Vlagyimir Iljics Lenin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov)
Lenin CL Colour.jpg
1920 körüli, színezett portréja
A Népbiztosok Tanácsának 1. elnöke
Hivatali idő
1917. november 8.1924. január 21.
Előd Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij (miniszterelnök)
Utód Alekszej Ivanovics Rikov
A Bolsevik Párt 1. vezetője
Hivatali idő
1903. november 17.1924. január 21.
Előd
Utód Joszif Visszarionovics Sztálin
Született 1870. április 22.
Szimbirszk, Orosz Birodalom
Elhunyt 1924. január 21. (53 évesen)
Gorki, Moszkvai terület, Szovjetunió
Párt Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (1898–1912)
Szovjetunió Kommunista Pártja (1912–1924)

Házastársa Nagyezsda Krupszkaja
Foglalkozás politikus, író, forradalmár, ügyvéd
Iskolái Szentpétervári Állami Egyetem
Halál oka szívinfarktus
Vallás ateista (korábban orosz ortodox)

Unterschrift Lenins.svg
Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov) aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov) témájú médiaállományokat.

Vlagyimir Iljics Uljanov mozgalmi nevén Lenin[* 1] (oroszul: Владимир Ильич Ленин; születési neve Vlagyimir Iljics Uljanov [Ульянов] Sound meghallgat; Szimbirszk, 1870. április 22. [a régi orosz naptár szerint április 10.] – Gorki, 1924. január 21.) orosz ügyvéd, kommunista forradalmár, a Szovjetunió első vezetője, marxista gondolkodó, a leninizmus névadója, a 20. századi történelem kiemelkedő hatású alakja.

Orosz szülők harmadik gyermekeként, Szimbirszkben látta meg a napvilágot Vlagyimir Iljics Uljanov néven, a Lenint csak később vette fel. A Szimbirszki Klasszikus gimnáziumot kitűnő eredménnyel végezte el, és már ekkor kitűnt tudásával és szorgalmával. Bátyja – egy merényletben való részvétel miatti – kivégzése után szembefordult a cári uralommal, és a kommunista eszmék híve lett. A kazáni egyetem joghallgatójaként egy diáktüntetésen való részvételéért kicsapták az intézményből, így később a szentpétervári egyetemen fejezte be tanulmányait magánúton, szintén kitűnő eredménnyel. Már ekkor bekapcsolódott a titkos forradalmi csoportok tevékenységébe, folyamatosan képezte magát közgazdaságtanból és filozófiából, egyre jobban elmélyült a marxizmus tanaiban. Radikális röpiratokat és hosszabb politikai írásokat jelentettet meg, folyamatosan dolgozott a publikációin. Azonban tevékenységét az államhatalom nem nézte jó szemmel és felforgató tevékenységért három év szibériai száműzetésre ítélték.

Ezután a frissen megalapított Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tagjaként európai emigrációba vonult, ahol többek között Svájcban, Németországban és Angliában lakott. Külföldi tartózkodása során kulcsszerepet vállalt a párt szervezésében, a vitákban, a szocializmus eszméjének terjesztésében és a pártlap szerkesztésén felül rengeteg írást is publikált. Befolyása a pártkongresszusok során egyre erősödött, és az 1903-as párton belüli szakadást követően a bolsevik (többségi) frakciót vezette. A kommunista szervezeten belüli csatározások igencsak megviselték, számos későbbi betegsége idegi eredetű volt; ugyanakkor kitűnő szervezőkészségével mindig megoldotta, hogy végső soron neki kedvezzen a helyzet.

A párt és a mozgalom népszerűsége rohamosan növekedett, míg végül Lenin vezetésével Oroszországban hatalomátvételt hajtottak végre. Az 1917-es októberi forradalom után széleskörű reformokat vezetett be, nagy szerepe volt az első világháborúból való kilépésében. Miután az 1917-es választásokat az eszerek (szociálforradalmárok) nyerték meg, a vörösök és a fehérek között elhúzódó polgárháború kezdődött, amelybe a külföldi hatalmak is beavatkoztak (intervenció). Lenin azonban a hadikommunizmus bevezetésével meg tudta nyerni a háborút. 1922-ben megalakult a Szovjetunió, melynek első vezetője lett. Politikai pályájának kiteljesedésében agyvérzése, majd két évvel későbbi halála gátolta meg.

A Szovjetunió egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb vezetője volt, azok közül is sokan rajongtak érte, akiknek nem kedvezett az általa követett politikai irányvonal. Hatalmas sikereit többek között intelligenciájának, karizmatikus személyiségének, kiváló szónoki tehetségének és filozófiai jártasságának köszönhette. Oroszországban, a volt tagállamokban és egyes keleti országokban is hatalmas személyi kultuszra és népszerűségre tett szert.[* 2] Szellemének közvetett hatásai még a mai napig is érezhetőek az orosz politikában.[2]

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin – számos más kortársához hasonlóan – sokszínű etnikai örökséget kapott felmenőitől. Apai nagyapja, egy Nyikolaj Vasziljevics Uljanyin (később felvette az Uljanovot) nevű orosz ortodox vallású jobbágy volt Nyizsnyij Novgorodban, majd később szabó lett, és Asztrahánban telepedett le. Apai nagyanyjáról csak nagyon keveset lehet tudni, még a keresztneve is kétséges, Anna vagy Alekszandra volt (több forrás Anna Alekszejevna Szmirnova néven ír róla). Valószínűsíthető, hogy az ő révén a kalmük, de elképzelhető a kirgiz, a tatár illetve az orosz eredet is.[3][4]

Alexandr Blank doktor, Lenin anyai nagyapja

Anyai ágon dédapja (Mosko Blank sztarokonsztantyinovi bor- és szeszkereskedő) és nagyapja is (Alekszandr Dmitrijevics Blank orvos, balneológus) ortodox hitre áttért, vallásukat nem gyakorló zsidók[* 3] voltak. Nagyanyja, Anna Grigorjevna Grosschopf félig svéd, félig német, lutheránus asszony volt. Blank doktor 1848-ban vásárolta meg a családi életre később végig jelentősen kiható kokuskinói birtokot.[5]

Lenin 1870-ben született az oroszországi szimbirszki kormányzóság központjában, a Volga partján álló Szimbirszk[* 4] (ma Uljanovszk) városában egy kormányhű tisztviselő, Ilja Nyikolajevics Uljanov (1831–1886) és felesége, Marija Alekszandrovna Blank (1835–1916) második gyermekeként. Lenint magát az orosz ortodox egyház szertartása szerint keresztelték meg.[9]

Apja az asztraháni gimnáziumban érettségizett jó eredményekkel, majd a kazáni egyetem matematika–fizika szakát végezte el kitűnően. A penzai Nemesi Intézetben tanított (itt ismerkedett meg az intézet igazgatójának sógornőjével, Marija Alekszandrovnával), ahol „címzetes tanácsnoki” kitüntetése után kemény munkája elismeréseként 1869-ben megszerezte a kormányzóság népiskoláinak tanfelügyelői, majd később igazgatói tisztségét, és e fontos pozícióval együtt örökletes nemesi címet is kapott (így apja révén Lenin is orosz nemes volt), megszólítása kegyelmes úr volt.[10][11][12] Szinte egész nap csak dolgozott, így kissé bezárkózó természete volt. Több publikációt is közölt az oktatási tapasztalatai alapján, amelyek komoly visszhangot váltottak ki. Ezen kívül különösképpen érdekelte őt a meteorológia. Gyermekeivel szigorúan bánt, és nagyon magas követelményeket támasztott velük szemben. Mindenképpen távol akarta tartani őket a politikától, érzelmeit csak ritkán mutatta ki. A nyelvekben némi kiejtési problémái akadtak, de ez nem tántorította el őt a tanításuktól. Már fiatalon kopaszodott (ezt Lenin is örökölte tőle) emiatt, koránál jóval idősebbnek nézett ki. Szeretett kollégáival, barátaival sakkozni és kártyázni. Hibái ellenére tudásával, szorgalmával és eredményeivel mindenki tiszteletét kivívta a családjában és a munkájában is.[13][14][15][16][17]

Édesanyja, nem túl buzgóan bár, de a lutheránus hitet gyakorolta, és számos, tipikusan német szokást gyermekeinek is továbbadott.[* 5] Ő is oktatónak készült, de iskolában nem tanított. Nem volt olyan szigorú, mint a férje, de hasonló elveket vallott.[18]

