Héber írás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Héber ábécé
Heber iras - minta.png
Típus mássalhangzó-írás
Nyelvek héber, jiddis, ladino, judeo-arab és mások
Időszak Kr. e. 300-tól napjainkig
Felmenő írásrendszerek ókánaánita ábécé
   föníciai ábécé
    arámi írás
Unicode-tartomány U+0590-től U+05FF-ig, U+FB1D-től U+FB40-ig
ISO 15924 Hebr

A héber írás eredeti formájában egy 22 betűt (vagy karaktert) tartalmazó, úgynevezett „abdzsad” (abjad), azaz tisztán mássalhangzóírás, amelyet az ókortól kezdve napjainkig a héber nyelv írására használnak. Ugyanezt az írást használták és használják ma is, esetleges kisebb módosításokkal a zsidó diaszpóra számos más nyelvének – például a német jiddis, a spanyol ladino vagy a judeo-arab nyelvek – leírására is. A bibliai szövegek lejegyzése során kialakult úgynevezett pontozási rendszer eredetileg nem volt része az írásnak.

Az írástípusok tekintetében szokás föníciai, arámi, szamaritánus, héber stb. írásokat külön tárgyalni, ezek azonban csak a betűformában mutatnak eltérést, mind ugyanannak az írásnak a változatai. Éppen ezért a betűk sorrendje, elnevezéseik, fonetikai értékük és használatuk módja is megegyezik[1]

A héber nyelvhez használt írástípusok a történelem során jelentősen változtak, így beszélhetünk óhéber, kvadrát, rási és modern kurzív típusú írásokról. (Ezek a legjellegzetesebb csoportokat jelentik.) A jelen cikkben szereplő típus a kvadrát. Az ókori Izraelben eredetileg használt óhéber és a mai kvadrát semmiben sem hasonlít egymásra, utóbbi az arámból fejlődött ki.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kvadrát az i. e. 3. század során alakult ki az arámiból, amit a nyelv írására az i. e. 6. sz. óta használtak. Ezt megelőzően a hébert az óhéber írással írták, mely az i. e. 10 században jött létre a föníciai ábécé nyomán.

A héber írás történetében a legnagyobb fordulatot a babiloni fogság idézte elő, amikor i. e. 598 és 596 között II. Nabú-kudurri-uszur erőszakkal Babilonba telepítette a zsidóság nagy részét. Mintegy fél évszázad múltán Kürosz perzsa uralkodó megengedte a hazaköltözésüket. Ebben az időszakban vették át a zsidók az arámi ábécének akkorra már az egész Közel-Keleten elterjedt és kedvelt betűit. Az i. e. 6. századtól kezdve a gömbölyded, hajlékony vonalvezetésű arámi betűkkel írták a héber szövegeket, egyelőre nem változtatva azok formáján. Mintegy 200 év alatt alakították ki sajátos, máig megőrzött betűtípusukat, a kvadrátot, a tulajdonképpeni héber írást, melyben az egyes betűk egy-egy négyzetet töltenek ki. A kvadrát szolgált alapul a szép héber nyomdabetűk, valamint a modern héber írás spanyol (széfárd), lengyel-német (askenázi), levantei és marokkói változatának kialakulásához is.

A héber írás elemei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A héber írás több, egymásra épülő, de nem egyszerre kialakult elemből (jelcsoportból) áll. Mivel a héber írást az ókortól napjainkig különféle jellegű szövegek lejegyzésére használták / használják, érdemes azzal is tisztában lenni, hogy az egyes íráselemek a szövegcsoportokban nem egyformán fordulnak elő.[2] A táblázat mutatja az egyes íráselemek jelenlétét a főbb szövegtípusokban.

Az írás elemei Főbb szövegtípusok
ókori pontozatlan • héber karakterekkel írt sémi (pl. arám) • héber karakterekkel átírt nem sémi héber Biblia posztbiblikus, rabbinikus újhéber pontozott újhéber pontozatlan
Ábécé: a betűk vagy mássalhangzók
+
+
+
+
+
Pontozás Magánhangzójelek
+
+
ritkán
Segédjelek
+
+
ritkán
Neginák
+
Egyéb jelek
+

Az ábécé, azaz a mássalhangzók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A héber ábécé 22 mássalhangzóbetűből áll. Amikor a héber ábécéről beszélünk, akkor csak ezekre a betűkre gondolunk, az összes többi jel (a pontok) nem tartoznak bele az ábécébe, betűnek is csak ezeket nevezzük.

