Fasizmus

A római fasces, amelynek nevéből a fasizmus kifejezés is ered

A spanyol Falange jelképe

A fasizmus a radikális, tekintélyuralmi nacionalizmusnak a 20. század első felében Európa egy sor országában megjelent formája.^f f  Nevét az olasz változatáról, a a legkorábban kialakult olasz fasizmusról kapta. A fasiszták az adott nemzet totalitáris állammá történő egységesítésére törekedtek a nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása révén, az élcsapat szerepét betöltő pártra támaszkodva. A fasizmus ellenséges a liberális demokráciával, a szocializmussal, a kommunizmussal szemben. A fasiszta mozgalmak közös vonásai az állam fontosságának messzemenő hangsúlyozása, az erős vezető iránti rajongás, a nacionalizmus legszélsőségesebb formái, a saját etnikum felsőbbrendűségébe vetett hit, valamint a militarizmus. A fasizmus a politikai erőszak, a háború és az gyarmatosítás eszközeivel keresi a nemzeti megújulást^f  és álláspontja szerint a felsőbbrendű népeknek, „fajoknak” életteret kell szerezniük a a gyengébbekkel és alsóbbrendűekkel szemben.

A fasizmus ideológiája következetesen hangoztatja az állam elsődlegességének elvét. Benito Mussolini és Adolf Hitler egyaránt maguk személyesítették meg az államot és ennek alapján megkérdőjelezhetetlen hatalmat igényeltek és gyakoroltak. A fasizmus bizonyos elméleteket és terminológiát a szocializmustól kölcsönzött, de azzal ellentétben az emberi társadalmon belüli fő ellentéteket nem az osztályok között találta meg, hanem a nemzetek és az emberi „fajok” között. A gazdasági életben a vegyes gazdaság mellett szállt síkra, amelyben jelentős állami tulajdon és állami beavatkozás mellett nagy teret kapott a nemzeti tőke, beleértve a nagytőkét is. A nemzetgazdaságban az önellátásra és a függetlenségre helyezték a hangsúlyt, ehhez igénybe vették a protekcionizmus eszközeit is. A fasizmus fő ellenségének a szocializmust és a kommunizmust tekintette, de időnként kritikus volt a kapitalizmussal szemben is, egyfajta „harmadik utat” javasolva a kapitalizmus és a marxista szocializmus között. A fasiszta mozgalmak a nacionalizmus harcias, szélsőséges, soviniszta, idegengyűlölő formáját képviselték. A tipikus fasiszta állam militarista jellegű volt, a katonai fegyelem elemeit kiterjesztette a társadalmi élet minden területére, és nagy hangsúlyt fektetett az egyenruhákra, díszszemlékre, valamint a monumentális építészetre.

Az első fasiszta jellegű mozgalmak Olaszországban jelentek meg az első világháború idején, kombinálva a baloldali és jobboldali mozgalmi jegyeket, szembeszállva a szocializmussal, a kommunizmussal, a liberális demokráciával és számos esetben a hagyományos jobboldali polgári konzervativizmussal is. Bár a fasizmust hagyományosan a bal-jobb politikai paletta szélső jobboldalára helyezik, maguk a fasiszták és a kutatók egy része nem tartja megfelelőnek ezt a besorolást. A második világháború után a fasizmus pejoratív értelmet kapott, ezért gyakorlatilag nem maradt olyan politikai párt, amely nyíltan fasisztának nevezné magát. A fasizmussal ideológiai rokonságot mutató szélsőjobboldali pártokat politikai ellenfeleik időnként neofasisztának nevezik.

Etimológia

Az olasz eredeti fascismo szó a latin fasces szóból származik. A fasces, egy fejsze köré kötött vesszőnyaláb, az ókori római magisztrátus jelképe volt és tulajdonképpen az „egységben az erő” elvét szimbolizálta. Az ókori Rómában a lictorok hordozták és a magisztrátus parancsára testi fenyítésre vagy kivégzésre is használhatták. Az olasz nyelvben a fascio szó a céhekhez hasonló szervezeteket, egyleteket jelent.^f 

Más országok fasiszta mozgalmai hasonló jelképeket választottak maguknak. A spanyol Falange jelvényén például öt nyílvesszőt fogott egybe egy járom.