Szülői házának makettje a tamperei Lenin Múzeumban

Az orosz mellett mindketten több nyelven, például németül és franciául is beszéltek, és valósággal rajongtak az oktatásért. A cár és a cárizmus feltétlen híveként hittek Oroszország békés úton, reformokkal történő megújításában, az iparosodásban és a korszerűsítésben. Ellenezték a származás alapján történő megkülönböztetést, a kisebbségben lévő etnikumok elnyomását. Ez utóbbi Leninre is erősen hatott. Ő maga nem tekintette lényeges kérdésnek sem a saját, sem mások származását, mégis élete végéig foglalkoztatta a kérdés. A különböző nemzetektől kapott örökségét csak pozitívumként értékelte, viszont ez szinte egyáltalán nem hatott ki nézeteire és későbbi politikájára sem. A családnak – a kemény munka és a jelentős örökségnek köszönhetően – két birtoka is volt az országban.[19] Ettől függetlenül, az első generációs nemesi rang, a friss betelepülés és a felmenők miatti kulturális különbségek miatt nem tudtak jól beilleszkedni a város életébe, bár erre nem is igazán tartottak igényt.[20] Lenin hivatalos életrajza szerint apja egy orosz civil szervezet tisztviselőjeként a demokrácia növeléséért, a szabad és általános oktatásért küzdött, anyja szintén liberális felfogásúnak mondható.{{jegyzet*|megj=Lenin maga nem igazán foglalkozott családfájának, felmenőinek kutatásával.[21]

Gyermekkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vlagyimir négy éves korában
Az Uljanov család 1879-ben

A szülők 1863-ban jegyezték el egymást, és még ugyanezen év nyarán össze is házasodtak az anya családjának kokuskinói birtokán.[22][23][24] 1869-ben, nem sokkal Vlagyimir születése előtt költöztek Szimbirszkbe Nyizsnyij Novgorodból. Nagyapja, Blank doktor egyszer még látta a pár hónapos kisfiút, amikor a család nála járt látogatóban, de pár héttel később elhunyt. Vlagyimirnek születésekor már két testvére is volt; nővére, Anna hat évvel (született 1864-ben), míg bátyja, Alekszandr négy évvel (sz. 1866-ban) volt idősebb nála. Egy évvel később Olga (sz. 1871-ben), négy évvel később Dmitrij (sz. 1874-ben), majd nyolc évvel később Marija (sz. 1868-ban) látta meg a napvilágot. Két testvérük (az első Olga és Nyikolaj) már csecsemőkorukban meghalt.[25]

Vlagyimir igen későn tanult meg járni. Feje nagy volt, lábai pedig rövidek, ezért sokszor elesett. Barna, göndör haja később vörösbarnára, majd feketére váltott. Bal szemére kis mértékben rövidlátó volt, és fiatal kora óta – családja többi tagjához hasonlóan – gyomorproblémák gyötörték. Több forrás szerint is aranyos gyerek volt, de rossz természetű és gonoszkodó, ugyanakkor belátta hibáit. Példaként tekintett nagyobb testvéreire, különösen bátyjára. Egyik kedvenc elfoglaltsága volt a katonákkal való játék, legtöbbször Abraham Lincoln északi csapatait választotta, akik legyőzték a „gonosz, rabszolgatartó délieket”. Sokat játszott, és iskolás korukban együtt tanult is kisebb testvéreivel (főként Olgával), de apjához hasonlóan szigorú volt velük.[3][26]

A család nyaralni a Volga-vidékre járt anyja rokonaihoz, Kokuskinóba. Apja rokonait csak egyszer látogatták meg a gyerekekkel, mivel anyjuknak nem tetszett a túl érzelmes fogadtatás. A családfő kinevezése és a gyerekek számának növekedése miatt a Sztreleckaja utcai bérelt lakásból egy nagyobb házba költöztek, a városközpont közelében lévő Moszkovszkaja utcába. Anyagi helyzetük jó volt, a középosztályhoz tartoztak. Saját dadusuk és szakácsnőjük volt, sokszor napszámosokat vettek fel. Életmódjuk kényelmes volt, de házuk berendezése egyáltalán nem volt az „úri” stílusra jellemző; sőt, inkább puritán, egyszerű. A jövedelem kiegészítése érdekében, például albérlőket fogadtak be.[27]

A család nem igazán állt kapcsolatban más középosztálybeliekkel, a már említett társadalmi különbségek miatt. Teljesen pedig még nem olvadtak be az oroszok közé, bár a legfőbb lépéseket már megtették. Mindenesetre jól érezték magukat egymás társaságában, és nem is mutatták jeleit a mások felé közeledés iránti igénynek.[28]

Vlagyimirt kilenc éves korában felvették a Szimbirszki Klasszikus Gimnáziumba.[29] Végig kitűnő tanuló volt, különösen latin- és ógörög nyelvből, továbbá a klasszikus orosz szépirodalom ismeretéből volt kiemelkedő. A legjobb tanuló volt az évfolyamban, a rengeteg tanulnivaló és házi feladat mellett is. Magatartása jó volt, de néha gúnyolódott, és mindig megvédte magát, ha kellett. Az iskola és az elolvasott művek óriási hatást gyakoroltak rá, ugyanakkor ebben a korában – valószínűleg a szülői és gimnáziumi korlátozások miatt is – egyáltalán nem foglalkozott politikával. Apjához hasonlóan bezárkózó természet volt, kedvenc elfoglaltságaként szinte egész nap tanult és olvasott. Kedvenc olvasmánya Harriet Beecher Stowe írónő Tamás bátya kunyhója című regénye volt, ami az amerikai polgárháború idején játszódik, legfőbb üzenete a rabszolgatartás-ellenesség. Amikor mégis félretette a könyveket, kiment a szabadba és horgászott, vagy néha egy-egy barátjával játszott.[30][31]

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúkorában két nagy tragédia is érte: 1886-ban karácsony után nem sokkal édesapja agyvérzésben, 53 évesen elhunyt. Betegsége és halála valószínűleg a folyamatos megfeszített munka és az oktatási tevékenysége miatt őt ért támadások eredménye volt. A családfő halála komoly következményekkel járt az Uljanov családra nézve. A két legidősebb gyermek (Anna és Alekszandr) Szentpétervárott végezte egyetemi tanulmányait, így otthon a legidősebb gyermek – és így a „családfő” is – Vlagyimir lett. Viselkedése azonban megromlott, kezdett szemtelenkedő lenni és ellentmondani anyjának, ám ebben senki sem tudta megállítani vagy megfegyelmezni. Egyedül bátyja lett volna képes erre, ő azonban szinte sosem járt látogatóba a szülői házba. A helyzetet tovább rontotta, hogy lánytestvérei és édesanyja is féltették Vlagyimirt, és mindenben segítségére voltak, szinte elkényeztették. 16 éves korára teljesen elvesztette az Istenben való hitét, ateista lett.[32]

1887 körül készült fényképe
Vlagyimir bátyja és példaképe, Alekszandr

Alekszandr ekkorra már teljesen szembehelyezkedett a cári tekintélyuralmi rendszerrel, és forradalmi eszméket kezdett vallani. Ez valószínűleg a monarchia korlátozásai, szigorú szabályozásai és az általánosan uralkodó rossz viszonyok váltották ki. Tagja lett egy forradalmi, agrárszocialista eszméket valló csoportnak, ami III. Sándor cár meggyilkolását tűzte ki céljául, hogy az ez utáni politikai zavarban a nép megdöntse az elnyomást. A merényletkísérlet viszont idő előtt kudarcba fulladt. A csoportot több tag is otthagyta, illetve kettejük letartóztatása során fény derült a szervezkedésre. A tagokat elfogták és súlyos büntetést róttak ki rájuk; halálbüntetést, életfogytiglani börtönt, vagy kényszermunkára ítélték őket. Vlagyimir bátyját – aki igen fontos szerepet játszott – a slisszelburgi börtönben 1887. május 8-án, négy társával együtt felakasztották. Ez az Uljanovok társadalmi kitaszítottságával is járt, ami újabb hatalmas terhet jelentett. Ettől kezdve Lenin is megfigyelt személy volt. Az életrajzok többsége ezt a fordulópontot tartja radikalizálódása okának. Állítólag családtagjai körében jelentette ki, hogy Alekszandr „nem tehetett másképp”, és hogy „mi más úton megyünk majd”.[33][34]

1887-ben a Szimbirszki Klasszikus Gimnáziumban az érettségijét minden tantárgyból kitűnően végezte el, és jó ajánlást kapott további tanulmányaihoz. Továbbtanulása céljából a Kazáni Egyetem jogi karát választotta, ami érdeklődési körét figyelembe véve váratlan volt. A városba költöztek édesanyjával és testvéreivel együtt, ahol ideiglenesen lakást béreltek ki. Lenin ekkoriban dohányzott is, de később Marija Alekszandrovna figyelmeztetései miatt felhagyott vele. Forradalmi könyveket kezdett olvasni, amelyek közül a legtöbb bátyja hagyatéka volt. Ezek az olvasmányok voltak az első alapok, amelyek sok segítséget adtak neki a későbbiekben. Talán a legnagyobb hatást Csernyisevszkij Mit tegyünk? című, egy szocialista csoportról szóló regénye gyakorolta.[35]

