oldalát.
  3. Japan -- Britannica Online Encyclopedia. Encyclopedia Britannica, 2009. (Hozzáférés: 2009. december 22.)
  4. Japanese Roots. Discover Magazine, 1998. június 1. (Hozzáférés: 2009. december 22.)
  5. William Gerald Beasley. The Japanese Experience: A Short History of Japan. University of California Press. ISBN 978-0-520-22560-2 (1999. július 31.) 
  6. ^ a b c Conrad Totman. Japán története, ford. Antóni Csaba, Osiris Kiadó. ISBN 963-389-840-4 (2006) 
  7. George Sansom. A History of Japan to 1334. Stanford University Press. ISBN 978-0-8047-0523-3 (1958) 
  8. Stephen Turnbull. The Samurai Invasion of Korea 1592-98. Osprey Publishing. ISBN 978-1-84603-254-7 (2008) 
  9. Roland H. Worth, Jr.. No Choice but War: The United States Embargo Against Japan and the Eruption of War in the Pacific. McFarland & Company. ISBN 978-0-7864-0141-3 (1995) 
  10. Japan scraps zero interest rates. BBC News, 2006. június 14. (Hozzáférés: 2010. január 5.)
  11. Simonyi, Gyula (2005. 4). „{{{title}}}”. BOCS hírlevél.  
  12. Michael Green: Japan Is Back: Why Tokyo's New Assertiveness Is Good for Washington (angol nyelven). Real Clear Politics, 2007. március 19. (Hozzáférés: 2008. június 11.)
  13. Alan Boyd: India, Japan Still Shooting for Security Council (angol nyelven). Asia Times, 2004. február 16. (Hozzáférés: 2008. június 11.)
  14. The World Factbook: Russia (angol nyelven). CIA, 2008. május 15. (Hozzáférés: 2008. június 11.)
  15. Magyar-japán kapcsolatok. Magyarországi Japán Nagykövetség. (Hozzáférés: 2009. március 16.)
  16. ^ a b CIA - The World Factbook -- Japan. CIA - The World Factbook, 2009. szeptember 3. (Hozzáférés: 2009. szeptember 12.)
  17. ^ a b Chapter 2 Population. Ministry of Internal Affaris and Communications of Japan, 2008. július 31. (Hozzáférés: 2009. szeptember 12.)
  18. Demographic Trends and Their Implications for Japan's Future. Ministry of Foreign Affairs of Japan, 1997. március 7. (Hozzáférés: 2009. szeptember 13.)
  19. Howard W. French: Insular Japan Needs, but Resists, Immigration. The New York Times, 2003. július 24. (Hozzáférés: 2009. szeptember 13.)
  20. Onisi Norimicu: Japan-born Koreans live in limbo. The New York Times, 2005. április 2. (Hozzáférés: 2009. szeptember 12.)
  21. Onisi Norimicu: An Enclave of Brazilians Is Testing Insular Japan. The New York Times, 2008. november 1. (Hozzáférés: 2009. szeptember 12.)
  22. Abraham Lama: 'Home' is where the heartbreak is for Japanese-Peruvians. Asia Times, 1999. október 16. (Hozzáférés: 2009. szeptember 12.)
  23. Philippa Fogarty: Recognition at last for Japan's Ainu. BBC News, 2008. június 6. (Hozzáférés: 2009. szeptember 12.)
  24. JAPAN: The Invisible Race. TIME, 1973. január 8. (Hozzáférés: 2009. szeptember 12.)
  25. World Economic Outlook Database, Nemzetközi Valutaalap. Kiadva 2007. március 14-én.
  26. NationMaster; Economic Statistics, NationMaster. Kiadva 2007. március 26-án.
  27. Andrew Pollack: Japan's Road to Deep Deficit Is Paved With Public Works. The New York Times, 1997. március 1. (Hozzáférés: 2009. augusztus 14.)
  28. Chapter 9: Transport. Belügyi és Hírközlési Minisztérium, Japán. (Hozzáférés: 2009. augusztus 14.)
  29. Corporate Culture as Strong Diving Force for Punctuality- Another "Just in Time". Hitachi-Rail.com. (Hozzáférés: 2009. augusztus 14.)
  30. Lucien Ellington: Beyond the Rhetoric: Essential Questions About Japanese Education (angol nyelven nyelven). Foreign Policy Research Institute, 2003. december 1. (Hozzáférés: 2008. június 4.)
  31. BusinessWeek, Joe McDonald (2006. december 4.).

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Japán témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]