Antiszemitizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Antijudaizmus szócikkből átirányítva)

Az antiszemitizmus (szó szerint: szemita-ellenesség) rendkívül bonyolult jelenség, mely mint fogalom több különféle szellemi áramlatot – hitet, filozófiát, gondolkodás- és cselekvésmódot, attitűdöt és ezeknek alapjait – foglalja össze. Az antiszemitizmus követőjét antiszemitának nevezik ennek a kifejezésnek a használói.

Az antiszemitizmus szó a Sémtől, Noé fiától származó sémi vagy szemita népekről (többek között az arabokról és a zsidókról) kapta a nevét. Bár más népek is tartoznak ebbe a csoportba (például máltaiak), az antiszemitizmus szót általában a zsidók iránti ellenszenv megnevezésére használják.

Tartalomjegyzék

Az antijudaizmus [szerkesztés]

A judaizmussal, az izraelita vallással szembenálló, vallási, teológiai alapokon nyugvó ideológia. Nem azonos az antiszemitizmussal, mert érvei vallási alapúak, ám gyakran párosul vele.

Típusai [szerkesztés]

A vallási alapú antiszemitizmus (megkülönböztető elnevezése: antijudaizmus) eredetileg az izraelita vallással, híveivel, gyakorlóival való szembenállást jelenti.

Az etnikai alapú, rasszista jellegű antiszemitizmus többek között, de nem kizárólag a nemzetiszocializmus és újnácizmus tanainak eredményeképp, azon emberek gyűlöletét jelenti, akik valamilyen vonatkozásban zsidók (például „faji” értelemben), vagy magukat annak tartják vagy mások annak tartják őket.

Az anticionizmus elsősorban a cionizmus eszméinek tagadását, egy speciális, szűkebb értelemben az Izrael állam politikai-fizikai megsemmisítésére irányuló ideológiát jelenti.

Története [szerkesztés]

Az ókorban [szerkesztés]

Az antiszemitizmus már az ókorban megjelent Babilóniában, Egyiptomban, és a Római Birodalomban. Ennek egyik lehetséges oka, hogy a zsidók magukat „választott népnek” tartva elkülönültek környezetüktől, másrészt a politeista és ateista jellegű, „felvilágosult”, divatos filozófiai áramlatokat követők a hellenizmus korában lenézték az izraelitákat egyistenhitük és vallási elkülönülésük miatt. A Római Birodalomban létezett irodalmi antiszemitizmus vádjaira (egyiptomiak vagy leprások leszármazottjai, szamarat és disznót imádnak, minden hetedik napon lustálkodnak, nem étkeznek, nem áldoznak, nem imádkoznak idegenekkel együtt) [1] válaszolt Iosephus Flavius a „Contra Apionem” (Apión ellen) című ismert vitairata és adott hiteles bizonyítékot az ókori antiszemitizmusról és ő adja az első írásos formáját az antiszemita ún. „vérvádnak” is.[2]

Az egyiptomi ellenérzések nevezetes megnyilvánulása volt a perzsa uralom végén az elephantinéi zsidó templom elpusztítása. Az itteni kolónia létrejötte valószínűleg összefüggésben áll Jeruzsálem i. e. 586-os elfoglalásával, mely után a zsidók tömegesen menekültek Egyiptomba. Egy részükből katonai határőrtelepet alakítottak ki a XXVI. dinasztia királyai, s ezek leszármazottai tovább szolgáltak a perzsa uralom alatt is. A zsidók templomot is építettek maguknak, de a hosszú ideig idegen, többistenhitű környezetben élő közösség vallási nézetei erősen eltértek a tiszta monoteizmusra törekvő jeruzsálemi kultusztól. Őseik istene, Yahu, mellett egyéb isteneket is tiszteltek, Bethelt, Asimot, Anatot és Heremet. Az egyiptomiak két okból is gyűlölték őket, egyrészt mert a perzsa hatóságokat szolgálták ( Egyiptom ekkor perzsa megszállás alatt volt), másrészt Elephantiné szigetén állott Khnum kosisten főszentélye, s nyilván felháborító volt számukra a bárányok megölése a pészah ünnepen. Valóban különös helyzet alakult ki, hogy a kis sziget egyik templomában istenként tisztelt állatot a szomszéd településen tömegesen fogyasztották.[3]

Mivel hozzávetőleg a mai Izrael akkori területe (Júdea délen, Galilea északon) római uralom alatt állt, a nacionalista és szeparatista, általában fanatikus zsidó szervezetek és szekták (lásd például: zélóták) melegágyává vált. A vallási villongásokat a politikai tényezők jelentősen fölerősítették, ami végül a jeruzsálemi nagytemplom elpusztításához vezetett Kr. u. 70-ben. Ennek ellenére vallási alapú, hivatalos szervek által kezdeményezett, pogromszerű zsidóüldözés ritkán valósult meg a Római Birodalomban, sőt, a rómaiak a görög-zsidó villongásokat is igyekeztek normális mederbe terelni.

