Izrael

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Izrael Állam
מדינת ישראל [Medinat Yisra'el] (héberül)
دولة اسرائيل [Daulat Iszráíl] (arabul)
Izrael Állam zászlaja
Izrael Állam zászlaja
Izrael Állam címere
Izrael Állam címere
Nemzeti himnusz: Hatikva
LocationIsrael.svg

Fővárosa Jeruzsálem [1]
é. sz. 31° 47′, k. h. 35° 13′
Legnagyobb város Jeruzsálem
Államforma köztársaság
Vezetők
Államfő Reuvén Rivlin
Miniszterelnök Benjámín Netanjáhú
Hivatalos nyelv héber, arab
Beszélt nyelvek angol
függetlenség Az angol Népszövetségtől
kikiáltása 1948. május 14.
Népesség
Népszámlálás szerint 8 180 800 fő (2014)
Rangsorban 96
Becsült 8 169 700 fő (2014. március)
Rangsorban 96
Népsűrűség 302 fő/km²
GDP 2008 (forrás: IMF)
Összes 201 761 millió USD (43)
Egy főre jutó 28 365 USD (30)
Földrajzi adatok
Terület 20 770 km²
Rangsorban 153
Víz 2%
Időzóna ISD (UTC+2)
IDT (UTC+3)
Egyéb adatok
Pénznem Izraeli új sékel (NIS)
Nemzetközi gépkocsijel IL
Hívószám 972
Internet TLD .il
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Izrael témájú médiaállományokat.

térkép szerkesztése

Izrael (héberül ישראל [Jiszráél], arabul إسرائيل [Iszráíl]), hivatalos nevén Izrael Állam) a Közel-Keleten, a Földközi-tenger keleti partján fekvő ország.

Az izraeli államot 1948. május 14-én alapították meg. Az ország a történelmi Júdea és Izrael, ókori zsidó királyságok területén helyezkedik el. Lakóinak nagy része izraelita vallású zsidó, akik a szétszóratás 1850 éve után többnyire a második világháború és az európai holokauszt után vándoroltak vissza a térségbe. A lakosság további jelentős részét arabok alkotják, akik az ókori zsidó államiság megszűnése után települtek be tömegesen a 7. században. A szomszédos államok és Izrael között a 48-as újjáalapítás óta szinte folyamatos a harc.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Izrael domborzati térképe

Domborzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Izrael a Földközi-tenger keleti partján fekszik. Északon Libanonnal, keleten Jordániával, Szíriával, délnyugaton Egyiptommal határos. Délen Eilat kikötőjénél az Akabai-öbölnél keskeny kijárata van a Vörös-tengerhez.

Az ország túlnyomó része krétakori üledékes kőzetekből – mészkőből és márgából – felépült, törésekkel feldarabolt 800-1000 méter magas röghegység.

Legmagasabb része északon Galilea (Har Meron, 1208 m), amelynek keleti felét kiterjedt bazalttakarók fedik. Galileát a fiatal üledékekkel feltöltött Jizreel-síkság választja el a Szamária rögvidékétől, amelyhez délen Júdea csatlakozik.

Az ország déli részét a Negev-sivatag területén idős gránitból és homokkőből álló, enyhén gyűrt és bércekre töredezett hegyvidék foglalja el. A völgyekben a krétakori kőzetek alól triász-kori gipsz és különös sziklaalakzatokban gazdag núbiai homokkő bukkan elő.

A Jordán folyó
A Holt-tenger egy része a környező sivatag képével Maszadáról nézve

A Negev északi peremének kisebb medencéit lösz borítja, máshol kő- és kavicssivatagok, helyenként homoksivatagok alakultak ki.

Izrael hegyvidékei nyugaton lankásan ereszkednek le a Földközi-tenger homokdűnékkel szegélyezett 10–25 km széles parti síkságára, amelyet csak egy helyen szakít meg a Karmel sasbérce. Itt él a lakosság zöme.

Keleten a röghegységek éles törésvonal mentén meredeken hanyatlanak az országhatáron húzódó Akabai-öböl felé futó szerkezeti árokba, amelynek tengelyében a Jordán folyik.

