Bibliai kánon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kánon szó görög eredetű és „vesszőt”, „vonalzót”, „botot”, „mérővesszőt” jelent. Valószínűleg közös eredetű a héber kaneh szóval, amely „nád”, „sás”, „vessző”, „mérővessző” jelentésű (Ezékiel könyve 40,3 és 42,16). Már az ókori klasszikus irodalomban is használták „norma”, „szabály”, „példa”, „minta” értelemben, és az Újszövetségben is megtaláljuk (Második levél a korintusiaknak 10,13, Levél a galatáknak 6,16 stb.).

A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttesét, gyűjteményét jelenti. Már a 2. századtól fogva találkozunk a keresztény irodalomban olyan kifejezésekkel, mint az egyház kánona, az igazság kánona, a hit kánona. A kifejezést először és egyértelműen Nagy Szent Atanáz püspök alkalmazta a Bibliára Kr. u. 350 körül.

A kanonikus irat a kánonhoz tartozó bibliai iratot jelent. A kanonikus gyűjtemény kifejezés arra utal, hogy a Biblia az Istentől ihletett iratokat teljességükben tartalmazza. A kanonizáció kifejezés azt jelenti, hogy az egyház elismerte az egyes iratok isteni ihletettségét és ezzel a kánonhoz való tartozását. Ha a kanonizáció folyamatáról beszélünk az ó- és újszövetségi egyházban, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték fel vagy ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz.

A kanonizáció folyamata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zsidók és a keresztények egyaránt azt vallják, hogy a Biblia tanítása szerint Isten kiválasztott „szent embereit”, a prófétákat használta fel arra, hogy az emberiségnek szóló üzeneteit tolmácsolják. A keresztények továbbá azt is vallják, hogy a prófétai írások megőrzését és minden néppel, emberrel való megismertetését pedig egyházára bízta. Pál apostol a zsidó nép jelentőségéről szólva az első helyen említi, hogy „Isten rájuk bízta az Ő beszédeit” (Rómaiakhoz írt levél 3,2).

A keresztény felfogás szerint a bibliai iratok által közölt kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával zárult le, bár a kánon csak az azt következő évszázadok során zárult le véglegesen.

A (mind az ószövetségi, mind az újszövetségi) kánon kialakulása az egyházban egy folyamat volt, mely Kr.u. 382-ben zárult le Római Zsinaton, amikor is I. Damasus (366-384) volt a pápa. Ezért ezt a dokumentumot "Decretum Damasi"-nak nevezi az egyháztörténelem. Az egyház hivatalos megnyilatkozásai között találjuk meg ezt a iratot, amelynek gyűjteményes kiadását a keresztény közismeret ún. "Denzinger"-nek nevez, Henrich Denzinger (1819-1883) német jezsuita első szerkesztője nyomán. Tehát az római katolikus egyház első hivatalos dokumentuma a Szentírás teljes hivatalos listájáról a 179-180 számú szócikkekben található 91. oldalon. (Teljes cím a források közt található.)

Az Ószövetség kanonizációja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ószövetség kanonizációja hosszú folyamat végeredménye. A legelső, egységesen sugalmazottnak elfogadott könyvek csoportja a Tóra, azaz a Törvénykönyv (Mózes öt könyve) volt. Ez már a Kr. e. 4. században többé kevésbé kialakult. A prófétai könyvek (Nebi’îm)kánonja valamikor a Kr. e. 2. században véglegesült, bár ezt nem minden zsidó felekezet fogadta el. Így például a szadduceusok kizárólag a Tóra sugalmazottságát vallották. A legvitatottabb azonban a Ketûbîm (azaz Írások) listája volt. A kereszténység kialakulásának idejében erről még nem volt egységes álláspont a zsidók körében. Egyes zsidó csoportok (például az alexandriai diaszpórában élők több olyan könyvet is elismertek sugalmazottnak, amit a judeai farizeus zsidóság nem tekintett annak. Ezek egy része már eleve görögül íródott, ám többségük arámi vagy héber könyvek koiné fordítása volt.