A zsidóság és kereszténység viszonyában nagy jelentőségű fordulat állt be a 4. és 5. század folyamán. I. Constantinus római császár türelmi rendelete után valamennyi vallási közösséggel egyenjogú felekezet lett a kereszténység, majd I. Theodosius ediktuma után kötelező államvallássá vált. Ez a folyamat oda vezetett, hogy a kereszténység elméleti teológiájában, és vallási gyakorlatában is elhatárolódott a saját vallási gyökerét jelentő zsidóságtól. A judaizmushoz való viszonyának alaptételévé vált, hogy a nemzsidók szemében a zsidóság nemcsak mint államalkotó nemzet, hanem mint „Isten népe” is elveszítette létjogosultságát.[4]

A középkorban [szerkesztés]

Luther elkeseredésében 1543-ban megírta "A zsidókról és hazugságaikról" című könyvét.

A középkori világkép központi elemének, a kereszténységnek egyik alapja a zsidó vallás volt. Ugyanakkor az új és a régi vallás közötti szellemi-logikai kapcsolatok jelentős ellentmondásokat rejtettek magukban. A kereszténység szent könyve, a Biblia ószövetségi részében a zsidók mint Isten kiválasztott népe szerepeltek, és a kereszténység központi alakja, Jézus, születése tekintetében maga is zsidó volt. Ugyanakkor az Újszövetség világosan dokumentálta, hogy az „ortodox” zsidók, vallási vezetőik többségének irányítása mellett, üldözték és megölték a korai keresztényeket – magát Jézust, a keresztény tanok szerinti Messiást is – és ellenségei voltak az új vallásnak (Szent István vértanú, Szent Pál története).

Mindez hivatkozási alapot adott ama középkori és a zsidókat hátrányos színben feltüntető nézetnek, miszerint az „ortodox” hit mellett makacsul kitartó, Jézust álprófétának hívő és így elítélését az izraelita vallás tanai szerint helyénvalónak tartó zsidók voltaképp egy politikai, s mi több, szakrális színezetű gyilkosságban – az Isten Fia megölésében – vállalják megátalkodott módon az utólagos bűnrészességet.

Ennek még durvább, egyértelműen antiszemitizmusnak nevezhető formája volt az a középkori nézet, miszerint a zsidók kollektívan (esetleg, utódaikban is) bűnösök Jézus Krisztus megfeszítéséért. E nézet ráadásul a Biblia tartalmával is alátámasztható: Jézus elítélésekor a zsidó főpapok Máté evangéliuma (27. bekezdés 25. sor) szerint ugyanis azt kiáltják a „kezeit mosó” Pilátusnak: „Vére rajtunk és fiainkon”. A zsidókat a középkori keresztény társadalom ezért kiközösítette magából, elkülönített városnegyedekbe (gettókba) kényszerítette őket, a katolikus egyház és az államhatalom pedig időnként (ekkoriban főként nyugaton) pogromokat (erőszakos, gyilkosságig fajuló cselekményeket, üldözést) hajtott végre ellenük. Luther Márton a protestáns reformáció szellemi atyja, aki a "Hogy Jézus Krisztus is zsidónak született" című művének megírása után azt akarta, hogy a zsidók térjenek át a keresztény hitre, de a térítési próbálkozásának sikertelenségét belátva, a zsidók elűzését kezdte követelni és nem tartotta lehetségesnek a zsidó-keresztény békés együttélést. Elkeseredésében 1543-ban megírta "A zsidókról és hazugságaikról" című könyvét, ami nagy hatással volt a korabeli közvélekedésre.

A vallási alapú antiszemitizmus kisebb mértékben bár, de a mai napig fennmaradt, s nevezhetjük – megkülönböztetésül – antijudaizmusnak. A polgári forradalmak és a nemzeti ébredés korában (19. század első fele), kivált Kelet-Közép-Európa térségében, megjelent a kulturális alapú antiszemitizmus, amely a zsidó kulturális hatást kívánta száműzni a nemzeti kultúrákból.

Az újkorban (a francia forradalomtól az első világháborúig) [szerkesztés]

Antiszemita amerikai elnökválasztási plakát 1896-ból. A szójáték miatt a keresztre feszített ember (aki Uncle Sam, az egyesült államokat az amerikai köztudatban megtestesítő képzelt személy) feletti szöveg („This is US in the hands of Jews.”) egyszerre jelenti azt, hogy az USA (US), illetve „mi” (us) a zsidók kezében szenvednek.

Az antiszemitizmus kifejezést 1860-ban használta először Moritz Steinschneider zsidó tudós (Leopold Zunz német zsidó tudóssal együtt a modern zsidó tudomány alapítója), mikor Ernest Renan francia történész és filológus „antiszemita előítéleteiről” beszélt. A kifejezés 1865-ben már szerepelt a porosz nagylexikonban. 1873-ban használta először Wilhelm Marr újságíró (1819–1904) az antiszemitizmus kifejezést a zsidógyűlölet helyett, mikor áltudományos módon próbálta alátámasztani a zsidók iránti ellenségességét.

