Antiszemitizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az antiszemitizmus (szó szerint: szemita-ellenesség) rendkívül bonyolult jelenség, mely mint fogalom több különféle szellemi áramlatot – hitet, filozófiát, gondolkodás- és cselekvésmódot, attitűdöt és ezeknek alapjait – foglalja össze. Az antiszemitizmus követőjét antiszemitának nevezik ennek a kifejezésnek a használói.

Az antiszemitizmus szó a Sémtől, Noé fiától származó sémi vagy szemita népekről (többek között az arabokról és a zsidókról) kapta a nevét. Bár más népek is tartoznak ebbe a csoportba (például máltaiak), az antiszemitizmus szót általában a zsidók iránti ellenszenv megnevezésére használják.

Az antijudaizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A judaizmussal, az izraelita vallással szemben álló, vallási, teológiai alapokon nyugvó ideológia. Nem azonos az antiszemitizmussal, mert érvei vallási alapúak, ám gyakran párosul vele.

Típusai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vallási alapú antiszemitizmus (megkülönböztető elnevezése: antijudaizmus) eredetileg az izraelita vallással, híveivel, gyakorlóival való szembenállást jelenti.

Az 1870-es években jelent meg Nyugat- és Közép-Európában a modern antiszemitizmus, mely nem vallási, hanem etnikai és kulturális alapon ítélte meg a zsidóságot. A zsidók fajként való definiálása, a rasszista jellegű antiszemitizmus – mely legjellemzőbb képviselőjének a nemzetiszocializmust és újnácizmust tekintik, jóllehet már a 19. század utolsó harmadában meghatározó ideológia volt – azon emberek gyűlöletét jelenti, akik valamilyen vonatkozásban zsidók (például „faji” értelemben), vagy magukat annak tartják vagy mások annak tartják őket.

1945 után a fenti ideológia a közéletben szalonképtelenné és tiltottá vált, azáltal az antiszemitizmus más megnyilvánulási formákat öltött. Ilyen többek között a holokauszttagadás, mely a zsidóság ellen a második világháborúban elkövetett népirtást vonja kétségbe vagy kisebbíti. Az anticionizmus elsősorban a cionizmus eszméinek tagadását, egy speciális, szűkebb értelemben az Izrael állam politikai-fizikai megsemmisítésére irányuló ideológiát jelenti.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az antiszemitizmus már az ókorban megjelent Babilóniában, Egyiptomban, és a Római Birodalomban. Ennek egyik lehetséges oka, hogy a zsidók magukat „választott népnek” tartva elkülönültek környezetüktől, másrészt a politeista és ateista jellegű, „felvilágosult”, divatos filozófiai áramlatokat követők a hellenizmus korában lenézték az izraelitákat egyistenhitük és vallási elkülönülésük miatt. A Római Birodalomban létezett irodalmi antiszemitizmus vádjaira (egyiptomiak vagy leprások leszármazottjai, szamarat és disznót imádnak, minden hetedik napon lustálkodnak, nem étkeznek, nem áldoznak, nem imádkoznak idegenekkel együtt) [1] válaszolt Iosephus Flavius a „Contra Apionem” (Apión ellen) című ismert vitairata és adott hiteles bizonyítékot az ókori antiszemitizmusról és ő adja az első írásos formáját az antiszemita ún. „vérvádnak” is.[2]