Alapbetűk Végbetűk (kamnefec) Magánhangzóbetűként (mater lectionis)
betű név átírás kiejtés betű név kiejtés mit jelöl és hol
א álef ʾ á – héberben ritka, arámban gyakori
ב bét b b / v
ג gimel g g
ד dálet d d
ה h h, – (a), á, e, é, ó – csak szó végén
ו váv w v ó, ú (o, u) – szó belsejében vagy végén; elején csak az וּ ú- és kötőszóban
ז zajin z z
ח hét ch
ט tét t
י jod y j í (i), é – szó belsejében vagy végén; e – egy birtokragban
כ khaf k k / ch ך vég-khaf ch (k)
ל lámed l l
מ mém m m ם vég-mém m
נ nun n n ן vég-nun n
ס számeh s sz
ע ajin ʿ (e – jiddisben)
פ p p / f ף vég-pé f (p)
צ cádi ṣ, c c ץ vég-cádi c
ק kof q, ḳ k
ר rés r r
שׂ‏‏ szin ś sz
‏‏שׁ sin š s
ת táv t t

Eredetileg az s és az sz jelölésére csak egy betűt alkalmaztak (sin: ש), a ma őket megkülönböztető diakritikus pont későbbi fejlemény (sin: ‏‏שׁ és szin: שׂ). A mai pontozatlan szövegekben a sin mindig jelöletlen, csak a szin kap pontot, középkori szövegben mindkettő jelöletlen. A betűk elnevezése egységes, a szefárd – askenázi – újhéber kiejtési különbségekkel magyarázható kisebb eltéréseknek (pl. jod / jud, cáde / cadi) nincs jelentősége (a fenti betűnevek az OH. 264. oldalán lévő táblázatot követik, amely Bányai Viktória és Komoróczy Szonja Ráhel munkáján alapul).

Több betű, egy hang[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amint a fenti táblázatban is látható, helyenként előfordul, hogy több betűhöz ugyanaz a hangérték tartozik, akárcsak a magyar j és ly esetében (az alábbiakban a modern izraeli hébert vesszük alapul). Az azonos hangértékkel rendelkező betűk az alábbiak:

Egyik betű Másik betű Közös hangérték
vét
(dágés nélkül)
ב váv ו /v/
kaf
(dágéssel)
כּ kof ק /k/
khaf
(dágés nélkül)
כ hét ח /χ/   („kh”)
tét ט táv ת /t/
számeh ס szin
(balra ponttal)
שׂ /s/   („sz”)

Alak szerinti rendezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alábbi táblázat alaki hasonlóság szerint rendezve mutatja be a betűket, hogy a szembeállítás révén a különbségeik jobban kitűnjenek. (Ezúttal talpas (serif), azon belül Times New Roman betűtípussal szerepelnek a betűk.)

ז ו ד ר ן ך ף
zajin váv dálet rés vég-nun vég-khaf vég-pé
נ ב כ פ מ ם ט ס
nun bét khaf mém vég-mém tét számeh
ה ח ת ץ ע צ ש
hét táv vég-cádi ajin cádi sin
További, könnyebben elkülöníthető betűk            
ל ק ג א י
lámed kof gimel álef jod

Mássalhangzócsoportok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mássalhangzókat különféle közös tulajdonságaik alapján (melyek lehetnek nyelvtaniak vagy pusztán formaiak) a héber nyelvtan csoportokba sorolja. A héber elnevezések általában az egyes betűcsoportokból alkotott mozaikszavak, vagyis nem jelentenek semmit.

