Nacionalizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A nacionalizmus a nemzetek kialakulásának, a nemzetté válás folyamatának ideológiája. Az egyik legtöbbet vitatott politikai nézetrendszer.

Legfontosabb jellemvonása a nemzet fogalmának előtérbe helyezése, az a nézet, hogy a nemzeti azonosság (nemzeti identitás) az emberi élet alapvető értéke, amely szélsőséges esetekben megelőz minden más szűkebb és tágabb csoporthoz (például társadalmi osztály, párt, vallás) való tartozást, kötődést. A nemzetet a területi egység, a közös nyelv, kultúra, értékrend és szokások, a közös mítoszok és történelem, valamint mindezek tudata jellemzi.

A nacionalizmus gyakran a nemzet és állam egységéből indul ki, azt hirdeti, hogy a nemzetet a teljes szuverenitás joga illeti meg. A nacionalizmus kiindulópontja, hogy mindenkinek van nemzetisége, a politikai közösség, a nemzetállam pedig ezen az alapon nyugszik.

Minden nemzetnek megvannak az úgynevezett „referencianemzetei”, tehát azok a nemzetek (általában a szomszédai), amelyekhez méri, amelyekkel összehasonlítja magát (a magyaroknak például a románok vagy az osztrákok, a szlovákoknak a magyarok és a csehek, a lengyeleknek az ukránok stb.)

A nacionalizmus kifejezés jelentéstartalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Egyik, ma már elhalványult jelentése az az érzelmi kötődés, amelyet az ember a családja, az általa használt és alakított környezete, a faluja, a városa, a megyéje, a hazája iránt érez, a patriotizmus.
  • Másik jelentése a nemzetépítés feladatára utal, amely az ideológia megalkotásával, a kultúra egységesítésével és érzelmi élmények átélésével a közös nemzeti identitás kitalálását és megteremtését célozza.
  • Harmadszor értelmében nemcsak a programot, hanem magát a nemzetépítés folyamatát is jelenti.

A nacionalizmus eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nacionalizmus eredetének kérdése az utóbbi évtizedek egyik legtöbbet kutatott társadalomtudományi problémája. A két elméleti véglet az úgynevezett primodalista és a modernista megközelítés. Előbbi a köznapi felfogást tükrözi: a nemzet egy úgyszólván örök jelenség, mely a történelem során nem változik. Tehát az ókori görögök számára ugyanazt jelentette a görögség, hellénség mint például a magyarság a mai magyarok számára. Ez az álláspont a tudományos életből mára jóformán eltűnt.[1]

A következő -kisebbségi- álláspont szerint a mai értelemben vett nemzetről csak a modern korokban beszélhetünk, de kibontakozásában az új körüményeken kívül nagy szerepe volt a premodern korokból örökölt tradícióknak, hagyományoknak, etnikai magnak. Ezen irányzat -melyet premodernista és etnoszimbolista néven is említenek- fő teoretikusa a talán legismertebb nacionalizmus-kutató: Anthony D. Smith. Smith bírálóinak egyik fő érve éppenséggel a hagyomány fogalmával szembeni, 1980-as években felbukkant szkepticizmusban gyökerezik. Hagyományok sokaságának alaposabb elemzése bebizonyította, hogy a népi - pontosabban népinek tartott - tradíciók döntő többsége nem a régmúltból való, hanem eredete az utolsó két évszázadban keresendő. Ugyanakkor a hagyomány soha nem organikus, azt mindig emberek csinálják.[2]

A harmadik, és egyben legnépszerűbb álláspont a nacionalizmust a kizárólag modern társadalmak - meghatározó - jellemzőjének tartja. Tagadja, hogy a mai nemzeteknek bármi előzménye lett volna a múltban. Ernest Gellner az ipari társadalom strukturális szükségletének tartja a nacionalizmust amely lényegileg eltér a korábbi -általa parasztinak nevezett társadalom- identitástípusaitól. Benedict Anderson hasonlóan vélekedik. Ő az írásbeliség elterjedését, a nyomdakapitalizmust, az irodalmi nyelv megteremtését véli kulcsfontosságúnak az elképzelt közösség létrejöttében. Anderson szerint a nemzet nem más mint egy elképzelt közösségen alapuló szolidaritás egymást nem ismerő és egymásról mit sem tudó emberek között. A modernista felfogás szerint a nemzet és nacionalizmus tyúk vagy tojás kérdésében a nacionalizmusé a primátus. A nemzet csak annak következménye.[3]

A nacionalizmus problémái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gondolat, amely szerint nemzeteket megilleti az államalkotás joga, a nacionalizmus a nemzetté válás folyamatának nélkülözhetetlen eleme. A nacionalizmus szélsőséges formája, melyet sovinizmusnak neveznek gyakran vallja a kisebbségekkel szembeni tolerancia hiányát. Azonban problémát okoz annak megállapítása, hogy hol húzódik a határ a hagyományos nacionalizmus és annak eltorzult formája, a sovinizmus között.

Sovinizmus és patriotizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sovinizmus is a mi-ők ellentétből indul ki, csakhogy ebben az esetben az egyenlőtlenség, a nemzeti felsőbbrendűség dominál, összekapcsolódva a másik nemzet lekicsinylésével, esetenkénti megsemmisítésének szándékával. A patriotizmus tiszta hazaszeretet, mások megsértésének igénye nélkül. Nem más, mint a föld, a nemzeti múlt, a nemzeti intézmények, a nyelv és a szokások tisztelete és szeretete. Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért. A híres magyar író és esszéista, Szabó Zoltán ennek a témának szentelte a Szerelmes földrajz című könyvét.

A nacionalizmus szemben áll a klasszikus marxizmus internacionalizmusával (nemzetköziség), valamint a kozmopolitizmussal (elavult dolog a nemzet).

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bretter Zoltán–Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus (Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995)
  • Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek (Rejtjel, 2004) ISBN 963-9149-94-2
  • Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről (L'Harmattan, 2006) ISBN 963-9683-16-7

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. PHILIP SPANCER; HOWARD WOLLMAN: Nationalism: A critical intruduction. London, Thousand Oaks, New Delhi, Sage Publications, 2002.
  2. DANIELE CONVERSI: „A nacionalizmuselmélet három irányzata”, In: Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek, Budapest, Rejtjel, 2004
  3. KÁNTOR ZOLTÁN:” Előszó”, In Kántor Zoltán (szerk.): Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek, Budapest, Rejtjel, 2004.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]