Az egyiptomi ellenérzések nevezetes megnyilvánulása volt a perzsa uralom végén az elephantinéi zsidó templom elpusztítása. Az itteni kolónia létrejötte valószínűleg összefüggésben áll Jeruzsálem i. e. 586-os elfoglalásával, mely után a zsidók tömegesen menekültek Egyiptomba. Egy részükből katonai határőrtelepet alakítottak ki a XXVI. dinasztia királyai, s ezek leszármazottai tovább szolgáltak a perzsa uralom alatt is. A zsidók templomot is építettek maguknak, de a hosszú ideig idegen, többistenhitű környezetben élő közösség vallási nézetei erősen eltértek a tiszta monoteizmusra törekvő jeruzsálemi kultusztól. Őseik istene, Yahu, mellett egyéb isteneket is tiszteltek, Bethelt, Asimot, Anatot és Heremet. Az egyiptomiak két okból is gyűlölték őket, egyrészt mert a perzsa hatóságokat szolgálták (Egyiptom ekkor perzsa megszállás alatt állt), másrészt Elephantiné szigetén állott Khnum kosisten főszentélye, s nyilván felháborító volt számukra a bárányok megölése a pészah ünnepen. Valóban különös helyzet alakult ki, hogy a kis sziget egyik templomában istenként tisztelt állatot a szomszéd településen tömegesen fogyasztották.[3]

Mivel hozzávetőleg a mai Izrael akkori területe (Júdea délen, Galilea északon) római uralom alatt állt, a nacionalista és szeparatista, általában fanatikus zsidó szervezetek és szekták (lásd például: zélóták) melegágyává vált. A vallási villongásokat a politikai tényezők jelentősen fölerősítették, ami végül a jeruzsálemi nagytemplom elpusztításához vezetett Kr. u. 70-ben. Ennek ellenére vallási alapú, hivatalos szervek által kezdeményezett, pogromszerű zsidóüldözés ritkán valósult meg a Római Birodalomban, sőt, a rómaiak a görög-zsidó villongásokat is igyekeztek normális mederbe terelni.

A zsidóság és kereszténység viszonyában nagy jelentőségű fordulat állt be a 4. és 5. század folyamán. I. Constantinus római császár türelmi rendelete után valamennyi vallási közösséggel egyenjogú felekezet lett a kereszténység, majd I. Theodosius ediktuma után kötelező államvallássá vált. Ez a folyamat oda vezetett, hogy a kereszténység elméleti teológiájában, és vallási gyakorlatában is elhatárolódott a saját vallási gyökerét jelentő zsidóságtól. A judaizmushoz való viszonyának alaptételévé vált, hogy a nemzsidók szemében a zsidóság nemcsak mint államalkotó nemzet, hanem mint „Isten népe” is elveszítette létjogosultságát.[4]

A középkorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkori világkép központi elemének, a kereszténységnek egyik alapja a zsidó vallás volt. Ugyanakkor az új és a régi vallás közötti szellemi-logikai kapcsolatok jelentős ellentmondásokat rejtettek magukban. A kereszténység szent könyve, a Biblia ószövetségi részében a zsidók mint Isten kiválasztott népe szerepeltek, és a kereszténység központi alakja, Jézus, születése tekintetében maga is zsidó volt. Ugyanakkor az Újszövetség világosan dokumentálta, hogy az „ortodox” zsidók, vallási vezetőik többségének irányítása mellett, üldözték és megölték a korai keresztényeket – magát Jézust, a keresztény tanok szerinti Messiást is – és ellenségei voltak az új vallásnak (Szent István vértanú, Szent Pál története).

Mindez hivatkozási alapot adott ama középkori és a zsidókat hátrányos színben feltüntető nézetnek, miszerint az „ortodox” hit mellett makacsul kitartó, Jézust álprófétának hívő és így elítélését az izraelita vallás tanai szerint helyénvalónak tartó zsidók voltaképp egy politikai, s mi több, szakrális színezetű gyilkosságban – az Isten Fia megölésében – vállalják megátalkodott módon az utólagos bűnrészességet. Ennek erőteljesebb, egyértelműen antiszemitizmusnak nevezhető formája volt az a középkori nézet, miszerint a zsidók kollektívan (esetleg, utódaikban is) bűnösök Jézus Krisztus megfeszítéséért. E nézet ráadásul a Biblia tartalmával is alátámasztható: Jézus elítélésekor a zsidó főpapok Máté evangéliuma (27. bekezdés 25. sor) szerint ugyanis azt kiáltják a „kezeit mosó” Pilátusnak: „Vére rajtunk és fiainkon”.

