Jézus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Názáreti Jézus, más néven Jézus Krisztus, vagy egyszerűen csak Jézus (i. e. 6/4 körül – Kr. u. 29/33 körül), a kereszténység központi személye. Említik a Próféta, az Úr, az Ember Fia, az Isten báránya, a Zsidók Királya, a Pantokrátor, a Messiás, az Üdvözítő és a Megváltó megnevezéssel is.

A legtöbb keresztény felekezet a megtestesült Isten Fiaként tiszteli őt, aki az evangéliumok szerint feltámadt a halálból, miután keresztre feszítették.

Jézus saját magáról a következőket mondta:

Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.
Lukács evangéliuma 4, 18-19

Jézus jelentősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A teológiában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

El Greco festményén

Jézus az Újszövetség és a kereszténység központi személye. A többségi keresztény tanítás szerint - az Atyaisten és a Szentlélek mellett - a Szentháromság egyik személye: Isten fia, aki emberré lett, természetfeletti csodákat tett, tanított, keresztre feszítették, meghalt, sírba helyezték, de a halálát követő harmadik napon feltámadt.

A Biblia és a keresztény hagyomány szerint azért jött, hogy megmentse a világot, azaz a bűneiből megváltsa és megszabadítsa az egész emberiséget. Az üdvtörténeti teológiában Isten elküldte gyermekét - Isten Fiát -, és feláldozta az emberiség bűneiért megváltásképp. Isten megdicsőítette Krisztust a feltámadással, ami azt jelenti az embereknek, hogy a halál nem uralkodhat rajtuk korlátlanul, az örök élet lehetősége kinyílt számukra: „Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él; És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal." (Jn.11:25-26). Ez a keresztény örömhír, ami az evangéliumok végső mondanivalójának alapja.

Amit Ádám és Éva elrontott - az engedetlenségük miatt bűnbe estek -, azt egy másik ember, Jézus helyrehozta engedelmességével és áldozatával. Jézus kiállta a pusztában a sátán kísértéseit, a sátán földi hatalmát, „ajándékát" elutasította; majd bárányként fogadta el Isten tervét, a kereszthalált, mely után az Atya megdicsőítette őt a feltámadás által, és ültette őt a maga jobbjára a Mennyekben. Ádám és Éva tettének büntetése a halál, Jézus áldozatának ajándéka az örök élet. Bár szűk az út, aki követi Jézust, üdvözül. Az örök élet elérésére csak Jézus Krisztuson keresztül van lehetőség. Jézus vére azért folyt ki a kereszten, mert „vér kiontása nélkül nincsen bűnbocsánat"(Zsidók 9:22). Jézus bűn nélkül élt a földön, az ő vére bűntől mentes, tökéletes áldozat. „Mivel a bűn zsoldja a halál" (Róma 6:23), neki nem kellett volna önmagáért meghalni. A Róma 6:23 viszont folytatja: „az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban". Tehát ez a vér alkalmas, hogy eltöröljön minden bűnt. Ezért járt Isten Fia a földön. „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van", mondja János evangéliuma 3:36.

A történelemben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az európai időszámítás, Jézus születésének feltételezett évéhez kötötték, mely pontossága azóta vitatottá vált. Kétféleképpen jelölik Kr. e. vagy Kr. u. Krisztus születése előtti illetve utáni korszakra bontották az időszámítást. Ezt helyettesítették az i. e. illetve i. sz. időszámítás előtti illetve utáni kifejezéssel.

Jézus születési dátumát Dionysius Exiguus számította ki, az akkoriban rendelkezésre álló adatok felhasználásával. Ez a mai időszámítás kezdete (epocha), tekintet nélkül az adat pontosságára. Alternatív elnevezések: Aera ab incarnatione Domini[1]: az Úr megtestesülésének időpontja (Gyümölcsoltó Boldogasszony). Ennek időpontja kilenc hónappal Jézus születése előtti időpont. A Jézus születésére vonatkozó időszámítást így jelöljük: Anno Domini. Sajnálatos módon mindkettőt egyformán rövidítjük: A.D.

Jézus életében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Biblia négy evangéliuma szerint Jézus a mai zsidó állam, Izrael területén élt. Ez a terület születésekor Nagy Heródes királyságához tartozott, aki hosszú harcok után, a rómaiak támogatásáért és támogatásával szerezte meg azt. Halála után Galileát egyik fia, Heródes Antipasz negyedes fejedelem örökölte, és ahol Jézus töltötte szinte egész életét, míg legfontosabb tevékenységének színterét Jeruzsálemet és környékét másik fia Heródes Archelaos népfejedelem kapta örökrészül. Őt tehetségtelen uralkodása miatt a rómaiak felmentették tisztségéből, és fejedelemsége Iudaea néven (6-tól) római provincia lett.

Jézus hatása élete után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Assisi, San Damiano keresztje [2]

Jézus tanítása és beszédei megismertették az emberekkel a szelídség fogalmát, mely a „szeresd ellenségeidet” tanításában látszik legjobban. Követői közül elsőként István vált vértanúvá, akinek története is azt igazolja, hogy a legtöbb esetben hamis vádakkal illették az első gyülekezetet, amely nem volt erőszakos és hatalomra törő. Bár honfitársai közül csak kevesen követték az embertársak megértésére iránymutató tanításait, azonban Pál apostol hatására a diaszpórában az istenfélők – zsidó hagyományokat követők, és a prozeliták (pogányok közül zsidó hitre betértek) – közül sokan csatlakoztak a városokban létrejövő közösségekhez. Míg Jeruzsálemben az ősegyház követte a zsidó előírások többségét: a Templomban imádkoztak, tartották ennek megfelelően a parancsolatokat, csak Jézus személyét illetően bocsátkoztak vitába; addig a pogányok között kifejtett tanítás hatására és jelentős eredményeikre tekintettel a környező provinciákban egyre nagyobb teret nyertek.

A 66-ban kitörő zsidó háború elől a hagyományok szerint a Jordánon túl lévő Pellába menekültek azok, akik a fővárosban a keresztény közösséghez tartoztak. Mivel Iosephus Flavius ebben a tekintetben sem említi őket külön, hatásuk ekkor a többi irányzathoz képest még jelentéktelen lehetett. Bar Kohbát a 2. zsidó háború (132135) parancsnokát Akiba ben Jószéf vallási vezető Messiásnak ismerte el, és erre szólított fel mindenkit. Ezért azok a 'zsidó' követői, akik Jézust már közel egy évszázada Messiásnak vallották, elmenekültek az országból. Keletnek vették az irányt, hatásuk még jelentéktelenebb lett vallási szempontból, a többségük beleolvadt az akkor már jelentős számú és létszámú Pál apostol által alapított közösségekbe.

Bár a Római Birodalom keleti felében sokkal többen követték már a keresztény tanokat, Rómában is igen korán (50 körül) létrejött egy közösség. Talán Péter és Pál apostolok személyes hatására is tekintettel, lassan vezető szerephez jutott a birodalom fővárosának gyülekezete. Ezekben az évtizedekben görög nyelven megszülettek az evangéliumok, amelyek hatására, az egyszerű nép fiaitól kezdődően a műveltebb rétegek körében is elfogadottá vált a keresztény életszemlélet. Bár több üldöztetést szenvedtek el az egyház különböző részei, közösségei, azonban ezeket általában megerősödve vészelték át. Sok különféle hatás eredményeként a Római Birodalom vezetői között is egyre nagyobb számban követték az új vallást. A legtöbben közülük először csak pragmatikus okokból váltak hívőkké, azonban sokan jobban megismerkedve Jézus Krisztusnak az írásokból és egyházából áradó kisugárzásával, később megerősödtek, és szilárdak maradtak hitükben, így egyre elfogadottabbá vált az ország minden régiójában. Időközben a kereszténység átlépte a birodalom határát is, a második században már kimutatható néhány környező ország vallási palettáján. Az első időkben (1. század) még megtűrt, ’értelmetlennek tűnő ’ 1.Kor. 1- 23; vallás, később polgárjogot nyert, majd vezető szerephez jutott szokatlanul rövid idő alatt. Az első néhány tanítvány helyébe ezrek majd százezrek, később milliók léptek.[3].

I. Theodosius 380-ban a Római Birodalomban államvallássá tette a kereszténységet. Ez fontos állomása volt annak a folyamatnak, aminek a révén a világ legnépesebb és ugyanakkor legnagyobb hatású vallásává nőtt. Ennek tudatában kijelenthető, hogy Jézus a világtörténelem legmeghatározóbb és leghíresebb személye mind a mai napig.

Jézus származása, családi viszonya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Munkácsy Mihály: Tanulmány a Krisztus Pilátus előtt című képhez

Jézus zsidó származását és identitását sokan és sokszor próbálták meg megkérdőjelezni, azonban ez még senkinek sem sikerült. Az evangéliumokban olvasható családfák szerint apja, József és anyja, Mária is Dávid király családjából származott, ezt később egy császári vizsgálat is megerősítette.

Jézus korában Galilea lakossága viszonylag nagyszámú volt a tartomány termékenységének is köszönhetően. Iosephus Flavius így írja le ezt az országrészt:

„(Galilea) Földje kövér és legelője dús, bőségesen megterem rajta minden néven nevezendő fa, és oly termékeny, hogy a leglustább földművest is munkára serkenti. Ezért van az, hogy a lakosok az egész ország földjét megművelik, egyetlen részecskéje sem hever ugaron. Ugyanezért van olyan sok város is, és termékenysége miatt még a falvak lakossága is mindenütt oly sűrű, hogy a legkisebb falunak is 1500 léleknél több lakosa van."”

Iosephus Flavius : A zsidó háború. Görögből fordította Révay József. Ötödik kiadás. Gondolat Kiadó, Bp. 1964

„Máté evangéliuma erről a következőt írja: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek, de mielőtt egybekeltek volna, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. Férje, József, igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsájtja el
Máté szerint ekkor álmában megjelent neki az Úr Angyala, aki elmondta Jézus születését és küldetését.
József, mikor felébredt álmából, úgy cselekedett, ahogyan az Úr Angyala parancsolta neki: magához vette feleségét, de nem érintette addig, míg meg nem szülte fiát, akit Jézusnak nevezett el

Az angol szöveg részletesebben fogalmaz: She found out that she was going to have a baby by the Holy Spirit. Tehát maga Mária észlelte, és jelezte jegyesének, hogy terhes a Szentlélektől.[4]

Jézus édesanyja Mária volt, aki jegyese volt, majd felesége lett Józsefnek, egy zsidó férfinak. Azonban Jézus a keresztény hagyomány szerint a Szentlélek hatására született, tehát Mária szűzen szülte meg gyermekét, ezért nem volt emberi édesapja. Az evangélium szerint további gyermekek születtek, s ezt a Máté evangéliuma 13:54-56. verse közöl:

„És hazájába érve, tanítja vala őket az ő zsinagógájukban, annyira, hogy álmélkodnak és ezt mondják vala: Honnét van ebben ez a bölcsesség és az erők? Nem ez-é amaz ácsmesternek fia? Nem az ő anyját hívják-é Máriának, és az ő testvéreit Jakabnak, Józsuénak, Simonnak és Júdásnak? És az ő nőtestvérei is nem mind minálunk vannak-é? Honnét vannak tehát ennél mindezek?”

Ezek szerint négy fiú és legalább két leánytestvére volt Jézusnak. Az egyik lehetőség szerint Mária csak a szülésig volt szűz, mint ahogy a protestánsok vallják. Másik lehetőség, a katolikusok szerint csak Józseftől származnak a további testvérek, amit valószínűsít az a tény, hogy József személyét csak Jézus gyermekségének történetében említik az evangéliumok, utána sehol - viszont Szűz Mária ott van a fontos jézusi eseményeknél -, tehát valószínű már távol állt Máriától és Jézustól. Ebben az esetben Mária továbbra is szűz maradt. További lehetőség, hogy a korai görög bibliafordítók egyszerűen félrefordították a héber „fiatal leány” jelentésű szót, illetve a görög parthenosznak is van ilyen jelentése. A hellén világban azonban a parthenosz az általánosan elterjedt szűz istennők jelzője volt, így a szűz jelentéssel vonult be a köztudatba.

Az egyház jelenlegi állásfoglalása és a történeti kutatások alapján ebben a korban elterjedt volt a testvér szó használata a család tágabb rokoni kapcsolatainak kifejezésére is, ez az ószövetségi írások elemzésével egyértelműen megállapítható. Fellelhetőek pontosabb családfa-leírások, ahol az unokatestvéreket egyszerűen testvérként említik, például a (1 Krónikák 23,21-22)-ben. A Károli bibliafordítás - megkerülvén a problémát - atyjafiainak nevezi őket.

Ezek alapján kijelenthető, hogy Jézusnak nem voltak a mai értelemben vett testvérei.

Megkérdőjelezik Jézus kapcsolatát a családjával: a [5] Biblilai kislexikon, Máté evangéliumára hivatkozva, a következőt írja: »A szombati kalásztépés ... mindez indokolttá teszi a frizeusok ellenszenvét. De nemcsak ők nem értik meg Jézust, hanem saját családja sem«

Jézus tanításaiban sokszor hangsúlyozta, hogy sem anyját, sem testvéreit nem tartja családjának, mert ő csak mennyei atyjához tartozik. Ez azonban csupán tanítási célból hangzott el:

„Bizony mondom néktek, mindenki, aki értem és az Isten országáért (Lk.18) elhagyja otthonát, feleségét, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit, vagy földjét, százszor annyit kap most ezen a világon, otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet, - bár üldöztetések közepette, - az eljövendő világban pedig örök életet (Mk. 10.)”

Valójában szoros kapcsolatban állt másodunokabátyjával, Keresztelő Jánossal, testvérei közül Júdás a tanítványai közé tartozott, és Júdásnak még az unokáit is gyanakvással figyelte, politikailag veszélyesnek tartotta Domitianus császár (Kaiszareiai Euszebiosz történész szerint; idézi Vermes Géza: Jézus hiteles evangéliuma)[6].