  • kamnefec (végbetűk) – Öt betűnek – כ מ נ פ ץ k, m, n, p, c – külön szóvégi formája van, négyet az alapbetűk szárának lehúzásával, egyet (m) összezárásával kapunk. Elnevezése a belőlük alkotott כַּמְנֶפֶץ kamnefec betűszó. A végbetűk az óhéberben még nem léteztek.[3]
  • begadkefat-betűk – A ב ג ד כ פ ת b, g, d, k, p, t betűk, vannak kemény és lágy formáik, dáges lenét vehetnek föl.
  • magánhangzóbetűk (mater lectionis) – A ה , ו váv és י jod bizonyos helyzetekben magánhangzókat jelöl. Ilyenkor nevük magánhangzóbetű (héberül אִמּוֹת הַקְּרִיָּה immót haqqərijjá olvasási anyák vagy anyabetűk). Az א álef is idetartozik, de á-ként való alkalmazása az arámban szokásos és nem a héberben.
  • némabetűk – Azok a betűk, amelyeket az olvasás során nem kell kiejteni. Bármely betű lehet néma, ami nem kap magánhangzót vagy svát, a héberben ugyanis a szó utolsó mássalhangzóját leszámítva minden betű kell, hogy kapjon magánhangzót vagy svát. Ami nem kap, az abban a helyzetben az olvasás szempontjából nem létezőnek tekintendő. Elsősorban az álef tartozik ide (pl. a רֹא‏‏שׁ rós fej-ben, mert nincs magánhangzója, de a יֶאֱהַב je'ehav szeretni fog már nem, mert itt van magánhangzója; a יִ‏‏שׁשָׂכָר jišśáchár Izsakhár-ban az ‏‏‏‏שׁ š néma). A némabetűket a gondosabb kéziratok és kiadások ráfé-val jelölik.
  • torokhangok (gutturálisok) – Az א ה ח ע álef, hé, chet, ajin és a ר res. Nem kettőzhetőek; szimpla svá helyett összetettet vesznek fel; környezetükben kedvelik az a-hangokat és amit lehet, arra is változtatnak. A res hol közéjük tartozik, hol nem.
  • foghangok (dentálisok) – A ד ט ת d, ṭ, t betűk bizonyos helyzetekben felcserélődhetnek.
  • sziszegők (szibiláták) – A ז ס צ ‏‏שׁ שׂ z, sz, c, sz (ś), s betűk bizonyos helyzetekben felcserélődhetnek. Memóriaszavuk זַסְצַ‏‏שׁ zaszcas.
  • nyújtott betűk (litterae dilatabiles) – A legtöbb héber betű kinyújtható, ezt sorok végén alkalmazták, ha a sor üres lett volna (Héber elnevezése a leggyakoribb ilyen betűkből אֲהַלְתֶּם ahaltem)

Magánhangzójelölés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A héber magánhangzójelölés egy a latin írású nyelvektől erősen eltérő, kétrétegű és kombinált rendszer. A magánhangzók jelölésében első rétegként három mássalhangzó (hé, váv, jod, ritkábban az álef is) vesz részt, a második rétege pedig egy úgynevezett „pontozási rendszer”. Pontozatlan szövegekben csak az előbbi, pontozottban csak az utóbbi szerepel. (Az előbbi ugyanis a pontokkal kombinálódva jelenik meg.)

Magánhangzóbetűk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

szó elején szó belsejében szó végén
váv ú ומי úmí és-ki שוב súv visszatér שבו səvú térjetek vissza!
ó
יום jóm nap בו bó vele
jod í
איש ís férfi פרי pərí gyümölcs
é
בית bét háza valakinek הרי háré valaminek a hegyei
e
עליה á`lehá rajta
ă
מה mă mi?
á
עלה ólá égőáldozat
e
זה ze ez, משה Móse Mózes
é
עלה ălé levél
ó
שלמה Səlómó Salamon

Pontozatlan írásban a rövid magánhangzók nem jelennek meg, a hosszú magánhangzókat azonban a héber tudja jelölni. Erre három betűt: a -t (ה), a váv-ot (ו) és a jod-ot (י) alkalmazza a következőképpen:

  • a váv-val az ó-t és ú-t (ritkábban o-t és u-t),
  • a jod-dal az í-t (néha i-t) és é-t és egyetlen, ám fontos esetben az e-t (a többes számú S/3f birtokrag יה- -ehá).

A jod és a váv magánhangzóbetűként csak szó belsejében vagy szó végén fordulhat elő, az egyetlen szóeleji alak az וּ ú- és kötőszó.