Definíciók

Történészek, politológusok és más társadalomtudósok évtizedek óta vitatják a fasizmus különböző meghatározásait. A téma a 21. században is fennálló napi politikai összefüggései miatt túlzottan érzékeny ahhoz, hogy belátható időn belül akár csak túlnyomórészt egységes álláspontok kikristályosodására lehetne számítani. A nemzetközi vita azonban mégis felszínre hozott számos olyan elemet, amelyben nagyfokú egyetértés alakult kis.

Roger Griffin meghatározása szerint a fasizmus olyan politikai ideológia, amelynek fő elemei a nemzeti újjászületés mítosza, a populista ultra-nacionalizmus és a dekadencia mítosza. A két háború közötti időszakban ez az ideológia egy elit-vezetésű, de populista, felfegyverzett tömegpárt formájában manifesztálódott, amely a szocializmus és a liberalizmus ellenében határozta meg magát és céljául tűzte ki a nemzet megmentését a dekadenciától.

A fasizmus - Emilio Gentile a fasizmus olasz kutatója véli így - a totális diktatúra és a a korporatív gazdasági-társadalmi berendezkedés együttese (mindkettő a totális rendszerek jellemzője, bár a korporativizmus modern, nem autokratikus-állami formája gyakorlat Németországban). Roger Griffin oxfordi fasizmus-kutató viszont nélkülözi a fasizmusra adott definíciójában a korporativizmust.

Emilio Gentile a fasizmus 10 fontos alkotórészét különbözteti meg:^f 

• 1) Különböző rétegekből származó tagságú tömegmozgalom, amelynek azonban mind a vezetésében, mind a tagságában dominálnak a középosztályból származó tagok, akik általában frissen kapcsolódtak be a politikai tevékenységbe; szervezett párt-milícia, amely identitását nem társadalmi helyzetére, hanem a bajtársiasságra alapozza, és a társadalom újjáteremtésére irányuló elhivatottságot érez; harcban állónak tekinti magát politikai ellenfeleivel szemben a politikai hatalom teljességének megragadásáért, a terror eszközeit is felhasználva, hogy egy új rendszert hozzon létre, amely felszámolja a parlamenti demokráciát.
• 2) Ideológiája „anti-ideológia”, pragmatikus, magát materializmus-ellenesnek, individualizmus-ellenesnek, antiliberálisnak, antidemokratikusnak, antimarxistának deklarálja, tendenciájában populista és antikapitalista; inkább érzelmileg, mint elméletileg fejezi ki magát, új politikai stílust hoz létre mítoszokkal, rítusokkal, jelképekkel, mintegy világi vallás formájában, amelynek célja a tömegek akkulturációja, szocializációja, hitének integrálása egy „új embertípus” létrehozása érdekében.
• 3) Miszticizmuson alapuló kultúra, az élet értelmének tragikus és aktivista felfogása, a hatalom akarásának manifesztációja, a történelmet alkotó ifjúság mítosza, a politika, mint életmodell és közösségi aktivitás végletes militarizációja.
• 4) A politika elsődlegességének totalitárius felfogása, a nemzetnek, mint az egyének és tömegek misztikus, erkölcsi fúziójának a felfogása, az ezen a közösségen kívül álló emberek elleni személyeknek, mint a rezsim ellenségeinek, vagy alsóbbrendű fajokként való meghatározása, diszkriminációja és üldözése.
• 5) A nemzeti közösség iránti önkéntes, fegyelmezett és totális odaadás polgári etikája, férfiasság, bajtársiasság és harci szellem.
• 6) Egyetlen állampárt, amelynek feladata a nemzet fegyveres védelme, a vezető káderek kiválasztása, a tömegek állandó érzelmi mozgósítása.
• 7) Az ellenzéki fellépések, eltérő törekvések feltárására és akár szervezett terrorral történő felszámolására létrehozott rendőri apparátus.
• 8) Felülről kinevezett személyekből álló politikai hierarchia, amelyet egyszemélyi vezető koronáz meg, akinek a személyét szent karizma övezi, aki végős soron a párt és a rezsim minden tevékenységét irányítja és koordinálja.
• 9) A gazdaság korporatív elvek mentén történő megszervezése, a szakszervezeti tevékenység elnyomása, az állami beavatkozás fokozatos kiszélesítése annak érdekében, hogy a gazdaság „produktív ágazatai” a technokrácia és a szolidaritás elvei alapján működjenek együtt az rezsim ellenőrzése alatt, a rezsim hatalmi céljainak elérése érdekében, de megőrizve a magántulajdont és az osztálykülönbségeket.
• 10) A nemzeti hatalom nagyságának mítosza által inspirált külpolitika, imperialista expanzió.^f 