A 19. század második felétől az antiszemitizmus – Houston Chamberlain filozófiájában először – faji (biológiai-genetikai) jelleget öltött: „Endlösung der Judenfrage” (1899). A periférikus társadalmakban kialakult hatása elsősorban ezen társadalmaknak a polgárosodásban történt megkésettségére vezethető vissza, ennek a megkésettségnek a jele. (A zsidóság itt kisajátította azokat a pozíciókat – pénzügyletek, hitélet, kereskedelem, szabad foglalkozású értelmiségi pályák területén –, amelyeket Nyugaton a polgárság sajátított ki magának. Azontúl az etnikailag kevert társadalmakban a zsidóság megfelelt az „ideális kisebbség” szerepének, valamint a forradalmaktól rettegő polgárság körében szinonimmá vált a szocialista forradalom a szocialista ill. kommunista pártok fogalmával, hiszen azok vezetésében valóban felülprezentált volt a zsidóság).

A két világháború között [szerkesztés]

Az antiszemitizmust a huszadik század első felében berendezkedő totális diktatúrák (mind a nemzetiszocialista, mind a kommunista) és diktatórikus vonású kelet-közép-európai rendszerek nyíltan vagy burkoltabban hivatalos politikájuk elemévé tették, ami felerősítette a társadalom meglévő antiszemita hajlandóságát.

Az antiszemitizmus a két világháború között főleg a vesztes központi hatalmak területén erősödött fel, de a jelenség nem volt ismeretlen Franciaországban vagy Olaszországban sem.

A nemzetiszocializmus szerint a zsidók genetikai állományuk alapján alsóbbrendű faj, mely beszennyezi a tiszta árja génállományt (ld. még eugenika). Az antiszemitizmus a több millió zsidó életét követelő holokausztban csúcsosodott ki a második világháború idején.

A nácik Német Keresztény Mozgalom dejudaizálni kívánták a Bibliát, amely elképzelés a legantiszemitábbnak bizonyult (ehhez a mozgalomhoz társult a rövidebb nevén Dejudaizáló Intézetnek, hosszabb nevén Intézet a Német Egyházi Életre Ható Zsidó Befolyás Kutatására és Eltávolítására nevű intézménynek a működése). Elképzelései szerint az igazi német keresztényeknek el kell vetniük és meg kell semmisíteniük az Ószövetséget és Szent Pál leveleit is, mert ezek zsidó szerzők írásai.[5]

„A politikai antiszemitizmus elfogadásának és a tekintélyes hányadában zsidók kezén lévő kapitalizmus támogatásának ez a kettős politikája kezdettől fogva létrehozott egy olyan feszültséget, melyben a „zsidókérdés” és annak „megoldása” a zsidók gazdasági hatalmának a felszámolásával vált azonos kérdéssé, s mint ilyen, úgy jelent meg, mint az ország első számú szociális kérdése.”

– Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után [6]

A II. világháború után, napjainkig [szerkesztés]

Az antiszemitizmus a második világháború után sem szűnt meg létezni. A második világháború után hatalmas méreteket öltött a zsidóság kivándorlása az akkor még brit fennhatóság alatt lévő Palesztinába (modern kori exodus).

1948-ban az ENSZ határozata alapján Palesztina területén egy zsidó és egy arab államnak kellett volna létrejönnie. Ezt a felosztást a zsidók elfogadták és így megalakult Izrael Állam, az arabok azonban elutasították, és öt arab állam azonnal megtámadta az éppen kikiáltott Izraelt. Ez volt az első arab–izraeli háború. Az arab-izraeli szembenállás a későbbiekben is folytatódott – 1956-ban (Szuezi válság), 1967-ben (hatnapos háború), 1973-ban (jóm kippúri háború), és 1981-ben (libanoni háború).

Bizonyos arab és muzulmán államok az izraeli politikát a palesztinok elleni népirtással vádolják.[forrás?] Emiatt is az antiszemitizmus igen erős bizonyos muzulmán államokban.[forrás?]

Irodalom [szerkesztés]

  1. ↑ Nyíri Tamás: ANTISZEMITIZMUS ÉS ANTIJUDAIZMUS, Világosság, XXXI. évf., 1990. április
  2. ↑ Josephus Flavius: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról (Budapest, Helikon, 1984)
  3. ↑ Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája, Osiris Kiadó, Budapest, 1998.
  4. ↑ Grüll Tibor: Severus de Minorca levele a helyi zsidó közösség áttérítéséről, Múlt és Jövő, új folyam, 1999 (4) 76-91. old
  5. ↑ Deutsche Christen (de.wikipedia.org)
  6. ↑ Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után , in: Válogatott tanulmányok II. kötet,1945-1949. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986

Internetes hivatkozások [szerkesztés]

Lásd még [szerkesztés]

A lap eredeti címe: „http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Antiszemitizmus&oldid=13627413”