  • A -vel – kizárólag szó végén – az a-t, á-t (ez a leggyakoribb), e-t, é-t és ó-t.
  • Az álefet (א) a héber nagyon ritkán használja erre a célra, akkor á-t jelöl. Ez a használat az arámra jellemző.

A héberben a szóvégi magánhangzókat mindig jelölni kell, ez alól nagyon kevés (általában helyesírási okokra visszavezethető) kivétel van.

Kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kialakulásának magyarázataként általában az szokott szerepelni, hogy a nyelv első fázisában csak mássalhangzókat írtak, a második fázisban kerültek bele a magánhangzóbetűk, míg a harmadikban adták hozzájuk a pontokat. Ez azonban így nem igaz, az első és második fázist nem lehet egymástól elkülöníteni. Kétségtelenül meg lehet különböztetni magánhangzóbetűkkel kevésbé vagy jobban ellátott szövegeket – és ennek alapján régebbi vagy újabb szövegekre is el lehet akár őket különíteni –, a magánhangzóbetűk egy része azonban kezdettől benne van a szavakban, mivel azoknak integráns része. Példák:

  • a תורה twrh:tórá törvény-ben a váv magánhangzóbetű (és sohasem írható תרה-ként), ugyanakkor a ירה járá jod-jából származik, tehát a szógyök része
  • בית byt:bajit ház, byt:bét háza vkinek – a jod szintén a gyök része, ami az első esetben mássalhangzóként, a másodikban magánhangzóbetűként szerepel. (Utóbbi biblián kívüli ókori szövegekben בת bt-ként is szerepel, ekkor azonban a szövegkörnyezetből minden esetben világosan kiderül, hogy a bét-ről és nem a bat lány szóról van szó, amit viszont mindig így írunk.)
  • צור cwr:căvvár nyak, de cwr:cúr kőszikla, cór Tírusz – a váv a fentihez hasönlóan szintén a gyök része, és a szó olvasatától függően marad mássalhangzó vagy lesz magánhangzóbetű.

A hé, váv és jod magánhangzóbetűként való szerepeltetése tehát „adja magát”, mivel ezek a szavaknak integráns részei és a ragozások során eleve hol mással-, hol magánhangzóként jelennek meg (בית byt: bajit / bét, י‏‏שׁב yšb: jásav / jésév / hósív / húsav / hivvásév). Igazi magánhangzóbetűnek akkor tekinthetjük őket, ha olyan helyen kerülnek be a szövegbe, ahol eredetileg nem szerepeltek (pl. a ‏‏שׁוֹמֵר sómér-ben a váv nem szükséges, mert a gyöknek nem része, a szóalak csak ‏‏שֹׁמֵר). Ez utóbbi csak a vávval és a joddal tehető meg (nagyon ritkán – idegen szavakban – az áleffel)

Szintén elterjedt nézet, hogy magánhangzók hiánya miatt a szövegek olvasata bizonytalanná vált és a helyes kiejtés megőrzése lehetetlen volt. Ez azonban korántsem akkora probléma, mint amilyennek látszik, a héber szövegek pontozás nélkül is nagy biztonsággal olvashatóak. S mivel a tanulás módja a felolvasás, illetve közös olvasás, a nehezebb olvasatú szavak is jól megmaradnak az olvasóban. A magánhangzóbetűk beillesztése inkább egy ortográfiai hagyomány (vö. egyaránt találunk magánhangzóbetűvel vagy anélkül írt szavakat), használatukat következetesen, azaz az olvasás könnyítése érdekében csak az ivrit viszi végig (itt a magánhangzóbetűk már a nyelvtani formát is képesek jelölni). A sokszor hangoztatott olvasási bizonytalanság valójában nem létezik, mert igaz ugyan, hogy egy pontozatlan szónak önmagában akár több tíz olvasata / jelentése lehet, de ez a szövegben maximum 2-3-ra csökken.

Magánhangzópontok: Egyszerű magánhangzójelek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

(Az elnevezések itt is az OH. 264. oldalán lévő táblázatot követik.)

