Szentté avatás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A boldoggá avatás (beatificatio) és a szentté avatás (canonisatio) egyházjogi fogalmak a római katolikus egyházban: annak az ünnepélyes kijelentése, hogy az elhunytat Isten felvette a szentek, illetve boldogok seregébe, az elhunyt „Isten színe látására jutott”. A boldoggá avatás megelőzi a szentté avatást. A boldoggá avatottat az egyház már hivatalosan felveszi a szentek jegyzékébe, de a hívek a boldoggá avatott személy ereklyéit nem tehetik ki nyilvános tiszteletre, és templomot sem szentelhetnek a tiszteletére.

A boldoggá avatásnak csak területileg korlátozott hatálya van: egy bizonyos régióban, közösségben engedélyezi a boldoggá avatott tiszteletét. Ez a közösség lehet egy részegyház (például egyházmegye), egy adott országban élő közösség vagy például egy szerzetesrend. A szentté avatás - szemben a boldoggá avatással - az egész egyház számára kötelező jelleggel előírja egy boldogként tisztelt személy liturgikus tiszteletét. Másként fogalmazva: a boldoggá avatás során az Egyház megengedi az illető tiszteletét egy adott közösség számára, a szentté avatás során pedig az Egyház hivatalosan tisztelni kezdi az illetőt.

A boldoggá, illetve szentté avatás teológiai tartalma azonos: annak kinyilvánítása, hogy az adott személy hősies fokon gyakorolta a keresztény erényeket, vagy pedig életét áldozva tett tanúságot a Krisztusba vetett hite mellett (mártírium).

A boldogok és szentek tisztelete a kereszténység három nagy ágazata közül kettőnek: a római katolikus egyháznak és az ortodox egyháznak a jellemzője. A protestantizmus elvetette a szentek tiszteletét, mivel az egész katolikus szentség-teológiát bibliátlannak, a Szentírás tanítását kiforgatónak és végső soron meghamisítónak tartja. Szentté avatni a protestánsok szerint senkit nem kell, mintha kiemelnénk ezáltal őt a többi hívő közül, hiszen a Szentírás így tanít erről a kérdésről: "Öltsetek tehát magatokra - mint Isten választottai, szentek és szeretettek - könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet." (Kol 3,12)

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Már a kereszténység történetének kezdetén tisztelet övezte azokat, akik legközelebb álltak Jézushoz: édesanyját, Máriát, Keresztelő Jánost és az apostolokat.

Az apostolok cselekedetei megemlékezik az első vértanúról, a hitéért megkövezett Szent Istvánról.

A vértanúk tisztelete a Krisztus utáni első századokban, a keresztényüldözések idején vált igazán elterjedtté. Ekkor még minden hivatalos eljárás nélkül, a hívek köréből érkező igény keltette életre a vértanúk szentek kultuszát.

A IV. század folyamán kezdtek olyan kiváló keresztényeket is szentként tisztelni, akik nem vértanúsággal, hanem példamutató életvitelükkel tettek tanúságot keresztény hitükről.

401-ben az V. karthágói zsinat rendelte el, hogy minden felszentelt oltárnak legyen egy szent ereklyéje.

A XI. századi reformpápaság a pápai illetékesség körébe vonta a legfontosabb egyházi döntéseket, így többek között a szentté avatást. Ebből a korból származik a szentté avatás, a kanonizáció első írásos említése. (Véglegesen azonban a IV. lateráni zsinat tette pápai privilégiummá a szentté avatást 1215-ben.)

II. Orbán pápa (1088-1099) alatt már a formai kritériumok is megjelentek. Például a hiteles szemtanú-vallomás, ill. egyértelmű zsinati döntés szükségessége.

III. Sándor pápa (1159-1181) volt az első, aki megkülönböztetett egyetemesen elismert szenteket és helyi tiszteletnek örvendő boldogokat. Ekkortól használják megkülönböztetésre a sanctus (szent) és a beatus (boldog) terminusokat.

A XIII. századra a kanonizáció folyamata tovább fejlődött és felvette a szentté avatási per formáját. A nélkülözhetetlen feltételek közé tartozott a hiteles életrajz (vita) elkészítése és a kanonizálandó személyhez fűződő csodák összegyűjtése a csodák könyve (liber miraculum) lapjain. Komoly problémát jelentett az életrajzban leírtak és csodák valódiságának megállapítása a legendás életrajzi elemek és hamis csodák miatt, ezért a kanonizáció egyre inkább bizonyítási per formáját vette fel. (Ezért is szokás szentté avatási perről beszélni.)