A zsidókat a középkori keresztény társadalom ezért kiközösítette magából, elkülönített városnegyedekbe (gettókba) kényszerítette őket, és kora középkori szórványos előzményektől eltekintve először az első keresztes háború került sor időnként (főként a Rajna-vidéken élő) zsidók tömeges meggyilkolására, melynek következtében Nyugat-Európa zsidósága Közép- és Kelet-Európába vándorolt. A 18–19. században megjelenő emancipációpárti megközelítés a középkort a zsidóság hosszú üldöztetésének tekintette, megfeledkezve arról, hogy modern, liberális állam előtt eltérő jogállapotok uralkodtak, illetve a zsidóság vallásgyakorlása nem ütközött olyan nehézségekbe, mint a fizikai megsemmisítésnek kitett eretnekeké. A zsidóellenes fellépések időnként a konkurenciától megszabadulni igyekvő, megerősödő városi polgársághoz köthetők (ennek magyar példája a soproni zsidók 1490-es bebörtönzése vagy 1526 utáni kiutasítása), míg a katolikus egyház, az államhatalom és a helyi birtokosok több esetben a zsidó lakosság védelmére keltek (elsősorban nem a toleranciától vezérelve, hanem a zsidóság adózási potenciálja miatt).

A kora újkorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Luther elkeseredésében 1543-ban megírta "A zsidókról és hazugságaikról" című könyvét.

Luther Márton, a protestáns reformáció szellemi atyja, aki a „Hogy Jézus Krisztus is zsidónak született" című művének megírása után azt akarta, hogy a zsidók térjenek át a keresztény hitre, térítési próbálkozásának sikertelenségét belátva a zsidók elűzését kezdte követelni és nem tartotta lehetségesnek a zsidó-keresztény békés együttélést. Elkeseredésében 1543-ban megírta „A zsidókról és hazugságaikról" című könyvét, ami nagy hatással volt a korabeli közvélekedésre.

A kora újkorban két szempontból merült fel ellenszenv a zsidósággal szemben. Egyfelől az inkvizíció üldözései elől főleg Spanyolországból elmenekülő, illetve Magyarországról 1526-ban áttelepített zsidók megtalálták a helyüket az Oszmán Birodalom pénzügyi és gazdasági rendszerében és a fegyverkészítésből is kivették részüket, valamint az oszmán hatóságok által biztosított vallásszabadság miatt nem egy esetben szembeszálltak a keresztény seregekkel. (Európában elterjedt a híre, hogy a magyarországi zsidók együtt védték Budát 1686-ban a törökökkel. Sok európai városban, például Padovában pogromok törtek ki, mintegy bosszúként a zsidók ellen. Az oszmán hódítókkal való fegyveres együttműködésben bűnös 270 zsidót Budáról Nikolsburgba telepítették.[5])

Az ellenszenv másik oka az új típusú kora újkori zsidó pénzemberek megjelenése volt. Míg a középkori pénzügyi viszonyok között a zsidók kölcsöneiket nem minden esetben kérhették vissza (ez volt Magyarországon a levélölés), továbbá vagyonukat is elveszíthették, addig a 17–18. században megjelentek ez első európai jelentőségű zsidó bankárok és hadivállalkozók. Így a zsidókat Ausztriából kitiltó I. Lipót német-római császár sokat köszönhetett Samuel Oppenheimernek, majd a 18. században – elsősorban német nyelvterületen – egyes zsidók kormányzati és udvari tisztségeket is kaphattak. A zsidóság felemelkedési lehetőségeit és a társadalom ezzel kapcsolatos válaszait jól példázza Joseph Süß Oppenheimer tragédiával végződő életpályája.

A vallási alapú antiszemitizmus kisebb mértékben bár, de a mai napig fennmaradt, s nevezhetjük – megkülönböztetésül – antijudaizmusnak. A polgári forradalmak és a nemzeti ébredés korában (19. század első fele), kivált Kelet-Közép-Európa térségében, megjelent a kulturális alapú antiszemitizmus, amely a zsidó kulturális hatást kívánta száműzni a nemzeti kultúrákból.

