Individualizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az individualizmus kifejezés egy erkölcsi rendszert, egy politikai, társadalmi szemléletmódot, gondolkodást jelent, amelyben az egyén áll a középpontban, a saját magárahagyottságával és szabadságával. Az individualisták az egyéni célok és vágyak elérését állítják a középpontba, elvetve a külső befolyást, jöjjön az akár társadalomtól, államtól vagy más egyéntől, csoportosulástól vagy intézménytől. Az individualizmus szembehelyezkedik a holizmussal, a kollektivizmussal, a fasizmussal, a kommunalizmussal, az etatizmussal, a totalitarianizmussal és a kommunitarianizmussal, amelyek mind arra épülnek hogy bizonyos közösségi vagy csoportérdekek, szocietális célkitűzések, esetleg faji vagy nemzeti alapú érdekközösségek elsőbbséget élveznek az egyéni boldogulással szemben. Az individualisták nem fogadják el a hagyomány vagy a vallás jelentette kötött moralitást sem mint az egyéni választás lehetséges korlátait. Külön figyelmet érdemel az individualisták és az egoisták kapcsolata: az önmegvalósítást hirdető eszmerendszert fel lehet fogni az önzés netovábbjának is, miközben többen felhívják a figyelmet arra, hogy pont az önmegvalósító alapvetés ad lehetőséget arra, hogy kilépjünk az önzés korlátai közül, és szabadon tegyünk másokért. Azzal is érvelnek, hogy az önmagát megvalósító individuum nem önző, amíg nem károsít másokat.

Etimológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az individualizmus először a korai francia szocialistáknál, a saint-simonistáknál jelent meg, mint az 1789 utáni társadalmi széthúzás magyarázata. Ebben az időben a konzervatív antiindividualisták a forradalom egalitarianizmusát támadták, a saint-simonisták pedig a gazdasági liberalizmust (laissez-faire), amely nem volt képes csökkenteni a gazdagok és szegények között kialakuló egyre növekvő különbségeket. A saint-simonisták az individualizmus ,,egoista anarchizmusával" szemben az elképzelt társadalmi harmóniát, az ő szavukkal élve a szocializmust támogatták.[1][2][3]

Az angol nyelvben az ,,individualism" szó pejoratív értelemben szerepelt először: az 1830-as években az owenisták a saint-simonistákat követve vagy tőlük függetlenül használták[3]. Pozítivabban James Elishama Smith írásaiban szerepelt először. Smith korábban owenista szocialista volt, de később elvetette az általuk sugalmazott kollektivista tulajdonkezelést, és az individualizmusban az egyéni tehetség kiteljesítésének lehetőségét látta. Érvelése az egyéni boldogságot az individuum saját szerzésvágyának beteljesüléséhez kötötte[3]. William Maccall 1847-ben Elements of Individualism című munkájában például John Stuart Mill szellemében érvelt az individualizmus mellett[1].

Etikai individualizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Steiner, az antropozófia atyja szerint „Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk.”[4] Az ember moralitása az individuum szabadságának mértékétől függ, amely fokozható és a teljes szellemi szabadság is elérhető. Jelenleg az ember nem teljesen szabad, de amennyiben saját eszmei tartalma vezeti, annyiban máris szabadnak tekinthető. A szabadság kizárólag moralitással egyeztethető össze. Az önzésből fakadó cselekvések, amelyek látszólag szabadnak tűnnek, valójában nem szabadságból, hanem olyan befolyásból erednek, amelyek alól az egyén egyelőre nem tudja kivonni magát; még akkor is, ha - tévesen - szabadnak érzi cselekvését. „A gonosztevő tettét és a tiszta intuíció megvalósulását csak akkor lehetne egyaránt az individualitás érvényesülésének mondani, ha a vak ösztönt is az emberi individualitáshoz tartozónak tekintenénk. A gonosztettre késztető vak ösztön azonban nem az intuícióból származik és nem az ember individuális oldalához tartozik, hanem ahhoz, ami a legáltalánosabb benne, ami minden individuumban egyaránt megvan, és amiből az ember éppen individuális volta révén igyekszik kiemelkedni.”[4] Lásd még: Tudatállapotok.

