Oltár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A pergamoni oltár rekonstrukciója (Berlin, Pergamonmuseum)
Sintó házioltár
A rinchnachi kolostor templomának katolikus oltára
Egy evangélikus templom oltára (Stockholm, Gustav Vasa templom)

Az oltár az áldozat bemutatására szolgáló, vallási helyek, építmények egyik fő fajtája.

A név eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latin altare szót sokáig az adolere, (elégetni, elfüstölögtetni) szóból eredeztették, mivel az oltár az égő áldozat helye volt; a nyelvészek újabban az altus (magas) szóból származtatják. A klasszikus latinban csak a többes számú altaria alakot használták, a keresztény latinban az egyes számú aalak terjedt el.

Kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legkülönfélébb vallások közös jellemzőjeként az ég isteneinek a föld fölé emelt építményeken áldoztak, a föld alatti isteneknek pedig gödörben. Oltárt ott építettek, ahol rendszeresen akartak áldozni az égieknek: útkereszteződéseknél, városok utcasarkain, isteneknek szentelt körzetekben, kisebb-nagyobb templomokban és magánházakban, magaslatokon vagy magas építményeken. Az oltár kiképzése függött az áldozók vagyoni helyzetétől: egy városállam hivatalos oltára rendszerint nagyobb és díszesebb volt, mint egy törzsé vagy családé. A parasztközösségek faragatlan kövekből összehordott köveitől az oltár fokozatosan fejlődött a lépcsőzetes talapzatra állított, ékes márvány építményig (pergamoni oltár, Ara pacis Rómában). A nagy kultikus helyeken mellékoltárokat is állítottak.

Az Ószövetségben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ősatyák vándorlásait az emlékül állított oltárok (Ter. 12,9; 13,4; 26,25; 33,20) jelzik. Isten az oltár fölött és az oltár közvetítésével lépett kapcsolatba népével, így az egy (egyetlen) oltár Izrael erőforrásává, egységének jelképévé vált (2Krón 32,12; vö. 1Kor 10,18).

Bár az oltár asztal formájú, az Ószövetség nagyon ritkán (Mal 1,7.12; Ez 39,20) nevezi asztalnak, valószínűleg azért, hogy megkülönböztesse az istenek asztalának tekintett pogány oltároktól. A kereszténység viszont asztalnak tekinti az oltárt, mivel az eucharisztikus áldozat az Úr vacsorája (1Kor 11,20).

Az Izraellel szomszédos népek oltárainak zöme szikla vagy vándorkő volt (gyakran csészeszerű bemélyedéssel), Izrael fiai azonban csak kivételesen használtak áldozásra ilyen köveket (Bír 6,20; 13,19; 1Sám 6,14; 14,33). A legtöbb leírás szerint az oltár kőhalom, faragatlan kövek halmaza; ilyen volt az a Holt-tengertől délnyugatra épült 'Aradban, a templom udvarán feltárt oltár is, amit Jahve egyetlen ismert, régészetileg is igazolt oltárának tekintenek; ennek mérete (5 * 5 könyök) megfelel a Kiv 27,1 előírásának. Izrael fiai szerint nem volt szabad a természetes követ megmunkálással „megszentségteleníteni”. Az oltárhoz nem építettek lépcsőt. Kőből rakott halom a Megiddóban feltárt (kb. i. e. 2700-ban emelt) kánaáni oltár is.

Az oltár jellegzetes tartozékai voltak a négy sarkán faragott szarvak (1Kir 1,50; 2,28); ez más népeknél is szokás volt. Palesztinából csak olyan oltárokat ismerünk, amelyek szarvait az oltárral egy tömbből faragták ki. Ha az oltár szarvát letörték, leütötték, ezzel megszentségtelenítették az oltárt (Ám 3,14). Ilyenkor engesztelő áldozatot kellett bemutatni: az engesztelés napján vérrel kenték meg az oltárt (Lev 8,15; 16,18).