A végleges héber kánon 24 könyvbe sorolja az Ószövetség iratait, szemben a keresztény (protestáns) 39-es felosztással, amely a Septuaginta (az alexandriai görög fordítás) felosztását követi. A különbözőség abból adódik, hogy a héber kánonban Sámuel első és második könyve, valamint A királyok első és második könyve és A krónikák első és második könyve csak egy-egy könyv, a 12 kispróféta is egy könyv, illetve Ezdrás és Nehémiás könyvei is egyetlen könyvet alkotnak.

Az Ószövetség kanonizációjának dokumentumai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A legtöbb ószövetségi könyv említést tesz a már létező egyéb szent iratokról, vagy azok gyűjtéséről; ezeket abszolút tekintélyű, ihletett kinyilatkoztatásnak ismerték el. Például „Még ezek is Salamon példabeszédei, melyeket összeszedegettek Ezékiásnak, a Júda királyának emberei” (Péld 25,1).
  2. Az Ószövetség Kr. e. 250 körül Alexandriában elkészített görög fordítása, a Szeptuaginta tanúsítja, hogy a kánon gyűjteménye akkor már teljes volt.
  3. A Kr. e. 132 körüli Jézus, Sirák fiának könyve című deuterokanonikus irat bevezetése szerint ez idő tájt már nemcsak egységes gyűjteményként voltak ismertek a szent iratok, hanem az Újszövetségből ismert hármas felosztás is megvolt: a törvény, a próféták és az írások.
  4. Az újszövetségi iratok, azon belül különösképpen Jézus bizonyságtétele az „Írásokról”, szintén igen fontos tanúság. Az Kr. u. 1. század első felében a szent iratok egységes gyűjteményként voltak használatban, és a kettes („a törvény és a próféták”) vagy hármas felosztás („a törvény, a próféták és az írások” vagy „zsoltárok”) is érvényben volt. „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem” (Máté evangéliuma 5,17).
  5. Philón, az alexandriai görög műveltségű zsidó filozófus Kr. u. 40 körül szintén úgy beszél a szent iratokról, mint amelyek „a törvény, a próféták, a himnuszok és a többi írás” gyűjteményét foglalják magukba, amelyek „nevelik és tökéletesítik a tudást és a kegyességet”. (De Vita Contemplativa, III. 25.)
  6. Josephus Flavius, zsidó történetíró (kb. Kr. u. 37100) írja: „I. Artaxerxész (Longimanusz, Kr. e. 464424) óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek. Ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakadt a próféták pontosan nyilvántartott láncolata. A gyakorlat mutatja meg, miként közeledünk mi saját írásainkhoz. Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük, sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései…” (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról, Budapest, 1984 – Hahn István fordítása)
  7. Egyes tudósok úgy gondolják, hogy Kr. u. 90 körül Jochanan ben Zakkai rabbi vezetésével zsinatot tartottak Jamniában, amely a zsidó vallás központja lett Jeruzsálem pusztulása után. Általában ehhez a zsinathoz kötik a héber kánon máig érvényben lévő, 24 könyvet tartalmazó katalógusának megállapítását. Más kutatók ezt a feltételezést megalapozatlannak tartják. Szerintük a héber kánon a Kr. e. 4. században rögzítve volt már, és ezen semmit sem változtattak az Kr. u. 1. században a zsidó írástudók körében lefolytatott viták egynémely könyv kanonikusságáról. A palesztinai kánon jelenleg is érvényes sorrendjéről az első dokumentum Melita sárdisi keresztény püspöktől való a Kr. u. 170 körülről, aki a Közel-Keletre utazott azért, hogy pontosan ismerteti az iratok számát és sorrendjét a héber kánonban. Végül a Kr. u. 5. századból való Babilóniai Talmud a mai héber kánon felosztásával és sorrendjével pontosan azonos, teljes katalógust közöl, amelyet az alábbiakban ismertetünk. (Ebben a sorrendben találjuk az iratokat a mai kiadású héber nyelvű bibliákban is.)
A Héber Biblia könyvei
TORAH TÖRVÉNY
Héber Magyar Latin Fordítás
Böresit
Sömot
Vajjiqrá
Bömidbar
Döbarim
Mózes 1. könyve
Mózes 2. könyve
Mózes 3. könyve
Mózes 4. könyve
Mózes 5. könyve
Genezis
Exodus
Leviticus
Numeri
Deuteronomium
Teremtés könyve
Kivonulás könyve
Léviták könyve
Számok könyve
Második törvénykönyv
NÖBIIM PRÓFÉTÁK
Korábbi próféták Józsué
Bírák
Sámuel
Királyok
Későbbi próféták Ézsaiás (Izaiás)
Jeremiás
Ezékiel
A tizenkét, ún. kis próféta
KÖTUBIM ÍRÁSOK
Költői könyvek Zsoltárok
Példabeszédek
Jób
Az öt tekercs
(Megillót- ünnepi tekercsek)
Énekek éneke
Ruth
Jeremiás siralmai
Eszter
A prédikátor könyve
Történelmi könyvek Dániel könyve
Ezsdrás és Nehémiás
Krónikák