Az újkorban (a francia forradalomtól az első világháborúig)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Antiszemita amerikai elnökválasztási plakát 1896-ból. A szójáték miatt a keresztre feszített ember (aki Uncle Sam, az egyesült államokat az amerikai köztudatban megtestesítő képzelt személy) feletti szöveg („This is US in the hands of Jews.”) egyszerre jelenti azt, hogy az USA (US), illetve „mi” (us) a zsidók kezében szenvednek.

Az antiszemitizmus kifejezést 1860-ban használta először Moritz Steinschneider zsidó tudós, mikor Ernest Renan francia történész és filológus „antiszemita előítéleteiről” beszélt. A kifejezés 1865-ben már szerepelt a porosz nagylexikonban. 1873-ban használta először Wilhelm Marr újságíró (1819–1904) az antiszemitizmus kifejezést a zsidógyűlölet helyett, mikor áltudományos módon próbálta alátámasztani a zsidók iránti ellenségességét.

A 19. század második felétől az antiszemitizmus – Houston Chamberlain filozófiájában először – faji (biológiai-genetikai) jelleget öltött: „Endlösung der Judenfrage” (1899). A periférikus társadalmakban kialakult hatása elsősorban ezen társadalmaknak a polgárosodásban történt megkésettségére vezethető vissza, ennek a megkésettségnek a jele. (A zsidóság itt kisajátította azokat a pozíciókat – pénzügyletek, hitélet, kereskedelem, szabad foglalkozású értelmiségi pályák területén –, amelyeket Nyugaton a polgárság sajátított ki magának. Azontúl az etnikailag kevert társadalmakban a zsidóság megfelelt az „ideális kisebbség” szerepének, valamint a forradalmaktól rettegő polgárság körében szinonimmá vált a szocialista forradalom a szocialista ill. kommunista pártok fogalmával, hiszen azok vezetésében valóban felülprezentált volt a zsidóság.)

Francia- és Németországban az 1870-es években, Magyarországon 1883-ban alakult antiszemita párt, bár a fenti politikai erők országgyűlési jelenléte és az antiszemita sajtó ténykedése ellenére a zsidóság emancipációja és a polgári, liberális berendezkedés az első világháború végéig változatlan maradt. Az Osztrák-Magyar Monarchiától keletre azonban a zsidóellenesség jóval erőszakosabb volt, ide kell sorolnunk az oroszországi pogromokat és a teljes jogegyenlőség kései bevezetését (utóbbira Romániában 1923-ban került sor, az antant nyomására).

A két világháború között[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az antiszemitizmus a két világháború között főleg a vesztes központi hatalmak területén erősödött fel, ennek egyik okának a zsidóság csekélyebb harctéri veszteségét jelölték meg, míg a tőrdöfés-elmélet (Dolchstoß) szerint a zsidóság döfte hátba a frontokon helytálló csapatokat a defetista sajtón és a szocialista mozgalmakon keresztül. Maga a zsidóellenesség a háborút megnyerő Franciaországban vagy Olaszországban sem volt ismeretlen. Mindennek az oka az első világháború utáni forradalmak vezetésében lévő zsidók felülreprezentáltsága lehetett, de zsidóellenesség az antikapitalizmussal és a 19. századra visszamenő modernitás-kritikákkal is összefüggött.

Az első világháború utáni ideológiai változások közé sorolható, hogy az antiszemiták egyre inkább elvetették a zsidóság asszimilációjának lehetőségét – melynek lényegét vagy a keresztény hitre térésben, vagy az állam iránti lojalitásban jelöltek meg (emancipációs alku) –, ezért eltávolításuk más módját keresték. Az antiszemitizmust a huszadik század első felében berendezkedő totális diktatúrák (mind a nemzetiszocialista, mind a kommunista) és autoriter berendezkedésű kelet-közép-európai rendszerek nyíltan vagy burkoltabban hivatalos politikájuk elemévé tették, ami felerősítette a társadalom meglévő antiszemita hajlandóságát.