A Jordán-árok részei:

A Holt-tenger partján található Földünk legmélyebb szárazföldi pontja. A víz tükre kb. 420 m-rel, a tófenék 795 m-rel van a tenger szintje alatt.

Az ország déli részén a Negev-sivatag terül el, amely főleg kréta és eocén kori mészkőből és homokkőből áll.

Az ország belső területeit kelet felé a Palesztinai rögvidék foglalja el, amely észak-déli irányban három részre tagolható: Galilea, Szamária és Júdea.

Legmagasabb pont: Har Meron, 1208 m.

Izrael az űrből nézve

Vízrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Izrael fő folyója a Jordán, amely 251 km hosszú, átfolyik a Tiberias-tavon (másként: Genezáreti-tó) és a Holt-tengerbe torkollik. A Golán-fennsík bazaltláva területei körülölelik a Tiberias-tavat. A belső felföldről a tenger, illetve a Jordán felé tartó rövid patakok zöme időszakos.

Éghajlata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Galileai-tenger és Tiberias látképe

Éghajlata mérsékelt mediterrán. Télen esik némi eső, de a hosszú meleg évszak tavasszal, áprilisban kezdődik és októberig tart.

A tengerparti sáv fagymentes, a középhőmérséklet januárban 12-13 °C, júliusban 25-28 °C. A hegyvidék hűvösebb, a Jordán-árok és a Negev nyara viszont igen forró (júliusi középhőmérséklet 30 °C feletti).

Az évi csapadékmennyiség északon – Galileában – 600–800 mm, a Negevben és a Jordán-árok déli felében viszont a 200 mm-t sem éri el.

Élővilág, természetvédelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Kategória:Izrael élővilága

Nemzeti parkjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az izraeli természetvédelmi hivatal 41 nemzeti parkot és 13 természetvédelmi területet kezel.[2]

Természeti világörökségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az UNESCO nem tart számon izraeli tájat a természeti világörökségek között.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A történelmi Izrael[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Merenptah-sztélé, a legkorábbi említési forrás Izraelről

A zsidók őseinek megjelenése Izrael területén a Biblia elbeszélése alapján az i. e. 2. évezred első felére tehető. A történet szerint Ábrahám ősatya családjával és félnomád törzsek egy csoportjával kijött a mezopotámiai Háránból, és hazát keresett azon a földön, amelyet Istene mutatott neki a következőképp: „És mondá az Örökkévaló Ábrámnak: Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából azon országba, melyet én neked mutatok. És teszlek téged nagy néppé és megáldalak, s naggyá teszem nevedet; és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat és megátkozom a téged átkozókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.”[3]
Ezek a nomád vándorok azonban nem hagytak maguk után vándorlásaikról kézzelfogható nyomot, bár a bibliai elbeszélés szerint jelentős települést hoztak létre a Kánaán hegyeiben, amely összekötő kapocsként, kereskedelmi központként működött a környéken élő népek között.

A korábbi Kánaán földjére a i. e. 13. században áramlottak be a zsidó törzsek. A 12 törzs összevonásával a i. e. 11. században alakult ki az egységes zsidó állam. Salamon halála után a fia, Roboám király vezetésével elégedetlen északi törzsek I. Jeroboám vezetésével elszakadtak, s így két állam jött létre: északon az Izraeli Királyság (fővárosa: Szamária), délen a Júdai Királyság (fővárosa: Jeruzsálem). Az Izraeli Királyságot i. e. 722-ben megsemmisítették az asszírok, lakóit deportálták, Júda pedig az adófizetőjükké vált. i. e. 587-ben a babiloniak foglalták el Júdát, s lakói nagy részét elhurcolták (babiloni fogság). Miután a perzsák legyőzték Babilóniát, visszatelepítették a zsidókat hazájukba, akik főpapjuk vezetésével korlátozott önkormányzatot élveztek. Nagy Sándor birodalmából először a Ptolemaioszok, majd a Szeleukidák szír-görög birodalmához kerültek.