Mozgalmi élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyetemen belépett egy, a származási helyük alapján a diákokat csoportosító társaságba, a szimbirszk-szamarai zemljacsesztvoba. Ez volt az egyetlen társaság, amelyet az egyetem vezetése is engedélyezett. Ez segítette a diákok könnyebb beilleszkedését, a közösséghez tartozást, és a biztonságérzetüket is fokozta az otthonuktól gyakran első ízben távollévő egyetemistáknak. De segített abban is, hogy a tanulók abban az időben az oktatással szembeni elégedetlenségük miatt nagyszabású diáktüntetést rendezhessenek, amiben Vlagyimir is részt vett. Sokan diákigazolványaikat a földre hajigálva hagyták el a helyszínt. Így neveikről be tudták azonosítani a résztvevők többségét, köztük Vlagyimirt is. Nem sokkal később letartóztatták és pár napi fogva tartás után kicsapták az egyetemről. Ennek következtében kénytelenek voltak a számukra kijelölt tartózkodási helyre, Kokuskinóba, a családi birtok közelébe költözni.[36]

Az új eszmékkel való megbarátkozás során Kazánban, az egyetemen eltöltött rövid idő során megismerkedett a Narodnaja Voljához (Népakarat) közel álló, Lazar Bogoraz vezette agrárszocialisták egyik legnagyobb helyi csoportjával. A társulás a monarchia megdöntését, teljes társadalmi és gazdasági változásokat és a rendszerrel szemben ellenálló minél egységesebb mozgalmakat kívánt megszervezni. Szoros kapcsolat azonban nem alakulhatott ki, mivel Lenin az egyetemről kitiltva kénytelen volt távozni a városból.[35]

Ezután levelet küldött kedvenc írójának, a „felforgatás” miatt Szibériába száműzött Nyikolaj Csernisevszkijnek. Később, mikor visszatértek Kazánba, egy másik kört is felkeresett, amelyet egy marxizmushoz közel álló forradalmár, N. J. Fedoszejev vezetett, akit az agrárszocialista mozgalmakhoz is szoros kapcsolatok fűztek.[37][38]

Vlagyimir ekkor kezdte olvasni Karl Marx A tőke című művét, ami a marxizmus egyik legalapvetőbb írásának számít. A kommunista írások mellett Émile Zola francia író is a kedvencei közé tartozott, sokat olvasott még Gleb Uszpenszkijtől is. Sakkpartikat folytatott olyan elismert játékosokkal is, mint például Andrej Hargyin ügyvéd – némelyikükkel, így Hargyinnal is csak levelezésen keresztül. Unokatestvérével sakk-klubba, testvéreivel operába járt.[39]

Vlagyimir még nem döntött véglegesen, hogy melyik mozgalmat választja a sok, különböző ideológiákkal rendelkező közül. Ilyenek voltak többek között a Georgij Plehanov (a marxista gondolatok egyik legfőbb korai, orosz emigráns terjesztője) által vezetett Csornij Peregyel (Fekete Újrafelosztás), a Zemlja i Volja (Föld és Akarat), a Narodnaja Volja (Népakarat), vagy éppen a N. J. Fedoszejev által vezetett kazáni csoport. Forradalmi elszántsága viszont már véglegesen kialakult, és már nem lehetett eltántorítani tőle.[39]

Mivel a kazáni tartózkodás már kényelmetlenné vált az Uljanov család számára, ezért Marija Alekszandrovna úgy döntött, hogy vidékre költöznek. Mark Jelizarov, Anna Iljinyicsna hódolója vállalta, hogy szerez egy birtokot szülőföldjén, a Szamarai kormányzóságban. A tulajdonos egy baloldali, nagyon gazdag aranybánya tulajdonos üzletember, bizonyos Konsztantyin Szibirjakov volt, aki az elmúlt évek kedvezőtlen termései miatt olcsón adta el földjeit a szintén baloldali érdeklődőinek. Így került Uljanovék tulajdonába a gyönyörű környezetben fekvő, tágas alakajevkai birtok és a rajta álló, nagy faház.[39]

A tőke első kiadásának címlapja

Eleinte Vlagyimir gondozta a birtokot, anyai unokatestvérével, Alekszandr Ardasevvel együtt. Dmitrij és Marija még a szamarai gimnáziumba járt. Nagyon jól érezte magát Alakajevkában; a munka mellett közeli erdőkben vadászott, sokat sétált, olvasott, tanult, fejlesztette a forradalomról alkotott képét. Azonban a gazdálkodás nagyon távol állt tőle, egyáltalán nem kötötte le őt. Mikor ezt anyja is belátta, úgy határoztak, hogy a földet bérbe adják a parasztoknak; nem sokkal később véglegesen eladták egy gazdag, helybéli parasztnak, és 1889 szeptemberének elején Szamarába költöztek, és egy házat béreltek maguknak.[40]

Itt Vlagyimir felkereste a helyi forradalmi köröket. Ezek közül a legjelentősebb az Alekszej Szkljarenko által vezetett ellenálló csoport volt. Számos megbeszélést tartottak, de csakis Oroszország gazdaságának és a különböző forradalmi nézetek alapos tanulmányozása után. Ők még szinte mindannyian beleszőttek egyes agrárszocialista elemeket a saját ideológiájukba; emiatt Lenint később még rengeteg támadás érte. Később vitaköröket szerveztek, ahová más régiók forradalmárait is meghívták. Lenin kimagasló tehetsége már ekkor megmutatkozott, kiváló érzéke volt a meggyőzéshez és a szónokláshoz. A szocializmusról, a marxizmusról és a kommunizmusról alkotott véleménye egyre kiforrottabb és határozottabb lett.[41]

Miután bebizonyosodott, hogy nem járhat egyetemre a szükséges engedély hiányában, kérelmezte, hogy a szentpétervári egyetemen jogi magánvizsgákat tehessen. Ezt engedélyezték is neki, így 1890 nyarán a városba utazott. Ott tanult – a tanítóképzőben – testvére, Olga is, aki 1891-ben orbáncban, illetve az azt követő szövődményekben elhunyt.[42]

Vlagyimir a vizsgáit kitűnően elvégezte, és ügyvédi diplomát kapott. Még az ősszel visszatért Szamarába, ahol korábbi sakkpartnere, a baloldali Andrej Hargyin irodájában kezdett el dolgozni ügyvédbojtárként. Itt újból felvette a kapcsolatot Szkljarenkóékkal; továbbá megismerkedett olyan személyekkel, akik később fontos szerepet játszottak a mozgalom életében – így Nyikolaj Fedoszejevvel, Vera Zaszuliccsal, és Pjotr Maszlovval is. Egyre jobban megismerte a Svájcban élő, és emigráns forradalmári életet folytató Plehanov munkásságát, és lassan saját példaképévé tette. Ekkor kezdte el azt a Plehanov által terjesztett nézetét vallani, hogy Oroszországban, amely a feudalizmusból már áthaladt a kapitalizmusba, és annak kezdeti szakaszában van, a jövőben mindenképpen forradalom fog lezajlani, úgy, ahogyan azt Marx A tőkében megírta. Gazdasági adatokat kezdett gyűjteni a korabeli Oroszországról, hogy ezekkel támassza alá a marxista elemzéseit. Ugyanakkor továbbra is szívesen találkozott agrárszocialista barátjaival, a Népakarat híveivel is. Sőt, az egyik ilyen forradalmár, Apollon Suht lányának még a keresztapaságát is elvállalta. Miután 1893-ban öccse befejezte a gimnáziumot, az egész család Moszkvába költözött.[43]

Szentpétervár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vlagyimir úgy döntött, hogy hivatásos forradalmárként a birodalom fővárosában, Szentpétervárban fog hírnevet szerezni magának. 1893. augusztus 20-án indult útnak, útba ejtve Nyizsnyij Novgorodot ahol a helyi marxistákat is meglátogatta. Mikor megérkezett a városba, egy a fő könyvtárhoz és a központhoz közeli lakást bérelt. Hargyin ajánlólevelével bejelentkezett egy helyi ügyvédhez, azonban tényleges jogi munkát nem végzett; teljesen lekötötte a kommunizmus tanulmányozása és a gazdasági adatok gyűjtése, elemzése. Az itteni, szintén művelt és forradalmi tevékenységet folytató elvtársaival – például Pjotr Sztruve vagy Pjotr Maszlov – gyorsan fel is vette a kapcsolatot. Mivel szinte bármilyen politikai irodalmat meg tudott szerezni, hamar megjelentette legelső saját művét, az Újabb gazdasági mozgalmak a paraszti életben címmel, ami statisztikai adatok marxista értelmezése volt. Ezt, miután egy neves helyi lap nem közölte le, több barátjának is továbbküldte, hogy véleményezzék. Ezek után kapcsolatba lépett egy olyan marxista csoporttal, akik nem értettek egyet ezzel az írásával, és megbeszélték, hogy vitakört szerveznek. Ez nagy fontossággal bírt Lenin életében, ugyanis itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Nagyezsda Krupszkajával és Leonyid Kraszin nevű elvtársával. Ellenfelei érveit kimagasló retorikájával rövid idő alatt szétzúzta. Ugyanez történt 1894-ben, egy Robert Klasszon nevű mérnökkel folytatott vitája során is. Ugyanakkor Klasszonnak köszönhetően találkozhatott 1894 februárjában Sztruvéval és Mihail Tugan-Baranovszkijjal, akik ekkorra már elismertnek számítottak. Részükről kritika érte Lenint, hogy túlbecsüli az orosz kapitalizmus fejlettségét, hogy további tapasztalatokat kellene szereznie külföldön és a fővárosban is, és hogy túl élénk benne az agrárszocialisták hatása. Ez azonban nem tántoríthatta el őt munkája folytatásától.[44]

