Szekfű Gyula

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szekfű Gyula
Született 1883. május 23.
Székesfehérvár
Elhunyt 1955. június 29. (72 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása történész,
publicista,
egyetemi tanár,
akadémikus

Szekfű Gyula (Székesfehérvár, 1883. május 23.Budapest, 1955. június 29.) történész, publicista, egyetemi tanár, az MTA tagja.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Katolikus polgári családban született, édesapja Szekfű Ignác ügyvéd. Több testvére volt, megnősült, de gyermeke nem született.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ciszterci rend főgimnáziumában érettségizett Székesfehérváron, 1900-ban. A budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte egyetemi tanulmányait történelem, német, valamint francia nyelv és irodalom szakon. Tagja volt állami ösztöndíjasként az Eötvös József Kollégiumnak. 1905-től 1906-ig dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd 1908-tól 1910-ig pedig gyakornok volt az Országos Levéltárban. Ezzel párhuzamosan munkatársa volt 1907-től a bécsi Császári és Királyi Házi, Udvari és Állami Levéltárnak, 1908-tól gyakornoki, 1910-től fogalmazói, 1912-től pedig allevéltárosi beosztásban. Tizenhét évet töltött összesen Bécsben. 1916-ban a 16–18. századi magyar történelemből a budapesti egyetemen magántanári képesítést szerzett. 1924-ben a rendkívüli tanári címet nyerte el. Egy évvel később kinevezték egyetemi tanárnak a budapesti egyetem újkori magyar történeti tanszékére. Magyar Tudományos Akadémiának 1925-től levelező, majd 1941-től rendes tagja.

Három nemzedék című 1920-ban megjelent munkájában alapozta meg az 1918–1919-es forradalmak után hatalomra került rendszer hivatalos ideológiáját. 1927 szeptemberétől 1939 decemberéig a Magyar Szemle szerkesztője volt, mely Bethlen István politikáját támogatta. A második világháború során mint a Bethlen-csoport tagja, csatlakozott a függetlenségi és népfrontmozgalomhoz. 1939-től 1944-ig vezető publicistája volt a németellenes, ellenzéki Magyar Nemzetnek. Kiállt a független, szabad Magyarország mellett mind szóban, mind írásban. Cikket írt A szabadság fogalma címmel a szociáldemokrata Népszava 1941. karácsonyi számába, mely a németellenes nemzeti összefogást példázta. A Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozását célzó tárgyalások résztvevője volt, eleinte betöltötte az elnöki tisztét, majd később visszalépett, nem írta alá az emlékbizottság nyilvánosságra hozott felhívását sem. 1942 szeptemberében a Schönherz-perben a kommunisták mellett tanúskodott. 1943 januárjában fővédnökként tevékenykedett a Petőfi születésének százhuszadik évfordulóján rendezett ünnepségeken. A Valahol utat vesztettünk című cikksorozatában, melyet 1943–1944-ben közölt a Magyar Nemzet, bírálta az ellenforradalmi rendszer hivatalos politikáját, és felidézte a reformkor polgári demokratikus eszményeit figyelmeztetés gyanánt. A német megszállás idején visszahúzódott, majd a nyilas hatalomátvétel után bujdosni kényszerült. A fővárosban élte át az ostromot.

Hamarosan a kialakuló demokratikus közéletbe is bekapcsolódott. Elfogadta a politikai helyzetet, hogy a régi rendszer szétesett, a hatalomba a kommunisták és a szociáldemokraták is bekerültek, valamint a Szovjetunió beleszólást kapott az ország ügyeibe a fegyverszüneti egyezmény értelmében. Nem lépett be egyetlen pártba sem, viszont bár 1945 tavaszán a katolikus pártalakítási kísérleteket figyelemmel kísérte, s szóba jött, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt elnöki tisztét betölthetné. 1945. április 2-án Budapesten nyolc másik közéleti személyiséggel egyetemben beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe.

1945. október 15-én rendkívüli követté és meghatározott miniszteri rangban moszkvai követté nevezték ki – mindezt a koalíciós pártok megállapodása alapján –, 1948 májusától pedig nagykövet lett. Eme tevékenységének idején vette kezdetét a két ország között a gazdasági, államközi és kulturális kapcsolatok kialakulása, 1948 februárjában pedig sor került a barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény aláírására. 1948. szeptember 10-én, a Kommunista Párt hatalomátvétele után felmentették, 1949 áprilisában a Külügyminisztérium nyugállományba helyezte. Országgyűlési képviselő volt 1953. májusától, 1954. január 21-étől az Elnöki Tanács tagja egészen haláláig.

Szekfű Gyula sírja Budapesten. Farkasréti temető: 20. körönd-1-31/32. Pátzay Pál alkotása.

Kitüntetései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Corvin-koszorú (1930)
  • Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (1948)

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A száműzött Rákóczi (Budapest, 1913) – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Mit vétettem én?Ki gyalázta Rákóczit? – Budapest, 1915. 143 o. – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Három nemzedék (Budapest, 1920) – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Bethlen Gábor – Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1929. 314 o.
  • Magyar történet I–VIII. kötet (Hóman Bálinttal közösen; Budapest, 1929–1934)[1] – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Három nemzedék és ami utána következik (Budapest, 1934)
    Reprint: Három nemzedék és ami utána következik (Előszó: Glatz Ferenc; Budapest, 1989).
  • „Valahol utat vesztettünk”[2] – Neumann Kht., Budapest, 2003. – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Forradalom után (Budapest, 1947).
  • Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok (Vál.: Erős Vilmos; Budapest, 2002).
  • Mi a magyar? (Szerk. Szegfű Gyula – Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939, 555 o.) – Repr. kiad.: Helikon, Budapest, 1992. – ISBN 963-208-249-4 – Hozzáférés ideje: 2012. február 17.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek és külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Szekfű Gyula a III. kötet egy részét (A magyar renaissance; Mohács) és a IV–VII. kötetet írta. A VIII. kötet, az Időrendi áttekintés, közös munkájuk. – A könyv legutóbbi kiadása: Arcanum Adatbázis Kft., Budapest, 2002. CD-ROM – ISBN 963-9374-26-1.
  2. Először a tanulmány hat részben a Magyar Nemzet hasábjain volt olvasható (1943. november 7., november 21., december 5., december 19., 1944. január 15. és 16.). Ez, a háború alatt írott cikksorozat, megjelent 1947-ben a „Forradalom után” című könyv első fejezeteként. (A könyv reprint kiadását a Gondolat Kiadó jelentette meg 1983-ban.) – A „Valahol utat vesztettünk” tanulmányt önálló könyvként először 1987-ben a Magvető Kiadó, 71 oldalterjedelembe adta ki. A 2. javított kiadást a Holnap Kiadó, 2000-ben, 95 oldalon jelentette meg. Mindkét esetben a kötetet szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta: Szigethy Gábor. A 2. kiadásnál az ISBN 963-346-364-5.

További irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szilágyi Ágnes Judit (2007): Érdekes személyiségek, emlékezetes viták a magyar történetírásban, 27 történészportré, Budapest, Palatinus, 64-69.