Kezdetben a Szeleukida Birodalmon belül autonóm társadalmat alkottak, szabad vallásgyakorlással. Később a hellenizmus terjesztésével párhuzamosan egyre inkább üldözték a zsidó vallást. A Szeleukidák ellen Júdás Makkabeus vezetésével felkelés indult (i. e. 167-142), és a maroknyi zsidó csapat győzelmet aratott a szír-görög megszállók felett. (Innen ered a Chánuká, a fények ünnepe). A Makkabeusok uralma alatt a zsidók független királyságban éltek.

Palesztina[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A függetlenségnek a Római Birodalom terjeszkedése vetett véget: Pompeius i. e. 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet. A terület római klienskirályság lett, i. sz. 6-ban pedig római provincia. A római fennhatóság első száz éve alatt viszonylagos vallásszabadságot élvezett Izrael népe, de a függetlenségi törekvések és a 66-ban kitört zsidó felkelés miatt Nero háborút indított Titus Flavius Vespasianus vezetésével. Bár Nerót közben eltávolították a trónról, a birodalom végül a felkelést leverte és egész Izraelt leromboltatta (70. Áb hó 9-én, innen származik a zsidó böjtnap, a tisó-beáv), a tartományt pedig végleg beolvasztották a Római Birodalomba. 135-140 között Bar Kohba vezetésével egy újabb szabadságharcra került sor. Ezt Hadrianus császár leverte. A zsidó népet száműzték a birodalom távoli részeibe, legnagyobb részük Európába és Ázsiába menekült (ez a zsidó diaszpóra). A menekültek jelentős része asszimilálódott a különböző kultúrákba, de sokan megőrizték a zsidó vallási hagyományokat, felvállalva a gyakori üldöztetéseket és szegregációt az ősi kultúra megőrzésének érdekében. A rómaiak bosszúból a terület nevét is megváltoztatták: a Júdea nevet eltörölték, helyette Palesztinának nevezték a tartományt (a filiszteusokról). Izrael állam 1948-as megalapítása előtt palesztinnak nevezték az összes, ezen a területen élő népet, beleértve az arabokat, zsidókat, egyéb helyi népeket.

Azon a területen, amit különböző nézőpontból, de ugyanarra a vidékre vonatkoztatva Izraelnek, Palesztinának, Szentföldnek nevezünk, folyamatos a zsidóság jelenléte. Legkisebb arányban a lakosság között valószínűleg akkortájt voltak, amikor a muszlimok elfoglalták a vidéket. Ez 636-ban történt. A terület ezután különböző muszlim dinasztiák birtokában volt, illetve egy részén a keresztesek Jeruzsálemi Királysága állt fenn 1099 után több mint egy évszázadig. A törökök 1516-ban foglalták el, az Oszmán Birodalom (a későbbi Törökország) része volt az első világháború végéig. A török uralom végén a vidéki népesség túlnyomórészt mohamedán arab, viszont a legnagyobb város, Jeruzsálem lakossága többségében zsidó volt.

Cionista mozgalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egykori Izrael földjén is kisebbségben maradt a zsidóság. A több száz éve tartó, változó intenzitású üldöztetések kényszercselekvésekre kényszerítik a zsidókat. Ezekben az időkben még az asszimilálódásban látták a megkülönböztetések elkerülésének leghatékonyabb módját, de a szegregálódás (társadalmi elkülönülés) elkerülhetetlen maradt. A 19. században főként Palesztinában, Európában és Oroszországban újraéledő „túltengő” nacionalizmus és az egymást érő pogromok hatására – a század közepétől – kialakul a cionizmus eszméje. A mozgalom célja a történelmi, ókori zsidó állam helyén újból létrejövő, zsidók által vezetett önálló állam megalapítása, valamint a diaszpórában élő zsidóság érdekeinek egységes képviselete. Értelmezése ma is sokrétű, de egyik ismertté váló (nem első) hirdetője Herzl Tivadar lett. 1895-ben a budapesti, német ajkú zsidó családból származó Herzl megfogalmazta a Judenstaat (magyar fordításban A Zsidó-Állam) című tanulmány első vázlatát.[4] A tanulmány eljutott a szétszórtan élő összes zsidó közösséghez, ahol széles körű vitákat indukált. Ezek megvitatására – Herzl szervezése révén – 1897-ben összehívták az Első Cionista Világkongresszust, melynek helyszíne a svájci Bázel lett. „Babilon folyóvizeinél ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk. Bázel folyójánál leültünk és elhatároztuk, hogy többé nem sírunk.”[5]