Az egyszerű magánhangzójelek
jel neve kiejtése példák
ָ kámec
hatéf kámec
á
o
‏‏שָׁם sám ott
כָּל־ kol- vminek az egésze, חָכְמָה chochmá bölcsesség
ַ patah ă יַעַן jaan mert
ֵ céré é ‏‏שֵׁם sém név
ֶ szegol e מֶלֶךְ melech király
ִ hirek i שִׂם szim tégy!
ֹ holem ó יָ‏‏שֹׁב jásóv térjen vissza!
ֻ kibbuc u רֻץ ruc fuss!
ְ svá ə / – יִ‏‏שְׁמְרוּ jismərú (az első néma, a második hangzik)

A sémi nyelvek közül a héber rendelkezik a legfejlettebb és legösszetettebb magánhangzó-lejegyzési rendszerrel. A rendszer kettős: egyrészt tartalmazza az önálló magánhangzópontokat („egyszerű magánhangzók”), másrészt ezek a pontok a fenti magánhangzóbetűkkel kombinálódva összetett jeleket adnak ki. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy magánhangzónak többféle írott változata is lehet.

Az i. e. 1-2. századtól az i. sz. 4-5. századig három pontozási rendszer alakult ki: a babiloni, a palesztinai és a tibériási, melyek közül végül az utóbbi maradt fenn, elsősorban fejlettségének köszönhetően. A tibériási rendszerben a magánhangzópontok – az ó kivételével – a betűk alatt helyezkednek el, ezért a rendszer neve „aláírt” (szupralineáris), megkülönböztetendő a felül pontozott babiloni és palesztin rendszerektől (valamint az arabtól).

  • A kámec jelnek két olvasata van: á és rövid o. Az esetek döntő többségében – minden nyílt és minden hangsúlyos zárt szótagban – á (kámec), o-ként csak zárt és hangsúlytalan szótagokban olvassuk, neve ekkor hatéf kámec.
  • A patah egyik formája az úgynevezett patah furtívum (פַּתַח גָּנוּב patah gánúv becsempészett v. belopott patah), ami a szóvégi hét, ajin és mappikos hé (ח ע הּ) előtt jelenik meg, és a szokásos mássalhangzó-magánhangzó sorrendtől eltérően a mássalhangzó előtt ejtjük (לֹקֵחַ ló`qéach elvesz, ‏‏שֹׁמֵעַ sóméaʿ hallgat, אֱלוֹהַּ Elóah Isten).

Összetett magánhangzójelek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szavakban már eleve benne lévő és magánhangzót jelző betűk, valamint a pontok együttesen hozzák létre az összetett magánhangzókat. Elnevezésük: a) a pont neve + gádól nagy, utalva ezzel „kisebb” párjára, b) a pont neve + a betű neve; önálló elnevezése csak a súreqnek van. Ha az összetett és az egyszerű magánhangzójel is ugyanazt a hangot jelöli, kiejtésükben nincs különbség. A szóbelseji ú, ó és í ritkán a rövid párját jelöli.

Svával három magánhangzó alkot összetételt, ezek neve hátéf gyors, utalva arra, hogy a svá lerövidíti a magánhangzó ejtését. Nevezik még összetett vagy színezett svának is. Kiejtésükre nézve „ultrarövidek” lennének, de a gyakorlatban megegyeznek a rövidekkel. A hátéf-qámec kiejtése mindig rövid o.

Összetett magánhangzójelek
jel neve kiejtése szó elején szó belsejében szó végén
vávval וּ súreq ú (u) וּמִי úmí és-ki שוּב súv visszatér ‏‏שְׁבוּ səvú térjetek vissza!
וֹ hólem gádól / h.-váv ó (o)
יוֹם jóm nap בּוֹ bó vele
joddal י ִ híreq gádól / h.-jod í (i)
אִי‏‏שׁ ís férfi פְּרִי pərí gyümölcs
י ֵ céré gádól / c.-jod é
בֵּית bét háza valakinek הָרֵי háré valaminek a hegyei
י ֶ szegól gádól / sz.-jod e
עָלֶיהָ á`lehá rajta
hével ה ַ- patach-hé
מַה mă mi?
ה ָ- qámec-hé
עֹלָה ólá égőáldozat
ה ֶ- szegól-hé -e
זֶה ze ez, מֹ‏‏שֶׁה Móse Mózes
ה ֵ- céré-hé
עָלֵה álé levél
ה ֹ- hólem-hé
‏‏שְׁלֹמֹה Səlómó Salamon
svával ֲ hátéf-patach ă עֲלֵי ălé menj fel!
ֱ hátéf-szegól e אֱדוֹם edóm Edom
ֳ hátéf-qámec ŏ חֳלִי chŏlí betegség