Rendszeresen komoly egészségügyi panaszai is akadtak; örökletes, krónikus gyomorproblémái voltak, melyek élete végéig elkísérték. Ez részben annak is köszönhető, hogy nem adott sokat egészsége megóvására. Szerelmi életét sem hozta nyilvánosságra, mindössze annyit lehet tudni, hogy 1894 januárjában Nyizsnyij Novgorodba utazott találkozni kedvesével, Apollonarija Jakubovával. Betegségeivel kapcsolatban felvetődött már sokszor az a városi legenda, hogy esetleg szifilisztől is szenvedhetett, de ezt hivatalosan még nem tudták bizonyítani.[45]

Mindezek ellenére magabiztossága egyre nőtt, olyannyira, hogy igencsak ellenséges hangvételű tanulmányt írt Sztruve Kritikai magjegyzések című munkájáról. Ezt azonban, erőszakos és forradalmi stílusa miatt, a cenzorok megsemmisítésre ítélték. Így tehát mégsem vált általánosan híressé az orosz körökben. Azonban 1895-ben a belügyminisztérium hirtelenjében engedélyezte egy külföldi utazását – valószínűleg meg akartak szabadulni a Leninhez hasonló keményvonalas forradalmároktól. Svájcba készült, ahol Plehanovval akart találkozni, aki időközben megalapította a Munka Felszabadítása csoportot.[46]

Először Moszkvába utazott, és egy szamarai barátjával vonattal folytatta útját. Tett egy rövid európai körutat PárizsZürichBerlinGenf útvonallal. Májusban sikerült elérnie célját, hogy megismerkedjen Plehanovval, segítőjével, Pavel Akszelroddal és az emigráns marxistákkal. Míg náluk vendégeskedett, megvitattak rengeteg gazdasági-politikai kérdést, például a Rabotnyik (Munkás) című lap elindításának tervét. Nagy hatást gyakoroltak egymásra; ez csak még jobban megerősítette Lenint nézeteiben. Amikor visszatért a fővárosba, újult erővel kezdett munkálkodni. Fő feladatának ekkor a Rabotnyik megjelentetését és a nyilvánosabb oroszországi szocialista csoportok létrehozását tartotta. Ekkor jelent meg Julij Martov, aki a vitákban rávilágított, hogy nem elég intellektuális elemzést adni a kapitalizmusról, hanem be kell vonni a szervezésbe és a forradalom előkészületeibe a munkásosztályt is. A mozgalom két laza frakcióra tagolódott, az „öregekre” (Leninék, az ő beceneve volt ekkoriban az „Öreg”), és az „ifjak” (Martovék), ezek közül az ifjak nyerték a vitákat, így elkezdődött a munkások beszervezése, a forradalmi eszmékre való tanításuk és művelésük, illetve a körükben végzett agitáció. Megalakult a Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására, élén egy öttagú, választott bizottsággal. A Harci Szövetség első komoly tevékenysége egy textilgyár dolgozóinak sztrájkja során az anyagi és erkölcsi támogatás, valamint egy a munkásokat támogató brosúra kiadása volt.[46]

A szibériai száműzetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyre hevesebb és határozottabb forradalmi tevékenysége miatt, „felforgatás vádjával” 1895. december 7-én, elvtársaival együtt letartóztatták. Több mint egy évig tartották fogva, ennek során azonban tovább folytatta alkotó tevékenységét, publikációin dolgozott. Az egyik legfőbb célja a szociáldemokrata párt létrehozásának előkészítése volt, ezért egy ilyen párt programját vázolta fel. Közben családja az ő megsegítésére és támogatására Moszkvából Pétervárra költözött. Ők vitték Leninnek az ételt és a gyomorproblémái miatt számára előírt ásványvizet. Kommunikálni a személyes találkozásokon kívül levélben tudtak, ami nem okozott problémát; a korábban már kifejlesztett titkosírásrendszer mellett Vlagyimir tejjel írt a papírra, amit felmelegítve olvashatóvá vált az amúgy láthatatlan üzenet. 1897 januárjában a hatóságok a Harci Szövetség többi letartóztatott tagjával együtt három év szibériai száműzetésre ítélték.

Lenin számára engedélyezték, hogy ne gyalog, hanem saját pénzén vasúttal és hajóval utazzon a száműzetése helyszínére. Február 23-án a családjával együtt indult el a moszkvai pályaudvarról, akik egészen Tuláig kísérték. Innen a közép-szibériai Krasznojarszkba ment, ahol két hónapnál is tovább kellett rostokolnia a kemény tél miatt. Mivel még nem dőlt el véglegesen, hol tölti le a három évet, kérvényt írt a hatóságoknak, hogy tartózkodási helyéül a Krasznojarszktól délre fekvő, tűrhetőbb éghajlatú területet határozzák meg. Kérvényét egészségügyi állapota miatt elfogadták, így az azon a környéken lévő Susenszkoje faluba utazott. Az ezer lakosú falu kényelmes környezetben feküdt, egy erdőktől és hegyektől tarkított vidéken, a Jenyiszej folyó mellett. Saját házat bérelhetett, és minden feltétel adva volt, hogy munkáját folytassa. Ebből a szempontból jóval szerencsésebb volt sok barátjánál, akik észak-szibériai vidékekre kényszerültek távozni.[47]

Lenin letartóztatási képe 1895 decemberéből

1898 januárjában kérvényezte a hatóságoktól, hogy a Harci Szövetség egy Ufában szintén száműzetésben lévő női tagja, Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaja hozzá költözhessen, ugyanis össze akartak házasodni. Nagyezsda – vagy ahogyan férje hívta őt, „Nágya” – már korábban is valóban jó viszonyt ápolt Leninnel, azonban, hogy milyen érzelmi szálak fűzték őket egymáshoz, azt nem lehet tudni. Marija Alekszandrovna és Anna Iljicsna eleinte nem túlzottan szívlelte Nagyezsdát, valószínűleg sérelmezték, hogy egy másik nő férkőzött be a család életébe. Nágya tanítónőnek készült, mielőtt szocialista aktivista lett. Feminista volt ugyan, de később, hogy mindenben segítse férjét, ő végezte a házimunkát, és mozgalmi életében aktívan segítette Lenint, és mint később kiderült, szerette is. A család elvárta volna tőle egy új Uljanov-nemzedék megalapítását is, ez azonban nem sikerült a házaspárnak.[* 6] Vlagyimir menyasszonya édesanyjával, Jelizaveta Vasziljevna Krupszkajával együtt érkezett Susenszkojéba, ám ezelőtt még megszervezte vőlegénye Gazdasági tanulmányok és cikkek című művének publikálását, és egy angol nyelvű munkásmozgalmi mű lefordításának a lehetőségét. Amikor megérkeztek, akkor kezdték el szervezni a házasságkötést. Ez 1898. július 10-én a helybéli templomban, a család távollétében meg is történt. Ezután kemény munka kezdődött; Vlagyimirnek be kellett fejeznie új művét, így egész álló nap azon dolgozott. Nágya feladata volt a városba járni a szükséges irodalom beszerzéséért. Egyedül vasárnap pihentek, ekkor Lenin szokása szerint sétálni mentek. Vlagyimir végül 1899 áprilisában jelentette meg könyvét A kapitalizmus fejlődése Oroszországban címmel, melyben ötszáznál is több szakirodalomra hivatkozott.[48] Művét Vlagyimir Iljin álnéven publikálta, a szerződés egy pétervári nyomdával 2400 példányról szólt. Művében radikális következtetéseket vont le. Fejtegette a parasztság sorsának kérdését is, illetve azt hangoztatta, hogy Oroszország már egyértelműen a kapitalista fejlődés útjára lépett, melyet már nem lehet megállítani, a kapitalizmusból pedig már egyenesen fog következni a szocializmus. Elvetette továbbá a marxi elméletek revízióját, és szigorúan támadta az ezt hangoztató írásokat.[47]

