Xavéri Szent Ferenc

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Xavéri Szent Ferenc
Franciscus de Xabier.jpg
hitvalló
Születése
1506. április 7.
Javier vára, Navarrai Királyság
Halála
1552. december 3. (46 évesen)
San-Csaog, Kína
Egyháza Római katolikus egyház
Tisztelik Római katolikus egyház
Boldoggá avatása 1619. október 25.
Boldoggá avatta: V. Pál pápa
Szentté avatása 1622. március 12.
Szentté avatta: XV. Gergely pápa
Ünnepnapja december 3.
Római katolikus egyház
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Xavéri Szent Ferenc témájú médiaállományokat.
Xavéri Szent Ferenc

Xavéri Szent Ferenc, családi nevén Francisco de Jassu y Javier (Javier vára, Navarrai Királyság (ma Spanyolország) 1506. április 7.San-Csaog, Kanton mellett, Kína, 1552. december 3.), jezsuita szerzetes, minden idők egyik legnagyobb keresztény misszionáriusa.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tanulmányait Párizsban végezte, ahol Magister Artium fokozatot szerzett. Tanulmányai alatt ismerkedett meg a későbbi Loyolai Szent Ignáccal, akinél elvégzi a Lelkigyakorlatokat, majd az Ignác körül szerveződő Társaság tagja lesz.

1534. augusztus 15-én Ignáccal és öt hasonló gondolkodású társával együtt a szerzetesi életre jellemző szegénységi és tisztasági fogadalmat tett. Azt is megfogadták, hogy elzarándokolnak a Szentföldre. 1536 telén indultak útnak, hogy ez utóbbi fogadalmukat teljesítsék. Velencében azonban tudomásul kellett venniük, hogy a törökök az összes Szentföldre vezető utat lezárták. Miközben a körülmények kedvezőbb alakulására várakoztak, 1537. június 27-én pappá szentelték őket Velencében.

1538 novemberében arra kérték a pápát, hogy megváltoztathassák a szentföldi zarándoklatra tett fogadalmukat. „Helyette” Róma püspökének tökéletes engedelmességet fogadtak. Ignác, aki korábban katona volt, kezdetben a „Jézus Csapata” nevet találta a legmegfelelőbbnek az új szerzetesrend megjelölésére, de nemsokára a Jézus Társasága névvel cserélte fel, amely kevésbé hangzott katonásan.

1540 tavaszán III. Pál pápa a Társaságból két személyt Írországba, másik kettőt Portugál-Kelet-Indiába küldött. Ignác az egyik megbetegedett testvér helyett Xavéri Ferencet küldte Indiába.

Missziók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Indiába készülő flotta 1541 áprilisában futott ki Lisszabon kikötőjéből. Ferenc nem sokkal előbb egy pápai iratot kapott, amellyel a pápa Távol-Kelet pápai legátusává nevezte ki a jezsuita misszionáriust. Az utazás tizenhárom hónapot vett igénybe, beleszámítva a Mozambikban eltöltött téli időszakot is, Ferenc 1542. május 6-án érkezett meg Goába.

India és Indonézia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Xavéri Ferenc hamarosan észrevette, hogy a portugál tengerészek, katonák, tisztviselők és kereskedők viselkedése nem sok becsületet szerzett a keresztény névnek. Ezért keresztet vett a kezébe, és bejárta a város negyedeit, maga köré gyűjtötte a gyermekeket és a felnőtteket, és hithirdetéssel próbálkozott.

1542 szeptemberének végén újra hajóra szállt, és még mielőtt társai Mozambikból utolérték volna, a Comorin-fok körül (az Indiai-félsziget legdélibb pontja) élő gyöngyhalászok közé ment, akik közül 1545-47 között mintegy húszezren megkeresztelkedtek. Ferenc tanította nekik a katekizmust, védelmezte őket a portugál kereskedők ravaszságával szemben, és vigasztalta és támogatta őket a muzulmánok rajtaütései alkalmával. Később hasonlóképpen segítette Travancorban a halászokat, akik közül mintegy tízezret ő maga keresztelt meg. Több mint egy évet töltött az egyszerű halászok között, akiket „első szerelmének” nevezett, és ha missziós útjai során a közelben járt, mindig felkereste őket. Valahányszor új misszionáriusok érkeztek Goába, mindig küldött valakit hozzájuk.