Olvasási segédjelek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magánhangzópontok mellett a héberben szerepel néhány egyéb, úgynevezett olvasási segéd- vagy mellékjel, melyek a pontozott héber írás talán legfontosabb elemei. Hat jelet – 3 pontot és 3 vonalat – sorolunk ide, melyből a mai bibliakiadások ötöt alkalmaznak (a ráfé-t csak ritkán), a modern pontozott szövegek többnyire négyet (a meteg-et ritkán), a pontozatlanok (pl. újság) elvétve egyet-egyet, a maqqéf-et kivéve, ami kötőjelként funkcionál.

Segédpontok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tradicionálisan különfélének tekintett három pont lényegében egy funkciójú: a betű valamilyen formájú erősebb kiejtésére figyelmeztet, úgymint: 1. kemény ejtés (dáges lene), 2. kettőzött ejtés (dáges forte), 3. egyáltalábani kiejtés (mappíq).

Dáges lene[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dáges lene (héberül דָּגֵ‏‏שׁ קַל dágés qal – könnyű dáges) a 6, úgynevezett begadkefat-betűbe (a b, g, d, k, p, t betűkből alkotott mozaikszó) kerülő pont neve, mely ezek „kemény” (plozív) kiejtését jelzi. Magyarban (és tulajdonképpen valamennyi héber dialektusban is) csak a בּ / ב b / v, כּ / כ k / ch és פּ / פ p /f kiejtésében van érzékelhető különbség, a másik hármat egyformán ejtjük.

ponttal: בּ b גּ g דּ d כּ1 k פּ³ p תּ t
pont nélkül: ב v ג g ד d כ² ch פ4 f ת t

Dáges lene csak akkor állhat a begadkefatokban, ha azok előtt nem áll magánhangzó vagy hangzó svá. Fordítva: ha begadkefat előtt magánhangzó vagy hangzó svá áll, a dáges lene azonnal kiesik belőle és ejtése „lágy” (spirantizált) lesz.[4]

A begadkefatok kiejtése alaphelyzetben kemény, posztvokalikus (hangzó utáni) helyzetben lágyulnak meg és esik ki belőlük a dáges lene.

  • בּוֹא bó jött – de: וּבוֹא úvó és|ment
  • כֹּל kól minden – de: וְכֹל chól és|minden
  • פָּנָה páná fordult – de: יִפְנֶה jifne fordulni fog

A szabály olyan erős, hogy szóhatáron is megtörténhet (amikor a megelőző szó végződik magánhangzóra):

  • וְהָאָרֶץ הָיְתה תֹהוּ וָבֹהוּ və|há|árec hájətá `θóhú vá|`vóhú, הָיְתה תֹּהוּ hájətá `tóhú helyett (a föld pedig kietlen és puszta lett 1Mózes 1:2)

Dáges forte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dáges forte (héberül דָּגֵ‏‏שׁ חָזָק dágés cházáq – erős dáges) a betűk kettőzését jelző pont. Az א ה ח ע ר-on, azaz a torokhangzókon (gutturálisok) kívül valamennyi betűbe kerülhet. Másként: a gutturálisokon kívül minden betű kettőzhető. Dages forte előtt mindig kell magánhangzónak állnia (svá nem elég).