1900-ban véget ért száműzetése, melynek során kissé lebarnult, egészségi állapota határozottan javult. Jelentős továbbá az ekkor végzett munkássága is. Január 19-én értesítették, hogy elhagyhatja Szibériát, feleségének azonban még nem telt le a száműzetése, ezért neki még vissza kellett térnie Ufába. Lenin saját ideiglenes tartózkodási helyeként a Szentpétervárhoz közel lévő Pszkovot jelölte meg, valójában azonban külföldre szándékozott menni, és ezt meg is tette. Egyre nagyobb hírnévre tett ugyanis szert, egy neves enciklopédia már szócikket közölt róla, mint orosz közgazdászról. Miután meglátogatta feleségét Ufában és a családját Podolszkban, május 5-én megkapta útlevelét, a Harci Szövetség sok más tagjával együtt Svájcba emigrált, ahol már várta őt Plehanov csoportja.[49]

A „Lenin” név eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legendává vált mozgalmi nevét is ezidőtől kezdte használni. A „Lenin” név az Uljanov egyik forradalmi (mozgalmi) álneve volt, ami 1901-ben jelent meg először nyomtatásban. Ennek eredetéről több elmélet is létezik; ő maga soha nem tisztázta, hogy miért választotta ezt a nevet. Valószínűleg a Léna folyóhoz van köze, ahogyan egy másik orosz marxista, Georgij Valentyinovics Plehanov álneve „Volgin” volt, a Volga folyó után. Az elmélet alapján Lenin azért választotta a Léna folyót, mert hosszabb és a Volgával ellenkező irányba folyik, de Lenin abban az időben nem volt Plehanovval ellentétben. Egy másik tézis szerint a Léna folyó melletti száműzetéséhez van köze, de azt is megelőzi a névválasztás. A nyugati antikommunista irodalom gyakran „Nyikolaj Lenin” néven emlegeti, ami az eredeti álneve volt, azonban nem így vált ismertté. A „Nyikolajt” feltehetően nagy gyakorisága miatt vette fel.[1]

Az első emigráció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Iszkra első száma

Svájcban azonnal munkához látott, legfőbb feladatának egy marxista lap létrehozását tekintette. Ennek segítségével kívánta összehívni a frissen megalakult Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 2. kongresszusát (az első, alapító kongresszust ugyanis már két évvel ezelőtt megtartották, akkor azonban még csak néhány ember részvételével). Ezt a szocialista mozgalmon belüli ideológiai széthúzás megszüntetése céljából kívánta megtenni. Erre már csak azért is szükség volt, mert az újabb erők (mint például az eszerek, az Alkotmányos Demokrata (Kadet) Párt, vagy a liberálisok) megjelenése, megerősödése jelentősen meggyengítette a kommunista erőket.[50]

A svájci emigránsok között régi barátain – Julij Martov, Pavel Akszelrod, Vera Zaszulics – kívül újakkal is megismerkedett, ilyen volt például Alekszandr Potreszov. A lap létrehozása során problémákba ütközött; mivel a folyamatot ő akarta irányítani, összetűzésbe került egyik korábbi példaképével, Plehanovval, aki szintén magának akarta tudni a vezető szerepet. Hosszas viták után végül azonban sikerült megegyezniük, ám ekkorra Lenin már nem tartotta példaképnek a vele igencsak lekezelően bánó Plehanovot.[51]

A lap székhelyéül Münchent jelölték ki, ugyanis az összeköttetésben állt számos nagyobb orosz várossal. Lenin így több elvtársával együtt, akik a lap szerkesztőbizottságát alkották, Németországba költöztek. Ekkor, 1900 áprilisában járt le felesége száműzetése is, aki édesanyjával együtt csatlakozott hozzá az emigrációban. Lenin a kemény munkája mellett kikapcsolódásként színházba, operába járt, orosz szépirodalmat olvasott Nagyezsdával együtt.[1]

A marxista újság az Iszkra (magyarul Szikra) nevet kapta, [* 7] első száma még csak néhány száz példányban jelent meg, orosz támogatással. Ennek szerkesztőbizottságában a már említett forradalmárok vettek részt, ám a fő hang már kétségtelenül Leniné volt. Kezdett követőket szerezni a mozgalmon belül, és hamarosan jelentős kihívója lett a korábbi vezetőnek. A lap szerkesztésén kívül is rengeteg munkát végzett, szinte egész nap dolgozott, új művét a Mi a teendő?-t írva. Ebben a leendő pártszervezés kérdése kapta a legnagyobb szerepet. A brossúra főbb kitételei a következők voltak:

  • Titkos marxista pártot kell létrehozni, a titkosrendőrség közbelépésének elkerülése végett.
  • Egy tökéletesen centralizált, fegyelmezett, központosított emigráns párt a legideálisabb, a lehető legprecízebb szervezéssel, ahol mindenki egy pártszervezetnek van alárendelve.
  • Egységes ideológia és program létrehozása, a többi mozgalomtól való határozott elkülönülés.

Bár a mű (melyet N. Leninként adott ki) kevés konkrét részletet tartalmazott, mégis heves viták tárgya lett az emigránsok körében. Ez szerzett tényleges hírnevet Uljanovnak, és ekkor lett híres Lenin álneve is, ettől kezdve mindenki így ismerte. Sok támadás is érte azonban, ugyanis marxista-agrárszocialistának tartották, mert elismerően szólt az utóbbiak vezetőiről, és mert oly keményen foglalkoztatta a szervezés, szervezeti kérdés (később viszont ellenfelei is belátták, hogy erre igenis nagy szükség volt). A művel Lenin ténylegesen Plehanov riválisa lett. Ugyanis a mozgalom sok ifjú résztvevője rajongója lett Uljanov nyers, ugyanakkor megnyerő, egyenes, erős forradalmi stílusának. Ezek már tanácskozni is eljártak hozzá, és vezetőjükként tekintettek rá, holott az hivatalosan még nem ő volt. Lassan kezdett a marxista mozgalom két részre válni, a támogatóira és a mérsékeltebb stílusú ellenzőire.[53]

Ekkor egy új problémával állt elő; itt az ideje megírni a pártprogramot, azt közzétenni az Iszkrában, és ezáltal előkészíteni a második kongresszust. A program megírásával Plehanovot bízta meg, aki más teendői miatt csak 1901 január elején lett kész a tervezettel. Ezt Lenin – a szerzőjét megbírálva – alaposan átírta, így az jóval radikálisabb hangvételű lett. A legfontosabb módosítás a proletariátus diktatúrája szóösszetétel bekerülése, a fontosságának hangoztatása lett, melyhez Uljanov nagyon ragaszkodott. Továbbá a parasztoktól korábban elvett és a nemességnek átadott földeket visszaszolgáltatta volna eredeti tulajdonosainak, ezzel kedvezve a földműves rétegeknek is.[54]

A kongresszus előkészületei már javában folytak, Lenin pedig azon fáradozott, hogy minél kevesebb olyan személy vegyen részt az összejövetelen, aki nem szimpatizál az Iszkrával. Ezt a hozzá mindenképpen hűséges elvtársai (legjobb barátai, illetve a szintén a forradalmárokhoz csatlakozó fiatalabb testvérei) segítségével sikerült elérnie; ezen felül ellenzői is kénytelenek voltak ebben egyetérteni vele, mivel ez értelemszerűen nekik is fontos érdekük volt.[50]

1903-tól, a mensevikekkel való szakítás után a párt bolsevik frakcióját vezette. A szakítást részben a Mi a teendő? (oroszul Что делать?)[55] című röpirata okozta. Ebben a műben Lenin leírta, hogy a munkásosztály nem eléggé öntudatos, nem ismeri saját igazi érdekeit és könnyen össze is zavarodik, ezért a munkáshatalmat kívülről kell megteremteni. Ezt a feladatot pedig nem a munkások, hanem a munkásság érdekében küzdő értelmiségiek, a hivatásos forradalmárok látják el, akik egy totálisan centralizált élcsapatot, a kommunista párt nevű szerveződést hozzák létre. Végül is főleg ez okozta a szakadást a munkásmozgalomban, és így tértek külön útra a Lenint elutasító szocialisták, szociáldemokraták és a totális lenini eszmét elfogadó kommunisták.