Stanley Payne a fasizmus jellemzőit a következő három csoportra osztja: ideológia és célok, tagadások, stílus és szervezet.^f 

• A. Ideológia és célok:
  • Idealista és voluntarista filozófia, kísérlet egy modern, önálló, szekuláris kultúra megteremtésére.
  • Új típusú nacionalista tekintélyuralmi állam megteremtése
  • Erőteljesen szabályozott, integrált nemzeti gazdasági struktúra megteremtése, nemzeti korporatista nemzeti szocialista vagy nemzeti szindikalista néven.
  • Az erőszak és a háború dicsőítése, hajlandóság az alkalmazásukra.
  • Expanziós törekvések, birodalmi célok, a nemzet külkapcsolatainak alapvető átalakítása
• B. A fasiszta tagadások:
  • Antiliberalizmus
  • Antikommunizmus
  • Antikonzervativizmus (azzal, hogy a fasiszta csoportok hajlandóságot mutatnak időleges szövetségek kötésére, elsősorban jobboldali szervezetekkel).
• C. Stílus és szervezet:
  • Törekvés a tömegek mozgósítása, a politikai viszonyok és stílus militarizálása, törekvés egy tömeges, felfegyverzett párt-milícia létrehozására.
  • A gyűlések, jelképek, politikai liturgia külső képének erőteljes hangsúlyozása, érzelmi és misztikus szempontok előtérbe helyezése.
  • A férfiasság, a férfiuralom kiemelése, a társadalom erősen organikus szemlélete mellett.
  • Az ifjúság dicsőítése, a generációk közötti konfliktusok hangsúlyozása, legalábbis a mozgalom kezdeti szakaszában.
  • A tekintélyuralmi, karizmatikus, egyszemélyi vezetés hangsúlyozása, függetlenül attól, hogy az adott vezető miképpen került hatalomra.^f 

Paxton szerint a fasizmus a olyan politikai tevékenység, amely végletes mértékben foglalkozik a közösség hanyatlásával, megaláztatásával, áldozattá válásával, és ezt kompenzálni igyekszik az egység, az erő, a tisztaság kultuszának ápolásával, elkötelezett militáns nacionalista tömegpárt segítségével, amely súrlódásokkal bár, de együttműködik a hagyományos elitekkel, elveti a demokráciát, és megváltó erőszak révén, etikai vagy jogi korlátok nélkül, törekszik a belső megtisztulásra és a külső terjeszkedésre.^f 

A fasizmus közös definíciója a tényezők három csoportján alapulhat:

• A fasiszta tagadások, azaz az anti-liberalizmus, antikommunizmus és az anti-konzervativizmus.
• Nacionalista, tekintélyuralmi célok, szabályozott gazdasági struktúra kialakítása, modern, önálló kultúra létrehozása.
• A romantikus szimbolizmuson, a tömegmozgósításon, az erőszak pozitív felfogásán, a férfiasság és ifjúság kidomborításán, karizmatikus vezetésen alapuló politikai esztétika.