Az Újszövetség kanonizációja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újszövetségi iratok néhány évtized alatt keletkeztek, mégis bizonyos időt vett igénybe az újszövetségi kánon kialakulása, mert az egyes iratok általános, az egész Római Birodalomra kiterjedő elterjedése, illetve ismertté válása szükséges volt a kánon lezárulásához. A szent iratok széles körű megismerése istentiszteleti felolvasás által történt A jelenések könyve (1,3) alapján: „Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálás beszédeit”.

Az Újszövetség kanonizációjának dokumentumai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Lukács evangéliuma (1,1–4) tanúsága szerint az evangélium írása idején már számos, Jézus életét és tanításait megörökítő írás volt ismert.
  2. A 2–4. századi egyházatyák, Papiasz Hierapolitész, Szent Polükarposz, Antiochiai Szent Ignác, Szent Jusztinusz , Iréneusz idéznek különböző újszövetségi iratokból „ezt mondja az Úr”, „meg van írva”, „ezt mondja az Írás” formulával. A legkorábbi, legfontosabb tanú pedig a Didaché című irat, amely szintén így idéz.
  3. Az úgynevezett Muratori kánonjegyzék Kr. u. 170 körül keletkezett, latin nyelvű, töredékes irat. 22 újszövetségi iratot sorol fel, és rövid megjegyzéseket tesz az egyes iratokkal kapcsolatos adatokról a kanonikusság szempontjából. Szerzője ismeretlen.
  4. A régi szír és latin fordítások, amelyek a 2. század végén keletkeztek, 22, illetve 23 iratot tartalmaznak az Újszövetség 27 iratából.
  5. Egy népszerű, és az Interneten igen sok példányban olvasható félreértés szerint létezik Kr. u. 206-ból egy Codex Baroccio nevű kánonlista, mely az Újszövetség 27 iratából 26-ot tartalmaz, csak A jelenések könyve hiányzik belőle. A valóságban ilyen irat nincs. A félreértést az okozta, hogy egy késő középkori dokumentum lapszéli jegyzete hivatkozik a Codex Baroccio 206-ra, amit bizonyos bibliakutatók évszámnak hittek. A valóságban ez nem évszámot jelent, hanem a Barocci-gyűjtemény 206. darabját, amely feltehetően a IX. századból való.[forrás?]
  6. Az egyháztörténetíró Eusebius (340 körül) az Újszövetség valamennyi iratát felsorolja, de megemlíti, hogy hat könyvvel kapcsolatban egyesek ellenvetéseket támasztanak.
  7. Nagy Szent Atanáz püspök 367-ben kelt 39. számú húsvéti levelében felsorolja mind a 27 újszövetségi iratot, mint amelyeket kizárólagosan szabad használni az istentiszteleteken és az egyházi életben. Atanáznak ez a levele a keleti egyházban az újszövetségi kánon kialakulásának és lezárulásának dokumentuma.
  8. A nyugati kereszténység a kánont a 386-os Római zsinaton véglegesítette, Damasus római püspök és Hieronymus presbiter vezetésével

