Nemzet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A nemzet szó eredete a középkorra tekint vissza, amikor a – többnyire a latin natio, nationes – kifejezéssel körülbelül az egy uralkodó alá tartozó, földbirtokkal rendelkező, fegyverfogásra jogosult, kollektív jogokkal rendelkező nemesemberek összességét jelentette. A szó azonban jelentett céhet és egyetemi közösséget is! Sajátos összetartozás-tudattal, többnyire közös eredetmítosszal stb. is rendelkeztek, egy etnikumhoz tartoztak, és azonos nyelvet beszéltek. Mindez alapvető feltétel. A Natio Hungarica (Magyar nemzet) jog szerinti tagja (Hungarus) volt például több itáliai, német (stb.) származású lovag, de szlávok, románok is akadtak közöttük. Másfelől a nemzet fogalma nem foglalta magába a parasztságot és a városi polgárságot. (De ez alól is volt kivétel, Erdélyben például a középkorban elismert három nemzet egyike volt a szász városok polgársága. A másik kettő a magyar és a székely volt: jellemző, hogy a magyar ajkú, de kollektív előjogokkal rendelkező székelységet önálló nemzetnek tekintették.)

A liberális nemzet kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Államnemzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „modern” nemzet fogalma a francia forradalom idejére alakult ki, amikor minden Franciaországban, a francia állam területén élő embert – etnikai hovatartozására és nyelvére való tekintet nélkül – a köztársaság elvileg azonos jogokkal rendelkező tagjának, franciának tekintettek. Az országban a késő középkorban végbement kulturális fejlődés és a francia nyelv egységesedésének eredményeként, aminek fő ösztönzője és hordozója az egységes királyság volt, addigra egységes nemzettudat alakult ki, a korábban inkább uralkodónak tekinthető lokális tudat rovására, és ekkor a parasztságot és a polgárságot is maradéktalanul befogadták a nemzetbe. Az esetleges etnikai és nyelvi különállás ezen a területen nem játszott szerepet. (Például a bretonok papíron franciákká, az andalúziaiak pedig papíron spanyolokká váltak.)

Hasonló romboló folyamat ment végbe – inkább több, mint kevesebb sikerrel – Nyugat-Európa több országában: a korábban stabilizálódott államkereteket lerombolta az egységes nemzetté válás. Így kialakult az államnemzet liberális felfogása, amely egy nemzet tagjának tekinti az egy országban élő embereket, és amely Nyugat-Európában – kivételekkel – máig uralkodó.

A kivételek közé tartoztak egyfelől például a katalánok és a baszkok, akik az egységes Spanyolország létrejötte, majd az egységes spanyol nemzet kialakulása után is megtartották különállásuk tudatát. (De például egy szakíró megjegyzése szerint a katalánok 99%-a külföldön spanyol, otthon katalán nemzetiségűnek mondja magát.)

Másfelől például az Északi-tenger és az Odera közötti síkságon élő germán törzsekből kialakult németség – annak ellenére, hogy széttagoltan, több száz kisebb-nagyobb fejedelemségben és királyságban élt – megtartotta egy bizonyos mértékig azonosságának tudatát (részben a virtuálisan a 19. századig létező Német-római Birodalom kereteinek köszönhetően). Ebben az időszakban fontos volt, hogy valaki szász, sváb, bajor, brandenburgi (porosz), württembergi stb. népcsoportba tartozott. Ez az azonosságtudat a 19. század elején megerősödött és elsődlegessé vált, amivel létrejöhetett a mai német nemzet, a területi elkülönültség ellenére is. Hasonlóan megmaradt az itáliaiak nemzettudata is. A mai nemzeti tudat kialakulásával aztán mindkét esetben erős politikai egységmozgalom is kialakult, amely a 19. század második felében eredményre is vezetett.

De a németségből kiváltak például a hollandok, akik a 17. századtól saját államuk keretei között az önálló nemzetté válás útjára léptek, majd sajátos történelmi okok folytán a 19. század közepén a luxemburgiak, majd (ez már a 20. századra tehető) az osztrákok, moldovánok. A szintén germán nyelvet beszélő flamandokból és a franciául beszélő vallonokból pedig a 19. században kialakultak a belgák (utóbbi egyébként máig nem problémamentes.)

Kultúrnemzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közép- és Kelet-Európában azonban nagyobb méretű, eltérő történelmi múltú területeket, etnikumokat, nyelveket, kultúrákat magukba foglaló, birodalmi jellegű államok (Habsburg Birodalom, Oszmán Birodalom és Orosz Birodalom) a többféle nép miatt nem valósulhatott meg a hosszú távú fennmaradásuk, a kialakuló népek túl sokan voltak egy államban. Így egy államban több – eltérő fejlődési fokon álló, s helyenként eltérő társadalmi szerkezetű – nemzet alakult ki, amely egyes területeken még egymással szembenállva is élt. Ezek az etnikai, vérbeli, történelmi jegyek alapján teremtették meg saját identitásukat. Így kialakult a kultúrnemzet felfogása, amely szerint nem az állami lét határozza meg a nemzeti hovatartozást. Közép- és Kelet-Európában ez az uralkodó, bár mindig voltak (és vannak) akik használják az államnemzet fogalmát.