Ugyanakkor voltak negatív jelenségek is a kapcsolataikban. Márk 3;21 szerint:

„Amikor Jézus családtagjai ezt megtudták, érte mentek, hogy elvigyék onnan. Az emberek ugyanis azt híresztelték róla, hogy megbolondult”

János evangéliuma a húsvéti ünnepekkel kapcsolatban a következőt írja Jézus testvéreiről:

„Közel volt a Sátoros ünnep, a zsidók ünnepe, ezért testvérei ezt mondták Jézusnak: „Jobb lenne, ha felmennél Júdeába, az ünnepre, hadd lássák a tanítványaid, amit teszel! Ha valaki népszerű akar lenni, az ne rejtőzzön el a nyilvánosság elől! Mutasd meg magad az egész világnak, hadd lássa mindenki a csodáidat!” Ezt azért mondták a testvérei, mert még ők sem hittek benne.”

Jézus földi nevelőapja, József Dávid zsidó királynak a távoli leszármazottja (Máté 1 - 16), ezért Jézus elméletben jogot formálhatott a trónra is.[7] Júdea déli részén, a júdeai Betlehemben született, amely település egyes kutatások szerint éppen abban az időszakban nem volt lakott hely, és Iosephus Flavius sem említi, a legújabb kutatások azonban cáfolják ezt[8], de Názáretben, Izrael északi részén lévő Galileában nevelkedett fel, Kafarnaumban is élt, itt háza is volt (Mt. 13,1). Jézus arámi nyelven beszélt.

Pártus kapcsolat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy, a pártus–magyar vélelmezett rokonság miatt népszerű alternatív elmélet szerint, amely Badiny Jós Ferenchez köthető - Jézus 'származása szerint' pártus herceg volt. A különféle távoli - vagy nem is létező - összefüggések miatt a legtöbb elismert kutató elutasítja nézeteit. Badinyi írásai Jézus vonatkozásában a történészek többsége szerint a fantasztikum határán mozognak.[9]

Jézus életéhez kapcsolódó ismeretek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Születésének és keresztre feszítésének dátumai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jézus születése
Gerard van Honthorst: A pásztorok imádása
A megfeszített Jézus
Szent Márton templom (Biberach, Németország)
„Jézus azonban megszólította őket: »Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!« Erre Péter így szólt: »Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!« »Gyere!« – felelte. Péter kilépett a bárkából és elindult Jézus felé a vízen. Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: »Uram ments meg!« Jézus kinyújtotta a kezét és megfogta. »Te kishitű - vonta kérdőre -, miért kételkedtél?« Amikor beszállt a bárkába, a szél nyomban elült. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és megvallották: »Valóban Isten Fia vagy!«” Mt, 14. 27-33

Jézus születésének és keresztre feszítésének adatait legrészletesebben az evangéliumok tartalmazzák, de ezek többnyire nagyobb léptékű, összefoglaló jellegű és személyes beszámolók, nem pedig naplószerű vagy pontosan dátumozott, tudományos igényű munkák, általában közvetett módon közölt (bizonyos, ismertebb eseményekhez, pl. egy uralkodó regnálásához kötött) és az idő teltével egyre kevésbé pontosan értelmezhető időadatokkal, Jézus születésének és keresztre feszítésének pontos dátumát illetően jelentős viták alakultak ki még a keresztény hittudósok között is.

Máté evangéliuma Jézus születését Heródes király – aki elrendelte a két év alatti kisgyermekek lemészárolását – idejére teszi. (Máté evangéliuma 2,16) A zsidó történész, Iosephus Flavius beszámolója szerint röviddel Heródes halála előtt holdfogyatkozás volt. Asztronómusok[10] ezt a holdfogyatkozást Kr. e. 4–re teszik, ami alapján Jézus legvalószínűbben Kr. e. 6-ban született. Lukács evangéliuma viszont Jézus születését a szíriai Cirénius helytartósága alatt tartott népszámlálás idejére teszi. Iosephus szerint ez 6-ban történt. E két eltérő beszámoló közötti ellentmondások feloldására számos magyarázat született.[10] Némelyek azt gondolták, hogy Iosephus tévedett, és Ciréniusnak volt egy másik, rövidebb uralkodása Heródes idején is, vagy hogy Iosephus a népszámlálás befejezési idejéről számolt be. Mindenesetre Jézus születésének pontos dátuma történelmileg ellenőrizhetetlen.

Születésének időpontját először Dionysius Exiguus számította ki a 6. században az akkor legnépszerűbb Lukács-evangélium alapján. Ebben az áll, hogy Jézus Tiberius uralkodásának 15. évében keresztelkedett meg.[11] Exiguus Lukács egy másik adata alapján számolta ki a születési időpontot, abból, hogy Jézus körülbelül harminc éves volt ekkor. Dionysius még Lukács alapján is elszámolta magát, mivel Tiberius 15. uralkodási éve 2829-re esik, így a születési dátum az i. e. 2. vagy i. e. 1, nem az i. sz. 1. évre. Máté evangéliumának eleje alapján azonban Jézus születésekor Heródes még életben volt, ezért Jézusnak i. e. 4 előtt kellett születnie. Ezen felül semmi sem bizonyítja Dionysius feltevését, hogy Jézus a keresztelkedésekor pontosan harminc éves lett volna. A harmincadik életév betöltése abban az időben a zsidó közösség vezető pozícióijának betöltéséhez volt szükséges feltétel - ekkortól válhatott valaki rabbivá - tanítóvá. A lukácsi harminc éves adat inkább úgy értelmezhető, hogy Jézus elmúlt már harminc éves a keresztelkedésekor. Erre utal a János evangéliumban[12] található mondat is, mely szerint még nem volt ötven éves. Halálának időpontjáról nincs közelebbi adat, mint hogy Quintus Pontius Pilatus procuratorságának idején, 26 és 36 között kellett történnie. Tehát Jézus i. e. 4 előtt született meghatározhatatlan idővel és i. sz. 26–36 között halt meg. Tekintettel azonban arra, hogy a János evangélium szerint halálának évében, a pészah első napja és a szombati ünnepnap egybe esett, ezért a csillagászati adatok alapján az i. sz. 30 év a legvalószínűbb. Ha Jézus tényleg 30 évesen lépett volna fel és három év működés után feszítették meg, akkor ennek alapján is korábbi születési dátum adódik.

A legújabb kutatások kimutatták,[13] hogy Jézus születésének ideje és története az első követők számára nem bírt jelentőséggel. A halála után évtizedekkel kitörő hitviták[14] során arra a vádra, mely szerint házasságon kívüli kapcsolatból született volna, elterjedt egy olyan hagyomány, amely az evangéliumokban is rögzítésre került a későbbiekben. Ez szoros összefüggést mutat a Tóra második könyvének második fejezetében lejegyzett, Mózesnek, az Ószövetségben szűkszavúan megfogalmazott születéstörténetének a hagyományokban kibővült változatával.[15]

Születésnapja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Halley-üstökös Kr. e. 6-ban körülbelül 70 napig volt látható az égbolton. Sokan úgy vélik[10], hogy ez az égi jelenség lehetett vagy volt a Máté 2-ben megemlített „Csillag”, ami a napkeleti bölcseket Betlehembe vezette. Ez azonban a télidő helyett nyárra helyezné Jézus születésének idejét, mivel az üstökös ebben az időszakban volt érzékelhető akkor a megfigyelők számára. Ezt az elgondolást azért is támogatná néhány exegéta, mivel nehéz elképzelni azt, hogy a pásztorok télen, (Lukács 2,8 szerint) a szabad ég alatt őrizték volna nyájukat. Azonban más írásmagyarázók arra hívják fel a figyelmet, hogy a pásztorok máshonnan is érkezhettek „ gyorsan „ (Jerome Kodell, O.S.B. : Lukács kommentár - elte.hu). Más források [16][17] szerint a Jupiter és a Szaturnusz Kr. e. 7-ben történt nagy együttállása az alapja a betlehemi csillagnak. Könnyen beláthatja mindenki: ahogy manapság sem vezet egy irányba, valamely településre egy üstökös égbolton leírt pályája vagy a bolygóegyüttállás, úgy az ókorban sem. Viszont már akkor is előszeretettel vontak párhuzamot égi és földi események között. Az evangéliumban lejegyzett események csillagászati összefüggése nem bizonyítható. Az ilyen dolgok túlmisztifikálásától azonban már Pál apostol erőteljesen óvott: Titusz 1- 14. és még más leveleiben is.

A hagyomány nem őrizte meg Jézus születésének kalendáriumi napját. Az első századokban az Egyház az epifániát vízkereszt ünnepén, az emberré vált Isten világra jövetelének misztériumát ünnepelte. A Katolikus egyházban Jézus születésnapját már a niceai zsinat (325) előtt ünnepelték, de ennek a megemlékezésnek még ott sem volt egyértelműen meghatározott napja. Alexandriai Szt Kelemen (3. sz.) szerint máj. 15., Szt Epiphaniosz (310403) és mások szerint jan. 6. volt ez a nap.[18] Ezekből az adatokból azt a következtetést lehet levonni, hogy a Jézus születéséről való megemlékezés csak a második században alakult ki. Az antiochiai Teofiliusz (171183) egy feljegyzésében megemlíti, hogy a gaulok azt állítják, hogy mivel ők az Úr születéséről december 25-én emlékeznek meg, úgy a húsvétot március 25-én kellene megtartaniuk. 202-ben Hippolitusz a Dániel könyvéhez írt magyarázatában azt írta, hogy Jézus Augustus császár 42. évében, december 25-én, egy szerdai napon született Betlehemben. (Számunkra feltűnő módon nem írt semmilyen ünneplésről.) Az akkori kor szellemét egyébként jól tükrözi az, hogy Órigenész a 245-ben, Mózes harmadik könyvéről írt nyolc hitszónoklatában erőteljesen elítéli Jézus születése megünneplésének még a gondolatát is. A következő évszázad során azonban az ősi pogány szokások lassan-lassan fellazították ezeket a józan életszemléleteket.

Az egyház, a negyedik század előtt kezdte megünnepelni Istennek Jézus képében, emberi alakban való megjelenését. Ez a január 6-án tartott ünnepi lakoma eredetileg az istenség láthatóvá válását (teofánia) (mint például Ésaiás 6:1, vagy az égő csipkebokor) ünnepelte és Epifániának (Vízkereszt = a Szentlélek galamb formájában való leereszkedése Jézus megkeresztelésekor) hívták. Az ünnepség később, Jézusnak 350-ben december 25-re rögzített születésnapjával kezdődött, majd a későbbiekben már vízkeresztig, tizenkétnapig tartott. A katolikus egyházban elsősorban a háromkirályok tiszteletének, a keleti keresztény egyházakban pedig Jézus megkeresztelkedésének az ünnepévé vált. Magába foglalta a Jézus születéséről, a napkeleti bölcsek látogatásáról, Jézus gyermekkoráról és megkereszteléséről (a Jordán folyóban) való megemlékezéseket, és a kánai mennyegzőn véghezvitt első csodáját.

Rómában a téli napfordulónak hagyományosan nagy jeletőséget tulajdonítottak és az év e legrövidebb napján ünnepelték a nap visszatérését, ami a Julianus-féle naptárban december 24-ére esett, ugyanúgy, mint az ősi napisten, Mithrász fesztiválja. Ez a hagyomány nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Epifánia római megfelelőjét a 4. század elejére már hivatalosan is ezen a napon ünnepelték, mint Jézus születésének napját. Annak ellenére, hogy a szírek és örmények (akik kitartottak a január 6-án tartott vendégség mellett) a rómaiakat napimádó bálványimádással vádolták, a római császár 400-ban birodalmi parancsában elrendelte, hogy a színházak vízkeresztkor, húsvétkor és karácsonykor zárva legyenek. Továbbá I.(Szent) Gyula pápa 350-ben nyilvánította december 25-ét a Jézus születésnapjává, ami addig a Legyőzhetetlen Nap (Sol Invictus) istenének, Mithrásznak a születésnapja, illetve annak ünnepnapja volt.

A keleti és nyugati szokások közötti ezen különbségek idővel kialakították a tizenkét napos karácsonyi ünnepet, ami Jézus születésének a latin december 25-i időpontjától a bizánci január 6-ig tartott, magába foglalta a Háromkirályok és a Vízkereszt, valamint a kánai mennyegzőn történt csodát is. (Az ónaptárat használó keleti keresztény egyházaknak így a Gergely-naptár szerinti január 6-án kezdődik a karácsony, mivel a Julianus-naptár jelenleg 13 nap késésben van a Gergely-naptárhoz képest.) Magyarországon még mindig kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk egymásnak, a nem-keresztények számára fel sem tűnik a többes szám használata, hiszen nem ismert számukra a keresztény ünnepkör mibenléte.

Jézus születése körüli bonyodalmak azonban egyszerűen értelmüket vesztik, ha figyelembe vesszük, hogy ma már Márk evangéliumának szerzőjét nem redaktornak tartják. Az időben első evangélium azonban nem tartalmazza Jézus születését és gyermekségtörténetét. Így az ezekből levont konzekvenciák ezekre az időpontokra és történésekre mind fikciók.[19] Az evangéliumokban található egyéb utalások is mind egyértelművé teszik, hogy az eddig elfogadottól jóval idősebb volt Jézus, mint azt hagyományosan sugallták. János evangéliumában olyan részletek találhatók, amelyek arra utalnak, hogy több helyen is szemtanú nyilatkozik meg. Az egyik ilyen jelenet a 8. fejezet, ahol a vita hevében azzal vádolják Jézust, hogy még „ötven” éves sincs.[20] vers szerint alulról közelítette ezt a kort. Rabbinak szólították,[21] (összesen 57-szer az evangéliumok tanúsága szerint) márpedig rabbi-tanítvány csak harmincéves életkor után lehetett valaki a Talmud szerint és ennek megfelelően Jézust rabbinak csak jóval ezután szólíthatták. Önállóan, külön házban lakott, ami szintén igazolása annak, hogy negyvenéves elmúlt, mivel tanítványokat csak ekkor fogadhatott.[22][23] Szintén ezt az életkort erősíti, hogy Barabás nevű fogoly nem létezett, hanem ennek a névnek eredeti jelentéséből kiindulva - Atyja fia - egyértelmű utalás arra, hogy Jézus fia lehetett, ez pedig ismét csak jóval nagyobb életidőt feltételez. A hagyományok is olyan eseményekről tudósítanak Jézus rokonait és családját említve, amely születését az időszámítás előtti évtizeden túlra helyezheti.[24] Jézus az előbbiek szerint i. e. 13-ban születhetett.