A fasizmus fogalmának tartalma

A fasizmus fogalma eleinte csak az olasz fasizmust jelentette, majd a külföldi utánzóit is Európa számos országában, később az Adolf Hitler által kiépített rendszert, majd a második világháborúban Németországot és szövetségeseit. A kutatók egy része azt emeli ki, hogy az olasz fasizmus és a nemzetiszocializmus lényegesen különbözik egymástól. Az egyes fasiszta áramlatok, mozgalmak különbözőségeit hangsúlyozó történészek álláspontját szingularizálónak, az azonosságokat előtérbe helyezőket (akik a döntő többséget alkotják) generalizálónak is nevezik. A köztük lévő ellentétet a minimális hasonlóság elve hivatott feloldani, aminek egyik pillére a maguk a szóban forgó szervezetek által vallott rokonság, a másik pedig a szervezeti és gondolati azonosságok sora, amelyek ezeket a szervezeteket elkülönítik a kor egyéb társadalmi mozgalmaitól, a konzervatív, liberális vagy marxista szervezetektől.^f  Ezek a vezérelv, az új civilizáció építésének akarata, a hatalom, a férfiasság kultusza, elit- és küldetéstudat, militarizmus, szélsőséges nacionalizmus, antimarxizmus és hódító, terjeszkedő törekvések. Ha ezek a jegyek közül együttesen megtalálhatók, akkor nagy valószínűséggel fasizmusról van szó. Bizonytalansági tényező azonban mindig lesz, ahogy határesetek is, de ezt el kell fogadni, ha meg akarjuk határozni a fasizmus fogalmát.^f 

A fasizmus elhelyezése a politikai bal-jobb spektrumon

A fasizmust általában szélsőségesen jobboldali politikai áramlatként határozzák meg, bár néhány szerző szerint nehéz az elhelyezése a konvencionális bal-jobb politikai spektrumon. A fasiszta ideológia létrejöttére hatással voltak mind baloldali, mind jobboldali, konzervatív, és anti-konzervatív, nemzeti és nemzetek feletti, racionális és irracionális eszmék. Számos történész úgy tekinti a fasizmust, mint egy forradalmi centrista doktrínát, amely a bal- és jobboldali filozófia elemeit keveri. A fasizmust az első világháború idején alapították Olaszországban nemzeti szindikalisták, akik bal- és jobboldali politikai nézeteket kombináltak.

A fasizmust a történészek egy része azért tekinti jobboldalinak, mert társadalmi konzervativizmusa és tekintélyuralmi beállítottsága tagadja a társadalmi egyenlőséget. Roderick Stackleberg a fasizmust – beleértve a nácizmust, mint a fasizmus „radikális formáját” a politikai jobboldalra helyezi azzal, hogy minél inkább tekinti valaki az emberek egyenlőségét kívánatosnak, annál inkább balra kerül kerül a politikai spektrumban, és ellenkezőleg, minél inkább elkerülhetetlennek vagy éppen kívánatosnak tartja egy ember az egyenlőtlenséget az emberek között, annál inkább a jobboldalra kerül."

Az olasz fasizmus az 1920-as évek elején a politikai jobboldal felé mozdult el.^f  A fasizmus ideológiájának egyik legfontosabb eleme, a felsőbbrendű emberek jogának elismerése az uralkodásra, valamint a társadalomnak az alsóbbrendű elemektől való megtisztítása szükségességének hangoztatása nyilvánvalóan szélső jobboldali jellegzetesség.

Benito Mussolini 1919-ben a fasizmust úgy határozta meg, hogy ez a mozgalom küzd a jobboldal elmaradottsága és a baloldal rombolása ellen. Később maguk az olasz fasiszták határozták meg jobboldalinak magukat „A fasizmus doktrínája” elnevezésű politikai programjukban: „Ez a század a tekintély évszázada, egy jobbra hajló évszázad, egy fasiszta évszázad”. Mussolini maga azonban kifejtette, hogy a jobb- és baloldal megkülönböztetése nem lényeges kérdés: „Bár a jobboldalon helyezkedünk el, ülhetnénk a közép magas hegyén is... Ezeknek a szavaknak nincs állandó értelmük, függenek a helytől, időtől és korszellemtől. Nem törődünk az üres terminológiával és megvetjük azokat, akik megrémülnek ezektől a szavaktól”.

Számos különböző fasiszta mozgalom igyekezett magát „harmadikutasként”, a tradicionális politikai spektrumon kívül állónak beállítani. José Antonio Primo de Rivera, a spanyol Falange vezetője ezzel kapcsolatban kijelentette: „A jobboldal alapvetően a fennálló struktúrák megőrzését akarja, bár azok igazságtalanok, a baloldal pedig fel akarja forgatni ezt a rendszert, akkor is, ha ezzel sok kárt okoz.”