A boldoggá, illetve szentté avatás részletes rendjét VIII. Orbán pápa (1623-1644) határozta meg, s ez csekély változtatásokkal máig érvényes.

A jelenlegi eljárás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A boldoggá, illetve szentté avatások jelenlegi rendjét két szentszéki dokumentum szabályozza: a „Divinus Perfectionis Magister” kezdetű apostoli rendelkezés (1983) és a „Sanctorum Mater” kezdetű intstrukció (2007).

A hatályos egyházjog hosszan és igen részletesen szabályozza, miként kell eljárni a szentté avatás során. [1] Lexikális keretek közt ennek az eljárásmódnak csak a lényegét lehet ismertetni: Az eljárás egymást követően két helyszínen zajlik. Elsőként helyi (egyházmegyei) szinten, majd azt követően Rómában, a szentté avatások ügyében illetékes kongregációban.

Helyi szinten[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szentté avatást bárki (jogi vagy természetes személy) kezdeményezheti a halál helye szerinti illetékes főpásztornál, feltéve, hogy a jelölt („Isten szolgája”) már öt éve halott. Az eljárás lefolytatására az a püspök jogosult, akinek az egyházmegyéjében Isten szolgája meghalt. A megyés főpásztor kötelessége, hogy mielőtt elindítana egy ügyet, kivizsgálja: a jelölt életszentségének vagy vértanúságának híre valóban elterjedt-e a hívek körében. Az eljárás egyházmegyei szakaszában a jelölt életútjáról vagy vértanúságáról össze kell gyűjteni minden lényeges írott forrást – ha régi ügyről van szó –, vagy minden fontos szóbeli tanúvallomást és iratot – az új ügyekben. A tanúvallomásokat nagyon aprólékos, közel száz kérdésből álló kérdőív segíti, mindig az adott személyhez és helyzethez igazítva a vizsgálat szempontjait. Legalább 30-35 tanú meghallgatására kerül sor a legközvetlenebb ismeretségi körből.

A történész szakértők összegyűjtenek minden fontos dokumentumot, a teológusok megvizsgálják a jelölt írásos hagyatékát, és mindezekről részletes szakvéleményeket készítenek. Vértanúk esetében nem, hitvallóknál viszont egy csodás esemény – például gyógyulás – bizonyítása is szükséges. A cél a lehető legteljesebb vizsgálati anyag összeállítása. Az eljárás fontos résztvevője a „promotor iustitiae”, az ügyész, akinek gondoskodnia kell arról, hogy az eljárás minden szempontból megfeleljen a törvényes előírásoknak. Különösen ügyelnie kell arra, nehogy elsikkadjanak azok az érvek, amelyek esetleg a jelölt szentté avatása ellen szólnak. (Korábbi kanonizációs eljárásokban, 1983 előtt, ezt a szerepet az „advocatus diaboli”, az „ördög ügyvédje” töltötte be. Az ő feladata volt az érintett személy szentté avatása ellen érvelni.)

Amikor helyi szinten minden vizsgálat megtörtént, és összeállt az általában hatalmas terjedelmű anyag az avatandó életéről és tetteiről, akkor az aktákat – hitelesítésük után – ünnepélyesen lezárják, lepecsételik, majd Rómába küldik.

Vatikánban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vatikánban megvizsgálják és elismerik az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét.

Utána többlépcsős eljárás keretében vizsgálják az összegyűlt anyagot. Az iratok alapján készített összefoglaló munka az ún. positio. Először általában a történészek vizsgálják az életutat. Utána a teológusok következnek. Ezután kerül az anyag a kongregáció bíborosaihoz. A történészek nyilatkoznak a dokumentációról, annak a teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről, a teológusok a hősies erénygyakorlatról, életszentségről vagy a vértanúságról, a bíborosok összegző véleménye után pedig a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárja az ügyet, aki - mint egyedüli bíró - meghozza a döntést az életszentségről. Ha vértanúról van szó, akkor nincs szükség csodára a boldoggá avatáshoz, hitvalló esetében viszont ekkor kezdődik meg a csodák újbóli kivizsgálása. Amíg nem zárul le az életszentségre vonatkozó rész, addig a csodákat nem vizsgálhatják. A csoda kivizsgálása is három lépcsőben történik, és ha pozitívan zárul, akkor kerülhet sor még egyelőre csak a boldoggá avatásra. A hősies erénygyakorlatot, életszentséget csak a boldoggá avatás előtt vizsgálják, utána már nem. Ezt követően egyetlen plusz csoda felmutatására van még szükség a szentté avatáshoz.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források és külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]