Keresztrefeszítésének időpontja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Diego Velázquez: Krisztus a keresztfán, 17. század

A keresztrefeszítés időpontja a mai napig kérdéses és viták tárgya. A pontos dátum kiszámítását problémássá teszi a szinoptikus (egybehangzó) evangéliumok és János evangéliumának beszámolói közötti látszólagos eltérések. Az előzőek leírása szerint az Utolsó vacsora egyértelműen a zsidó peszáchi (húsvéti) bárány elfogyasztását jelentette (2Móz 12,1→ emlékezetére), amit a zsidók a régi évszámítás szerinti első hónapjának[25] 14. napján, csütörtök este és éjjel (a zsidó napok naplementétől naplementéig - az első három csillag megjelenéséig az égbolton - tartanak) azaz a zsidó Nisan hónap 15-én tartották. A másnapi keresztre feszítés így még mindig Nisan 15-én, de már pénteken történt. János azonban úgy írja le ezt a történetet, hogy Arimathiai József – Pilátus engedélyével – Jézus holttestét még az ünnepi előkészületek miatt helyezte el a közeli új sírba (János 19,42 ), ami azt jelenti, hogy az Utolsó Vacsorát legkésőbb a zsidó Húsvét előtti estén tartotta Jézus tanítványaival. Ennek az ellentmondásnak a feloldására számos kísérlet történt.

Gustave Doré: Krisztus megfeszítése

Egyfajta magyarázatnak tűnik az, hogy (János 13,1 ) Jézus tudta, hogy eljött az utolsó órája és emiatt az Utolsó Vacsorát előbbre hozta keddre vagy szerdára (ilyen módon több idő juthatott a keresztre feszítés előtti eseményekre is.). Másfajta magyarázatot nyújthat, ha figyelembe vesszük, hogy az esszénusok nem a hagyományos zsidó holdnaptár szerinti időszámítást alkalmazták, hanem egy attól eltérő, szolikus naptárt. A Vatikán jóváhagyásával, Jean Danielou bíboros úgy nyilatkozott, hogy Jézus utolsó vacsorája valójában esszénus naptár szerint tartott húsvéti lakoma.

Fontos egyezés az evangéliumok között az a tény, hogy a keresztrefeszítés Quintus Pontius Pilatus kormányzása idején történt 26 és 36 között. Ebben az időszakban Nisan 14-e (János alapján) csak 27-ben, 30-ban, 33-ban és 36-ban esett péntekre. Érvek szólnak mindezen évek mellett: Lukács evangéliuma megemlíti, hogy Jézus körülbelül 30. évében, Keresztelő Szent János pedig Tibérius császár 15. évében kezdte el nyilvános munkásságát. Ha elfogadjuk Kr. e. 6-ot Jézus születési évének, akkor ez a nyilvános működés kezdetét Jézus esetében 26-ra teszi, Keresztelő Szent János esetében pedig 29-re, ez azonban ellentmond annak az evangéliumokban foglaltaknak, hogy János már vízkereszttelt, amikor Jézus színrelépett. Tiberius 14-ben lett császár, azaz túl későn Jézus működésének kezdetéhez viszonyítva, mivel János evangéliuma három különböző húsvétot említ meg Jézus nyilvános élete során (azonban ezek a beszámolók utalhatnak Jézus korábbi, kötelező zarándoklatainak történéseire is). Emiatt a keresztrefeszítés idejét 33-ra teszik. Emellett szól az az érvelés is, miszerint Seianusnak a zsidók elnyomatására vonatkozó rendeléseit Seianus halála után, 32-ben Tiberius eltörölte, ami jó magyarázatot adhat arra, hogy Pilatus miért engedett akarata ellenére a Jézus kivégzését követelő zsidóknak (amellett, hogy János 19,- 12 szerinti fenyegetést is érthette). Ha azonban elfogadjuk azt, hogy Tiberius uralkodását sokan Augustus császár halála előtti társcsászárságával kezdik (12), akkor Keresztelő Szent János munkásságának kezdetét 26-ra, vagy 27-re lehet tenni, ami Jézus halálának legvalószínűbb időpontját 30. április 7-re teszi. Szükséges figyelembe venni azt a tényt is, hogy Jézus halálának idejében még a szaddoceusok uralták a politikai (szanhedrin) hatalmat, és felügyelték a Templom rítusait. Az ünnepi előírásokat viszont már a farizeusok utódaitól ismerjük, a talmudistáktól, akik ezt írásban csak jóval később, a kultusz megszűnte után rögzítették. Így ha nem is vesszük teljesen figyelembe azokat a számokat, amelyek alapján több milliós zarándoktömegről tesznek említést források: Iosephus Flavius hárommillió áldozóról ír 65-ben, a Talmud hasonló számot mond Pesz. 64b-ben, - a hatalmas mennyiségű bárány leölése miatt, és a nem szigorúan rögzített ünnepi előírásokat figyelembe véve, az eltérések többféle magyarázata elképzelhető.

Tekintettel azonban arra a tényre, hogy a zsidók időszámításukat a Nap és a Hold járására alapozták, dátumaikat holdfázisokban fejezték ki, és a mai naptárakat csak az 5. században kezdték el számításokra alapozni, a korábbi dátumokat, és hogy azok a hét melyik napjára estek, pontosan meghatározni csaknem lehetetlen. Az evangéliumok alapján Jézus halálát 33-ra is lehet tenni. A zsidók az első háború előtt a régi naptárt használták, amelynél Niszán hónap az első volt a gyakorlatban is. Mivel Mózes III. 23. szerint az évkezdettel egy időben (a tavaszi napéjegyenlőséget követő első újholddal kezdődő újévtől és hónaptól) a hetek számlálását is újrakezdték. Így akkor a szombat és peszách mindig egybeesett, péntek volt az előkészület napja (csötörtök estétől, de sokan már ekkor elfogyasztották a bárányt, mivel a bizonytalanság miatt - nem számítás, hanem megfigyelés volt az alap - 2 napos ünnep volt és ma is az!). Mivel a főpapok Pilatust a császár barátja cím elvételével fenyegették meg, így arra utaltak, ami a szomszédos Egyiptomban történt előtte egy évvel. 32-ben két helytartó is a barátság elvesztése után a székétől is meg lett fosztva. Így hát Jézus halála - 33. év a tavaszi napéjegyenlőség után az újhold megjelenését követő 14. nap délutánja.

A feltámadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sírbatétel
Saint Pierre de Moissac apátság, Franciaország

Az Újszövetség, különösen az evangéliumok tanítása szerint Jézust a keresztre feszítésének harmadnapján Isten feltámasztotta. „Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” Máté evangéliuma 12,40 Ez az az esemény, amit a keresztény szóhasználatban „Jézus Krisztus feltámadása”-ként említenek, amit a keresztények minden évben húsvétkor megünnepelnek és amit egy, a hitük központját képező történelmi tényeként kezelnek.

A feltámadás olyan nagy jelentőségű a kereszténység számára, hogy tudatosan elkülönültek a zsidóktól (akikkel az első századokban még gyakran összetévesztették őket) a böjti napok, és az akkor terjedő csillagászati hét – heméra hélion, dies solis – napjainak imádkozási formáiban is, de legfőképpen a heti ünnepnap tekintetében. Nagy Konstantin idején, annak 321. július 3-án kelt rendelete alapján (amelyet a később összegyűjtött törvények jegyzékéből ismerünk: Codex Theodosianus 2. könyv 8. fejezet 1.) a hét hetedik napja - Sabbath, azaz szombat - helyett a következő nap, vasárnap lett a hét fő istentiszteleti napja. A keresztény hittételek jól összefoglalják ennek a változásnak a történelmi és teológiai folyamatát.

Az orosz nyelvben igen hasonló a vasárnapot jelentő воскресенье és a feltámadást jelentő воскресение szó. Ennek eredete a Máté evangéliuma 12,40-ben olvasható „három nap, három éjjel”-ben keresendő: Jézus pénteken halt meg, naplemente előtt, így vasárnap éjszakán kellett feltámadnia. (Bár a János-evangéliumban azt olvashatjuk, hogy Mária Magdolna a hét első napján ment ki a sírhoz (János 20,1 ), az vasárnap volt, hiszen a zsidóknál a vasárnap a hét első napja - ahogy egyébként a katolikus naptárakban is.) Bizonyos mai keresztény szekták[26] a Sabbathnak ezt az önkényes áthelyezését a 2Móz 31,14 alapján („Megtartsátok azért a szombatot; mert szent az ti néktek. A ki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke irtassék ki az ő népe közűl.”) Isten előtt irtózatos bűnnek tartják, és némelyek a Fenevad Bélyegének vélik.

Meg kell azonban említeni azt is, hogy a legtöbb szabadelvű, liberális keresztény nem fogadja el Jézus testben történő feltámadásának tényét. A korszerűség hatása alatt álló keresztények, a feltámadást a reménység vallásos jelképeként értelmezve annak történelmiségét viszonylag jelentéktelennek tartják. Így ők a feltámadást jelképes és lelkileg tápláló hitregének vagy mítosznak gondolják. Az ilyen nézeten lévők tagadják Jézus szó szerinti feltámadását, de úgy vélik, hogy ez egyáltalán nem számít. A jelentősebb képviselői ennek a szemléletnek például: John Shelby Spong, New Jersey-i kálvinista püspök, (’Miért kell a kereszténységnek megváltoznia vagy meghalnia?’, ’Asszonytól született’) könyveiben az ortodox nézeteket vitatja. Rudolf Bultmann, teológus írásaiban a mitikus forrásokra hívja fel a figyelmet. Karl Herbst szerint Jézus minden feltétel nélkül csupán ember volt. Az ő nyomdokán haladó Gromon András ’Ki dobja az első követ’ – című könyve a vallási hiedelmeket és a való életet veti össze. A ’Hogyan keletkezett a húsvéti hit’ - című írásában azt állítja: Jézus nem halt meg a kereszten; a sírban magához tért; Arimatheai József elvitte és elrejtette! Okfejtése azonban önellentmondásos, és csak az evangéliumokra építkezik, megfeledkezik Pál apostol leveleiről. A nem keresztény írók, teológusok, Jézus feltámadását csupán hitregének, képzelt dolognak, vagy egyszerű kitalálásnak vélik. Azt állítják, hogy látomásaik voltak az apostoloknak, s ezekben Jézus feltámadottként jelent meg, vagy belső lélektani folyamatok eredményeként alakult ki bennük a feltámadás hite. A legtöbb modern gondolkodású kritikus, mint például Vermes Géza, a kereszténység valódi alapítójának Pál apostolt tartja, a hagyományos zsidó állásfoglalással egyetemben. Az utolsó napi szentek hisznek abban, hogy Jézus nem sokkal feltámadása után a nefiták közt végzett személyes szolgálatot az amerikai földrészen.[27]