Mivel Xavéri Ferenc legátusi megbízatása a Jóreménység fokától (Afrika legdélibb pontja) egészen Kínáig terjedt, a misszionárius nem időzhetett túl sokat egy helyben, és szinte állandóan úton volt. 1545-ben például Mailapurból Malakka felé indult, amelyet a portugálok 1511-ben hódítottak el a muzulmánoktól. Győzelmüket akkor úgy ünnepelték, mint a kereszténység diadalát az iszlám felett. 1546. január elsején már a fűszer-szigetek néven ismertté vált Molukka-szigetekre tartott, hogy segítségére legyen az ottani keresztényeknek. Mintegy másfél év múlva tért vissza Malakkára, ahol hallott a Kelet-kínai-tengertől keletre levő új szigetekről: Japánról, a felkelő nap országáról.

Japán[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ferenc Malakkában találkozott az első japánokkal, akik itt kerestek menedéket. Magával vitte őket Goába, útközben tanította nekik a keresztény hitet, és meg is keresztelte őket. Közben megérlelődött benne a terv, hogy ezzel a három japán kereszténnyel felkeresi Japánt, hogy ott is hirdesse az evangéliumot. Ferenc a gyors döntések embere volt: elrendezte dolgait Goában, és már 1549 áprilisában úton voltak Japán felé. A három japán és két jezsuita testvér volt a kísérete; négy hónappal később a kis csoport Kagoshimánál szállt partra.

Xavéri Szent Ferenc legendás nyelvtehetség volt. Missziós útjairól számos levelet írt a rendalapító és első rendfőnök Ignácnak. Ezeknek a leveleknek az egyikében szóvá teszi, hogy missziós útjai során nagy nehézségei voltak a nyelvekkel, főleg a japán nyelv tanulásával, majd hozzáfűzi, hogy mintegy negyven napig tartott, amíg japán nyelven el tudta mondani a tízparancsolatot. Félreértésekre azonban bőven volt alkalom így is, és ez sok kellemetlenséget okozott Ferencnek főleg a precizitásáról híres Japánban. Ferenc levelei már ekkor arról tanúskodnak, hogy a japánok európai szemmel is rendkívül műveltek voltak, gondosan kidolgozott szokásrendszerük volt, és sokat adtak a külső formákra. Szívesen hallgatták Ferencet, de vitatkoztak, és nem voltak hajlandók könnyen hinni. Még nehezebb volt a boncok térítése, főképp amikor Ferenc erkölcsi életükkel szemben fennálló kifogásaival állt elő. Nem kellett sok idő, és a boncok a legnagyobb ellenségei lettek.

Ebből következett, hogy Japán első keresztény misszionáriusa Kagoshimában nem tudott nagy eredményeket elérni. Így a következő évben továbbment; az volt a terve, hogy Miyakót keresi fel, hogy találkozzék a császárral és sógunjával. Itt azonban újabb csalódás érte: a japán császárnak ekkoriban nem volt igazi hatalma, sógunja pedig egy csecsemő volt; az igazi hatalom a földbirtokosok kezében volt.

E felismerést Ferenc kihasználta, mert visszafelé jövet Yamagushiban – a boncokkal és a tudósokkal folytatott hosszas viták eredményeként – sikerült egy kis csoportban komoly érdeklődést kiváltania a kereszténység iránt, és megnyernie egy bizonyos Bungo herceg barátságát is. Amikor ellátogatott hozzá, minden lehetséges ruhadarabot és jelvényt magára vett, ami pápai legátusként őt megillette, hogy ezzel tiszteletet ébresszen a nevekre, címekre és tisztségekre sokat adó japánok körében.

Ferenc összességében két évet töltött Japánban. Ez idő alatt mintegy ezerötszáz embert keresztelt meg. Meglehetősen kis szám ez a másutt megkeresztelt tömegekkel szemben, de ez a kis eredmény vezette rá Ferencet egy fontos felismerésre: egy olyan magas kultúrájú országban, mint Japán, a missziót másként kell irányítani, mint a „műveletlen népek” körében. Az első jezsuita misszionáriust ez az inkulturáció szükségességének a felismeréséhez vezette, azaz Xavéri Ferenc belátta, hogy a keresztény hithirdetőknek alkalmazkodniuk kell az adott kultúrához, meg kell ismerniük a helyi nyelveket és az érintkezési formákat, és ebbe kell beleágyazni a keresztény üzenetet, hogy a katolikus (egyetemes, univerzális) hit a nyugati kultúrától lényegesen eltérő civilizációkban is gyökeret ereszthessen.