1903 után a bolsevikokat a jakobinusok utódainak tekintette, amiért Trockij és Akszelrod többször támadta. A mensevikekkel szemben az orosz kapitalizmus sajátos jellegét emelte ki, a narodnyikokkal szemben pedig a kapitalizmus fejlődésének egyetemességét. Filozófiai jártassága miatt – noha nem volt filozófus – fogalmilag differenciáltan tudta kifejteni politikai álláspontját. Az 1905-ös forradalom hírére visszautazott Oroszországba. A forradalom alapvető feltételeivel már akkor körvonalazódtak előtte: a munkás- és parasztmozgalmak összekapcsolódása, a fegyveres felkelés, a szovjetek mint a munkás-önigazgatás intézményei, nemzetközi jellegű forradalom. Azaz, a forradalom Oroszországban kezdődik, de a fejlettebb nyugati kapitalista országok fejezik be.[1][56]

A második emigráció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin Tamperében 1906-ban találkozik Joszif Visszarionovics Sztálinnal egy kommunista gyűlésen

1906-ban beválasztották az elnökségbe. 1907-ben Finnország tartományba menekült biztonsági okokból. Ezek után folytatta európai útját, sok szocialista összejövetelen és akción vett részt, többek között a prágai pártkonferencián 1912-ben és a zimmerwaldi konferencián 1915-ben. Amikor Inessa Armand elhagyta Oroszországot és Párizsban telepedett le, találkozott Leninnel és más bolsevikokkal, akik száműzetésben éltek, később Lenin szeretője lett.

Lenin több ponton továbbfejlesztette, pontosította, illetve a gyakorlathoz alkalmazta a marxizmust. Fontosabb új eszméi e tekintetben:

  • A kommunista párt döntő szerepe a kommunizmushoz vezető út során. Az eredeti marxi állásponthoz képest, amely szerint a kapitalizmus megdöntése után a folyamatok maguktól mennek tovább a kommunista társadalom felé, Lenin úgy vélte, a szubjektív emberi tényező igen fontos. Egy ideológiailag felvértezett kisebbség (a párt) képes arra, hogy elősegítse a kommunizmushoz vezető úthoz szükséges társadalmi változásokat.
  • A kapitalizmus világméretű megdöntése nem a legfejlettebb kapitalista államokban kell, hogy kezdődjön, hanem éppen ellenkezőleg, a kapitalizmus leggyengébb pontjain, az iparilag kevésbé fejlett kapitalista államokban.
  • A munkásosztály mellett a szegényparasztság is a forradalomban részt vevő osztály. Az iparilag fejletlenebb országokban a kis létszámú munkásosztályt a szegényparasztság egészíti ki, így elegendő mértékű munkásosztály nélkül is lehetséges a proletárdiktatúra.
  • A 20. század eleji imperializmusnak, mint a kapitalizmus utolsó lépcsőfokaként való felfogása.[1]

Az 1900-ban kezdődött száműzetései embert próbáló időszakok voltak Lenin életében. Nagyon sok barátot elveszített közben és sokszor nyomorgott. Egy állandó támasza volt felesége Nagyezsda Krupszkaja, aki még az Inessa Armandhoz fűződő viszony ellenére is férje mellett maradt. Krupszkaja egyébként segített a pártmunka szervezésében tudott leveleket sifrírozni és dekódolni. Azonban sok éven át nagyon beteg volt, és csak 1913-ban Krakkóban derült ki, hogy pajzsmirigy-gyulladásától szenved. A Lenin házaspár emiatt egy svájci klinikára utazott, ahol Krupszkaját a legjobb szakorvosok kezelték. Állapota javult is, de valószínűleg ez a betegség azt eredményezte, hogy örökre meddővé vált és nem lehetett a házaspárnak gyereke.[57]

A forradalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború idején felesége miatt is, de jórészt a semleges Svájcban tartózkodott. A háborút imperialista küzdelemnek bélyegezte, álláspontja szerint – amit a bolsevikok többsége osztott – valamennyi hadviselő ország munkásainak a saját kormányuk ellen kellene fordítania a fegyverét. Ettől eltekintve az OSZDMP az annexió nélküli azonnali békekötés programját hirdette.

A februári forradalmat követően 1917 áprilisában Lenin hazatért Szentpétervárra. Németország, hogy gyengítse a továbbra is háborúban álló Oroszországot, engedélyezte számára Svédország felé az átutazást, de hogy utazás közben ne fejthessen ki háborúellenes propagandát csak lepecsételt vagonban tehette meg az utat. A megállapodás miatt Lenint később sokszor hazaárulással vádolták, ami azonban a bolsevik célkitűzések meg nem értéséről tanúskodik. Lenin és társai nem a németek győzelmét kívánták elősegíteni, hanem valamennyi hadviselő fél vereségét – a forradalommal szemben. Két elkülönített vasúti kocsi állt a 33 utas (köztük 19 bolsevik) rendelkezésére. A kompon való átkelés után, a Malmö–Stockholm–Ostrov útvonalon április 16-án este, angol tisztek kíséretében érkeztek meg Szentpétervárra.[58]

Hazatérése után meghirdette a forradalom folytatását (permanens forradalom) és Lvov herceg majd Kerenszkij kormányának megbuktatását, hogy a hatalmat az (akkor egyébként még mensevik többségű) munkás- és katonatanácsok (szovjetek) vegyék át (áprilisi tézisek). Programját kezdetben a többi bolsevik vezető sem osztotta, úgy ítélték meg, hogy hosszú külföldi tartózkodása alatt elszakadt az orosz valóságtól. Heves viták során meggyőzte őket, és júniusra elfogadták álláspontját.

1917 júliusában a szovjetválasztásokkal egy időben a bolsevikok puccskísérletet hajtottak végre, amit azonban a Kerenszkij-kormány sikerrel meghiúsított, és a bolsevik párt illegalitásba kényszerült. Lenin Finnországba menekült, itt írta Állam és forradalom című könyvét, amiben – részben Marxnak a francia kommünről írt írásaira támaszkodva, részben őt kiegészítve – kifejtette a forradalmi hatalomátvétel legfőbb elveit. Kapcsolata a párt többi vezetőjével mindvégig megmaradt. 1917 augusztusában Kornyilov tábornok levert monarchista puccskísérletét követően pártja működését ismét engedélyezték, de a vele szemben kiadott elfogatóparancs továbbra is érvényben maradt. Őszre, érzékelve az erőviszonyok megváltoztatását és Kerenszkij kormányának végletes meggyengülését, több levélben szenvedélyes hangon követelte a hatalom fegyveres átvételét. A párt többi vezetője – elsősorban Zinovjev és Kamenyev – nem osztották álláspontját, így erre csak akkor került sor, amikor titokban visszatért Petrográdba. 1917. november 7-én (a Julián naptár szerint október 25-én, innen az októberi forradalom elnevezés) és 8-án a Vörös Gárda elfoglalta Petrográd stratégiai pontjait, és bejelentették, hogy a hatalmat az Összoroszországi Szovjetek Tanácsa vette át. A minisztereket letartóztatták, de Kerenszkijnek sikerült elmenekülnie.

1917. november 8-án Lenint az új kormány, a Népbiztosok Tanácsának elnökévé választották a szovjetek összoroszországi kongresszusán. Keményen kezdett neki a kommunista társadalom megalakításának, minden ellenállást le akart törni. Első intézkedései a földosztásról és a békéről szóló dekrétum kiadása volt, amivel jelentős támogatói bázist teremtett az új kormány számára.

A Breszt-Litovszkban megkezdett tárgyalásokon átadott német békefeltételek azonban a vártnál is keményebbek voltak, Lenin ennek ellenére amellett érvelt, hogy Oroszországnak bármi áron azonnal békét kell kötnie. Más bolsevik vezetők, többek között Buharin, Kamenyev és Zinovjev a háború folytatását támogatták, hogy Németországban forradalmat robbantsanak ki. Trockij, aki a béketárgyalásokat vezette, egy középutas megoldást támogatott, egyoldalúan bejelentette a háború végét és elutazott Breszt-Litovszkból. A tárgyalások kudarca után Németország inváziót kezdett, ami Oroszország nyugati részén tetemes területek elvesztésével járt. Oroszország végül 1918 márciusában aláírta a breszt-litovszki békét, a korábbinál is előnytelenebb feltételek mellett.

December 6-án Finnország kikiáltotta függetlenségét, amit az Oroszországi Szovjetek Tanácsa december 18-án írt alá.[59]

Az intervenció és polgárháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin beszéde és az ujjongó tömeg
Lenin beszédet tart a Vörös téren 1920 májusában

Eközben Oroszországban polgárháború zajlott. Politikai szervezetek, mozgalmak és támogatóik sokasága fegyvert fogott, hogy a szovjet kormányt támogassa, vagy megdöntse. Bár sok különböző frakció vett részt ebben, a két fő erő a kommunista Vörös Hadsereg és a monarchista fehérek. Külső országok, mint például Franciaország, Nagy-Britannia, USA, Japán szintén beavatkoztak a fehérek oldalán. Végül a Vörös Hadsereg a hadikommunizmus (ennek lényege az volt, hogy a teljes termelést a hadseregre fordították az ipar szocializálása közben) bevezetésével megnyerte a háborút, hiszen 1920 körül a fehérek és szövetségeseik haderejét lényegében megsemmisítették, bár ezek után is folytattak még kisebb fegyveres erők ellenállást.