Kezdetben az asszimilálódott, a neológ és a liberális zsidó közvélemény határozottan elutasította a kongresszus céljait, ugyanakkor az akkor még hadban álló Brit Birodalom Külügyminisztériuma egy nem hivatalos nyilatkozatban (az 1917-es Balfour-nyilatkozat) támogatását fejezte ki egy „nemzeti haza” létrehozásáról Palesztinában.

Alija[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Palesztin brit-mandátum terület az 1920. április 19–26. között lezajlott sanremói konferencián
Az 1947-es ENSZ rendezési terv Palesztina felosztásáról. (sárga=arab terület, narancssárga=izraeli állam, Jeruzsálem ENSZ-igazgatás alatt)

A betelepülő zsidóság több hullámban (alija) érkezett a szinte teljesen arabok lakta Palesztina területére. Az alija más néven hazatérési program. A zsidó szervezők (később hatóság) által előre megtervezett letelepedési utasításokat betartva (kibuc-mozgalom) alakult ki a későbbi Izrael mai település-rendszere (a terület addig kb. 10%-ban volt csak lakott). A török hatóságoktól és az arab birtokosoktól megváltott, addig javarészt megművelhetetlen területeket azonban egyre gyakrabban érték arab fegyveres rajtaütések. Az újabb és újabb arab támadások miatt 1921-ben megalakult a Hagana (magyarul Védelem), a bevándorlók alapította fegyveres szervezet, melynek legfőbb feladata a telepek védelme lett. A Hagana defenzív berendezkedése számos tagjának nem tetszett, így a belső ellentétek eredményeképpen 1931-ben a kilépett tagok megalakították a milicista Irgunt (Hagana Bet, vagyis Hagana B). Mind az Irgunt, mind az Irgunból kivált még radikálisabb Lehit (későbbi nevén: Stern-csoport) a rendszeres, főleg brit katonák ellen elkövetett merényleteik miatt mind a britek, mind a mérsékeltebb izraeli szervezetek (köztük a Hagana is) terroristaszervezetnek tekintették.

A többségi arab lakosság nyomására 1939-ben a brit kormány nyilatkozatban korlátozta a bevándorlási lehetőségeket, a következő öt évre összesen 75 000 ember kaphatott csak letelepedési engedélyt, korlátozták a földvásárlási lehetőségeket, és kilátásba helyezték egy izraeli–arab közös kormányzású független állam létrehozását Brit–Palesztinában 10 éven belül. Ez az intézkedés tovább mélyítette az arab–izraeli konfliktust. A két nép közötti és a britekkel szembeni feszültség csúcspontja az 1946. július 22-én a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen elkövetett 91 halálos áldozatot követelő robbantás volt, nagyban hozzájárult az ENSZ 1947-es közgyűlésére kidolgozott és beterjesztett Palesztin rendezési terv elfogadásához. Ez alapján egy arab és egy izraeli állam jött volna létre, míg Jeruzsálem a konfliktusok elkerülése végett ENSZ igazgatás alá került volna. Bár a közgyűlés 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta (köztük a későbbi miniszterelnök Dávid Ben-Gúrión is Izrael nevében), azóta sem valósult meg, mivel a nemmel szavazó Arab Liga államai az eredmény ellenére sem voltak hajlandóak elfogadni a döntést. Az 1946 közepétől szinte folyamatos utcai zavargások és erőszakos cselekmények ezután fegyveres összecsapásokba torkoltak. A britek igyekeztek kordában tartani az eszkalálódó eseményeket (mindkét felet próbálták lefegyverezni), de csak részleges sikereket értek el. Az 1947 őszére kidolgozott kiürítési tervekhez tartották magukat, amely szerint 1948. május 15-én kell az utolsó katonának elhagynia az akkor már hivatalos Izrael állam földjét. Még az ezt megelőző nap, a brit katonák többségének hajóra szállásával, május 14-én Dávid Ben-Gúrión kikiáltotta a szabad és független Ciont, azaz Izrael államát, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, kitört az első arab–izraeli háború. A konfliktus így kiszélesedett, pedig korábban csak a Palesztinában élő zsidók és arabok vitája volt.