Jézus megnevezései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Jézus az Ószövetségben szereplő nagy zsidó vezető, Józsué után kapta nevét. A név eredeti héber formája יֵשׁוּעַ (Jesua), mely az arámi nyelvben is használt rövidebb változata volt az Ószövetségben található יְהוֹשֻׁעַ (Jehosua) formának. A név jelentése „Jahveh a szabadító”. A Jesua a zsidók között akkoriban igen gyakori személynév volt. Jézus apai neve „ben Joszef” azaz „József fia” lehetett. Jézust teljes arámi nevén tehát Jesua ben Joszefként ismerhették.
  • A Jesua nevet a Septuagintában Ἰησοῦς (Iészusz) alakban írták át görögre. Ennek nyomán a Újszövetség is a Iészusz alakot használja, s ez terjedt el azután az egyes európai nyelvekben, így a magyarban Jézus alakban.
  • A Krisztus a görög Χριστός (Khrisztosz) magyar alakja, mely a héber מָשִׁיחַ (Mossíaḥ, Māšsîªḥ, Mesiekh); magyarul Messiás szó tükörfordítása. Jelentése: „felkent”: az Ószövetségben a papokat és a királyokat olajjal kenték fel, mely aktus isteni megbízatásukat jelképezte. Eredetileg méltóságnév volt, mely a kereszténységben gyakorlatilag tulajdonnévvé vált. Keresztény értelmezés szerint a felkenéshez használt olaj a Szentlélek jelképe. Jézus megbízása nevéből eredő feladatára, illetve felkenése Messiássá az evangéliumokban több helyen is tetten érhető: Márk 1-9/11; 14-3; Lukács 7-46. Mivel a Felkentet, mint királyt és főpapot is várták már abban az időben más – más módon az akkori zsidó irányzatok, ezért elvárható volt a Dávidi – királyi születési vonal mellett, hogy papi származást is igazolni lehessen számára. Jézus esetében Pál rámutat arra, hogy ő Melkisédek rendje szerint ennek az elvárásnak is megfelelt: Zsidókhoz írt levél, 5-6/10; 6-20; 7-17.
  • A Jézus név az evangéliumokban, már azok első századokban történt lejegyzéskor több esetben helyettesítésre került az Úr, görögül – Küriosz kifejezéssel, amely méltóságteljesebb és teológiailag jobban megfogható volt a korai olvasók számára. Ez az eljárás azzal is együtt járt, hogy a többi szent névvel (nomina sacra) egyetemben – Theosz, Pneuma, Ieszousz - rövidítették az első és utolsó betű lejegyzésére: KSZ.[28].
  • A keresztények sokszor Názáreti Jézusnak is hívják, édesanyja, Szűz Mária szülővárosa után. A Nazarénus a görög és latin nyelvből fordított magyar kifejezés, melynek szótörténeti eredete és használata nincs pontosan tisztázva. Mivel a zsidó ókori források nem említik ezt a várost (Názáret) ezért sokan kétségbe vonják azt, hogy Jézus idejében létezett volna egy olyan település, amelyet így neveztek, sőt zsinagóga állt volna benne. Mivel Jézus kivégzésekor a feje fölé helyezett táblán is szerepel ez a szó - A 'NÁZÁRETI' JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA - ezért igen fontos miként értelmezik azt. A legvalószínűbb, hogy Jézus fogadalomban élő személy volt, és a NAZOREUS elnevezés is erre utal. Ugyanis a tanítványának, Júdásnak a származására utaló kifejezésnél az evangéliumok nem így használják a szóösszetételt Máté 26, 14. A görögből történő fordításokat ellenőrizve rádöbbenhetünk, hogy bár legtöbbször Názáretinek fordítják ezt a szót, ahol viszont nem, ott is teljesen megegyezik az eredeti szóalak a többivel. Mivel Pál apostolt ennek a felekezetnek (nazoreus) a fejének nevezik ApCsel 24, 5-ben, joggal feltehető, hogy Jézus olyan elsőszülötteket tömörítő csoport vezetője volt a zsidóságon belül, akikre a szüleik tettek egész életükre terjedő fogadalmat. Ezt erősítik azok a külső utalások Lukács 1, 15; amely szerint Keresztelő János is ehhez a csoporthoz tartozott. Valamint ezt bizonyítja a Mózes IV. 6-5, alapján, a torinói lepellel egyezően az, hogy nem érintette borotva a fejét és hajának egy részét összekötve, fonatban hordta. A görög nyelven megfogalmazott és leírt evangéliumok már nem tartották meg az eredeti értelmét az arám szónak és elterjedt a településnévre történő utalás.
  • Az ember fia – arámul: bar nas(a) – görögül: ho hüiosz tu anthropu megnevezés az evangéliumokban több mint 60 esetben fordul elő. Kérdéses, Jézus milyen értelemben használta ezt a kifejezést. Önmaga azonosítására – én - értelemben, a keresztény felfogás szerinti, nem vér szerinti apjától való (név) elkülönülés kifejezésére, vagy Dániel könyvének 7. fejezetének 13-14 szakaszok szerinti ’földöntúli lény’ értelmében, esetleg más, mögöttes értelme van. További lehetséges változat, az Isten fia kifejezéssel összehasonlítva csak annyit jelenthet, hogy „ahogy minden ember, úgy én is.." – ez jelenleg azonban nincs teljesen tisztázva.
  • Vándortanítóként tanítványi kört gyűjtött maga köré. Akikkel a környéket járva hirdette a megszokottól eltérő tanítását. A hallgatók és követők köre az idő előrehaladtával gyarapodott, bár sokan elhagyták Keresztelő Jánosról szóló véleménye miatt, valamint az adópénzzel kapcsolatos álláspontjára tekintettel.
  • Zsinagógában is tanított, azonban feltehetően csak lakóhelyén Kafarnaumban és környékén mint ’hivatásos’ példabeszédmondó, azaz aki felolvassa az írást és megmagyarázza azt az embereknek. Ez igazolhatja feltűnő jártasságát az írásokban és hallgatóságának figyelmét mondandójára.
  • Jézus gyógyító és csodatévő volt, valamint démonokat is űzött az evangéliumok számtalan igehelyének tanúsága szerint.
  • Rabbinak, azaz mesternek szólították több esetben: Márk 10-17; Máté 12-38; Lukács 9-38 János 1- 39/50; 20- 16; stb.
  • Prófétaként tekintettek rá többen, bár ezt a címet mások vonatkoztatták rá, de nem minden esetben utasította vissza: Lukács 4-24/27; János 4-19; 7-52; 9-17; Lukács 24-19; Márk 6-15; stb.
  • Az Isten fia cím tekintetében fontos megjegyezni, hogy ezt a Zsoltárok és Sámuel második könyve egy – egy helyen, valamint Philon is Izrael királya értelemben használta. Akkoriban is az apa után különböztették meg a gyerekeket, ezért nem József fia, hanem Isten fia.
  • A Messiás a héber masijakh, mosiakh (משיח), valamint az arámi msikha (משיחא) szavak magyar alakja. A szó jelentése „felkenetett”, a Héber Bibliában gyakran előfordul és a szent olajjal felkent főpapot vagy királyt jelentette.
  • Kivégzési módjáról a későbbi korokban a Megfeszített néven is emlegették.

Jézus tanításai és beszédei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jézus elsősorban példázatokban tanított, amelyek képeit a mindennapi életből merítette. Ilyenek például a magvetés, a lakodalom, az elveszett juh. A példázatok alapján hallgatóságát újragondolásra késztette a mennyek országáról. A beszédek értelme azonban rejtve marad mindazoknak akik Isten országának gondolataira nem nyitottak.[29] Az evangéliumokban elmondott beszédei főleg az erkölcsös, Istent és törvényeit tisztelő életre tanítanak, továbbá a hirtől, az üdvösség elnyeréséről, a mennyek országáról, és a végső időkről szólnak. Önmagáról, és az Atyával való kapcsolatáról elsősorban párbeszédek, viták során beszélt.

  • A hegyi beszéd Jézus első nyilvános tanítása. Tanítása ötezer embernek szólt és a későbbiektől eltérően itt könnyen érthető, egyértelmű beszédet mond. Kinyilvánítja, hogy nem megszüntetni jött a törvényeket, hanem teljessé tenni (Máté 5,17).
    • Ezekre példákat is mond: Aki eltöröl a legkisebb parancsok közül, Ne ölj, Aki haragot tart, Ne törj házasságot, ezeket a parancsolatokat szigorúbban értelmezi, mint kortársai. A ne esküdj hamisan, hanem tartsd meg az Úrnak tett esküdet parancs felidézése után a szent, vagy a nem hatalmunkban álló dolgokra (Isren trónjára, Jeruzsálemre, az ember saját életére) tett esküt megtiltja, helyette az egyenes beszédre ad parancsot (megbízható „igen”, vagy „nem”). A szemet szemért, fogat fogért szabályra azt mondja ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, tartsd oda a másikat is!. (Máté 5,40). A rosszat jóval kell viszonozni.
    • Beszél még a 8 boldogságról;
    • Megtanítja a népet a Miatyánk imára;
    • Tanít a képmutatásról, földi és mennyei kincsgyűjtésről, az Atya gondviseléséről, ítélkezésről, szent dolgokról, az ún. aranyszabályról, szűk kapuról, hamis prófétákról;
    • Hasonlatot mond a két úr szolgájáról.

Beszéde végén a tanítását megtartókat sziklára építkezőkhöz, az elvetőit homokra építkezőkhöz hasonlítja. A beszéde után Máté megjegyzi: „A nép ámult tanításán, mert úgy tanított mint akinek hatalma van, s nem úgy mint az írástudók”.

Téma Jézus tanítása Bibliában található
Boldogulásról Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. (Máté 7,7; Lukács 11,9; János 15,7)
Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek ti is tegyétek velük. (Máté 7,12; Lukács 6,31; János 13,15)
Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni. (Máté 7,2; Márk 4,24; Lukács 6,38;)
Szeretetről: Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. (János 13,34)
Én vagyok… mondások: Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. (János 8,12)
Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. (János 14,6)
Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál. (János 10,9)
Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. (János 10,7-15)
Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha. (János 6,35.51.53-54)
Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. (János 11,25)
Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. (János 15,1-2.4-6)
Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég. (Jelenések 22,13)
Boldogságról: Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. (Máté 3,3)
Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. (Máté 3,4)
Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. (Máté 3,5)
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. (Máté 3,6)
Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. (Máté 3,7)
Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. (Máté 3,8)
Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. (Máté 3,9)
Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is. (Máté 3,10-12)

A történeti Jézus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Írott források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jézus életéről való ismereteink írott forrásai a keresztény egyházak által kanonizált (hitelesnek tekintett) négy evangélium és számos általuk nem elfogadott (apokrif) irat, valamint az 1-2. századból származó néhány római Tacitus, ifjabb Plinius, Caius Suetonius Tranquillus, és zsidó írásokban (Talmud) található utalás, valamint Iosephus Flaviusé képezi[30].

  • Publius Cornelius Tacitus (Annales) „Évkönyvek" XV. 44. fejezete 115-117 körül került lejegyzésre. Tacitus római történelemről szóló művének első hat fejezete egyetlen példányban maradt ránk, egy jóval későbbi másolatban, mint ahogyan keletkezett, művének a középső fejezetei teljesen elvesztek. Tacitus első latin kiadása Velencében jelent meg, 1469-ben (Brunet, Manuel). Humanisták versengtek műveinek terjesztésében és kommentálásában. Tacitus uralkodók, történészek, állambölcselők tanítója volt három-négy évszázadon keresztül. Műve 16 könyvből áll és Augustus halálától Nero haláláig elemzi és jellemzi a római világ eseményeit. A 16-17. században jelentős hatást gyakorolt az európai történetírásra, de a szépirodalomra is.[31][32]
Publius Cornelius Tacitus, római történetíró: „Krónikák" XV. 44.
... De sem emberi segítségre, sem a princeps ajándékainak vagy az istenek engesztelésének hatására nem akart eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nem csak Iudeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál. Így hát először azokat fogták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá ... És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és amikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljára, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.[33]
Publius Cornelius Tacitus, római történetíró: (Annales XV. 44.)
„Sed non ope humana, non largitionibus principis aut deum placamentis decedebat infamia, quin iussum incendium crederetur. ergo abolendo rumori Nero subdidit reos et quaesitissimis poenis adfecit, quos per flagitia invisos vulgus Chrestianos appellabat. auctor nominis eius Christus Tibero imperitante per procuratorem Pontium Pilatum supplicio adfectus erat; repressaque in praesens exitiablilis superstitio rursum erumpebat, non modo per Iudaeam, originem eius mali, sed per urbem etiam, quo cuncta undique atrocia aut pudenda confluunt celebranturque. igitur primum correpti qui fatebantur, deinde indicio eorum multitudo ingens haud proinde in crimine incendii quam odio humani generis convicti sunt. et pereuntibus addita ludibria, ut ferarum tergis contecti laniatu canum interirent aut crucibus adfixi [aut flammandi atque], ubi defecisset dies, in usu[m] nocturni luminis urerentur. hortos suos ei spectaculo Nero obtulerat, et circense ludicrum edebat, habitu aurigae permixtus plebi vel curriculo insistens. unde quamquam adversus sontes et novissima exempla meritos miseratio oriebatur, tamquam non utilitate publica, sed in saevitiam unius absumerentur."[34]


Tacitus Annales XV. 44. kézzel írt 11. századi másolata
A „christianus" latin szó a 11. századi másolat szövegében
Korai Jézus-ábrázolás: bizánci medalion, 6. század
  • Caius Plinius Caecilius Secundus (minor), ismertebb nevén ifjabb Pliniusnak, Bithünia római kormányzójának (112-ben kelt) leveleiből ismerjük az általa 'babonának' titulált valláshoz való hozzáállását, amelyeket Marcus Ulpius Traianus római császárnak írt:

Uram, alapelvnek tekintem, hogy minden kétséges ügyet eléd terjesszek...Megkérdeztem tólük keresztények-e,... akik harmadszor feltett kérdésemre is kitartottak válaszuk mellett, azokat kivégeztettem."

  • Caius Suetonius Tranquillus római történetiró, kinek élete Domitianus, Trajanus és Hadrianus császárok korára esik (75160) 'Caesarok élete' című művében, Nero élete 16;2 fejezetében utalva a császár által történő üldözésre, a következő olvasható:

A büntetést a Christianusokra rótták ki, ami egy új és gonosz babonának hódoló emberekből álló osztály."

  • A Talmudból a Misna Jebamot 4,3 traktátusa így utal közvetve Jézusra:

„Rabbi Simon ben Azai így szól: Jeruzsálemben egy származási táblázatot találtak, amelyben a következőket olvastam: 'Az a bizonyos ember' egy házasságtörő nőnek törvénytelen gyermeke."

  • Iosephus Flavius, családnevén: Jószéf ben Matitjáhu (Jeruzsálem, 3738 körül – Róma, 100 körül) arámi és görög nyelven alkotó római zsidó történetíró és teológus a Zsidók története című könyvében két helyen is utal Jézusra. Ezek a részek hosszú ideig viták tárgyát képezték, ma már letisztultak az álláspontok. XVIII.3,3

Ebben az időben (tudni illik Pilatus helytartósága idején) élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatják az igazságot, és sok zsidót és görögöt megnyert. Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereink följelentésére Pilatus keresztre feszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik addig szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette a nevét."[35]

  • Zsidók története XX.9,1

...testvérét annak a Jézusnak, akit Krisztusnak neveztek, s még néhány más embert; törvénysértéssel vádolta őket és végül mindet megköveztette."