  • הַוּוֹת havvót, הִזָּה hizzá, הִטָּה hittá, הַיּוֹם ha|jjóm, חַלּוֹן challón, אִמֵּר immér, צִנֹּרִית cinnórít, בַּסִּיר, פִּצֵּץ, בִּקֵּ‏‏שׁ biqqés, אִשָּׂרוֹן isszárón, הַ‏‏שֶּׁמֶ‏‏שׁ ha|ssemes, כִּתְּתוּ kittətú

Mivel a begadkefat-ban egyaránt állhat lene és forte is (azaz keményíthető, de kettőzhető is) a benne lévő pont fajtájának eldöntésére több szabály is van, melyek közül a leggyakorlatiasabb ez: ha a begadkefatban van pont és áll előtte magánhangzó, akkor a benne lévő pont dáges forte, azaz kettőz; fordítva: ha begadkefatban van pont, de nem áll előtte magánhangzó, akkor az lene, és csak keményít. (A begadkefatban álló dáges forte egyúttal dáges lene is, ami azt jelenti, hogy e betűknek csak a kemény változatait kettőzzük, azaz van bb, kk, pp, de nincs vv, chch, ff.)

  • בָּרָא bárá teremtett – a bétben lene áll, mert nem áll előtte magánhangzó
  • וּבָרָא úvárá és-teremteni fog – a bétből kiesett a lene, mert magánhangzó került elé
  • בְּהִבָּרְאָם bəhibbárəám teremtetésükkor – az 1. bétben lene áll, mert nem áll előtte semmi, a 2-ban forte, mert magánhangzó áll előtte
  • כִּלְכֵּל kilkél ellát – mindkét kafban lene van, mert nem áll előttük magánhangzó vagy hangzó svá (a lámed alatti svá néma)
  • אֹכֶל óchel étel – a kafból kiesett a lene, mert magánhangzó után áll
  • אֻכָּל ukkál megemészttetett – a kafban forte van, mert magánhangzó áll előtte
  • קָדוֹ‏‏שׁ dós szent – a dáletből kiesett a lene, mert áll előtte magánhangzó
  • קִדֵּ‏‏שׁ qiddés megszentelt – a dáletben lévő pont forte, mert áll előtte magánhangzó

Mappíq[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mappíq (מַפִּיק előhozó) egy pont a szóvégi-hében (és csak a szóvégiben), ami akkor kerül bele, ha annak kiejtett voltát jelzi. (Alapesetben ugyanis a vég-hé mindig néma és magánhangzót jelöl.)

  • גָּבָה gává, de גָּבַהּ gávăh

Segédvonalak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ráfe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ráfe (héberül רָפֵא ráfé, gyenge) a betűk fölötti vízszintes vonás (בֿ, פֿ), melyet ma már csak a jiddisben alkalmaznak, de eredetileg szerves része volt minden bibliaszövegnek (régi kiadások még alkalmazzák). A ráfe lényegében egy hiányjel, ami jelzi, hogy a betűből hiányzik vagy a dáges lene, vagy a dáges forte, vagy a mappíg, illetve bizonyos betűk nem-olvasását is jelöli.

  • hiányjelként:
    • dáges forte hiányának jelzése: amikor valamilyen nyelvtani oknál fogva a betűben nincs ott az egyébként szükséges pont;
    • dáges lene hiányának jelzése: valamennyi begadkefat megkapja, amelyben azért nem áll lene, mert nem kell (ebben a szerepében egyfajta „anti dáges lene” : פּוּר púr Purim, de וּפֿוּר úfúr és Purim)
  • „ne olvasd jelként”:
    • megkapja minden mappíg nélküli vég-hé (ebben a szerepében egyfajta „anti-mappíq”)
    • megkapja minden „némabetű”, azaz azok, melyek ott vannak ugyan, de nem kell olvasni őket.

Annak ellenére, hogy ma már nagyon kevés kiadás alkalmazza,[5] a ráfe a szöveg lejegyzése során alkalmazott fontos szövegellenőrzési-szövegbiztosítási jel is, ami minden esetben jelzi, hogy az adott pont nem véletlenül maradt ki a betűből, tehát nem másolási hibáról van szó.

Maqqéf[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A maqqéf (מַקֵּף gerenda) a szavak közötti felső összekötő vonal. Elvileg a valamilyen szempontból összetartozó szavakat kapcsolja egybe (elsősorban a birtokos kapcsolatokat, pl. בֶּן־דָּוִד ben-Dávid Dávid fia, illetve bizonyos egyszótagú szavaknál ez kötelező is, pl. מִן־הָעִיר min-há|ír a|város-ból), ez azonban ennél bonyolultabb és csak az esetek kisebb részére érvényes, ugyanis nem minden összetartozó szó van maqqéffal kötve, ugyanakkor a maqqéffel kötött szavak nagy része nincs egymással az átlagnál szorosabb kapcsolatban. Ennek oka, hogy a maqqéf a neginákkal együtt része a héber dallamjelölési rendszernek is.