Izrael állam[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A harcok után egy évvel tűzszünetet hirdettek, és megállapodtak egy ideiglenes határban, az úgynevezett zöld vonalban. Jordánia elfoglalta Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet, a gázai övezet pedig egyiptomi ellenőrzés alá került. Izrael 1949. május 11-én lett az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja. A háború alatt az ENSZ becslése szerint 711 000 arab, a korábbi arab lakosság 80%-a hagyta el Izraelt. A palesztin menekültek sorsa manapság az egyik fő ütközőpont az izraeli-palesztin konfliktusban.

Az új állam első éveiben a Dávid Ben-Gúrión miniszterelnök vezette Munkáspárt volt az izraeli politika fő ereje. Ezekben az években tömegesen vándoroltak be a holokauszt túlélői és az arab országokból kiüldözött zsidók. 1948 és 1958 között Izrael lakossága 800 000-ről 2 000 000-ra nőtt. Az érkezők többségének nem volt vagyona és átmeneti táborokban laktak. 1952-ben több mint 200 000-en éltek ilyen táborban. A válság megoldására Ben-Gurion jóvátételi egyezményt írt alá Nyugat-Németországgal, ami a zsidók körében tömeges tiltakozást váltott ki, Izrael eszméjét összeférhetetlennek tartották azzal, hogy üzleteljen Németországgal.

Az 1950-es években Izrael gyakori palesztin támadásoknak volt kitéve, különösen az Egyiptom megszállta gázai övezet felől. 1956-ban Izrael titkos szövetséget kötött az Egyesült Királysággal és Franciaországgal az Egyiptom által államosított Szuezi-csatorna visszafoglalására. Bár az izraeli erők elfoglalták a Sínai-félszigetet, meghátrálásra kényszerültek az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió nyomására. Ugyanakkor ezek az államok garantálták a szabad izraeli hajózást a Vörös-tengeren és a Szuezi-csatornán.

1961-ben az izraeli titkosszolgálat, a Mosszad fogságba ejtette Adolf Eichmannt, a "végső megoldás" végrehajtóját, több millió zsidó legyilkolásáért felelős egykori nácit, aki Argentínában rejtőzött, és Izrael állam bíróság elé állította őt. Kötél általi halálra ítélték, és az ítéletet 1962. május 31-én végre is hajtották, majd Eichmann hamvait a Földközi-tengerbe szórták.[6] Azóta izraeli bíróság senkit sem ítélt halálra.

Azok szerint az arabok szerint, akik elvetették a Palesztina megosztására vonatkozó 1947. évi ENSZ tervet, az izraeli állam törvénytelen, az egyiptomi és a szír hadsereg kísérletet tett Palesztina felszabadítására, bosszút állt Izrael megalapítása miatt. 1967-ben Egyiptom, Szíria és Jordánia sok katonával lezárta az izraeli határt, kiutasította az ENSZ békefenntartókat és Izraelt blokád alá vette a Vörös-tengeren. Izrael ezeket az akciókat casus bellinek (háborút indokló eseménynek) tekintette és megelőző támadást indított. Ez a hatnapos háború. Izrael döntő győzelmet aratott, megszállta Ciszjordániát, Gázát, a Sínai-félszigetet és a Golán-fennsíkot. Az 1949-es zöld vonal közigazgatási határ maradt Izrael és a megszállt területek között. Jeruzsálem határait viszont kibővítették, betagolták a városba Kelet-Jeruzsálemet. Az 1980-as Jeruzsálem-törvény ismét átszabta a városhatárt és felélesztette a nemzetközi vitát Jeruzsálem státusáról.

