Nagyböjt
A nagyböjt (latinul Quadragesima, az Érdy-kódexben negyvenlőböjt) a keresztény közösségekben a húsvét előtti negyven napos előkészületi, bűnbánati időszak. Lényege húsvétra, Jézus Krisztus feltámadásának ünnepére való felkészülés a hitben való elmélyülés, a kiengesztelődés és a lemondás révén. A vallásos gyakorlat középpontjában ebben az időszakban a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozatvállalás és a könyörgés áll, kifejezve az ember Isten iránti szeretetét. A nagyböjt lelkületének része az ima és a szegények megsegítése is.[1]
Tartalomjegyzék |
Időtartam [szerkesztés]
A nagyböjt időtartama 40 nap, ami a Szentírásban és a keresztény hagyományban az események jelentőségét aláhúzó szám (Jézus nyilvános működésének megkezdése előtt 40 napot böjtölt a pusztában[2]; 40 napig tartott a vízözön; 40 évig vándorolt a zsidó nép a pusztában; 40 napot töltött és böjtölt Mózes a Sínai-hegyen mielőtt megkapta a Tízparancsolatot [3]; Jónás próféta 40 napos kegyelemidőt hirdetett a bűnös városnak, Ninivének, akik aztán bűnbánatuk jeléül nyilvános böjtöt kezdtek.[4] [1] )
A nagyböjti időszakra eső hat vasárnapot az Egyház nem tekinti böjti napnak (mivel minden vasárnap Krisztus feltámadásának emlékünnepe), ezért a böjti időszak a 7. század óta hamvazószerdával kezdődik a keresztény egyházi naptárban.[1] A nagyböjt utolsó hete a virágvasárnappal kezdődő nagyhét.
A nagyböjt kezdetét megelőző háromhetes időszak a böjtelő, vasárnapjainak neve (húsvéttól számított hozzávetőleges távolságukról): hetvened, hatvanad és ötvened vasárnapja.
A nagyböjti időszakra eső vasárnapok nagyrészt introitus zsoltáruk első soráról kapták latin nevüket:
- Invocavit („Hozzám kiált…”)
- Reminiscere („Emlékezzél…”)
- Oculi („Szemeim…”)
- Laetare („Örvendezz…”)
- Judica („Ítélj meg…”)
- Palmarum („Pálmák…” – virágvasárnap)
Történelem [szerkesztés]
A negyvennapos böjt a 4. századra vált általánossá; a 7. században alakult ki a szerdai kezdőnap. A 11. századig nagyon szigorúan böjtöltek: késő délutánig nem ettek semmit, a böjti napokon pedig nem fogyasztottak húst, tejterméket és tojást. A lila a 13. század óta számít a bűnbánat színének.[1]
A nagyböjti önmegtartóztatás legszigorúbb változata a negyvenelés volt. Ilyenkor a böjtölő csak negyvenszer evett ebben az időszakban – tehát naponta csak egyszer, naplemente után. Szintén elég szigorú az a szokás, ami alapján a nagyböjt péntekjein csak hét szem búzaszemet ettek.[5]
Régen a hittanulók (katekumenok) ekkor készültek fel a keresztség felvételére, ekkor ismerkedtek a hittételekkel, Jézus életével. Húsvét vigíliáján (nagyszombat éjjel) keresztelték meg a katekumenokat, s az ókorban minden évben csak ezen a napon kereszteltek.
Liturgia és szokások [szerkesztés]
A katolikus egyház a régebbi szigorú szabályokon mára enyhített: szigorú böjtöt hamvazószerdára és nagypéntekre ír elő (ekkor a 18 és 60 év közötti hívek a nap folyamán háromszor étkezhetnek, és egyszer lakhatnak jól), valamint ezeken a napokon és a nagyböjt többi péntekjén arra kéri 14 évnél idősebb tagjait, hogy ne fogyasszanak húst.
Az időszak liturgikus színe a bűnbánatot jelképező lila. Sok keresztény közösségben – így a katolikus egyházban – az egész időszakban nem hangzik fel az istentiszteleteken az örömöt kifejező alleluja. A templomokat nem díszíti virág. A katolikus egyházban ennek az időszaknak egy sajátos szertartása a keresztúti ájtatosság, Jézus szenvedéstörténetének megjelenítése.[1]
Jegyzetek [szerkesztés]
- ^ a b c d e Kezdődik a nagyböjt (magyar nyelven). Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, 2012. február 22. (Hozzáférés: 2012. március 21.)
- ↑ „40 nap és éjjel böjtölt” - Máté 4,1-2
- ↑ II. Mózes 34,28
- ↑ http://hun.scripturetext.com/jonah/1.htm Jónás könyve
- ↑ Kezdődik a nagyböjt
További információk [szerkesztés]
Kapcsolódó szócikkek [szerkesztés]
|
|||||||||||
-
A Wikimédia Commons tartalmaz Nagyböjt témájú médiaállományokat.