Csoportosítás kanonikusság alapján[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A négy fő csoport
Az összes iratot, amelyeket a kanonizáció folyamán megvizsgáltak, négy csoportba oszthatjuk. Az első századok egyházatyáitól valók az alábbi fogalmak és a csoportosítás.
Homologoumena csoport: Azok az iratok tartoznak ide, amelyeket egyhangúlag, azonnal mindenki kanonikusnak fogadott el. (Az elnevezés a homologeo igéből származik, amelynek jelentése: 'egyetérteni'.)
Antilegomena csoport: Az a néhány ó- és újszövetségi irat tartozik ide, amelyeket szintén sokan és azonnal elismertek, egyesek azonban később kétségbe vonták a kanonikusságukat. (Az elnevezés az antilego igéből származik, amelynek jelentése: 'ellentmondani'.) Ezek az ellenvetések, melyekről bebizonyosodott, hogy félreértésen, illetve meg nem értésen alapultak, nem rendítették meg e könyvek kánoni tekintélyét.
A pszeudoepigráf iratok csoportja: Ide tartoznak azok az írások, amelyeket egyöntetűen mindenki elvetett, mint a prófétai, apostoli iratok utánzásával próbálkozó hamisítványokat. (A pseudoepigrafo kifejezés jelentése: 'álírások, hamisítványok'.)
Az apokrif iratok csoportja: Azok a könyvek tartoznak az apokrifek közé, amelyeket általánosan nem fogadtak el kanonikusnak, egyesek vagy egyes zsinatok azonban igen. (Az apokripha görög kifejezés jelentése: 'elrejtett'. Arra utal, hogy ezeket az iratokat nem volt szabad olvasni a zsinagóga, illetve a keresztény gyülekezet istentiszteletein.)
  • Deuterokanonikus könyvek
A 4. században volt egy második kanonizáció, amikor néhány további könyvet is beillesztettek a kánonba. Ezeket az úgynevezett deuterokanonikus, vagyis a „második kánonhoz tartozó” könyveket ma csak a katolikus és az ortodox Biblia tartalmazza, a protestáns Biblia nem. A protestánsok az apokrif iratok közé sorolják őket.

A Biblia általánosan elfogadott könyvei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ó- és Újszövetség ókeresztény négyes csoportosítás szerinti homologoumena könyvei a következők:

Az Ószövetség könyvei
TÖRTÉNELMI KÖNYVEK Mózes 1–5
Józsué
Bírák
Ruth
Sámuel 1–2
Királyok 1–2
Krónikák 1–2
Ezsdrás
Nehémiás
Eszter
ÍRÁSOK Jób
Zsoltárok
Példabeszédek
Prédikátor
Énekek éneke
PRÓFÉTÁK Ésaiás
Jeremiás
Jeremiás siralmai
Ezékiel
Dániel
KIS PRÓFÉTÁK Hóseás
Jóel
Ámosz
Abdiás
Jónás
Mikeás
Náhum
Habakuk
Zófóniás
Haggeus
Zakariás
Malakiás
Az Újszövetség könyvei
EVANGÉLIUMOK Máté
Márk
Lukács
János
ŐSKERESZTÉNY EGYHÁZ
KIALAKULÁSA
Az apostolok cselekedetei
APOSTOLI LEVELEK Rómaiakhoz
Korinthusiakhoz 1–2
Galatákhoz
Efézusiakhoz
Filippiekhez
Kolosséiakhoz
Thesszalonikaiakhoz 1–2
Timóteushoz 1–2
Títuszhoz
Filemonhoz
A zsidókhoz
Jakab
Péter 1–2
János 1–3
Júdás
APOKALIPTIKUS LEVÉL A jelenések könyve

A Biblia egykor vitatott könyvei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókeresztény négyes csoportosítás szerinti antilegomena könyvek a következők:

