Szekfű Gyula

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szekfű Gyula
Született 1883. május 23.
Székesfehérvár
Elhunyt 1955. június 29. (72 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása történész,
publicista,
egyetemi tanár,
akadémikus
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szekfű Gyula témájú médiaállományokat.

Szekfű Gyula (Székesfehérvár, 1883. május 23.Budapest, 1955. június 29.) történész, publicista, egyetemi tanár, az MTA tagja.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Katolikus polgári családban született, édesapja Szekfű Ignác ügyvéd. Több testvére volt, megnősült, de gyermeke nem született.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ciszterci rend főgimnáziumában érettségizett Székesfehérváron, 1900-ban. A budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte egyetemi tanulmányait történelem, német, valamint francia nyelv és irodalom szakon. Tagja volt állami ösztöndíjasként az Eötvös József Kollégiumnak. 1905-től 1906-ig dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd 1908-tól 1910-ig pedig gyakornok volt az Országos Levéltárban. Ezzel párhuzamosan munkatársa volt 1907-től a bécsi Császári és Királyi Házi, Udvari és Állami Levéltárnak, 1908-tól gyakornoki, 1910-től fogalmazói, 1912-től pedig allevéltárosi beosztásban. Tizenhét évet töltött összesen Bécsben. 1916-ban a 16–18. századi magyar történelemből a budapesti egyetemen magántanári képesítést szerzett. 1924-ben a rendkívüli tanári címet nyerte el. Egy évvel később kinevezték egyetemi tanárnak a budapesti egyetem újkori magyar történeti tanszékére. Magyar Tudományos Akadémiának 1925-től levelező, majd 1941-től rendes tagja.

Három nemzedék című 1920-ban megjelent munkájában alapozta meg az 1918–1919-es forradalmak után hatalomra került rendszer hivatalos ideológiáját. 1927 szeptemberétől 1939 decemberéig a Magyar Szemle szerkesztője volt, mely Bethlen István politikáját támogatta. A második világháború során mint a Bethlen-csoport tagja, csatlakozott a függetlenségi és népfrontmozgalomhoz. 1939-től 1944-ig vezető publicistája volt a németellenes, ellenzéki Magyar Nemzetnek. Kiállt a független, szabad Magyarország mellett mind szóban, mind írásban. Cikket írt A szabadság fogalma címmel a szociáldemokrata Népszava 1941. karácsonyi számába, mely a németellenes nemzeti összefogást példázta. A Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozását célzó tárgyalások résztvevője volt, eleinte betöltötte az elnöki tisztét, majd később visszalépett, nem írta alá az emlékbizottság nyilvánosságra hozott felhívását sem. 1942 szeptemberében a Schönherz-perben a kommunisták mellett tanúskodott. 1943 januárjában fővédnökként tevékenykedett a Petőfi születésének százhuszadik évfordulóján rendezett ünnepségeken. A Valahol utat vesztettünk című cikksorozatában, melyet 1943–1944-ben közölt a Magyar Nemzet, bírálta az ellenforradalmi rendszer hivatalos politikáját, és felidézte a reformkor polgári demokratikus eszményeit figyelmeztetés gyanánt. A német megszállás idején visszahúzódott, majd a nyilas hatalomátvétel után bujdosni kényszerült. A fővárosban élte át az ostromot.

Hamarosan a kialakuló demokratikus közéletbe is bekapcsolódott. Elfogadta a politikai helyzetet, hogy a régi rendszer szétesett, a hatalomba a kommunisták és a szociáldemokraták is bekerültek, valamint a Szovjetunió beleszólást kapott az ország ügyeibe a fegyverszüneti egyezmény értelmében. Nem lépett be egyetlen pártba sem, viszont bár 1945 tavaszán a katolikus pártalakítási kísérleteket figyelemmel kísérte, s szóba jött, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt elnöki tisztét betölthetné. 1945. április 2-án Budapesten nyolc másik közéleti személyiséggel egyetemben beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe.

1945. október 15-én rendkívüli követté és meghatározott miniszteri rangban moszkvai követté nevezték ki – mindezt a koalíciós pártok megállapodása alapján –, 1948 májusától pedig nagykövet lett. Eme tevékenységének idején vette kezdetét a két ország között a gazdasági, államközi és kulturális kapcsolatok kialakulása, 1948 februárjában pedig sor került a barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény aláírására. 1948. szeptember 10-én, a Kommunista Párt hatalomátvétele után felmentették, 1949 áprilisában a Külügyminisztérium nyugállományba helyezte. Országgyűlési képviselő volt 1953. májusától, 1954. január 21-étől az Elnöki Tanács tagja egészen haláláig.

Szekfű Gyula sírja Budapesten. Farkasréti temető: 20. körönd-1-31/32. Pátzay Pál alkotása.

Kitüntetései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Corvin-koszorú (1930)
  • Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (1948)

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A száműzött Rákóczi (Budapest, 1913) – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Mit vétettem én?Ki gyalázta Rákóczit? – Budapest, 1915. 143 o. – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Három nemzedék (Budapest, 1920) – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Bethlen Gábor – Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1929. 314 o.
  • Magyar történet I–VIII. kötet (Hóman Bálinttal közösen; Budapest, 1929–1934)[1] – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Három nemzedék és ami utána következik (Budapest, 1934)
    Reprint: Három nemzedék és ami utána következik (Előszó: Glatz Ferenc; Budapest, 1989).
  • „Valahol utat vesztettünk”[2] – Neumann Kht., Budapest, 2003. – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Forradalom után (Budapest, 1947).
  • Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok (Vál.: Erős Vilmos; Budapest, 2002).
  • Mi a magyar? (Szerk. Szegfű Gyula – Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939, 555 o.) – Repr. kiad.: Helikon, Budapest, 1992. – ISBN 963-208-249-4 – Hozzáférés ideje: 2012. február 17.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek és külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Szekfű Gyula a III. kötet egy részét (A magyar renaissance; Mohács) és a IV–VII. kötetet írta. A VIII. kötet, az Időrendi áttekintés, közös munkájuk. – A könyv legutóbbi kiadása: Arcanum Adatbázis Kft., Budapest, 2002. CD-ROM – ISBN 963-9374-26-1.
  2. Először a tanulmány hat részben a Magyar Nemzet hasábjain volt olvasható (1943. november 7., november 21., december 5., december 19., 1944. január 15. és 16.). Ez, a háború alatt írott cikksorozat, megjelent 1947-ben a „Forradalom után” című könyv első fejezeteként. (A könyv reprint kiadását a Gondolat Kiadó jelentette meg 1983-ban.) – A „Valahol utat vesztettünk” tanulmányt önálló könyvként először 1987-ben a Magvető Kiadó, 71 oldalterjedelembe adta ki. A 2. javított kiadást a Holnap Kiadó, 2000-ben, 95 oldalon jelentette meg. Mindkét esetben a kötetet szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta: Szigethy Gábor. A 2. kiadásnál az ISBN 963-346-364-5.

További irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]