1919 utolsó hónapjaiban a fehérek elleni sikerek arról győzték meg Lenint, hogy a forradalmat nyugat felé kell terjeszteni, ha szükséges, erővel is. Amikor az újonnan megalakult Második Lengyel Köztársaság a keleti területeit kezdte elfoglalni, amelyet Oroszország a 18. század végén Lengyelország felosztásánál szerzett, bolsevik erőkkel ütköztek össze a terület birtoklásáért. Ez vezetett az 1919-es lengyel–szovjet háború kitöréséhez. A Bajor Tanácsköztársaság megalakulásával és a kommunista Spartacus Szövetség (Spartakusbund) felemelkedésével, Lenin alkalmasnak látta az időt, hogy „Európát a vörös hadsereg bajonettjével próba alá tegye”, és a nyugati kommunista mozgalmakat fegyveresen is támogassa. Ez időben jutott hatalomra Magyarországon a Tanácsköztársaság is, amelynek vezetői szovjet segítséget vártak. Azonban a Vörös Hadsereg veresége a lengyel–szovjet háborúban lehetetlenné tette e terveket, és Lenin is megértette, hogy az európai forradalom nem egyből következik be.[60]

Az államépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin Trockijjal és katonákkal 1921-ben, Szentpétervárott. A képet később többször is manipulálták, ahogy Sztálin egyre több és több régi vezetővel került összetűzésbe. Amikor Trockij kegyvesztett lett, az összes olyan képről (köztük erről is) kiretusálták, ahol Leninnel, vagy más szovjet vezérrel közösen szerepelt

1918 januárjában egy napi ülésezés után Lenin utasítására feloszlatták és megszüntették az alkotmányozó nemzetgyűlést. 1918. február és június között államosították a bankokat és a nagyipart. Lenin több írásában „idiotizmusnak” nevezte a parlamentáris demokráciát és annak szisztémáját. A demokratikus gyakorlat pártján álló Kadet pártot feloszlattatta. Ettől kezdve csak a bolsevik és a bolsevikokat addig támogató Eszer Párt kisebbik szárnya, a „Baloldali Eszerek”; az eszer a „szociálrevoluciánus” szó rövidítése) működhetett legálisan.

Lenin Kremlbeli hivatalában, 1918

1918. július 6-án a baloldali eszerek körülzárták a Kremlt, és ultimátumot küldtek Leninnek, a bolsevik párton kívüli baloldali erők legalizálása, a szovjetek (tanácsok) demokratizálására. A Kreml telefonjait nem kapcsolták ki, Lenin néhány közeli munkatársa (Sztálin, Zinovjev) segítségével a bolsevik kisebbség így sikeresen mozgósította a Moszkva környékén állomásozó lett hadosztályt, amely szétverte a blokádot. Lenin másnap betiltotta a baloldali eszer pártot.

1918. augusztus 30-án a baloldali eszerekkel kapcsolatban álló forradalmár, Fanni Kaplan több lövést adott le Leninre, aki súlyosan, életveszélyesen megsebesült. A merénylőt azonnal kivégezték, másnap elrendelték a „vörös terrort”.

A háborúk hosszú évei megszedték áldozataikat Oroszországban, és az ország nagy része romokban hevert. A húszas évek legelején épült ki az első nagy orosz kényszermunkatábor az Fehér-tenger Szolovki szigetek nevű pontján, ahol a cári rendszer visszaállításának hívei mellett mensevikek, alkotmányos demokraták és eszerek, valamint kulákok, vagyis a gazdag földbirtokosok raboskodtak. 1921 márciusában Lenin a hadikommunizmus tervét az Új Gazdasági Tervvel (NEP) váltotta fel, hogy újra felépítse az ipart és a mezőgazdaságot. De ugyanebben az évben verték le a kronstadti tengerészek felkelését is, aminek egyik fő célja és jelszava volt a „szovjeteket bolsevikok nélkül”.[61]

Halála és az utódlási harc[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin agyvérzése miatt mozgásképtelenül 1923-ban, az ápolói között

Lenin egészségét alaposan megviselte a forradalom és a polgárháború. Az ellene korábban elkövetett merénylet szintén komolyan hozzájárult egészségügyi problémáihoz. A golyó még mindig a nyakában volt, túl közel a gerincéhez és ahhoz, hogy a kor orvosi technikájával sikeresen eltávolítsák. 1922 májusában kapott először agyvérzést, ekkor részben megbénult a bal oldalán, s ez jelentősen korlátozta munkaképességében. Ugyanezen év decemberében következett be második agyvérzése, ekkor búcsút kellett mondania az aktív politikai életnek, bár a Népbiztosok Tanácsának továbbra is elnöke maradt. 1923 márciusában érte a harmadik agyvérzés, ami után már nem tudott többé beszélni sem.

Lenin 1924. január 21-én halt meg, a hivatalos jelentés egy negyedik agyvérzést jelölt meg a halál okaként. Ugyanakkor az őt kezelő 27 orvos közül csak nyolc írta alá a boncolási jegyzőkönyv eme megállapítását, emiatt sok elmélet született a haláláról.[62][63][64]

Első agyvérzése után Lenin még számos cikket jelentetett meg, amelyekben felvázolta a kormány jövőbeli irányelveit. Ezek egyike Lenin úgynevezett Politikai végrendelete (Levél a kongresszushoz), amely többek között kritizálta Sztálint és Trockijt. Sztálinról – aki 1922 óta a Párt főtitkára volt, de ez akkor még elvileg nem volt első számú hatalmi pozíció – Lenin azt írta, hogy a kezébe „korlátlan hatalom került”, és azt javasolta, hogy „az elvtársaknak gondolkodniuk kell azon, hogy eltávolítsák Sztálint erről a posztról”. Lenin felesége május 18-án átadta e levelet a Központi Bizottságnak, a testület azonban május 24-én úgy döntött, hogy azt nem lehet felolvasni és sokszorosítani, csak a kongresszusra érkező küldöttekkel csoportonként ismertetni. Az ülésen e döntés érdekében Sztálin fogadkozott, hogy megváltozik.[65]

A gyászszertartás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Iszaak Brodszkij: Lenin ravatala

Lenin halálát egy nappal később a szovjet kormányzat vezetője Mihail Kalinyin könnyeivel küszködve jelentette be. Közben orvosai megkezdték testének preparálását és felkészítését arra, hogy Moszkvába lehessen szállítani. A halotti menetet már a vasúti szállításkor is tömegek kísérték. Moszkvába érkezés után a Paveleckij pályaudvarról koporsóját kézben vitték közvetlen harcostársai a Szakszervezeti Székházba, ahol felravatalozták. Négy napon keresztül milliós nagyságrendben özönlöttek az emberek, hogy búcsút vegyenek tőle.[66]

Lenint a párizsi kommün egy fennmaradt zászlajába göngyölték, utalásképpen a proletárdiktatúrának a kommünnel vállalt közösségére. Január 27-én gyászzene kísérettel vitték át a Vörös térre, ahol beszédek sora hangzott el, majd egy kriptába helyezték. A Szovjetek Össz-szövetségi Kongresszusa, amely abban az évben január 26. és február 2. között tartotta ülését, tiszteletére Petrográdot Leningrádnak nevezte át.

Később átkerült a felépített Lenin-mauzóleumba, ahol bebalzsamozott testét a mai napig őrzik.[67] 2012-ben az interneten felmérést készítettek és az orosz felhasználók 48 százaléka szeretné, ha végleg eltemetnék Lenint.[68] Az orosz társadalom és a politikusok is megosztottak ez ügyben, így döntés még nem született mi legyen további sorsa, pedig családja elejétől fogva azt kérte, hogy temessék el és rendre újra felvetődik a kérdés, melyet erős baloldali tiltakozások hatására végül levesznek a napirendről.[69][70] Érdekes vélemény is megfogalmazódott ez ügyben, hiszen Muhammedgali Huzin összorosz iszlám egyházfő szerint, ha a kommunistáknak ennyire fontos, hogy maradjon Lenin balzsamozott teste a Vörös Téren, akkor a továbbiakban a felmerülő költségeket is vállalják át ők.[71]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin-kultusz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sorállás a moszkvai Lenin-mauzóleum előtt, a Vörös téren 1925-ben. Háttérben a Boldog Vazul-székesegyház és a Kreml
Lenin tér Kelet-Berlinben (1970)

Az 1924. január 27-i temetéssel – a moszkvai Vörös téren – elkezdődött Lenin kultuszának kialakulása. A Politikai Bizottság elrendelte a holttestének balzsamozását és kiállítását. Az eredeti faépület helyét később a mai Lenin-mauzóleum vette át a Kreml fala előtt. Bár felesége, Nagyezsda Krupszkaja az intézkedéseket elutasítóan fogadta, mégis „szorgosan propagálta a Leninről, mint tökéletes forradalmárról, gondolkodóról és férjről alkotott képet” (Robert Service). Sztálin és mások is sokat tettek azért, hogy Lenin Marx és Engels egyenrangú követőjeként, mértékadó gondolkodóként maradjon meg az utókornak.[72] Elkendőzték azt a tényt, hogy Lenin orosz nemességgel rendelkező, vagyonos ősöktől származott, de arról is hallgattak, hogy nem csak orosz származású volt és azt sem propagálták, hogy a paraszt-szocialisták terrorjával szimpatizált. Ugyanígy például említés sem eshetett magánéletéről és Inessa Armandhoz fűződő intim viszonyáról.[73]