Az Ószövetség vitatott könyvei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Salamon Énekek éneke könyvének kanonikusságát vonta kétségbe Sammai iskolája az Kr. u. 1. században arra hivatkozva, hogy egyesek érzékinek találják.
  2. Eszter könyve iránt támasztottak kétségeket egyesek arra hivatkozva, hogy nem lelki, Isten neve elő sem fordul benne.
  3. Ezékiel könyvét is megkérdőjelezte Sammai iskolája, mert a mózesi törvénnyel való harmónia hiányát állapította meg, az első tíz fejezetben pedig gnosztikus tendenciát vélt felfedezni.
  4. A példabeszédek könyvével kapcsolatban az észrevétel az volt, hogy nem logikus, ellentmond önmagának.

Az Újszövetség vitatott könyvei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A zsidókhoz írt levelet csak a 4. században fogadták el véglegesen a nyugati egyházban, mivel szerzője kérdéses volt, az apostoli szerzőséget pedig a kanonicitás egyik legfontosabb ismérvének tekintették. A keleti egyházban viszont Pál levelének tekintették kezdettől fogva, és könnyen elfogadták.
  2. Jakab levelét Pál megigazulás-tanával való látszólagos ellentéte miatt kérdőjelezték meg egyesek, tehát a tartalmi hitelesség oldaláról vált kétségessé. Luther Márton például, ahogy a deuterokanonikus könyveket apokrif címszó alatt az Ószövetsség után hozta, a tartalomjegyzékben pedig számozatlanul hagyta, úgy Szent Jakab levelét is az Újszövetség után külön hozta, és a könyv nem kapott sorszámot Luther Újszövetségfordításában. Órigenész, Euszebiosz, Szent Jeromos, Hippói Szent Ágoston és mások rámutattak azonban kiegészítő jellegére Pál leveleinek tanításaihoz képest, és támogatták kanonikusságának elismerését.
  3. Péter második levelének péteri szerzőségét is vitatták azon az alapon, hogy stílusában eltér Péter első levelétől. A különbözőségek mellett azonban – amit a téma mássága indokol – nagyon sok belső hasonlóság is van a két levél között nyelvileg és tartalmilag egyaránt. Ez esetben is az előző pontban felsorolt tekintélyes ókori egyházi tanítók támogatták a levél kanonizálását.
  4. János apostol 2. és 3. levele személyes jellegük miatt nem terjedtek el széles körben a korai időkben, kanonizálásuk egyrészt ezért késett. Másrészt a szerző nem apostolnak, hanem presbiternek, vénnek nevezi magát. Az alábbi érvek támogatták viszont kanonizálásukat: a stílus és a gondolatok hasonlósága az apostol első levelével, valamint Péter apostol hasonló szóhasználata, aki szintén presbiternek nevezi magát (Péter első levele 5,1).
  5. Júdás levele a hitelesség szempontjából vált megkérdőjelezetté, ugyanis az Énokh könyve című apokrif iratból idéz (14–15. vers). Nyilvánvaló lett azonban, hogy csak a maga céljainak megfelelő részletet ragadja ki, olyan jelleggel, ahogy Pál is idéz pogány görög szerzőktől (Az Apostolok cselekedetei 17,28; Első levél a korintusiaknak 15,32; Levél Titusznak 1,12). Egyáltalán nem hitelesíti a művet mint egészet, nem a szent írások idézésénél használt formulával idézi. Egyesek bizonytalannak tartják Énokh könyve Kr. e. 1. századra datálását is, és azt vallják, hogy a könyv későbbi, és Énokh könyve idéz Júdás leveléből, és nem fordítva.
  6. A jelenések könyve a korai egyházatyák írásainak tanúsága szerint a homologoumena, vagyis a mindenki által egyetemesen elfogadott könyvekhez tartozott a 3. század közepéig. Akkor Alexandriai Dionüsziosz alexandriai püspök megkérdőjelezte hitelességét, mert a montanisták eretnek irányzata ennek a könyvnek téves értelmezésére alapozta millenista nézeteit. Nyilvánvalóvá lett azonban, hogy egy ilyen visszaélés miatt nem rekeszthető ki a kánonból A jelenések könyve, amely egyébként a kanonikusság minden kívánalmának megfelel.