Az áldozat három fajtája:

  • égő áldozat,
  • illatáldozat és a
  • kitett kenyér volt.

A katolikus oltár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A katolikus templomban az oltár az eucharisztikus áldozat asztala. Lehet szilárd (a padlóval egybeépített) és lehet hordozható, áthelyezhető. Az első szilárd, azaz padlóval egybeépített oltár Szíriában, a 3. századból került elő.

Rómában 313 után az oltárokat a vértanúk sírjai fölé állították. A népvándorlás korában a vértanúk ereklyéit a fosztogatók elől a városokba mentették, és ott a templomok oltárai alatt helyezték el. A 6. században minden oltárhoz valamely vértanú sírját vagy ereklyéjét rendelték: ettől az időtől az oltárokat úgy szentelték fel, hogy elhelyezték bennük az ereklyét, majd bemutatták az első szentmisét. Az oltár szentelési szertartásának hagyományossá vált rendje a 8-9. században, a frank birodalomban alakult ki.

Az oltár terét, a szentélyt a klérusnak tartották fenn, és ezt a részt szentélyrekesztővel (cancellus, szentélyrács) választották el a közösség terétől — a szentélyrekesztő bizánci megfelelője az ikonosztáz.

Az oltár kezdetben aránylag kicsi és szögletes volt. Az ókeresztény templomokban a bejárattal szemben lévő falnál állt, a bazilikákban pedig az apszis előtt vagy a kereszthajó közepén, lépcsőzetes emelvényen, hogy mindenfelől láthassák. A miséző pap az oltár mögött, a néppel szembefordulva végezte a szertartást, de ezt a gyakorlatot még az ezredforduló előtt felváltotta a „háttal misézés” az oltár nép felőli oldalán, majd az oltárt lassanként a szentély végébe helyezték át. A II. vatikáni zsinat óta a főoltár újra szembemiséző oltár.

A mellékoltárok állítása 600 körül Nyugat-Európában vált szokássá, főként a magánmisék számának gyarapodása miatt.

Az oltárt a miséhez vászonkendővel (oltárterítővel) takarták le, és erre csak meghatározott tárgyakat tettek:

  • kenyeres tányért,
  • kelyhet,
  • evangéliumoskönyvet,
  • szükség esetén a liturgia szövegét tartalmazó lapot,
  • a 8. századtól szentek ereklyetartóit,
  • Nyugat-Európában körülbelül 1000-től gyertyát és feszületet.

Amint az oltár fal elé került, a falat elkezdték képzőművészeti motívumokkal (oltárkép) díszíteni. Az eucharisztia tiszteletéből született meg a főoltárra épített tabernákulum, ami egyúttal a monstrancia trónusa is lett.

A katolikus oltár fajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A vértanúk sírja fölé épített oltárt a sír köré emelt falra állították: ez volt a confessio.

A confessióval egy időben jelent meg a tömb formájú oltár, aminek vízszintes vagy előlapjára helyezték az ereklyéket. A 4. századtól az asztal jellegű fa oltárokat arany- vagy ezüstveretekkel díszítették, esetleg drága szövetekkel borították. A ládaoltár oldalait olykor fakeretre erősített arany- vagy ezüstlemezekkel borították: ez volt az antependium.

A kő oltárokat ornamentális vagy alakos faragással díszítették. A román stílusú oltárok retablója szögletes, keretezett kép vagy relief az oltár teljes szélességében. A gótika kedvenc típusa a szárnyas oltár volt, a reneszánsz oszlopos építménybe foglalta a magas, festett retablót: ez lett az aedicula-retabló. A barokk oltárépítők az oltárt szobrokkal, ereklyetartókkal és további építészeti elemekkel bővítve a templom zárófalát egészen a mennyezetig kitöltötték. A modern templomépítészetben a retabló jelentőségét vesztette.