A legfontosabb szerepe hangsúlyozási: az általa összekötött szavak egy hangsúlyozási egységet képeznek, az elöl lévők elvesztik hangsúlyukat (ami miatt különböző rövidülések jönnek létre), csak a legutolsó marad hangsúlyos. Ennek ellenére valamennyi szónak saját neginája lehet. A Tanachban maximálisan négy szó áll maqqéffel összekötve.

Meteg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A meteg ( מֶתֶג zabla vagy kantár) egy kis függőleges vonás a betűk alatt, a magánhangzójel bal oldalán (igen ritkán a jobbon, még ritkábban a chátéf-ek közepén). Legfontosabb szerepe, hogy tájékoztat a qámec á vagy o olvasatáról, másrészt a svák kiejtett vagy ki nem ejtett voltáról, valamint bizonyos esetekben jelöli a mellékhangsúlyt is. (Nem keverendő össze a minden versvégi szó hangsúlyos szótagja alatt álló szillúq nevű neginával, mely ugyanígy néz ki – a meteg soha nem áll hangsúlyos szótag alatt.)

Központozási jelek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szó általunk megszokott értelmében vett központozási jeleket (pont, vessző, felkiáltójel stb.) a héberben nem találunk (kivéve az újhébert, ahol használják), erre a célra a klasszikus héber az úgynevezett neginák-at használta fel. A neginák (vagy taamim) egy körülbelül 30 jelből álló, meglehetősen bonyolult hangsúlyozási–tagolási–zenei vonal- és pontrendszer elnevezése. Ennek egyes elemei bizonyos mértékig megfelelnek az általunk ismert pont–vonal–pontosvessző–kettőspont rendszernek, modalitást azonban (kérdő- és felkiáltójel) nem fejeznek ki. Legfontosabb, minden bibliai vers végén megtalálható eleme a szóf pászúq (סוֹף פָּסוּק versvég), mely nevének megfelelően a vers végét jelzi, azonban pont mellett, különösen hosszabb mondatok esetén, amikor a vers és a mondathatárok nem esnek egybe, vesszőt is jelenthet:

  • וְאֵת־הָאָרֶץ׃... ...és a földet. (1Mózes 1:1b)

A középkori pontozatlan szövegekben nincs semmiféle szövegtagoló elem.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ezért szokásos az az eljárás, hogy a nehezen olvasható, kézírásos vagy eltérő betűformájú szövegeket mindig héberre (konkrétan kvadrátra) írják át.
  2. Praktikusan ez azt jelenti, hogy aki például pontozatlan szövegeket szeretne átírni, annak az ábécén kívül nincs másra szüksége, aki azonban a bibliai héberrel ismerkedne, annak az összesre van, aki az újhéberrel szeretne, annak csak egy részére.
  3. Az arabban és a szírben majdnem minden betűnek van végfomája.
  4. Némely régebbi nyelvtanok tévesen nevezik ezeket hehezetes betűknek, ahhoz semmi közük, így a bh (bh), gh (gh), dh (dh), kh (kh), ph (ph), th (th) átírások is tévesek, illetve félrevezetőek.
  5. Elsősorban technikai okokból, mivel nehéz a pontos beillesztése a neginák közé, másrészt „trehányság” miatt, mivel nem nagyon tartják fontosnak (ld. pl. BHS-ben), holott a maszoretikus szöveg integráns része.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gesenius' Hebrew Grammar (Kautzsch-Cowley edition), 1910, Oxford, Clarendon Press (Hebräische Grammatik, 1813; 28th ed. edited and enlarged by Emil Kautzsch, translated by Arthur Ernest Cowley) Wikisource


Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Dobos Károly Dániel: Sém fiai – A sémi nyelvek és a sémi írásrendszerek története (Pázmány Egyetem eKiadó és Szent István Társulat: Budapest, 2013) 369-371 és 385-391.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Héber írás témájú médiaállományokat.