A világi és egyházi történészek nagyobbik része egyetért abban, hogy a négy elfogadott evangélium Jézus életének emlékeként íródtak, ezért elfogadják, hogy Jézus életének az evangéliumokban olvasható leírása alapot nyújt Jézus életének és halálának történeti kutatásához. Bár gyakorlatilag teljes az egyetértés közöttük a tekintetben, hogy Jézus valóságos történeti személy volt,[36] abban már koránt sincs egyetértés, hogy az evangéliumok mennyire tekinthetők történetileg hiteles beszámolóknak. Sok történész úgy véli, hogy semmiképpen nem tekinthetők a kérdéses események tárgyilagos leírásának, hiszen az evangéliumokat egyrészt Jézus követői írták és szerkesztették tovább, mégpedig kifejezetten a hit terjesztése ill. erősítése céljából, másrészt nem első kézből való beszámolók, azaz olyan személyek tollából származnak, akik személyesen nem ismerték Jézust.[37]. Leginkább Jézus születésekor valamint gyermekkorában történteket vitatják, feltámadásában, és más, az evangéliumokban említett csodákban kételkednek.[38] Fontos megjegyezni, hogy a fentiekkel ellentétben a hívők szerint az evangéliumok szemtanúknak, Jézus személyes ismerőseinek beszámolóin alapulnak. Azt vélik egyesek, hogy a Holt-tengeri tekercsek tudományos kiértékelésének bizonytalansága lehetővé teszi újszövetségi írások azonosítását (7Q5–Márk 6:52-53, valamint a 7Q4–I.Timóteushoz 3:16-4:03) miközben a többség Énok könyve részleteinek vagy más írásoknak tartja a kérdéses néhány betű forrását. A többségében pergamentöredékek nagy részének keletkezési idejét a Krisztus előtti századokra teszik a vizsgálatok, néhány darabka az első századra datálható a hibahatáron belül: Hálaadó Himnuszok.[39][40][41] János apostol és Máté apostol maguk írták le emlékeiket, Péter apostolét pedig latin tolmácsa, Márk. Lukács evangéliuma részben Pál apostol tanításán alapul, másrészt azonban Jézus apostolait és tanításukat is ismerte.[42]

Jézus, a jó pásztor, ravennai mozaik, 5. század

A kereszténység kialakulásának kutatásában fontos esemény volt, az ún. Holt-tengeri tekercsek, vagy más néven qumráni tekercsek[43] felfedezése. A tekercsek és az abban leírtak bizonyíthatóan régebbiek voltak, mint Jézus színrelépésének ideje. Azonosították elsősorban a később, az ótestamentumban összegyűjtött valamennyi könyvnek - kettő kivételével (Nehémiás és Eszter könyve) - a részleteit, a nem kanonizált írások néhány darabját, valamint az esszénus tanítások jó részét. Az esszénus hagyományokat sokan rokonítják Jézus közösségének hagyományaihoz, sőt, bizonyos - nem igazolt - nézetek szerint Jézus maga is járt a qumráni településen. Ezeknek az elképzeléseknek azonban szinte semmi alapja sincs. Ugyanis ma már vitatják azt is, hogy a település köthető-e ehhez a zsidó vallási irányzathoz. Megkérdőjelezik az első feltárást végző személyek jóhiszeműségét ebben a kérdésben. De az is kérdéses, hogy a környező barlangokban a település lakói rejtették-e el a fellelt maradványokat. Pál leveleiből és Iosephus Flavius könyveiből ennek az elképzelésnek az ellenkezője bizonyítható. A tekercsek három apró, egyértelműen nem azonosítható darabjára támaszkodva a nemzetközi szakirodalomban megjelentek olyan tanulmányok is, amelyek szerint a kereszténység a Qumránban élő esszénus szektától és nem Jézustól eredeztethető. Ennek a nagyhorderejű állításnak az alátámasztására azonban, az eddig előtárt bizonyítékok elégtelennek bizonyultak, és ellentmondtak az igazolható hagyományoknak.

Különböző nézőpontok Jézusról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Már a korai kereszténység tisztában volt azzal, hogy a számukra a legfontosabbat jelentő Megváltóra: Jézusra nem mindenki úgy tekint, mint ők. Ezt fejezi ki közérthetően Pál apostol: „mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság... (1 Korinthus 1,23.). Személyének és hatásának értékelése tehát kezdettől fogva nézeteltérésekbe torkollott.

Keresztény felfogás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Martin von Feuerstein: Önarckép Jézus megjelenésével

Az Újszövetség és az arra épülő hagyományok alapján a legtöbb mai keresztény hiszi, hogy Jézus az Ószövetségben megjövendölt és várt Messiás (görögül Krisztosz), az Isten Fia. A Szentháromságban hívők (tulajdonképpen a legtöbb keresztény egyház) hite szerint ő is öröktől fogva való Isten, ám személyében nem azonos az Atyával, hanem az Atyának Fia, aki elküldte az emberiségnek a Szentlelket. A keresztény felfogás szerint Jézus azért lett emberré, hogy halála és feltámadása által a benne hívők megváltást (bűnbocsánatot) nyerjenek, ami az Istennel közösségben eltöltött örök életet jelent számukra (János 3,16 , Jelenések 21,3-4).

A keresztények hitvallásainak központi része foglalkozik Jézussal - illetve a vele kapcsolatos vitás kérdésekkel.

A krisztológia nevű tudományág azzal foglalkozik, hogy ki volt Jézus a hittudomány szempontjából. A krisztológiai érvelés Jézus személyét és tevékenységét a rá vonatkozónak tartott ószövetségi próféciák, a saját magáról adott evangéliumi kijelentések, és a rá vonatkozó egyéb újszövetségi tanítások alapján kívánja bemutatni és értékelni.

A keresztények felfogását és megítélését Jézus Krisztus személyéről, tevékenységéről, szerepéről az üdvtervben, a leghitelesebben a történelmi egyházak iránymutató állásfoglalásaiból, katekizmusából ismerhetjük meg:

„ Miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten a prófétákban, „ezekben az utolsó napokban a Fiúban szólt hozzánk" (Zsid 1,1--2). Elküldte ugyanis Fiát, tudniillik az örök Igét, aki megvilágosít minden embert, hogy az emberek között lakozzék és elmondja nekik Isten titkait (vö. Jn 1,1--18). Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, az emberekhez küldött ember tehát „Isten igéit mondja" (Jn 3,34), és véghez viszi az üdvözítő művet, melyet az Atya bízott rá, hogy megtegye (vö. Jn 5,36; 17,4). Ezért Ő akit, ha valaki lát, az Atyát is látja (vö. Jn 14,9) egész jelenlétével és minden megnyilvánulásával, szavaival és tetteivel, jeleivel és csodáival, főként pedig halálával és a halálból való dicsőséges föltámadásával, végül az igazság Lelkének elküldésével beteljesítvén tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást. Isteni tanúsággal erősíti meg azt, hogy velünk az Isten, hogy kiszabadítson minket a halál és a bűn sötétségéből s föltámasszon az örök életre. A krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig (vö. 1Tim 6,14; Tit 2,13). „[44]
„ Isten szeretetből nyilatkoztatta ki és ajándékozta önmagát az embernek. Így végleges és bőséges választ ad azokra a kérdésekre, melyeket az ember élete értelmével és végével kapcsolatban föltesz magának. Isten a Fiát küldve nyilatkoztatta ki magát teljesen, akiben örökre megalapította Szövetségét. Ő az Atya végleges Igéje, s így utána nincs Kinyilatkoztatás. „[45]
„Egyedül Krisztusban van üdvösség. Egyedül hit által lehet elfogadni a Jézusban felkínált üdvösséget. Isten és ember között nincs szükség közbenjáróra, az egyetlen közbenjáró Jézus Krisztus. Isten eleve elrendelte, hogy kik jutnak el a Krisztusba vetett üdvözítő hitre. Ez a tanítás nem determinizmus, nem fátum, hanem Isten hatalmára és megelőző kegyelmére mutat rá. "[46]

A Jézus istenségét érintő kérdéseket az ún. Egyetemes zsinatokon tárgyalták és döntötték el. Az első ilyen zsinat I. Konstantin kezdeményezésére ült egybe 325-ben a kis-ázsiai Niceában, a birodalom egységének fenntartására, de a döntést az eredetileg hitelvi vitát a politika eszközévé is formálta. Ezen zsinatok során egy, a korábbinál egységesebb egyházszervezet formálódott ki, s eközben bizonyos eltérő szektákat felszámoltak (például ariánusok).

Külön kategóriát képeznek az Unitáriusok, akiknek a Jézusról vallott felfogásuk sajátos megközelítésű. A szentháromságtagadó irányzat a 16. században intézményesült, először Erdélyben a Tordai Ediktum következtében, azonban a mozgalom már a niceai zsinattól kezdődően egy kisebbségi irányzatot jelentett a kereszténységben.

A fővonalban lévő kereszténységen kívül álló néhány, magát szintén keresztényeknek valló csoport – mint például a Jehova Tanúi és a Keresztény Tudomány Egyháza stb. – nem hisznek Jézus valóságos istenségében, csupán teremtménynek, illetve Istentől megihletettnek tartják. Más keresztény közösségek (például az utolsó napi szentek) bizonyos tanításaikban Jézusról szintén különböznek más felekezetek tanításaitól.

Zsidó felfogás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zsidóság Jézust hamis Messiásnak véli és a vallásos zsidók még mindig várják az igazi Messiás eljövetelét. Jézust csupán csodatevőnek, vagy bukott lázadónak tekintik, de azt elismerik, hogy nagy tanító volt. A zsidó Talmud Jesut említ ugyan néhány helyen, azonban ez időben száz évvel korábbra helyezi a vele kapcsolatos történetet, ez megkérdőjelezi annak hitelességét, vagy az említett személy azonosságát. A Tószefta egyik baraitájában -nem hitelesített, külső- Szanhedrin 43a talán róla van szó (70200 körül, a hitviták idejében keletkezett):

  • „Peszách előestéjén Yeshu függött. Negyven napig a kivégzés előtt egy hírnök így kiáltott: Yesut halálra fogják kövezni, mert varázslatot gyakorolt, és Izraelt hite elhagyására kísértette. Bárki tud valamit érdekében mondani jöjjön mondja el. Mivel semmi sem volt érdekében előhozva, így 40 napi várakozás után peszách előestéjén függött."

Az ehhez kapcsolódó Ulla nevű amora szerint Jézus közel állt a római kormányzathoz. A történet ellentmond az evangéliumoknak.

Jeruzsálemi panorámakép az Olajfák hegyéről
Jeruzsálemi panorámakép az Olajfák hegyéről
A „Testimonium Flavianum” szövege:
„Ezekben az időkben élt Jézus, egy bölcs ember, ha ugyan embernek kell nevezni őt. Mert rendkívüli tetteket művelt, és az igazságot örömmel elfogadó emberek tanítója volt. Sok zsidót magához vonzott, és sok görögöt is. Ő volt a messiás. Amikor legfőbb embereink följelentésére Pilátus kereszthalállal büntette, nem hagyták el azok, akik kezdettől fogva szerették. Ő ugyanis megjelent nekik három nappal később újra élve, amint ezt és sok más dolgot megjövendöltek róla az isteni próféták. És a mai napig sem tűnt el azoknak az embereknek a tömege, akiket őróla keresztényeknek neveznek.”Iosephus Flavius zsidó történetíró: A zsidók története (Testimonium Flavianum) XVIII, 63–64. (I. század vége) Az idézett rész eredetisége erősen vitatott. [47]

A Szanhedrin 106b tudósít arról, hogy Jézus 33 éves volt amikor meghalt: „Balaám, a Sánta (=Jézus) 33 esztendős volt, mikor Pintiasz (Pontius Pilátus), a Rabló megölte. .. Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett."[48]

Jesu (héberül ישו, a számmisztikájuk (gammatria) szerint JESU 316-nak felel meg, ez a szám viszont három szót takar a „yemach shemo vezichro” héber kifejezés betűszója[49], amit „felejtsd el a nevét”-nek lehetne fordítani), ami nagyon közel áll a Jesua személynévhez (vagy éppenséggel annak egy változataként tekinthető.)

Sokkal valószínűbb azonban, hogy ezekben a könyvekben ahol nem nevezik nevén Jézust, ott helyette a Peloni - az a bizonyos - kifejezést használják.[50] A vélt és valós Jézusra való utalások azonban mind jóval az evangéliumok megszületése, és a vallási viták fellángolása után keletkeztek, így történeti értékük nincs.

Az egyetlen máig létező ősi zsidó eredetű gnosztikus irányzat, a mandeusok vagy szabiok. (Nem tévesztendők össze a „szábeusokkal" -Sába népe- akik az ókorban déli Arábiát lakó néptörzs volt, mely Jemenben uralkodott és melynek hatalmáról és műveltségéről a biblia és a görög s római irók is beszélnek). A „Harrán Gaueita” (HARAN GAUAITA, belső Harrán) nevű tekercsükben találkozunk egy olyan legendával, amely a mandeusok történetét meséli el. Eszerint a mandeusok a Jordán folyó mentén éltek, amíg a zsidók ki nem űzték őket onnan. A tekercs részletesen beszél Keresztelő Szent Jánosról, aki a Jordán folyónál született. A vallás követői Jézust álprófétának tekintik.[51]

Muszlim felfogás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A muszlimok Jézust az iszlámnak a Koránban megjövendölt egyik prófétájának tartják. Az iszlám szerint Jézus (arabul Íszá, عيسى) volt az egyetlen bűntelen próféta és maga a Messiás, de a csodákat Jézuson keresztül Isten maga vitte végbe. Ők a Jézus istenségébe vetett minden hitet az iszlám egyistenhitével összeegyeztethetetlen eretnekségnek tartanak. Az iszlám hit szerint, amely a Koránon alapul (A nők 4:156-159), Jézust nem feszítették keresztre, hanem mielőtt megölhették volna, Isten felemelte a mennyekbe, és egy hasonmás lett az áldozat.

Az ettől eltérő, egyes síita és szunnita hittudósok által eretnekségnek tekintett muszlim hitek közé tartozik az Ahmadijja Muszlim Dzsamaat, Qadianból származó Mirza Gulám Ahmadot (1835-1908)(مرزا غلام احمد) követő közösség, amely szerint Jézus küldetése nem egyszerű tanítás és jövendölés volt csupán, hanem a zsidó nép (az elveszett tíz törzset beleértve) hitének megújítása. Ennek alapján ők azt tartják, hogy Jézus nem halt meg keresztrefeszítésekor, hanem üldözői elől keletre menekült és Ahmadot (aki megtalálta Jézus sírját) a Mohamed próféta által is megjövendölt visszatért Jézusnak tekintették.

Bahái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1844-ben a perzsa Szijjid Ali-Muhammad (aki később „Bábnak" – arabul „Kapu” – hívta magát) által alapított bahá’í Hit, Jézust a Mózestől Krisnán, Buddhán és Zarathustrán keresztül Mohamedig és Bábig terjedő sorban az Isten által elküldött apostolnak tekinti és Isten testbeni megnyilatkozásának tartja.

A hinduizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Az Igazság tudása pusztít el minden ördögöt.” - Gautama Sziddhártha

A hinduizmus megosztott Jézus megítélésében. Egyfelől úgy tartják, hogy ő is csak egy ember volt, másfelől nagy gurunak vagy jóginak vélik, megint mások pedig egy avatárnak (istenség földi megtestesülésének) gondolják. Más megközelítésben Jézust a Teozófia Felemeltetett Mesterének, vagy annak egy hajtásának tartják. Vannak akik úgy vélik, hogy gyermekkorát egészen a nyilvános munkájának elkezdéséig (azaz 6-tól 29 éves koráig) Egyiptomban töltötte a görög Hermész és az egyiptomi Thot istenek rejtett (okkult) tudományai, valamint a Himalájában a miszticizmus tanulmányozásával. Nicolai Notovitch (szül. 1858) orosz történész és tudós utazó volt az, aki ezeket írásaiban elsőként közreadta. Forrásként olyan általa látott és olvasott szentiratokat jelölt meg, amelyet Indiában, Ladak tartomány északnyugati csücskében található Hemis kolostorban látott. A későbbiekben ezekről az iratokról ellentétes állítások jelentek meg, voltak, akik látták ezeket az iratokat, mások cáfolták ennek tényét, mára pedig már nem találhatók meg ezek a szövegek.[52]

Egy ötödik századból származó leírás talán Jézusra való utalás az indiai szent iratokban, azonban a kereszténység elterjedésével és hatásával magyarázhatóbb inkább, mint valóságos eseményekkel:

„ ...hegyen ült és kiválasztottnak látszott. Bőre világos volt és fehér ruhát viselt. ...így válaszolt: Isten fiának neveznek, szűztől születtem, " Bhavishya maha purana 17- 32.

A Jézus személyével kapcsolatos hindu felfogás a vallások hatásaival van összefüggésben és nem annak történeti alakjával, így igen összetett és bonyolult rendszer, amely a különféle csoportok hagyományai és nézőpontjai miatt igen eltérő.

Fatehpur Szikriben (Delhitől 175 km délre) egy régi, romos város dzsámijának főkapujánál, annak boltíve alatt látható egy vésett szöveg. Ezt a várost Nagy Akbár (1542-1605) mogul császár építtette. Ő is vésette fel a szöveget diadalmas bevonulása alkalmával. Az agrapha szövege:

„ Issza (béke legyen vele) mondta: A világ híd. Menj át rajta, de ne telepedj meg ott!

Buddhizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A buddhisták Jézusról vallott felfogása: A buddhisták számára egyike azon bodhiszattváknak, akik a végtelen áldozat és önfeláldozás útját járják annak érdekében, hogy segíteni tudjanak a szenvedés fogságában vergődő lényeken, egészen addig, amíg valamennyien el nem érik a megváltást és a felszabadulást. A buddhistát éppoly mélyen érinti Jézus élettörténete és önként vállalt szenvedése, mint a Buddha újjászületéseiről szóló történetek, amelyek szemléletesen mutatják be a Megvilágosodott áldozatvállalását a lények üdve érdekében sok-sok létesülésen keresztül. A buddhista Jézusban is fölismeri azon Nagy Emberek egyikét, akik az adás tökéletességét a bodhiszattvák egyik erényét annak legmagasabb formájában fejlesztették ki, amennyiben önmagukat adták oda maradéktalanul.[53]

Antropozófiai felfogás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Steiner, az antropozófia atyja nem egy, hanem két Jézusról beszélt, valamint Jézus emberi lényét megkülönböztette az isteni természetű Krisztustól, aki csak három évig élt Jézus emberi testében. Az antropozófia ezt a Bibliával is teljes összhangban állónak tekinti és ezoterikus keresztényi felfogásnak nevezi. Steiner a krisztológiai előadásaiban számos meglepő és újszerű dolgot mondott Jézus Krisztussal kapcsolatban, amelyekről azt állította, hogy nem kigondolások, hanem szellemi, érzékfeletti megfigyelések eredményei. Szerinte szellemileg is lehet egzakt módon kutatni a múltat, nem pusztán a hagyományokra, dokumentumokra, külső tényekre és adatokra támaszkodva.

A két Jézus története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Steiner szerint két különböző családról ír a Biblia. A Lukács evangélium az egyik családról, a Máté evangélium a másikról ír. Mindkét családban Józsefnek hívták az apát, és Máriának az anyát. Lukács annak a Jézusnak követte a gyermekkorát, akinek családfáját 77 nemzedéken keresztül egészen Ádámon át Istenig vezette vissza. Máté a másik család Jézusának gyermekkoráról írt. Ő 3*14 nemzedéket sorolt fel. A két nemzetségsor eltérő, de mindegyik szerint Józsefnek hívták Jézus apját. Dávid királynak ugyanis két fia született, Náthán (Nátám) és Salamon. Lukács Jézusa a nátháni, a papi ág, Máté Jézusa a salamoni, a királyi ág leszármazottja volt (Lk 3,23-38; Mt 1,1-17).

A Lukács evangélium szerint:

  • - Jézus szülei Názáretben éltek és fiúk Betlehemben született, amikor az összeírás miatt Betlehemben voltak;
  • - Máriának jelent meg Gábriel arkangyal, aki hírül adta a születést;
  • - az újszülött Jézust pásztorok üdvözölték;

A Máté evangélium szerint:

  • - Jézus családja Betlehemben lakott, amikor Jézus született;
  • - Józsefnek adta hírül egy angyal a születést;
  • - Jézust a napkeleti mágusok üdvözölték.
  • - A születés után a család Heródes gyermekgyilkossága elől Egyiptomba menekült, majd Názáretben telepedtek le.

Rudolf Steiner a szellemi megfigyeléseire hivatkozva a Máté által leírt salamoni ág Jézusáról azt állította, hogy pár hónappal előbb született, mint a nátháni Jézus. A nátháni Jézus és (Keresztelő János) születése előtt rendelte el Heródes a kisgyermekek megölését, ezért csak a betlehemi családnak kellett menekülnie. A nátháni (lukácsi) Jézus ennek lezajlása után született, így nekik nem kellett menekülniük. És ez a család továbbra is Názáretben lakott. Az Egyiptomba menekült család aztán visszaköltözött Palesztinába, és ők is Názáretben telepedtek le (Mt 2,20-23).

Egy rendkívül fontos esemény történt a két Jézus gyermekkel 12 éves korukban. Húsvét ünnepén a 12 éves nátháni Jézus-gyermeket a szülei elveszítették Jeruzsálemben és csak harmadnapra találták meg. A fiú viselkedése és bölcs beszéde egyaránt meglepőnek tűnt számukra (Lk 2,43-48). Steiner szerint a nátháni Jézus – aki nagyon tiszta, nemes, bensőséges lelkületű és előző földi tapasztalatoktól mentes, sőt a bűnbeesésen át nem esett emberi lélek volt – az eltűnés napjai alatt befogadta lényébe a salamoni Jézus individuumát, akinek születéséről Máté tudósított. A nátháni Jézusnak csak én-csíra élt lelkében, igazi individualitása azért nem lehetett, mert földi tapasztalatokon még nem ment át, különben a bűnbeesés is érintette volna. (Az antropozófia szerint létezik reinkarnáció, de a nátháni ágból született Jézus-léleknek ez volt az első földi megtestesülése.) Ezzel szemben a salamoni Jézus testében az ősi Perzsia nagy, beavatott tanítója, Zarathustra individuuma született újra, aki már gyermekkorában is nagyon bölcsnek mutatkozott. A 12 éves nátháni Jézus szülei azért döbbentek meg a templomban, mert a bensőséges, mély érzésekkel teli, bűntől mentes gyermekük hirtelen bölcsnek is mutatkozott (Lk 2,52). Bölcsessége a nátháni lélekkel egyesült Zarathustra bölcs individualitásától származott, aki eddig a salamoni Jézusban élt.

Steiner szerint a salamoni gyermek - individualitás híján - hamarosan meghalt. Nemsokára meghalt a salamoni Jézus apja, később pedig a nátháni Jézus anyja is. Az egyedül maradt szülők pedig egybe keltek és együtt nevelték a nátháni Jézust, akiben Zarathustra énje élt. „[...] az a gyermek, akiben most a zarathustrai én lakott, anyai részről árva lett. Látni fogjuk, hogy az a tény, hogy ez az anya meghalt, és gyermekét árván hagyta, még egy rendkívül mély összefüggésre utal. A másik gyermek nem élhetett sokáig rendes körülmények között, amikor a Zarathustra-én elhagyta őt, a salamoni ágból való József már korábban meghalt, és a salamoni Jézus-gyermek anyja az ő gyermekeivel - Jákobbal, Józseffel, Júdással és a két leánnyal - a nátháni József házában talált otthonra, úgy, hogy Zarathustra most ismét együtt élt azzal a családdal, amelybe ő inkarnálódott - az apa kivételével. A két család ily módon egyesült, és így a testvérek anyja - nevezhetjük őket testvéreknek, mert az én szerint testvérek - a nátháni József házában élt Jézussal, aki azonban szülővárosa szerint - testileg - Názáretbe való volt." [54]

„És most nem mondhatjuk egyszerűen, hogy József fia volt, hanem így »és József fiának tartották« (Luk 4, 21-23). Mert az én eredetileg a salamoni Jézusban inkarnálódott, és alapjában véve semmi köze nem volt a nátháni Józsefhez."[54]

Míg Zarathustra lénye a salamoni Jézusban öltött újra testet, addig Gautama Buddha megvilágosodott lénye a nátháni Jézus-gyermek ifjúi, nemes erőihez kapcsolódott, mert bensőséges, szellemi rokonság volt a két lélek együttérző, szeretetet hordozó lelke között. Az egyszerű pásztoroknak megjelent angyali sereg valójában Buddha lelki lénye volt (Lk 8-14). (Buddha egykori Asita nevű tanítványa pedig az istenfélő Simeon volt (Lk 2,25-35). A napkeleti mágusok Zarathustra egykori újratestesült tanítványai voltak, akiknek érzékfeletti módon, szellemi tisztánlátásuk előtt fényes csillagként tűnt fel egykori mesterük salamoni Jézusban megtestesült szellemi individualitása, aki a születés helyéhez vezette őket.

Lukács azért Ádámig, sőt Istenig vezeti vissza a generációsort, mert a nátháni Jézusban a bűnbeesés előtti állapotban megőrzött lélek született meg, az új Ádám.

Jézus 12 és 30 éves kora közötti időszakról nem ír a Biblia, de Rudolf Steiner erről is kikutatott számos, a négy evangéliumban nem szereplő részletet, amelyeket az Ötödik evangéliumhoz tartozónak nevezett. [1] Ezek a történések örök időkre be vannak vésve a világ szellemiségébe (Akasha krónika), amelyeket bármikor fel lehet keresni a fizikai léten túlra hatoló magasabb tudatállapotok elérésével.

Krisztus megtestesülése Jézusban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor Jézus 30 éves lett, teste és lelke is előkészült arra, hogy befogadhassa Krisztust, a nagy Nap-szellemet. Ez az esemény a János keresztelővel következett be (Lk 3,21-22; Mt 3,16-17). „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik" (Mt.3,17; Mk1,11; Lk.3,22). Ekkor kapcsolódik a bűnbeesés előtti állapotban megőrzött nátháni individuum-csírához, a nátháni lélekhez az isteni Logosz, az Ige, vagyis Krisztus. Zarathustra individualitása eltávozott a nátháni Jézus testből és Krisztus hatalmas isteni individuumának adta át a helyét. A keresztelővel megszületett Krisztus a Jézus-testben.

„Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem őt" így szóltak a régi evangéliumi kéziratok, és igazság szerint ennek így is kellene állnia az evangéliumokban [54]

Tehát Jézus megkeresztelkedését követően beszélhetünk csak Jézus Krisztusról, mert Jézus emberi testében és lelkében csak ezután élt Krisztus isteni, szellemi lénye. Nagyjából három év múlva, a húsvéti golgotai eseményekkel Krisztus átment az emberi halálon, (nem érzékileg észlelhető testben) feltámadt és individuális szereteterői egyesültek az emberi fejlődéssel, amelyek minden emberi individuum számára hozzáférhetők a földi idők végezetéig, hogy a szeretetet és a szabadságot mindenki kifejleszthesse magában.

Egy alternatív hagyomány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1. században elhunyt Yuz Asaf vallástanítót, akinek mauzóleuma az indiai Khanyarban található, tisztelői és követői a történeti Jézussal azonosítják. Azonban erre semmiféle tudományos bizonyíték nem áll rendelkezésre. Az elgondolás alapja a Tamás Cselekedetei apokrif.[55][56] :Lásd még: Jézus korának kulturális és történelmi háttere

Jézus létezését vitató valláskritika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Már a Kr. e. 6. századtól elsőként Görögországban, a vallási igénnyel áthatott alsóbb néprétegektől eltérően, egy szűk, művelt réteg körében a filozófia váltotta fel a korábbi világnézetet (künikoszok - cinikusok). A nép istenekbe vetett hitétől a sztoikusok világlátása távolodott el leginkább, azonban tömegeket nem tudott magamögé állítani. A kereszténység létrejöttével, majd megerősödésével évszázadokig háttérbe kényszerült a vallásosság és annak tárgyának kritikája.[57] A korábbi nem túl nagy hatású valláskritikai művek után, Ernest Renan (1823, Tréguier – 1892, Paris): francia katolikus orientalista, vallástörténész és író, a 19. és 20. századi szabadgondolkodás szimbolikus alakja volt az, aki élete főművével - Jézus élete - beírta magát a történelembe. A könyvet, a katolikus egyház a hite elleni durva támadásnak minősítette, indexre tette – olvasását tiltotta - a korabeli ateista és antiklerikális mozgalmak pedig sokszor akarata ellenére is Renan mögé sorakoztak fel.[58]

Az ateizmus tömeges elterjedésével Európában a felvilágosodás kezdetétől számolhatunk, és valódi kibontakozása az 1789-es francia forradalomhoz köthető. A valláskritika egyre nagyobb teret nyert a 19. és 20. században, a bibliakritikusok írásaikat ebben a tárgyban már nem csak haláluk után merték kiadatni, hanem életükben is egyre gyakrabban vállalták az összetűzéseket. Az erőteljesen kibontakozó irányzat tömegeket maguk mögött tudó képviselői eljutottak oda, hogy magának Jézusnak a történeti létét is tagadták a kritika okfejtések eredményei alapján. Azonban ezzel szemben nem a hívők, hanem több tudományág jeles képviselői több olyan bizonyítékot fedeztek fel (régészek-Pilátus történetiségét igazoló kőtáblát stb.) amelyek az evangéliumok alapján Jézus alakját, valóságos személynek hitelesítette. Ma már a világi történészek egy része nem vitatja, hogy létezhetett egy Jézus nevű vallásreformer vagy vándorprédikátor, akit kivégeztek. Viszont úgy gondolják, hogy Jézus élettörténetének a túlnyomó többsége korát megelőző korok vallásaiban, mítoszaiban is szerepelt.[59] Szerintük, ha létezett is Jézus, az élettörténetét kiszínezték, felnagyították és a szemtanúk Bibliában rögzített leírásaikat csodás elemekkel egészítették ki. David Strauss – aki maga is hívő volt – alkalmazta először a bibliakutatásban a forráskritikát.