Az arab államok kudarca 1967-ben magával hozta nem állami arab szereplők belépését a konfliktusba. Közülük a legfontosabb a Palesztin Felszabadítási Szervezet volt, amely szerint "a fegyveres harc az egyetlen út a haza felszabadítására." A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején palesztin csoportok izraeli célpontokat támadtak szerte a világban. Ezek közé tartozott az izraeli sportolók lemészárlása az 1972-es nyári olimpián. Az izraeli válasz az Isten haragja művelet volt, amelynek keretében felkutatták és megölték a müncheni mészárlás tetteseit. 1973. október 6-án, a zsidó naptár legszentebb ünnepén, Jóm kippur napján az egyiptomi és a szír hadsereg általános támadást indított Izrael ellen. A háború október 26-án ért véget. Izrael sikeresen visszaverte az ellenségeit, de maga is nagy veszteséget szenvedett. A belső vizsgálat kizárta a kormányzat felelősségét a háborúban, de a közharag mégis lemondásra kényszerítette Golda Meir miniszterelnököt.

Az 1977-es Knesszet-választás jelentős fordulópont Izrael politikai történetében. Menáhém Begín Likud pártja legyőzte a munkáspártot. Egy évvel később Anvar Szadat egyiptomi elnök Izraelbe látogatott, beszédet mondott a Knesszetben. Ez volt az első eset, hogy Izrael létét egy arab ország államfője elismerte. Két évvel később Szadat és Menachem Begin aláírta a Camp David-i nyilatkozatot és az izraeli-egyiptomi békeszerződést. Izrael kivonult a Sinai-félszigetről és hozzájárult, hogy megbeszélések kezdődjenek a zöld-vonalon túl élő palesztinok autonómiájáról. Az utóbbira sohasem került sor. Begin kormánya bátorította az izraelieket, hogy telepedjenek le Ciszjordániában. Sok település létesült, amelyek a palesztinok közé ékelődtek ebben a térségben.

1982-ben Izrael beavatkozott a libanoni polgárháborúba, hogy elpusztítsa a Palesztinai Felszabadítási Szervezet bázisait, ahonnan az rakétákkal lőtte Észak-Izraelt. Ebből a lépésből lett az első libanoni háború. 1986-ban Izrael kivonult Libanonból, de 2000-ig fenntartott határai mentén egy ütköző övezetet. A palesztinok izraeli uralom elleni lázadása, az első intifáda 1987-ben robbant ki, az erőszak hullámát hozta a megszállt területeken. A következő hat év során több mint ezer embert gyilkoltak meg. Közülük sokan a palesztinok belső leszámolásainak áldozatai. Az 1991-es öbölháború idején a PFSZ és sok palesztin Szaddám Huszein támogatója volt, örült Irak Izrael elleni rakétatámadásainak.

1992-ben Jichák Rabin lett Izrael miniszterelnöke. Választási kampányában Izrael szomszédaival kötött kompromisszumokat ígért. A következő évben izraeli részről Simón Peresz, palesztin részről Jasszer Arafat aláírta az oslói jegyzőkönyvet, amely előirányozta Ciszjordánia és a Gázai övezet részére egy önkormányzó Palesztin Hatóság felállítását. A nyilatkozat tartalmazta Izrael elismerését és a terrorizmus végét. 1994-ben írták alá az izraeli-jordániai békeszerződést, ezzel Jordánia lett a második arab állam, amely felvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel.

Az arab közvéleményre hatott a Pátriárkák barlangjában történt mészárlás, újabb települések létesítése, útzárak felállítása és a romló gazdasági helyzet. Az oslói nyilatkozat izraeli közvélemény általi támogatását elolvasztották a folytatódó palesztin öngyilkos merényletek. 1995 novemberében Jichak Rabint megölte egy szélsőjobboldali zsidó, mert károsnak tartotta a békefolyamatot. Ez a merénylet sokkolta az országot.

Az 1990-es évek végén Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök kivonult Hebronból és aláírt egy memorandumot, amely nagyobb jogkört biztosított a Palesztin Hatóságnak.

Fal az államhatáron Ciszjordánia és Izrael között

Ehúd Bárák 1999-ben megválasztott miniszterelnök visszavonta az izraeli csapatokat Dél-Libanonból, és megbeszéléseket folytatott Jasszer Arafattal, a Palesztin Hatóság elnökével és Bill Clinton amerikai elnökkel 2000 júliusában, Camp Davidben. A tárgyalások során Barak ismertette a palesztin állam megteremtésére vonatkozó tervét, de Jasszer Arafat elvetette azt. A tárgyalások összeomlása után a palesztinok megindították a második intifádát.