A fasiszta jelző mint politikai szitokszó

A második világháború során a tengelyhatalmak ellenfelei, az antifasiszta ellenállás hívei háborús propagandájának nyomán a fasiszta szó egyre inkább pejoratív jelzővé vált, amelyet gyakran a tényleges fasiszta áramlatoknál sokkal szélesebb értelemben használtak. George Orwell már 1944-ben azt írta, hogy a fasiszta szó teljesen elvesztette értelmét, csaknem minden angol elfogadná a mondjuk a gazember szóval való azonosságát. Richard Griffiths 2005-ben azt írta, hogy a „fasizmus” as legjobban elkoptatott szavak közé tartozik.

A fasiszta jelzőt mint politikai szitokszót az antikommunisták bevetették a kommunizmus elleni propaganda-harcban is, valamint a kommunisták és az államszocialista országok is gyakran használták vitáik során egymás megbélyegzésére. John Edgar Hoover számos alkalommal szólt a „vörös fasizmusról”. A kínai és a szovjet kommunisták is fasizmussal vádolták egymást a szovjet-kínai ellenétek kiéleződésének korszakában.

Története

Charles Maurras

Sorges Sorel

Enrico Corradini

„Századvégi hangulat” a 19. század végén, Charles Maurras és George Sorel elméletei (1880–1914)

A fasizmus ideológiai gyökerei az 1880-as évekig vezethetők vissza, különösen a korszak fin de siècle (századvégi) társadalmi hangulatához.^f  A kor fő témái a a materializmus, racionalizmus, pozitivizmus, a polgári társadalom és a demokrácia elleni lázadás voltak. Ez a generáció az érzelmekre, emóciókra, az irracionalizmusra, szubjektivizmusra és a vitalitásra helyezte a hangsúlyt.^f  Úgy tekintettek a civilizációra, mint ami válságban van és teljes megújulásra szorul. E gondolati iskola szerint az egyéneket mindenképpen egy közösség részének kell tekinteni, amely nem állhat mindössze különálló tagjainak számszerű összegéből. Elvetették a liberális társadalom racionális individualizmusát és a társadalmi kapcsolatok felbomlását a burzsoá társadalomban.^f 

A „századvégi hangulat” egy sor tudományos eredmény közvetett hatását is mutatta. Ilyen volt a darwinizmus, Richard Wagner esztétikája; Arthur de Gobineau fajelmélete, Gustave Le Bon pszichológiája és Friedrich Nietzsche, Dosztojevszkij és Henri Bergson filozófiai munkássága. Széles körben elfogadásra talált a szociáldarwinizmus. ami nem tett különbséget a biológia és a társadalom között, és az emberek között is érvényesnek tartotta a létért való küzdelem elméletét. A szociáldarwinizmus tagadta a pozitivizmus állítását arról, hogy az emberek viselkedése saját racionális választásuk eredménye, ehelyett az öröklésre, a fajra és a környezeti hatásokra helyezte a hangsúlyt. Az emberek biológiai hovatartozásának jelentőségét kiemelve ez az elmélet táptalaja volt a szélsőséges nacionalizmusnak.^f  Az új társadalom- és politikai pszichológiai elméletek elvetették azt a gondolatot, hogy az emberi viselkedést a racionális döntések irányítják, szerintük az érzelmek nagyobb szerepet játszanak a politikában mint a racionalitás. Nietzsche kijelentése, miszerint „Isten halott” egybeesett a kereszténység, a demokrácia és a modern kollektivizmus „nyájszelleme” elleni támadással; a felsőbbrendű emberről, az Übermensch-ről alkotott koncepciója, a hatalom akarásának őszi ösztönként való ábrázolása nagy hatással voltak a századvég generációjának sok tagjára.^f  Bergson tana az életerőről, az életösztönről a marxista materializmus és determinizmus ellen irányult.^f 

Gaetano Mosca a The Ruling Class (1896) című munkájában fejtette ki azt az elméletét, hogy minden társadalomban egy „szervezett kisebbség” uralkodik egy „szervezetlen többség” felett. Eszerint csak két társadalmi osztály létezhet, az „irányítók” és az „irányítottak”

Az ebben a korban az elméletben és a gyakorlatban egyaránt népszerű anarchizmus is szerepet játszott a fasizmus kialakulásában. Mihail Alekszandrovics Bakunyin elmélete a közvetlen akció fontosságáról, mint a politikai első számú eszközéről, beleértve a forradalmi erőszakot is, népszerűvé vált a fasiszták körében, akik teljesen magukévá tették azt.