Az államnemzeti és kultúrnemzeti elkülönítés kritikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Több szerző is felhívta a figyelmet, hogy a két nemzettípus dichotóm felfogása félrevezető is lehet, ugyanis éppen a sokat idézett német-francia példa tüzetesebb vizsgálata mutatja, hogy a francia nacionalizmus sem mentes az etnikai tényezőtől – gondoljunk csak a Dreyfus-ügyre – míg a hegeli hagyomány éppenséggel az államot helyezi középpontba.[1]

Nemzetek a 21. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Már a francia forradalom után kialakult, és a világ több földrészén, több államában elterjedt a "nemzet" (nation, нация)szó 'politikai nemzet' értelemben való kizárólagos használata. Nyilvánvaló, hogy a multietnikus államok - Amerikai Egyesült Államok, Belgium, Oroszország, Svájc stb. - nem tarthatják fenn a kultúrnemzet (egy nyelvű, egy etnikumú nemzet) definícióját, és a kisebbségi etnikumoknak a nemzethez tartozása más államokban sem kérdőjelezhető meg (a magyar kisebbségi törvény szerint a magyarországi etnikai kisebbségek "nemzetalkotó tényezők"). Franciaországban hagyományosan "franciának" nevezik a köztársaság honpolgárait - akkor is, ha például marokkói származású, arab anyanyelvű muzulmánok -, míg a francia nyelvű svájciak vagy belgiumi vallonok: svájciak, illetve vallonok.

Az egyesülő Európában a radikális, EU-szkeptikus jobboldal ugyan "nemzetek Európájáról" beszél, a nemzet szó azonban itt is, mint minden hivatalos szóhasználatban - például a személyes iratokban, útlevelekben - 'ország' jelentésben szerepel. Vagyis a nemzet politikai nemzetet jelent, az országlakosok közösségét, míg az egykori "kultúrnemzet" neve: etnikum.[2]

L. még: Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), nemzetközi, Nemzeti Bank, nemzetgazdaság, nemzeti valuta etc.

Hans Kohn nyugati és nem nyugati típusú nacionalizmus-felfogása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hans Kohn keleti és nyugati típusra osztotta a nemzetfogalmakat, illetve nacionalizmusokat. A nyugati nacionalizmus – Elbától nyugatra fekvő nemzetek esetében – a felvilágosodás és racionalizmus talaján áll. Fő letéteményese a burzsoázia. A pluralizmus, az emberi jogok és a demokrácia iránti törekvés e típus alapvető tulajdonsága, csakúgy mint a realizmus. A fő célt az integráció és a racionalizáció jelenti. A nem nyugati nacionalizmus a tömegekre támaszkodó arisztokrácia irányítása alatt áll. A nacionalizmus nem jelent szabadságot, a fő kötelesség az állam szolgálata. Az egykori dicső múlt mítosza és a távoli jövőbe vetett hit jelenti a fő tematikát, nem a gyakorlati problémák. Éppen ezért hajlamos a keleti nacionalizmus a túlzott önbizalomra és agresszivitásra.[3]

Definíciós kísérletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint a fentebbiekből kiderül, az Elba-Lajta vonaltól keletre az államnemzet definíciója gyakorlatilag használhatatlan. Kétféle definíció pedig nem lehet. Ezért a kultúrnemzet meghatározására több kísérlet született.

1. Akinek szülei és nagyszülei egy adott néphez tartoznak, az a személy is ahhoz a néphez tartozik.

2. Sztálin: Olyan egy adott területen élő népcsoport, amelyet összeköt a közös kultúra, a közös nyelv, a közös történelem és a közös lelki alkat.

3. Egy szellemtörténeti definíció: az egy népszellem (néplélek) fennhatósága alatt lévő (nép)csoport

Nem értelmezhető csak a 20. század folyamán például az osztrák nemzet létrejötte (1918-ig ilyenről egyáltalán nem beszélhetünk, az egykori Habsburg Ausztriában élő németek kisebbségben voltak és többségük egyáltalán nem volt német. A birodalom felbomlása után – már 1919-től lényegében egyértelmű volt a (Ausztria) Németországhoz való csatlakozás vágya, amit akkor az Antant akadályozott meg – az 1938-as Anschluss idején elsősorban ezt, a teljes nemzeti egység létrejöttét, és nem a Nagynémet Birodalomhoz való csatlakozást ünnepelték.

A kommunista és a szellemtörténeti definícióban egyaránt problematikus a közös lelki alkat, illetve a néplélek mibenléte. Erősen megkérdőjelezhető például egy normandiai paraszt és egy párizsi belvárosi boltos vagy értelmiségi, egy új-mexikói latino farmer és egy New York-i WASP bróker lelki alkatának közössége, ahogy az is, hogy közös néplélek fennhatósága alatt állnának, noha nyilvánvalóan és elismerten a francia, illetve az amerikai nemzet tagjai. De egy marosvásárhelyi unitárius, szabolcsi református, kunsági katolikus, győri, eszéki vagy budapesti magyar lelki alkatában (néplelkében) is jelentős különbségek fedezhetők fel. Egyes román szerzők szerint pedig például jelentősen eltér az erdélyi, a havasalföldi, a tengermelléki románok mentalitása, gondolkodásmódja, civilizációs (polgárosodási) szintje is.

Nagy kérdés, hogy léteznek-e egyáltalán olyan objektív feltételek, melyek megléte esetén emberek egy adott csoportját nemzetnek nevezhetjük. A közös eredet, nyelv stb. esetén mindig találhatunk ellenpéldát. A modern nacionalizmuselméletek egyik legismertebb teoretikusa, Benedict Anderson ezért a nemzetet mint elképzelt közösséget írja le. Elképzelt, mivel csupán képzeletemben érzek közösséget és szolidaritást olyan emberek tömegei iránt, akiket soha nem ismertem és akikkel soha nem is fogok találkozni.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Alain Dieckhoff: Egy megrögzöttség túlhaladása. A kulturális és politikai nacionalizmus fogalmainak újraértelmezése. In: Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek (Rejtjel, 2004)
  2. http://www.es.hu/bauer_tamas;nemzet_es_nation;2011-05-11.html
  3. Leo L. Snyder: Encyclopedia of nationalism (Paragon House, New York, 1990)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]