A 2001. évi rendkívüli választásokon Aríél Sárón lett az új miniszterelnök. Hivatali idejében kivonult a Gázai-övezetből és kerítést építtetett Ciszjordánia körül. 2006-ban beteg lett, kómába esett. Hivatalát Ehud Olmert vette át.

2006. július 12-én a Hezbollah rakéta- és aknavető támadásokat indított az izraeli katonai állások és határmenti telepek ellen. Harcosai egy csoportja behatolt izraeli területre és fogságba ejtett két katonát. Válaszként az izraeli légierő csapást mért libanoni célpontokra (utakra és hidakra, valamint Bejrút repülőterére). 40 polgári áldozata volt ennek a légitámadásnak. Erre a Hezbollah lőni kezdte Izrael északi határa mentén a lakott településeket. Végül öthetes háború tört ki, Izraelben második libanoni háború néven emlegetik. A háború után lemondott az izraeli vezérkari főnök, Dan Halutz. 2007. november 27-én Ehud Olmert izraeli miniszterelnök és Mahmúd Abbász palesztin elnök megállapodott, hogy tárgyalásokat kezdenek minden vitás kérdésről és 2008 végéig valamiféle megállapodásra jutnak.

Lásd még: Izrael állam történelmének vitatott kérdései
Searchtool right.svg Lásd még: Kategória:Izrael háborúi

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A parlament ülésterme
A legfelsőbb bíróság épülete, Jeruzsálem
A védelmi minisztérium épülete, Tel Aviv

Alkotmány, államforma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Államforma: parlamentáris köztársaság.

Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Politikai élet és pártok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közigazgatási felosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Israel districts numbered.svg

Izrael állam hat körzete és tizenhat alkörzete:
1 – Északi körzet

Szafed, Kinneret, Jiszrael-völgy, Akko, Golán-fennsík

2 – Haifai körzet

Haifa, Hadera

3 – Központi körzet

Rison LeZion, Saron-síkság, Petah Tikva, Ramla, Rehovó

4 – Tel-Avivi körzet

Tel-avivi alkörzet

5 – Jeruzsálemi körzet

Jeruzsálemi alkörzet

6 – Déli körzet

Askelon, Beér-Seva

Egyéb területek:
A – Golán-fennsík, szír terület 1967 óta izraeli megszállás alatt
B – Ciszjordánia, palesztin terület, részben Izrael által megszállva
C – Gázai övezet, palesztin terület, 1967–2005 között izraeli megszállás alatt

Védelmi rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Nagy Zsinagóga Jeruzsálemben
Konzervatív haredi zsidók

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legnépesebb települések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Etnikai, nyelvi, vallási megoszlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Zsidó vallás

[7][8][9]

etnikai megoszlás:

hivatalos nyelvek:

további gyakran használt nyelvek:

vallási megoszlás:

Szociális rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gazdasága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tel-avivi Diamond Exchange District Izrael gyémántiparának a központja
Az Azrieli Center Tel-Avivban a dinamikus izraeli gazdaság jelképe
Haifa kikötőjének egy része

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gazdasága: ipari ország.

Gazdasági ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mezőgazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mezőgazdasága fejlett, a termőföld és az öntözővíz hiánya miatt igen belterjes. A főként kivitelre termesztett jaffa-narancs, grapefruit, banán, egzotikus déligyümülcsök, primőráruk mellett kiemelhető az iparszerű baromfitenyésztés, illetve a világon a legmagasabb tejhozamot adó tehenészet.

A mezőgazdaságban egyre jobban visszaszorulnak a kibucok, noha az állam alapításakor még nagy szerepük volt. Az olivabogyó termelése is nagytételben folyik.

Ipar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Izrael ásványkincsekben szegény ország. Foszfátot, kálisót, kősót és magnézium-bromidot termelnek ki területén. Nagy mennyiségű import nyersanyagra, energiahordozókra szorul.