Charles Maurras, a francia nacionalista és monarchista elméleti munkássága is a fasizmus gyökereihez tartozik. Maurras az általa kreált „integrális nacionalizmus” híve volt, ami a nemzet szerves egységét propagálta. Szerinte egy erőteljes uralkodó a nemzet ideális vezetője. Bizalmatlan volt a „népakarat demokratikus misztifikációja” iránt.

Georges Sorel, a francia forradalmi szindikalista munkássága is nagy hatással volt a fasizmus elméletének kialakulására. Ő egyesítette az anarchista és a szindikalista tanokat az anarchoszindikalizmus áramlatába.^f  Sorel támogatta a politikai erőszak legitimálását a „Gondolatok az erőszakról” című (1908) és más munkáiban. Hangoztatta egy „politikai vallás” megteremtésének szükségességét.^f  „A haladás illúziója” című könyvében a demokráciát reakciósnak bélyegezte, kijelentve, hogy semmi sem arisztokratikusabb, mint a demokrácia.^f  1909-re, a francia szindikalisták kudarcot vallott általános sztrájkja után Sorel és követői elhagyták a radikális baloldalt és a radikális jobboldalhoz csatlakoztak, ahol megpróbálták nézeteiket egyesíteni a militáns katolicizmussal és a köztársaság-ellenes francia patriotizmus híveivel, akiket az ideális forradalmároknak tekintettek.^f  A marxistaként indult Sorel 1910-re végleg szakított a marxizmussal és 1914-ben kijelentette, hogy „a szocializmus halott” a „marxizmus felbomlása miatt”. Sorel maga is Maurras nacionalizmusának híve lett 1909-ben. Maurras a maga részéről érdekelt volt abban, hogy egyesítse nacionalista eszméit Sorel szindikalizmusával a demokrácia ellenében. Maurras híres kijelentése szerint "a demokrata és kozmopolita elemektől megszabadított szocializmus olyan jól illeszkedik a nacionalizmushoz, mint egy jó kesztyű egy gyönyörű kézre.

Maurras nacionalizmusának és Sorel szindikalizmusának egyesítése nagy hatással volt a a radikális olasz nacionalista Enrico Corradinira. Corradini kifejtette, hogy szükség van egy nacionalista-szindikalista mozgalomra, amelyet az arisztokrata elit olyan tagjai vezetnek a demokrácia elleni szellemben, akik a forradalmi szindikalistákhoz hasonlóan elkötelezettek a közvetlen akció és a harc iránt. Corradini Olaszországot „proletár nemzetként” jellemezte, amelynek imperialista célokat kell követnie, hogy szembeszállhasson a „plutokrata” franciákkal és britekkel. Corradini nézetei jól illeszkedtek az Olasz Nacionalista Szövetség (Associazione Nazionalista Italiana, ANI) nézeteihez, miszerint Itália gazdasági elmaradottságának az oka a politikai osztály korruptságában, a liberalizmusban, és a „gyalázatos szocializmusban” keresendők. Az ANI szoros kapcsolatokat ápolt a konzervítívokkal, katolikusokkal és az üzleti körökkel.

Marinetti, a Futurista kiáltvány (1908) szerzője és a Fasiszta kiáltvány (1919) társzerzője

Az olasz nemzeti szindikalisták elutasították a polgári értékeket, a demokráciát, a liberalizmust, a marxizmust, az internacionalizmust és pacifizmust; síkra szálltak a hősiesség, a vitalizmus, azaz a filozófiai értelemben vett életerő és az erőszak mellett. Az ANI szerint a liberális demokrácia már nem volt összeegyeztethető a modern világgal, helyette erős, imperialista államot szorgalmazott, mivel az ember természettől fogva ragadozó természetű, ezért a nemzetek folyamatos harcban állnak, amiben csak az erősebb biztosíthatja a túlélését.