„A szabadságból származó cselekedet nem zárja ki, sőt magában foglalja az erkölcsi törvényeket is. Az ilyen cselekedet magasabb rendű, mint azok a cselekedetek, amelyeket az erkölcsi törvények kényszerítenek rám. Miért szolgálná kevésbé az általános jólétet a tett iránti szeretetből végrehajtott cselekedetem, mint ha csakis azért cselekednék valamit, mert kötelességemnek tartom az általános jólét szolgálatát? A puszta kötelesség fogalma kizárja a szabadságot, mert nem ismeri el az individualitást, hanem azt követeli, hogy az egyén vesse alá magát valamely általános normának. A cselekvések valódi szabadsága csak az etikai individualizmus álláspontján állva képzelhető el.”[4]

„De csak ha a cél iránt érzett szeretetemet követem, akkor cselekszem én magam. A moralitásnak ezen a fokán nem azért cselekszem, mert elismerek magam fölött valamilyen hatalmat, valamilyen külső tekintélyt vagy egy úgynevezett belső hangot. Nem ismerek el cselekvésemre vonatkozóan semmilyen külső princípiumot, mert saját magamban találtam meg cselekvésem okát, vagyis a cselekvés iránti szeretetet. Nem vizsgálom értelmemmel, hogy cselekedetem jó-e vagy rossz, hanem végrehajtom, mert szeretem. „Jó” lesz akkor, ha szeretettel áthatott intuícióm helyes módon kapcsolódik az intuitíven átélendő világösszefüggéshez; „rossz”, ha nem helyesen. Azt sem kérdezem, hogyan cselekedne más az én helyemben, hanem úgy cselekszem, ahogyan én, ez az adott személy indíttatva érzem magam. Sem az általános szokás vagy erkölcs, sem valamely általános emberi elv vagy erkölcsi norma közvetlenül nem irányít, hanem csakis a tett iránti szeretetem. Nem érzek semmiféle kényszert, sem a természet kényszerét, amely ösztöneimet vezeti, sem az erkölcsi parancsok kényszerét, hanem egyszerűen végre akarom hajtani azt, ami belőlem fakad.”[4]

Politikai individualizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A politikafilozófia mezőjében az individualista elmélet olyan kormányzatot képzel el, amelyben az állam feladata megvédeni az egyén szabadságát, de más területeken nem avatkozik bele az életébe. Ez ellentétes a kollektivizmus különböző elméleteivel: ezek az egyéntől elvárják a társadalom számára való hasznosságot, és bele akarnak szólni az egyén életébe, hogy az társadalmilag hasznossá váljék. A politikafilozófiában az individualizmust a laissez faire-rel is rokonítják.

A gyakorlatban az individualisták kiállnak az egyéni autonómiáért az társadalmi intézményekkel (pl. az állammal) szemben. Kiemelik a kisebbség jogait a többséggel szemben, az egyént a legkisebb kisebbségnek tekintve. Csak az olyan demokráciákat tudják elfogadni, ahol az alkotmány védi meg az egyéni szabadságot akkor is, ha a társadalmi jó érdekében akarnák korlátozni. Az egyéni szabadságot itt polgári és gazdasági értelemben is kell érteni. Elvetik a kereskedelem és ipar köztulajdonát, azzal érvelnek, hogy a nép képviselőinél nincsen jó kézben semmi, mert nem elég képzettek és felelősségteljesek. Másik érvük, hogy az jól működő államot polgárainak az egyéni előrehaladásra való vágya viszi előre. A radikális individualizmus az individualista anarchizmus.


Gazdasági individualizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az gazdasági individualizmus lényege a magántulajdon és az egyéni gazdasági döntések rendszere a köztulajdonnal és a kollektív döntéshozatallal szemben. A kapitalizmus alapvetően erre épül, közvetlen gazdasági megvalósulása a laissez-faire.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Swart, Koenraad W. (1962.). „"Individualism" in the Mid-Nineteenth Century (1826-1860)”. Journal of the History of Ideas 23 (1), 77-90. o.  
  2. Lukes, Steven (1971.). „The Meanings of "Individualism"”. Journal of the History of Ideas 32 (1), 45-66. o.  
  3. ^ a b c Claeys, Gregory (1986.). „"Individualism," "Socialism," and "Social Science": Further Notes on a Process of Conceptual Formation, 1800-1850”. Journal of the History of Ideas 47 (1), 81-93. o.  
  4. ^ a b c d Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája, Genius Kiadó - Új Mani-fest Kiadó, Budapest, 2005. IX. fejezet

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]