Legfontosabb iparágai:

  • fémfeldolgozás
  • repülőgépgyártás
  • katonai felszerelés gyártás
  • elektronikus berendezés gyártás
  • textilipar
  • élelmiszeripar

Világhírű a gyémántcsiszolás.

Kereskedelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az országra jellemző egyéb ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fontos bevételi forrás még a turizmus.

Közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Háromnyelvű útjelző tábla (héber, arab, angol)
  • Közutak hossza: 15 965 km
  • Vasútvonalak hossza: 647 km
  • Repülőterek száma: 28
  • Kikötők száma: 6

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Kategória:Izrael kultúrája
Zsidók imádkoznak a siratófalnál Jóm kippur idején
Bahai Teraszok Haifánál. Kármel-hegyi szentély

Oktatási rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kulturális intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kulturális világörökség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szentföld, különösképpen Jeruzsálem városa a keresztények számára mindenképp a világ kulturális örökségének része. De a zsidó vallás és az iszlám hívei számára is igen jelentős hely. Nem Izrael, hanem Jordánia javaslatára vették fel az UNESCO által vezetett kulturális világörökségek listájára Jeruzsálem óvárosát és Jeruzsálem falait 1981-ben. A város már akkor sem állt Jordánia igazgatása alatt, azóta hivatalosan is lemondott róla.

Izrael kezdeményezésére lett a világörökség része:

Tudomány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hagyományok, néprajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gasztronómia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Turizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eilat tengerpartjának északi része

Oltások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Javasolt oltások Izraelbe utazóknak:

Látnivalók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sport[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ramat Gan stadion, Tel-Aviv

Olimpia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az országnak, eddig egy aranyérme van a játékokról. A legeredményesebb sportág a vitorlázás. * bővebben: Izrael az olimpiai játékokon

Labdarúgás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Izraeli labdarúgó-válogatott eddigi legnagyobb eredménye az 1964-es Ázsia kupán elért aranyérem.

Ünnepek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Nemzeti ünnep - függetlenség napja 1948 a zsidó naptár szerint ünneplik, minden év Ijjár hó 5-én. A függetlenség kikiáltása 1948. május 14-én (Gergely naptár) 5708. év Ijjár hó 5-én (zsidó naptár) történt. Így az ünnep napja évente mozgó dátum a Gergely naptárhoz képest.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az ún. Jeruzsálem-törvény kimondja, hogy „az egy és oszthatatlan Jeruzsálem Izrael fővárosa”, a város az országos kormányzat székhelye, az elnöki rezidencia is a városban van, a legtöbb kormányhivatal, az izraeli Legfelsőbb Bíróság és a Kneszet, az izraeli parlament háza. Az ENSZ és a legtöbb ország nem ismeri el a Jeruzsálem-törvényt: követségeik más városokban, Tel-Avivban, Ramat Ganban és Hercliján működnek. (CIA Factbookot és Izrael térképét) A Palesztin Hatóság Kelet-Jeruzsálemet tekinti a jövőbeli Palesztin Állam leendő fővárosának, így a város végleges státusa további tárgyalások függvénye Izrael és a Palesztin Hatóság között. (Negotiating Jerusalem, University of Maryland).
  2. http://en.wikipedia.org/wiki/Nature_and_Parks_Authority_(Israel). A hivatal honlapja (http://www.parks.org.il/ParksENG/index_search_tree.php3?NewNameMade=0&InitialEntry=1&from=116) a cikk írásának idején "under construction"
  3. Teljes kétnyelvű (héber-magyar) Biblia 2 kötetben – I. Mózes első könyve 12,1-3 (Makkabi Kiadói Kft., Budapest, 1994)
  4. Lásd a Külső hivatkozás linkjét.
  5. Israel Zangwill angol írótól
  6. Benjamin Blech. The Complete Idiot's Guide to Jewish History and Culture (angol nyelven). New York: Alpha Books, 267-268. o (1999) 
  7. http://www.bbc.co.uk/news/world/middle_east/
  8. http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Peace/golan1.html
  9. http://www.care.org/careswork/countryprofiles/105.asp

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Izrael témájú médiaállományokat.

Bibliográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]