A Biblia deuterokanonikus könyvei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A következő könyveket a protestáns kánon nem tartalmazza. A protestánsok apokrif iratoknak tartják őket.

Az Ószövetség deuterokanonikus könyvei
Báruk könyve

Az eredeti latin Vulgatában és így a mai katolikus Bibliában meglévő, de a protestánsok által nem hitelesített, el nem fogadott könyvek

Tóbiás könyve
Judit könyve
A bölcsesség könyve
Jézus, Sirák fia könyve (más címei: Sirák Bölcsessége, Ecclesiasticus)
A Makkabeusok 1. könyve
A Makkabeusok 2. könyve
A Makkabeusok 3. könyve (csak ortodox)
A Makkabeusok 4. könyve (csak ortodox)
Manassé imája (csak az ortodox Bibliában)
2. zsoltár (A zsoltárok könyve)

Apokrif vagy pszeudoepigráf (álfeliratú) iratok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Semelyik jelentősebb mai egyház nem fogadja el őket. Némelyiküket egyes bibliaváltozatok valaha tartalmaztak, illetve egyes mai kisebb keresztény egyházak (például a kopt és az etiópiai) elfogadják. (A kopt egyház Bibliája például tartalmazza az Énokh könyvét (Henoch apokalipszise) és a Pál levele a Laodica-beliekhez című iratot.)

Az Ószövetséghez kapcsolódó iratok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Kr. e. 3. század és Kr. u. 3. század között keletkeztek, bibliai szerzők művének tüntetik fel magukat. Sok közülük álmokat, látomásokat tartalmaz Ezékiel, Dániel és Zakariás stílusában. Jellemző rájuk a messiási királyság dicsőségének érzékletes leírása, úgyszintén élénk fantáziával írnak a teremtésről, angyalokról stb. A katolikus egyházban apokrifeknek nevezik ezt a csoportot, protestáns körökben pedig pszeudoepigráf (hamisított) könyveknek, tágabb értelemben vett apokrifeknek vagy apokaliptikus irodalomnak. A legismertebbek:

Legendás jellegűek Jubileumok könyve
Aristeias levele
Ádám és Éva könyve
Ézsaiás mártíromsága
Apokaliptikus jellegűek Énokh könyve (más címei: Énokh titkainak könyve, Henoch apokalipszise)
A tizenkét pátriárka testamentuma
Mózes mennybemenetele
Báruk szír apokalipszise
Báruk görög apokalipszise
Költői jellegűek Salamon zsoltárai
151.Zsoltár

Az Újszövetséghez kapcsolódó iratok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számuk igen magas: a 9. században Phótiosznak 280-ról volt tudomása. Néhány közülük:

Evangéliumok Barnabás evangéliuma
Egyiptomiak evangéliuma
Fülöp evangéliuma
Nikodémosz evangéliuma
Péter evangéliuma
Tamás evangéliuma
Az apostolok cselekedetei András apostol cselekedetei
János apostol cselekedetei
Mária eltűnése
Máté apostol cselekedetei
Pál apostol cselekedetei
Péter apostol cselekedetei
Tádé apostol cselekedetei
Tamás apostol cselekedetei
Levelek Jézus levele (Mezopotámia királyához)
Pál levele a Laodica-beliekhez
Pál levelei Senecához (a filozófushoz)
Apokalipszisek István apokalipszise
Pál apokalipszise
Péter apokalipszise
Tamás apokalipszise

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Henrich Denzinger - Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Örökmécs Kiadó- Szent István Társulat, 2004., Bátonyterenye-Budapest.
  • Magyar katolikus lexikon
  • Pecsuk Ottó (szerk.): Bibliaismereti kézikönyv, Kálvin Kiadó, 2008
  • A Biblia története, a Biblia keletkezése és hatása, Kálvin János kiadó 2007 Budapest ISBN 978 963 5580804

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]