„A politikai antiszemitizmus elfogadásának és a tekintélyes hányadában zsidók kezén lévő kapitalizmus támogatásának ez a kettős politikája kezdettől fogva létrehozott egy olyan feszültséget, melyben a „zsidókérdés” és annak „megoldása” a zsidók gazdasági hatalmának a felszámolásával vált azonos kérdéssé, s mint ilyen, úgy jelent meg, mint az ország első számú szociális kérdése.”

Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után [6]

A nemzetiszocializmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nemzetiszocializmus szerint a zsidók genetikai állományuk alapján alsóbbrendű faj, mely beszennyezi a tiszta árja génállományt (ld. még eugenika). Az antiszemitizmus a több millió zsidó életét követelő holokausztban csúcsosodott ki a második világháború idején. A nemzetiszocialista nézetrendszerben a zsidóság központi helyet foglalt el: nemcsak a zsidóság politikai, gazdasági és kulturális pozícióinak felszámolását célozták, hanem a német nép, sőt az emberi civilizáció túlélését a zsidók legyőzésétől tették függővé.

A nácik a Német Keresztény Mozgalom révén dejudaizálni kívánták a Bibliát, amely elképzelés a legantiszemitábbnak bizonyult (ehhez a mozgalomhoz társult a rövidebb nevén Dejudaizáló Intézetnek, hosszabb nevén Intézet a Német Egyházi Életre Ható Zsidó Befolyás Kutatására és Eltávolítására nevű intézménynek a működése). Elképzelései szerint az igazi német keresztényeknek el kell vetniük és meg kell semmisíteniük az Ószövetséget és Szent Pál leveleit is, mivel ezek zsidó szerzők írásai.[7]

A második világháború után, napjainkig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az antiszemitizmus a második világháború után sem szűnt meg. A második világháború után hatalmas méreteket öltött a zsidóság kivándorlása az akkor még brit fennhatóság alatt lévő Palesztinába (modern kori exodus).

1948-ban az ENSZ határozata alapján Palesztina területén egy zsidó és egy arab államnak kellett volna létrejönnie. Ezt a felosztást a zsidók elfogadták és így megalakult Izrael Állam, az arabok azonban elutasították, és öt arab állam azonnal megtámadta az éppen kikiáltott Izraelt. Ez volt az első arab–izraeli háború. Az arab-izraeli szembenállás a későbbiekben is folytatódott – 1956-ban (Szuezi válság), 1967-ben (hatnapos háború), 1973-ban (jóm kippúri háború), és 1981-ben (libanoni háború).

Bizonyos arab és muzulmán államok Izraelt a palesztinok elleni népirtással vádolják. Emiatt az antiszemitizmus is jelen van ezekben az országokban. Ugyanakkor az anticionizmus nem feleltethető meg egyértelműen az antiszemitizmusnak. Ortodox zsidók és baloldali zsidó értelmiségiek (a legismertebb Noam Chomsky) egyaránt kritizálták Izrael politikáját.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Nyíri Tamás: ANTISZEMITIZMUS ÉS ANTIJUDAIZMUS, Világosság, XXXI. évf., 1990. április
  2. Josephus Flavius: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról (Budapest, Helikon, 1984)
  3. Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája, Osiris Kiadó, Budapest, 1998.
  4. Grüll Tibor: Severus de Minorca levele a helyi zsidó közösség áttérítéséről, Múlt és Jövő, új folyam, 1999 (4) 76-91. old
  5. Kohn Sámuel: A magyar zsidók szent kardja (zsidók a törökkori Budán) Héber kútforrások, 124–128. old.) (magyar nyelven). www.zsido.hu. (Hozzáférés: 2012. október 13.)
  6. Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Válogatott tanulmányok II. kötet, 1945–1949. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986.
  7. Deutsche Christen (de.wikipedia.org)

Internetes hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]