A cibóriummal díszített oltárforma gyökerei az ókorba nyúlnak vissza, amikor egyes helyek kiváltságos jellegét rendszeresen szilárd baldachinnal emelték ki. I. Constantinus bazilikáiban külön építészeti hangsúlyt kapott a gazdagon díszített cibórium. A cibórium legszebb példáját Bernini építette 1633-ban a római Szent Péter-bazilikában. Az újkori templomépítészetben egy-két kivételtől eltekintve ezt sem alkalmazzák.

Az oltárt körülvevő rács elődei, az oszlopok közé fogott, gazdagon díszített kőlapok keleten tűntek fel az 5. században; a nyugati templomépítészetben keleti hatásra jelentek meg (ilyen például Rómában a Santa Maria in Cosmedin templom. Az alacsonyabb, széles fedőlappal és térdeplővel ellátott áldoztató rács a középkor végén jelent meg; első művészi díszítéseivel a barokk korban találkozhatunk. Az újkori templomokban egyszerű megformálására törekszenek.

A tabernákulumot a monstrancia megjelenése gyakran emeletes forgószekrénnyé alakította: alul a cibórium, felül, két- vagy háromrészes, forgatható fülkében a monstrancia. A modern oltárok tabernákuluma különálló, rendszerint ötvösmunkákkal díszített fémszekrény. A II. vatikáni zsinat óta a tabernákulumot vagy a korábbi főoltáron, vagy oldalt helyezik el.

Misézni csak konszekrált (fölszentelt) oltáron szabad. Amikor felszentelik, az oltár titulust patrónust kap: a főoltár titulusa azonos a temploméval.

Az oltár — akár szilárd, akár mozgatható — kizárólag istentiszteletre használható, világi használata nem engedhető meg. Ha a templomot vagy más megszentelt helyet közönséges használatra engedik át, ezzel az ottani oltár nem veszti el fölszenteltségét, megáldottságát.

V. Piusz pápa elrendelte, hogy oltárt csak természetes kőből készítsenek úgy, hogy annak fedőlapja egy darabból álljon. Fából készült oltáron csak akkor volt szabad misézni, ha volt benne oltárkő. Az oltárt 3 megáldott terítővel kellett leteríteni, közülük a legfelsőnek kétoldalt a földig kellett érnie. A főoltáron, rendszerint középen volt a tabernákulum helye. Az oltáron vagy fölötte feszületet kellett elhelyezni, hogy emlékeztessen Krisztus keresztáldozatára.

Mint a mellékelt ábra is mutatja, a katolikus oltárokon kívül találunk oltárokat evangélikus és anglikán templomokban is, melyeket a protestáns felekezetek közé sorolunk.

Járulékos szerepei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A különféle vallásokban általános meggyőződés, hogy az istenség nemcsak letekint kultikus képéből az áldozatra, hanem ténylegesen jelen is van az ott, ahol áldoznak neki, ezért az oltár a hiedelmekben az istenség lakhelyévé is vált.

A katolikusok az oltárt áldó imával (dedikáció) átadják az istenségnek, az építményt (szentelt) olajjal fölkenik, és ezután következik az első áldozat, ami után az oltárt fölszenteltnek tekintik. A fölszentelt oltár megszenteli a ráhelyezett áldozati adományokat is, és ebből a megszentelő erőből a hívek az oltárt megcsókolva, érintve vagy azt megkerülve kaphatnak maguk is.

Sokáig különös szerepe volt a katolikus oltárnak a menedékjog: ha egy üldözött megkapaszkodott az oltárban, ott Istennel került kapcsolatba, az ő oltalma alá került, és ezzel érinthetetlenné vált.

Az oltárt érintve kimondott eskü különleges erejűnek számított(ott).

A katolicizmusban négy szentnek is az oltár az attribútuma:

Alakja, részei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az oltár vízszintes része a menza (mensa), közepén az oltárkővel; szembeoltárnál az egész asztalformájú oltárt menzának nevezik. A menza alépítménye a tömb, illetve szarkofág alakú stipes

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wiktionary-logo-hu.png
Keress rá az oltár címszóra a Wikiszótárban!