Antifasizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A legismertebb antifasiszta szimbólum
Az Antifasistische Aktion logója

Az antifasizmus a fasiszta ideológia tagadása, a fasiszta szervezetek, kormányzatok és emberek elleni aktív politikai küzdelem. Egy másik kifejezés az antifasizmusra (vagy az antifasisztákra) az antifa.[1] Az elnevezés ugyanakkor megtévesztő, hiszen a „fasiszta” szó nem Mussolini olaszországi rendszerére utal, hanem a német nemzetiszocializmusra.[2] Ennek feltehető indoka, hogy Sztálin utasításba adta, hogy ne használják a nemzetiszocialista kifejezést, hogy ne lehessen azt összetéveszteni a szocializmussal, és a szocialista államokban a "fasiszta" vagy "hitlerista" kifejezéssel jelölték a nemzetiszocializmust. A baloldali körökben is ez a terminológia terjedt el.[forrás?]

Az ideológia elemei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Különbséget szoktak tenni antifasiszta politika és személyes antifasiszta meggyőződés között. Tágabb értelemben, antifasiszta az a személy, aki elveti a fasizmust, vagy antifasiszta elveket vall. Ebbe az értelmezésbe a Nyugat legtöbb vezető politikai pártja és csoportja is beletartozik, beleértve a jobb- és baloldali pártokat is.

Az antifasiszta politikai megmozdulások történelmileg párosíthatóak az anarchizmussal, a kommunizmussal és a szocializmussal; ámbátor az egyénnek nem kell baloldali meggyőződésűnek lennie ahhoz, hogy elvesse a fasizmust.

Két nagy antifasiszta irányzat létezik: militáns antifasizmus és liberális antifasizmus. A két mozgalom között a törés az erőszak létjogosultságának kérdéséből fakad.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháborút követően a liberális, kapitalista államok jelentős részét a balratolódás jellemezte (választójog kiterjesztése, szociálpolitikai intézkedések, a köztársasági államforma előretörése); a közvélemény szemében súlyosabb problémát mindenesetre a bolsevik típusú hatalomátvétel terjedése, a „forradalom exportja” jelentett. A fenti jelenségek időben megelőzték az ellenkező előjelű radikális jobboldali mozgalmakat, jóllehet kapcsolódási pontjukat, eszmetörténi viszonyukat illetően nincs történészi egyetértés.[3]

Jóllehet a valóban fasiszta mozgalmakhoz a baloldali pártok kezdetektől kritikával viszonyultak (ugyanakkor átjárás is lehetett az irányzatok között, mint az egykori szocialista Mussolini példája mutatja), a Szovjetunió és a Komintern sem képviselt koherens és változatlan álláspontot. 1924-ben például a Szovjetunió és Olaszország felvette a diplomácia kapcsolatot és kereskedelmi egyezményt kötöttek. A sztálinista ideológiát és politikai gyakorlatot gyakran jellemezték éles irányváltások, mint a szociáldemokraták „szociálfasiszta[4] megítélése, az azzal szakító népfrontpolitika[5] vagy az 1939–1941 közötti német-szovjet együttműködés[6] során. Az 1920-as évek Olaszországában, az 1930-as évek instabil belpolitikájú Franciaországában, de leginkább a spanyol polgárháborúban számos példa van a politikai szélsőbal és szélsőjobb összecsapására. A nemzetiszocialista Németországot ugyanakkor (politikai vagy erkölcsi alapon) liberálisok és konzervatívok is kritikával kezelték, utóbbiak között a legismertebb Winston Churchill állásfoglalása.[7]

A második világháború alatti ellenálláshoz számos történelmi mítosz kötődik. Sokan túlbecsülték a kommunisták jelentőségét és számarányát az ellenállásban, azonban részvételükre főként a Szovjetunió 1941-es megtámadása után került sor.[8] Másik problematikus történeti (részben emlékezetpolitikai kérdés) az antifasiszta ellenállók politikai hátterének kérdése, hiszen például Franciaországban mind a szélsőjobboldaliak, mind a royalisták közül felléptek a Vichy-rezsim ellen. A német megszállás alatti Lengyelországban például egyértelműen nemzeti alapon (Felső-Szilézia kérdése, történelmi tapasztalatok) utasították el a hitleri politikát.

Kritikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számos történész rámutatott az antifasizmus aktuálpolitikai és hatalomtechnikai vonatkozásaira. Ugyan a második világháború előtt a kommunizmus és a nemzetiszocializmus egymás ideológiai riválisának számított, a Szovjetunió és a Komintern 1928–1933 közötti hivatalos politikája, a szociálfasizmus nem csupán a szociáldemokratákat illette méltatlan vádakkal, hanem a nemzetiszocializmus hatalomra jutását is elősegítette.[9] Emlegetni szokás továbbá a Molotov–Ribbentrop-paktumot, mely rávilágít a sztálini politika elsődlegesen hatalmi jellegére.

George Orwell már 1944-ben azt írta, hogy a „fasiszta” szó teljesen elvesztette értelmét, csaknem minden angol elfogadná a mondjuk a gazember szóval való azonosságát.[10] Richard Griffiths 2005-ben azt írta, hogy a „fasizmus” a legjobban elkoptatott szavak közé tartozik.[11] Az antifasizmus megjelenési formáit kritizálók (akik maguk nem feltétlenül fasiszták) szerint a parttalan antifasizmus gyakran ellehetetleníti a vitákat és a társadalmi párbeszédet, mert szerintük az észérvek helyett gyakran csak az kerül szóba, hogy egy adott javaslat, irányzat köthető-e a fasizmus ideológiájához vagy sem. Továbbá sérelmezik, hogy az antifasizmus köntösébe sokszor szélsőbaloldali irányzatok bújhatnak meg, és azokat legitimálhatja, ugyanúgy, ahogy az antikommunizmus tehet így a fasizmussal. Kritikaként szokták még felvetni azt is, hogy a fasiszta kifejezés mára már teljesen elveszítette objektív tartalmát, és puszta szitokszóként használják leggyakrabban.

Magyarországon a jobboldal gyakran azzal vádolja a balliberális pártokat, szervezeteket, hogy az antifasizmus szerintük erőltetett és folyamatos propagálásával a kormányzati tevékenység esetleges hibáiról próbálja elterelni figyelmet.

További olvasmányok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Urban Dictionary: Antifa
  2. "...A „fasiszta” szó természetesen a náci ideológiával való rokonságra utalt, nem Mussolini olasz totalitárius rendszerére..."
  3. Jó példa erre, hogy Ernst Nolte a fasizmust a kommunizmusra adott válaszként értelmezte, míg François Furet vitába szállt a fenti interpretációval. Kettejük vitáját bemutatja Romsics Gergely: Ernst Nolte fasizmuselmélete. In: Rubicon, 2011/02. különszám
  4. Veres András: József Attila és a kommunista párt. (Hozzáférés: 2011. augusztus 18.)
  5. A kommunista elképzelés szerint az antikapitalista harc össznépi formája (egyfajta szövetség) a munkásosztály vezetésével, mely 1935-től felváltotta a polgári- és szociáldemokrata pártok elleni kommunista támadásokat.
  6. Heller, Mihail – Nyekrics, Alekszandr: Orosz történelem, II. kötet: A Szovjetunió története. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 315–316. o.
  7. Nem Sztálint, hanem Churchillet tekinti Hitler fő ellenfelének: Lukacs, John: A párviadal. A nyolcvannapos párbaj Churchill és Hitler között 1940. május 10. – július 31. (Ford.: Mészáros Klára.) Budapest, Európa Könyvkiadó, 2009.
  8. Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod. Budapest, Animus Kiadó, 2010. 285–288. o.
  9. Ungváry Krisztián: A bolsevik gyakorlat. Élet és Irodalom, 2009. december 4. (Hozzáférés: 2011. augusztus 18.)
  10. Orwell
  11. Griffiths, Richard. An Intelligent Person's Guide to Fascism. Duckworth (2000). ISBN 0-7156-2918-2 

Antifasiszta szervezetek Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Antifasiszta Facebook csoportok Magyarországon

Egyéb külső hivatkozások

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Antifasizmus témájú médiaállományokat.