A kritikusok hipotézisük alapján kétségbe vonják azt, hogy a bibliai történetek eredetiek és hitelesek. E szerint az evangéliumokat többé-kevésbé átvételeknek, túlzásoknak, kiszínezéseknek és kevés, vagy semennyi valóságból sem álló mítoszoknak tekintik.[60] Andromedans (Acharaya)- olyan altermatív elméleti rendszer fő alakja, amely a világegyetemből érkezett személynek tekinti Jézust. Ernst Mach (1838. február 18.-1916. február 19.) osztrák fizikus és filozófus, a XIX. századi pozitivista tudományfölfogás egyik legnagyobb hatású elméletének megalkotója: Az elemeken kívül nem létezik semmi, amirõl biztos tudásunk lehetne - a más létezõkrõl való beszéd a hit s a metafizikai spekuláció területére tartozik, s semmi köze sincs a tudáshoz és a tudományhoz. A szkeptikusok többsége azt véli, hogy az Újszövetség nem hiteles, esetleg Jézus nem is létezett. Shirley Jackson (1872-1947) professzor, amerikai liberális teológus, a múlt század elején a keresztény mítosz gyökereit kutatta más vallásokban, és ezzel hitelességét kritizálta - tagadva a természetfeletti elemek jelenlétét a Bibliában. Ma már arra valóban egyre több a bizonyíték, hogy Jézus személyére az ószövetségi próféciákat, jövendöléseket erőteljesen párhuzamba állították, azonban más korok és vallások motívumai a kereszténységben csak távolról igazolhatók.

Egyes kritikai vélemények szerint a keresztény evangéliumok nemcsak a judaizmusból merítettek, hanem a perzsa zoroasztrizmusból,[61] Ízisz és Ozirisz kultuszából [62] és a pogány görög filozófiai hagyományokból.[63] Az ilyen összefüggések azonban igen távoliak, bizonyításuk nehézkes, és érdemi hatás nem mutatható ki Jézus történet szempontjából, tanítása és tevékenysége tekintetében. A feltárt azonosságok alapján az bizonyítható, hogy a zsidó és keresztény hitvilágra hatottak az említett vallások és nézetek.

Jézushoz kapcsolódó ereklyék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fontosabb ereklyék

Számos, Jézushoz kapcsolható ereklye létezik. Ezeket sokan tisztelik, mások mind valódiságukban, mind a nekik tulajdonított hatásokban kételkednek. A Jézushoz köthetők közül a leghíresebb talán a torinói lepel, amelyet a benne hívők és a hitelességét igazoló tudományos vizsgálatok alapján sokan mások is, Jézus testét a temetéskor borító valódi halotti lepelnek tartják. Hasonlóképpen híres tárgy a Szent Grál, egy serleg, amelyből az utolsó vacsorán ittak, valamint Jézus keresztre feszítésekor vérének felfogására használták a hagyományok szerint.

Szimon Fjodorovics Usakov (1626 –1686), orosz ikonfestő: Mandylion („Nem Kézzel Készült Ikon")

Az ismertebb ereklyék:

  • Az Igaz Kereszt darabjai és egy ortodox kolostorban őrzött Vádcímtábla (titulus crucis) az INRI felirattal. Rengeteg darabja ismert a keresztfának több különböző helyről, Konstantinápolyban a Szent Szophia - templomában is őrizték egy darabját.
  • A Keresztrefeszítés Köve, mely 1804-ben, Konstantinápolyba való szállítása során a tengerbe veszett.
  • Az Úr sírjának záróköve, (hostium) Konstantinápoly Szent Szophia-templomában őrizték.
  • A Jézus sírjából kimetszett Kő, a konstantinápolyi palotakápolnában őrizték a IV. keresztes hadjáratban, 1204-ben történt kifosztásáig.
  • A Lombardiai Öntöttvas Korona és Konstantín Zablája melyeket a keresztre feszítéshez használt szögekből készítettek. A 'tiszteletre méltó szög', amelyet rozsda nem borított, „ amely a szenvedés óráján három másikkal egyetemben Jézus testét átfúrta „ féltve őrzött kincse volt Konstantinápolynak is.
  • Jézus testmérete (mensura longitudinis corpis) jámbor férfiak mérték meg és rögzítették Jeruzsálemben a hagyományok szerint, később elveszett.
  • A Szent Fityma Jézus körülmetélésekor levágott előbőr (január 1. – az Úr körülmetélésének az ünnepe, számos keresztény egyház ma is megtartja erre emlékezve az Úr körülmetélésének ünnepét.) Késői, apokrif gyermekségevangélium alapján született hagyomány.
  • A A végzet lándzsája, amivel Jézus oldalát szúrta át a római katona Jn 19,34 szerint. A bécsi Hofburg kincstárában őrzött lándzsát, tudományos vizsgálata a 7. századra datálta.
  • A Tövis Korona, melyet a gúnyolódó katonák helyeztek Jézus fejére keresztre feszítése előtt. A konstantinápolyi palotakápolna ereklyéinek Nikolaosz Meszaritész által i.sz. 1200 körül összeállított katalógusából: „még friss, zöld és sértetlen”
  • A Szent kehely, vagy Szent Grál, amit Jézus az utolsó vacsorán használt, illetve amelybe a halálakor vérét felfogták, apokrif evangéliumok és középkori mondák szerint. Igen népszerű az irodalomban, és többször filmre került feltételezett történetéhez kapcsolódó művekben.
  • A Veronika Kendője, mellyel Jézus homlokát törölte le, mikor Jézus a keresztet vitte. A történet szerint: Veronika a kegyes asszony (az evangéliumok alapján a vérfolyásos nővel kapcsolja össze a hagyomány) Jézus halálát követően Rómába ment, és magával vitte a drága ereklyét. A vera icona kifejezés azt jelenti: igazi (valódi) ikon. A XIII. században jelenik meg Rómában először kép nélkül egy Veronika kendő, majd később már sok legenda szerint Jézus arcát is tartalmazta a tárgy, és ennek megfelelően már a kendő is. A kiállítása alkalmával egy ízben tizenkét embert összetiport a tömeg. Ez a nagy becsben tartott ereklye a 16. században eltűnt, ma már csak egy kora középkori másolatát őrzik a római Szent Péter-bazilikában.
  • Jézus Varratmentes Palástja, amit a trieri Szent Péter-dómban tartanak. Egy másik példányát Franciaországban őrzik. A köntös János 19,23. - szerint is varrásnélküli volt és így a főpap felsőruhájára hasonlított.
  • Jézus Levelei, melyekben udvariasan elutasította Edessza királyának, V. Abgárnak a meghívását. A legenda alapja - Caesareai Euszebiosz: Egyháztörténetében említést tesz arról, hogy utazásai során látta Edessában Jézus és az uralkodó levélváltását. Azok azonban a későbbiekben elvesztek, hitelességüket a történelem felülírja: csak jóval később vált kereszténnyé IX. Abgár uralkodójuk. (Jakob Lorber a 19. század közepén rekonstruálta azokat látomásai által. Az egyház nem ismeri el ezeket az írásokat.) A levelek története késői hagyomány, összefügg a Torinói lepellel és Tádé apostol-tanítvány apokrifokból ismert küldetésével.
  • A Nem Kézzel Készült Ikon, amit Jézus Edessza királyának, Abgárnak küldött leprásságának gyógyítására. A mandylion egy akheiropoiéton, azaz nem emberkéz által keletkezett festmény. A szerteágazó legendák és hagyományok alapján nehezen azonosítható tárgy. Köze lehet a legendákból ismert kamuliai kendőhöz. Valószínűbb azonban, hogy a torinói vászon többször összehajtott és így (az arcrészt szabadonhagyva és ereklyetartóba helyezve) ismert képe, amely több ikon alapja. Ezek a képek mind jól azonosítható jegyeket viselnek magukon - hosszúhaj, középen kettéválasztott frizura, homlokba logó tincs, kétágú szakáll stb. - amelyek egy archetípusra vezethetők vissza.
  • A Szent Köldökzsinór, Szent Könnyek, Szent Tejfog és még sok más ereklye, amelyek ma már nevetségesnek hatnak sokak számára, miközben annak idején a vallás, a hithez kapcsolható tárgyak által is kifejtette hatását.

Jézus csontjai természetesen hiányoznak az állítólagos ereklyék sorából, mivel a Biblia szerint Jézus testben támadt fel és negyven nappal később testileg emeltetett fel a mennyekbe.

Mindig sokan kételkedtek az ereklyék valódiságában. Erasmus például ironikusan megjegyezte, hogy ha az Igaz Kereszt szilánkjait összegyűjtenénk, akkor láthatnánk, hogy Jézus keresztfája tulajdonképpen egy egész erdőség volt.

Azonban a középkorban vallási okokból megnövekedett keresletre és iparszerűvé vált ereklyegyártásra tekintettel, nem szükségszerű minden esetben fenntartásokkal élni, és tagadni a hitelességet. Célszerű mindent megvizsgálni, a hitelest elfogadni, a nyilvánvalóan hamisat pedig elvetni.

A lepelről készült kép negatívja

Jézus ábrázolása a művészetekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Michelangelo: Pietà (1499)

Jézus életének és szenvedéstörténetének eseményei számtalan híres alkotót kimagasló művészeti alkotások létrehozására ösztönöztek az idők során, a képzőművészetekben, zenében és filmművészetben egyaránt.

Szent Gergely szerint, a festészet, akárcsak az írás, emlékezni tanít bennünket. „

A Jézus ábrázolásával foglalkozó művészettörténész munkák alapja a mai napig is Ernst von Dobschütz (1870-1934) könyvei. Az ezekből levonható konzekvenciák alapján rekonstruálhatók azok a főbb folyamatok, ahogy a pogány városok palladiumait (védőszentjei, Olaszország, Sperlonga, Tiberius villájában: 1. századi szobor – a palladium megmentése) a kereszténység elterjedésével felváltották a szent ereklyék, vértanúk emlékei. Jézus után azonban maradhatott egy valódi képmás is. Amennyiben hitelesnek fogadjuk el a torinói vásznat, úgy ez magyarázatot adhat arra a tényre, hogy az első századra datált Jézus-ábrázolás a Kallistus katakombában, miért egyezik több ponton (hosszú, középen kétfelé választott haj, kétágú szakáll, bal arcfélteke erősebb járomcsontja stb.) a leplen látható képmással. A későbbi századokban, a teológusok térnyerésének köszönhetően, akik az ószövetségből vonatkoztatott ábrázolási tilalmat vették figyelembe, nem találjuk folytatását a katakombákban található freskóknak. Sőt, Caesareai Euszebiosz püspök, I. Constantinus császár leányának kérését: szerezzen neki egy Krisztus-portrét visszautasítja. De hát hogyan tiszteljem, ha nem látható és nem ismerem? – A válasz a kérdésre hasonló volt, mint amit Szalamiszi Epiphaniosz adott ugyan ebben a században: Állítsatok fel egy képet, és meglátjátok, hogy a pogányok szokásai megteszi, a többit!) A i. sz. 300 –303 között Elvirában ülésező egyházi zsinat 36. kánonja szerint: meg kell tiltani, hogy a templomok falaira festmények kerüljenek, a tisztelet tárgyának nem a falon van a helye... Ezekre a döntésekre utalnak vissza a 8. században történő bizánci képrombolási vitákban is, ahol a képek és ellenzőik leghevesebben csaptak össze e kérdés körül. Az előbbiektől függetlenül a kereszténység körében az első századtól kezdve nagy hagyománya volt a vértanúk, szentek ereklyéinek. Ezeknek a tárgyaknak a tisztelete egyre nőtt az idő múlásával, később az évfordulók alkalmával körmeneteken hordozták a városokban.