A futurizmus olasz művészeti-kulturális irányzatát, amely korai szakaszában kimondottan politikai kérdésekkel is foglalkozott, Filippo Tommaso Marinetti, az 1908-as Futurista kiáltvány szerzője alapította. Álláspontja szerint a modern politikai akció elkerülhetetlen része a politikai erőszak. Megvetette és elutasította a liberalizmust, a hagyományos demokráciát és a parlamentáris politikát. Meghirdette a demokrácia futurista koncepcióját, miszerint a futuristák képesek lesznek irányítani az alkotó munkát; az őket követő tömegek nem a középszerű emberek tehetetlen tömegei lesznek, mint ahogy az Németországban vagy Oroszországban látható volt szerinte.

A futurizmus nagy hatással volt a fasizmusra azzal, hogy hangsúlyt helyezett az életerő, az erőszakos politikai akció fontosságára és a háborút a modern civilizáció szükségszerű velejárójának tartotta. Marinetti síkraszállt a fiatal férfiak fizikai képzése mellett, kijelentve, hogy a fiúk képzésében a testedzésnek meg kell előznie a könyvek olvasását, és pártolta a nemek megkülönböztetését ezen a téren. Véleménye aszerint a nőies érzékenységnek nem szabad behatolnia a férfiak nevelésébe, mert az utóbbinak „élénknek, harciasnak, izmosnak és erőszakosan dinamikusnak” kell lennie.

Források

• ↑ Antliff: Antliff, Mark, Bernt Hagtvet, Jan Petter Myklebust. Avant-garde fascism: the mobilization of myth, art, and culture in France, 1909–1939.. Duke University Press (2007) 
• ↑ Larsen: Larsen, Stein Ugelvik, Bernt Hagtvet, Jan Petter Myklebust. Who were the Fascists: Social Roots of European Fascism, 424. o 
• ↑ Mussolini: Mussolini, Benito. A fasizmus doktrínája. Budapest: Gede testvérek. ISBN 963 9298 03 4 (2000) 
• ↑ Nolte 1960: Nolte, Ernst. Der Faschismus in seiner Epoche. Die Action Francaise, der italienische Faschismus, der Nationalsozialismus (1960) 
• ↑ Ormos 1987: Ormos, Mária. Nácizmus–fasizmus. Budapest: Magvető. ISBN 963 14 1090 0 (1987) 
• ↑ Paxton: Paxton, Robert. The Anatomy of Fascism. Vintage Books. ISBN 1-4000-4094-9 
• ↑ Payne: Payne, Stanley G.. A History of Fascism, 1914–1945. University of Wisconsin Press. 0-299-14874-2 (1995) 
• ↑ Póczik: Póczik, Szilveszter. Fasizmus-értelmezések. Budapest: Biadrukt. ISBN 963044711-8 (1995) 
• ↑ Santarelli: Santarelli, Enzo. Fasizmus és újfasizmus. Budapest: Gondolat/Kossuth. ISBN 963 09 0596 5 (1976) 
• ↑ Sternhell: Sternhell, Zeev. Crisis of Fin-de-siècle Thought (1998) 
• ↑ Sternhell et al: Sternhell, Zeev, Mario Sznajder, Maia Ashéri. The Birth of Fascist Ideology: From Cultural Rebellion to Political Revolution. Budapest: Princeton University Press, 161. o (1994) 
• ↑ Turner 1975: Turner, Henry Ashby. Reappraisals of Fascism. New Viewpoints, 162. o (1975) 
• ↑ Vajda: Vajda, Mihály. A fasizmusról. Budapest: Osiris. ISBN 963 379 058 1 (1995) 

További információk

• Türk, Attila. Mi a fasizmus?. Anno. ISBN 978 963 375 5402 (2008) 
• Vajda, Mihály. A fasizmusról. Budapest: Osiris. ISBN 963 379 058 1 (1995) 

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Fascism című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Kapcsolódó szócikkek

• Fasiszta gazdaságpolitika