A kínai misszió terve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ferenc azt is felismerte, hogy Japán a kínai kultúra örököse. A forrásokat tehát Kínában kell keresnie azokhoz az értékekhez, amelyeket Japánban annyira megcsodált. Ezért ébredt fel benne a vágy, hogy Kínába eljusson, és ott is hirdesse az evangéliumot.

Goába visszatérve (1552. február) Xavéri Ferencre súlyos feladatok vártak, amelyeket mint az újonnan alapított „Indiai Jezsuita Rendtartomány” első tartományfőnökének kellett megoldania. Éjjel-nappal dolgozott, hogy minél előbb szabad legyen annyira, hogy Kínába indulhasson. Április 17-én már újra úton volt. Malakkából egy portugál kereskedő segítségével akarta elérni célját, a malakkai kormányzó azonban (féltve a portugálok kereskedelmi kapcsolatait attól, hogy egy „külföldi” titokban behatoljon az idegenek előtt szigorúan lezárt Kínába) ellenezte a tervet. Ferenc ekkor elhatározta, hogy egyedül utazik tovább. Augusztus vége körül érte el a kis San-Csao sziklaszigetet, Kanton közelében, amelyen át be akart hatolni az országba. Ha másként nem, hát egy csempész kis hajójában (dzsunka). De a kínai, akivel Ferenc megegyezett, cserbenhagyta. A portugál kereskedők a tél közeledtével már majdnem mind elhagyták a szigetet, és Ferenc ott maradt egyedül.

Ebben az elhagyatott, reménytelen helyzetben Ferencet láz támadta meg, és szervezete a hosszú utazások és kíméletlen munka után már nem volt ellenálló. 1552. december 3-án a reggeli órákban meghalt.

Kultusz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Xavéri Szent Ferenc Kína partjai előtt halt meg, miközben szíve minden vágya az volt, hogy Kínába juthasson. Elhagyatottsága ellenére is halálhíre hamarosan bejárta az egész akkori művelt világot, és a távoli vidékekről írt levelei, illetve az egyre népszerűbbé váló jezsuita rendtársaknak köszönhetően, egyre nagyobb csodálat övezte a misszionárius tetteit. Ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a missziós életforma utáni vágy gyakorlatilag felváltotta a középkori kereszténységre annyira jellemző szentföldi zarándoklatok iránti igényt. Többek között Xavéri Szent Ferencnek köszönhetően a missziós élet az Isten iránti teljes elköteleződés egyik paradigmája lett. Xavéri Szent Ferencnek köszönhetően az is világossá vált, hogy az eredményes missziós munkát széles körű intellektuális felkészülés kell hogy megelőzzön. Xavéri Szent Ferenc példája ezreket vonzott a missziókba, és ezzel vette kezdetét az „Újvilág” (Amerika), Ázsia és Afrika misszionálásának első nagyobb hulláma.

Fél évszázad sem telt el a baszk szerzetes halála után, és V. Pál pápa boldoggá avatta Xavéri Ferencet. Ezzel a római katolikus egyház mintegy hivatalosan is követendő példaként állította a jezsuita misszionáriust. Szentté a rendalapító Loyolai Szent Ignáccal egy időben (1622-ben) avatta XV. Gergely pápa. XIV. Benedek pápa 1748-ban „India és az egész Távol-Kelet védőszentje” nevet adta neki, XI. Piusz pápa pedig 1927-ben „az egész földkerekség minden missziója védőszentjeként” bízta rá a misszionáló egyházat. Halála napját (december 3.) már a szentté avatás utáni évben felvették a római naptárba.

Jellegzetes attribútuma nincs; a legtöbbször:

  • vándorbottal és kezében kis feszülettel, vagy
  • nyomorúságos kunyhóban, magára hagyott haldoklóként ábrázolják.[1]

[forrás?]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • William V.Bangert - A jezsuiták története. Ford.: Szelenge Judit. Budapest, Osiris Kiadó, 2002. ISBN 978-963-389-042-4
  • Diós István(Szerk.): Szentek élete. Budapest, Szent István Társulat,2009. ISBN 8000000053862. Online elérés: itt.