A művészettörténészek szerint az ereklyék, a római falképek, halotti portrék, freskók lehettek a szentképek kezdeteit. Jellemzően az ötödik - hatodik században görög istenként, szőke, göndör fürtökkel ábrázolták Jézust, legtöbbször ’ jó pásztorként’. A hatodik század elején Ravennában készült mozaikon még az előbbi formában látható, miközben a Bizánci Birodalomban I. Justinus bizánci császár idejéből származó mozaikon (a torinói lepelnek i.sz. 525-ben történt eddessai előkerülése után) visszatérnek a korábbi formához, és ez megjelenik a pénzérméken is. Ez után rögzítik az ikonfestés kánonját, ahol szigorúan szabályozzák az arckép legfontosabb jellemzőit. A későbbiekben megjelenik a pantokrátor ábrázolási mód is. Már az ezredforduló előtt a művészek szabadabban választottak témát a Jézusábrázolásokhoz, megjelentek olyan kódexek, amelyekben feltűnnek szentképek is (tollrajzok), valamint márványikonok díszitik a palotákat. Ekkor terjedtek el a ’másodlagos’ érintés útján ható ereklyék (hozzáérintették az eredetihez) amelyek az eredeti példány másolatai voltak, ez ismét hatalmas lökést adott a művészeteknek. Ezt jól jellemzi az a példa, hogy a torinói lepelnek több mint negyven másolatát készítették el. Az egyik legelterjedtebb ábrázolás az első évezredben: a Mária és a kisded portréja, ahol Jézust gyermekként láthatjuk viszont. Az egyik leghíresebb (vera ikon) igaz ikon képet a nagy művész Jan van Eyck készítette 1438-ban, ma Berlinben a Staatliche múzeumban látható. A reneszánsz, majd barokk stílustörténeti korszakok hasonlóan bővelkedtek korszakalkotó művészekben és alkotásaikban, amelyek Jézust különféle, az evangéliumokból ismert élethelyzetekben örökítették meg. Munkácsy Mihály az egyik leghíresebb magyar festő máig ható alkotása a Krisztus trilógiája - A bibliai történések sorrendjében az első a ’Krisztus Pilátus előtt’, második az Ecce Homo, a trilógia harmadik darabja a Golgota. Bár a művészek általában törekednek a hitelességre, azonban ez nem minden esetben sikerül, még akkor sem, ha iskolázott, szakavatott segítők állnak a rendelkezésükre (Mel Gibson: A Passió).[64]

A képzőművészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mágikus négyzetben a betűk újbóli elrendezése, a Pater noster (Miatyánk) szavakat kereszt alakban adja ki [65]
James Jacques Joseph Tissot: A latrok lábainak összetörése Brooklyn Museum , New York
„Az előkészület napja volt. A zsidók arra kérték Pilátust, töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát és vetesse le őket a keresztről, nehogy szombaton is a kereszten maradjanak a holttestek, az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. El is mentek a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát" Jn 19. 31-33

A legelső, Jézushoz, a kereszténységhez köthető képzőművészeti alkotás a ROTAS –SATOR (Sator négyzet) szónégyzet lehet. Az ezeket a betűket tartalmazó mozaikokat a Római Birodalom több helyén is feltaláltak. A két négyzet, amelyet Pompeiben leltek fel biztos, hogy i. e. 79 előtt készült. Az alakzatban a betűk újbóli elrendezése, a Miatyánk szavakat kereszt alakban adja ki a feltételezések szerint. A betűhalmaz közepén az egymást keresztező két TENET előtti és utáni A és O a kezdetre és végre utal. Legalábbis az őskeresztények számára, mivel a pompeji felirat, amely 70-ből származik, vélhetően még nem keresztény eredetű. Ezért aztán az a nézet sem valószínű, mely szerint a keresztényüldözések idején keletkezett SATOR forma voltaképpen nem más, mint a Mi Atyánk kereszt alakban elhelyezett első két latin szavának, valamint a görög ábécé első és utolsó betűjének „titkosítása”. A szöveg kapcsolata a keresztény vallással azonban több kutató más értelmű megfejtésére tekintettel továbbra is kérdéses.

Jézust és a kereszténységet rágalmazó ’graffiti’ található Rómában az első századból, a Circus Maximus melletti őrszoba falán. A kép egy kereszten függő szamárfejű alakot ábrázol, a felirata szerint: „Alexemenosz imádja istenét” - szöveg olvasható rajta. Ennél a falba karcolt rajznál is vitatja néhány szakértő azt, hogy az ábra Jézushoz köthető, és nem egy másik vallás alakja látható a képen – mivel nem tekintik egyértelműnek az olvasatot.[66] A különböző vizsgálatok szerint az első olyan jelkép, amelyet a keresztények használtak a ’hal’ volt, tekintettel a halászokból lett első tanítványaira Jézusnak. A kereszt azonban hamar felváltotta azt, és két évszázadon belül az egész Római Birodalomban mint az új vallás követőire való utalás elterjedt. Ezt bizonyítja, hogy Nagy Konstantin a Milvius- hídnál lezajlott csatája előtt - tekintettel az álmában kapott üzenetre – a kereszt jelképét helyeztette el katonái pajzsain.[67] A császárok képeit hordozó és azok hatalmát szimbolizáló clipeusokon (amelyek felé a lakosság kifejezte hódolatnyilvánítását –akklamáció) az államvallássá válás után előbb a kereszt, majd Jézus képmása vette át az uralkodók szerepét. Ettől kezdve pénzérméken és ólomampullákon – A Golgota keresztjét ábrázoló felirattal, Wasington; Dumbarton Oaks – festményeken, szobrokon, mozaikokon, jelenik meg Krisztus arcképe vagy alakja. Már az ókorban is ismert volt, de ott más célt szolgált, a középkorban a keresztények körében elterjedő, a szentek életét, Jézus életének főbb mozzanatait bemutató diptichonok, triptichonok - táblaképek. Ezt követően már a művészetek szinte minden ágában teret nyert a kereszténység központi személyének ábrázolása az evangéliumokból megismert jelenetekből.[68]

A művészek előszeretettel választották az angyali üdvözlet, Jézus születése, a gyermek Jézus Keresztelő Jánossal, Jézus megkeresztelkedik témaköreit, és élete utolsó napjait, ami a keresztre feszítéshez vezetett. A művészettörténet legnevezetesebb alkotásokként tartja számon Michelangelo Pietáját a szobrászatban, Matthias Grünewald Isenheimi oltárán látható Golgota és Feltámadás festményeket.

A filmművészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zeneművészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A.D. lásd: Katolikus lexikon
  2. San Damiano keresztje – felhívás a kereszténységhez, ertedvagyok.hu
  3. Elter János: Vér és Lepel. 2004. HU-ISSN 1785-6299
  4. Good News for Modern Man. Budapest: a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója. ISBN 963-300-812-3 (1999) 
  5. Bibliai kislexikon. Kossuth. ISBN 963-09-1134-5 (1978) 
  6. Churdh History (Eusebius). New Advent. (Hozzáférés: 2014. május 17.)
  7. http://www.hit.hu/irasok/bizonyitek-juda-betlehemerol
  8. http://www.hit.hu/irasok/bizonyitek-juda-betlehemerol.
  9. Badiny Jós Ferenc: Jézus Király a pártus herceg, Ősi Örökségünk Alapítvány kiadásában 1998. ISBN 963-03-5418-7 Badinyi annak idején Mindszenty Hercegprímást is meg akarta nyerni a Magyar Hit eszméjének (az nem fogadta), de persze sikertelenül.
  10. ^ a b c http://csillagaszattortenet.csillagaszat.hu/egyetemes_naptartortenet_es_kronologia/20060109_jezus.html
  11. Lukács 2,1
  12. János 8,57
  13. Jonh Dominic Drosan és Jonathan L. Reed - Jézus nyomában ISBN 9369437956
  14. Celsus : Az igaz hitről / elveszett / műre írt válaszból Origenész, Contra Celsum, magyar nyelven: Kelszosz ellen ISBN 978-963-662-196-4
  15. Iosephus Flavius, A zsidók története - 2: 205-6 - (magyarul nem került kiadásra!)
  16. Teres Ágoston: Biblia és asztronómia
  17. Az Urantia Könyv ismeretlen szerzői szerint [a] betlehemi csillag csodálatos mondájának eredete a következő: Jézus augusztus 21-én délben született, Kr. e. 7-ben. Kr. e. 7. május 29-én a Jupiter és a Szaturnusz különleges együttállására került sor a Halak csillagvilágban. És figyelemre méltó csillagászati tény, hogy hasonló együttállásra került sor ugyanezen év szeptember 29-én és december 5-én is. E rendkívüli, de teljesen természetes események alapján az egymást követő nemzedékek jó szándékú vallási hívei megalkották a betlehemi csillag megható mondáját (...). (1316.1) 122:8.7
  18. Magyar katolikus lexikon
  19. Takács Gyula, Az Újszövetség Irodalma. 1-től 5-ig fejezet ISBN 963-9137-75-8
  20. János evangéliuma 8. fejezet 57
  21. János evangéliuma 1. fejezet 38. és 49. versek
  22. János 1. fejezet 39. verse
  23. Máté 13. fejezet 1. verse és más igehelyek
  24. Jézus rejtett szavai - Hubai Péter, Prőhle Károly, Rugási Gyula, ISBN 963-345-025-X). Euszebiosz Egyháztörténetében, 3,20, idézve Hégészipposzt
  25. http://www.zsido.hu/vallas/LUAH.htm Tisri – ros Hasana
  26. http://antiszekta.gportal.hu/gindex.php?pg=13770871
  27. http://scriptures.lds.org/hu/bm/introduction
  28. Carsten Peter Thiede, Matthew d'Ancona: Aki látta Jézust, Gold Book 1996. ISBN 963-9437-27-1
  29. Alister McGrath: A keresztyén hit
  30. Tomka Ferenc: Találkozás a kereszténységgel. 77 oldal
  31. Dr. Tomka Ferenc. II. Mit mond a történelem Jézusról?, Találkozás a Kereszténységgel - Bérmálkozóknak, katekumeneknek és keresőknek. Hozzáférés ideje: 2010. május 1. 
  32. Tacitus összes művei fordította Borzsák István
  33. Kereszténység a Római Birodalomban
  34. P. CORNELI TACITI ANNALIVM LIBER SECVNDVS
  35. http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/199909/vita_egy_flavius_idezetrol
  36. E. P. Sanders: The Historical Figure of Jesus (New York : Penguin Books, 1995.) p. 10; bede.org.uk
  37. Bart D. Ehrman: The New Testament: a historical introduction to the early Christian writings (New York : Oxford University Press, 2000.) pp. 58-59.
  38. Vermes Géza kiemelkedő magyar Jézus-kutató, az evangéliumok árnyalt, mértéktartó, nagyon részletes történelmi elemzését nyújtja számos könyvében.
  39. http://digilander.libero.it/sabato/manoscritti.htm#b7q4
  40. Boldog Emmerich Katalin: Szűz Mária élete. Előszó:Arnold Guillet 6. oldal Új Ember kiadó
  41. Phillip R. Callaway, Philip R. Davies, George J. Brooke: A holt-tengeri tekercsek világa, Alexandra Kiadó 2003. ISBN 963-368-483-8 188 - 191 oldal
  42. Mócsy, Imre, S.J.. Az evangéliumok hitelessége. Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár 
  43. http://bibliairegeszet.blog.hu/2009/08/15/top_20_felfedezes_a_bibliai_regeszetben
  44. http://www.katolikus.hu/zsinat/dv.html
  45. http://www.katolikus.hu/kek/
  46. http://www.reformatus.hu/
  47. Magyar katolikus lexikon > J > Josephus Flavius
  48. http://www.biblebasicsonline.com/hungarian/07/D22.html
  49. Badinyi Jós Ferenc: A Káld-pártus hagyomány és a magyarok Jézus-vallása 120 oldal.
  50. Joseph Gedáljá Klausner - Jézus, 18-20 oldal, – ISBN 963-8159-03-0.
  51. Mandeusok. Thaier.jeeran.com
  52. Nicolas Notovich: Jézus ismeretlen élete, Új Palatinus Könyvesház Kft. ISBN 978-963-9259-85-0 http://webshop.animare.hu/jezus_ismeretlen_elete+123661.html
  53. http://buddhizmus.network.hu/blog/buddhizmus_klub_hirei/jezus-es-buddha
  54. ^ a b c Rudolf Steiner: A Lukács-evangélium, Genius, Budapest, ötödik előadás
  55. Holger Kersten: Jézus Indiában élt Biográf kiadó, 1992. ISBM 963 7943 05 6
  56. mauzóleuma
  57. Karl Heussi: Az Egyháztörténet Kézikönyve, Osiris 2000
  58. Ernest Renan: Jézus élete Európa Könyvkiadó 1991.
  59. Kersey Graves - The World's Sixteen Crucified Saviors
  60. John Dominic Crossan, Jonathan L. Reed: Jézus nyomában Gold Book 2001.
  61. John R. Hinnels: Perzsa mitológia Corvina 1992
  62. http://kepeskeresztenyseg.blog.hu/2010/02/04/katakombak_het_szentje
  63. http://www.vigilia.hu/2004/4/hainthaler.htmhagyományokból
  64. Elter János: Vér és Lepel 2004. II. HU-ISSN 1785-6299
  65. Magyar katolikus lexikon > M > mágikus négyszög
  66. Everett Ferguson: A kereszténység bölcsője Osiris 1999.
  67. http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=488 ismerünk más esetet, amikor egy becsapodás miatt a csata elmaradt: Lucius Licinius Lucullus kontra VI. Mithridatész pontoszi király
  68. http://Hans Belting: Kép és Kultusz Balassi 2000.

Könyvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Daniel-Rops, Henri: Jézus és kora (Budapest, Ecclesia)
  • John G. Jackson (1985): Christianity Before Christ American Atheist Press
  • Acharaya S (1999): The Christ Conspiracy, The Greatest Story Ever Sold
  • Burton L. Mach (1989): Who Wrote the New Testament? The Making of the Christ Myth (Harper, San Francisco)
  • Kasper, W: Jézus a Krisztus (Budapest, Vigilia)
  • Kroll, Gerhardt: Jézus nyomában (Budapest, Szent István Társulat)
  • Ernest Renan: Jézus élete (Budapest, k.n.)
  • Vermes Géza (2005,1995): A zsidó Jézus: ahogy egy történész az evangéliumokat olvassa (Budapest, Osiris)
  • Vermes, Géza. Jézus hiteles evangéliuma. Osiris Kiadó. ISBN 963-389-733-5 (2005) 
  • Eduard Schweizer: Mit tudunk valóban Jézus életéről? (Kálvin Kiadó, Budapest, 1999)
  • David Flusser: Jézus (Budapest, 1995)
  • Harold Bloom: Jesus and Yahweh - Names Divine (New York, 2005)
  • Jaroslav Pelikan: Jesus Through the Centuries: His Place in the History of Culture (New Haven, 1999)
  • Ahmed Osman: A Messiás Háza Gold Book Kft. 1992. ISBN 963-9248-42-8
  • John Carroll: Jézus, a Létező, Typotex, 2009. ISBN 978-963-279-074-9
  • Gecse Gusztáv: Bibliai történetek (Kossuth Könyvkiadó, 1981)
  • Buji Ferenc: Az elfelejtett evangélium (Kairosz, 2006)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Jézus témában.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jézus témájú médiaállományokat.