Szamuráj
 |
Ezt a szócikket egy, a témában jártas személynek vagy szakértőnek át kellene olvasnia, ellenőriznie a szövegét, tartalmát – részletek a cikk vitalapján. |
|
|
Ez a szócikk nem tünteti fel a forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Önmagában ez nem minősíti a szócikk tartalmát: az is lehet, hogy minden állítása pontos. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! |
A szamuráj (侍, jelentése „közelben szolgáló”) japán harcos, eredetileg nemes, busi.
Történelem [szerkesztés]
Az arisztokrata szamurájok a Heian-kor (794–1185) közepén jelentek meg. Kezdetben kisebb fegyveres csoportokat alkottak, amelyeket később a trónutódlásból kizárt, tartományi tisztségviselőként vidéken letelepedett császári utódok (keleten a Minamoto család, nyugaton a Taira család) szerveztek nagyobb egységekbe a 12. század végén. Ekkor már minden rangosabb harcos szamuráj volt, a Meidzsi-restaurációig (1868) ők adták a sógunátusok katonai támaszát. Idealizált erkölcsi kódexüket (mondhatni, utólagosan) a Hagakure (jelentése: Levelek alatt) írás fektette le, az út pedig, amit jártak, a „harcos útja”, azaz a busidó.
A szamurájok közé a japán történelem során gyakorlatilag lehetetlen volt külső társadalmi csoportból bekerülni. Egyedül a Szengoku Dzsidai egy rövid időszakában volt lehetséges, hogy fegyverforgató paraszt-katonák a szamurájok rangjára küzdjék fel magukat (pl.: Tojotomi Hidejosi). A szamurájok kezdetben íjat , később főleg kardokat használtak, de ha az nem volt kéznél, akár egy bambuszbottal is ölni tudtak. A szamurájok elsődleges kötelessége az volt, hogy a hűbérurukat szolgálják, bármilyen áron, akár a saját életük árán is. Joguk volt ölni, bárkit meggyilkolhattak, de az Edo-korszakban a Tokugava-bakufu már írott szabályokban rögzítette a közrendűekkel szembeni vérontás engedett és tiltott indítékait.
A szamuráj családba született nők is szamurájnak számítottak, és rendelkeztek az összes szamurájkiváltsággal, de harcosi kötelességeik csak a családjuk (illetve hűbéruruk) megoltalmazására szorítkoztak. A szamurájok lenézték a nindzsákat, és nem tartották tisztességesnek a harcmodorukat, de sokszor alkalmazták őket testőrnek, vagy hírszerzési, kémkedési feladatokra.[1]
A szamurájtanonc 7 éves korában kapta meg a rövid kardot, a vakizasit, és 14 éves korában lehetett katanája, azaz hosszú kardja.
Külső hivatkozások [szerkesztés]
Ajánlott irodalom [szerkesztés]
Torrente del Bosque,. Japán shógunok titokzatos élete (magyar nyelven). Magyarország: Vagabund Kiadó (2005). ISBN 963940957x
 |
Ez a történelmi tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