Mivel Lenint különleges zseninek tartották és többen úgy vélték talán ennek nyoma lehet Lenin agyában, ezért azt kutatók – köztük Oskar Vogt német agykutató – vették vizsgálat alá. 1941 júniusában és júliusában Lenin múmiáját titkos akció keretében, különvonattal Tyumenybe szállították el. Az őrségváltást az üres moszkvai mauzóleum előtt változatlanul fenntartották, az úgynevezett első számú őrhely 1945 tavaszáig mind Tyumenyben, mind Moszkvában létezett. A moszkvai mauzóleumot ebben az időszakban senki nem látogathatta. Előbb egyenruhában balzsamozták be Lenin holttestét, később mégis öltönyre cserélték ezt le. A holttest balzsamozásához használt agresszív vegyi anyagok miatt az öltönyt tízévenként váltani kellett. Még ma is látogatható Lenin holtteste a Lenin-mauzóleumban, mely előtt rendszeresen hosszú sorban várnak az emberek. Nagyon sokan meglátogatták már a mauzóleumot 1979-ig 90 millió embert számoltak.[74][75]

A létező szocializmus időszakában Lenin szerepe a politikai vezéregyéniség lett, ezért sok országban a tiszteletére emlékműveket állítottak. Róla kapta a leninizmus tana a nevét. Lenin 1924. évi halálát követően a Szovjetunióban kifejlesztették az úgynevezett marxizmus–leninizmust, mint új világnézetet. Leninnek köszönhetően a férfi Vlagyilen, a női Vlagyilena és más hozzá kapcsolódó személynevek is elterjedtté váltak. Emellett városok is felvették a nevét: 1924–1991 között Szentpétervár viselte a Leningrád nevet, 1924-től 1990-ig Gjumri városának volt Leninakan a neve, valamint 1939 és 1992 között Hudzsand viselte a Leninabad elnevezést. 1970-től 1991-ig a magyarországi Tiszaújváros is a Leninváros nevet viselte.[76] A szocialista országokban utcák, közterek és intézmények hada vette fel a nevét, dalokat írtak róla és a Pamír hegység negyedik legmagasabb pontja, a Lenin-csúcs (vagy Ibn Szína-csúcs) is róla lett elnevezve. A Lenin tetemét Gorkiból Moszkvába szállító vonat is múzeumi tárgy, mely szintén része lett a szovjet emlékezetnek.[77]

Lenin és a terror[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin alig hét évvel az októberi forradalom után létrehozta az első munkás-paraszt államot és így ő volt, aki a szocializmust, mint államformát Oroszországba bevezette. Ennek során a polgárháborúban élő orosz társadalom átalakítása érdekében a francia forradalomból átvették a terror eszközét a vörös terror formájában. Lenin a vörös terrort a polgárháborúban teljes mértékben helyeselte és ennek intenzívvé tételét több alkalommal még a párton belüli ellenvetések dacára is megkövetelte.[78] Mindenekelőtt az polgárháború során váltak emberek milliói a vörös illetve a fehér terror áldozatává. Sok történész erősen bírálja Lenint, mivel soha nem sajnálkozott a vörös terror áldozatai miatt.[79][80]Lenin 1918-ban a következőket írta:

Az angol burzsoák elfeledték a maguk 1649-ét, a franciák pedig a maguk 1793-át. A terror helyes és jogos volt, amíg a burzsoázia a feudális urak ellen a saját érdekében alkalmazta. A terror azonban szörnyű és bűnös lett, amint a munkások és parasztok oly mértékben elszemtelenedtek, hogy a burzsoá ellen használták. A terror helyes és jogos volt, amíg arra használták fel, hogy az egyik kizsákmányoló kisebbséget másik kizsákmányoló kisebbségre cseréljék. A terror azonban szörnyű és bűnös lett, amint már arról volt szó, hogy MINDEN kizsákmányoló kisebbséget meg kell dönteni… A nemzetközi imperialista burzsoázia az „ő háborújában” megölt 10 millió embert és másik 20 milliót nyomorékká tett egy olyan háborúban, amelyben annak kellett eldőlnie, hogy az angol vagy a német rabló uralja-e majd az egész világot. Ha a mi háborúnk, az elnyomottak és kizsákmányoltak háborúja az elnyomók és kizsákmányolók ellen minden országban fél, vagy egy millió áldozatot követel, akkor a burzsoázia azt fogja mondani, hogy az ő háborúja jogos, a mi háborúnk viszont bűnös. … A burzsoázia képviselői megértik talán, hogy … a rabszolgatartók [megjegyzés: az USA-ban] uralmának megdöntése megérte az egész országot évekig tartó polgárháborúba sodorni, amely ugyanakkor a rombolás, dúlás és terror – minden egyes háború kísérő jelensége ez – felvállalása is. Most azonban … nem tudják és nem akarják a burzsoázia képviselői és ügyének védői megérteni, hogy a polgárháború szükséges és helyes, hasonlóan a reformszocialistákhoz, akiket a burzsoázia megrémisztett és a forradalomtól félnek.[81]

Van-e folytonosság Lenintől Sztálinig?[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Különös figyelem követi a direkt folytonosság kérdését a lenini és a sztálini terror, vagy más megfogalmazásban a sztálinizmus terrorja között. Lenin 1924-beni halála után a nyugalom periódusa jött a NEP bevezetését követően. Ezután Sztálin még a korábbinál is nagyobb erőszakot jelentő intézkedéseket hozott. Az 1930-as évek tisztogatási hullámaiban az 1917. évi forradalom élharcosai, például Buharin, Radek, Kamenyev és Zinovjev váltak a sztálini megalázás tárgyaivá, majd kivégezték őket, amit –  legalábbis a saját párton belül – Sztálin céljai és az októberi forradalom hagyományaival, valamint Lenin törekvéseivel való szakításként értékeltek. További szempontokat nyújt Lenin törekvése a népek önrendelkezésére és az ebből való átmenet a sztálinizmus restriktív nemzetiségi politikájába, valamint a forradalom szociális vívmányainak részbeni visszavétele. Ezekre figyelemmel nehéz egyenlőségjelet húzni a leninizmus és a sztálinizmus közé.

Ezzel gyökeresen szemben áll az a nagyon elterjedt nézet, hogy Sztálin totális társadalom-modelljének fontos elemei már Leninnél is léteztek anélkül, hogy kettejük között a társadalom formálásánál a terror eszközének alkalmazásában lényegi ellentéteket sikerülne megállapítani.[* 8] „A sztálini rendszer alapjait nagyrészt már Lenin idejében lerakták.”[82] Történészek, mint Mihail Voszlenszkij és Gunnar Heinsohn azzal vádolják Lenint, hogy a forradalom és a szocialista rend felépítése számtalan áldozatot követelt. Voszlenszkij ezek számát legkevesebb 13 millióra teszi,[83] Heinsohn 4 millióról ír.[84] Számos szerző, köztük Hannah Arendt, Karl Popper, Friedrich August von Hayek és Zbigniew Brzezinski, azzal vádolják Lenint, hogy már a forradalom előkészítésekor az elitér káderpártról alkotott koncepciójával legalábbis megkönnyítette a szovjet rendszer totálissá válását.[85]

Akkor is, ha Lenint követői Marx és Engels után az egyik legfontosabb marxista teoretikusnak és kommunista forradalmárnak tartják, néhány történész szemében ő egyike a múlt század nagy kommunista, bűnöző államférfiainak, Sztálinnal, Mao Ce-tunggal és Pol Pottal egy sorban. Ezeknek az értékeléseknek Lenin pártolói ellentmondanak, mivel szerintük figyelemmel a forradalom és polgárháború kaotikus viszonyaira az áldozatok számát ebben a nagyságrendben képtelenség minden kétséget kizáróan bizonyítani és a polgárháború áldozatait egyébként sem lehet egyedül Lenin tevékenységének a rovására írni.

Ezzel szemben említik meg azt, hogy a bolsevikok számára a háború és a terror nem pusztán eszközként szolgált, hanem már a kezdetektől rendszerük felépítésének elvét képezték, amely elvektől eltekinteni nem tudtak és nem is akartak.[86][87]

Wolfgang Leonhard német történész véleménye differenciáltabb abban a kulcskérdésben, hogy milyen mértékben volt igenlő Lenin a korlátlan politikai terrorhoz. Egyrészt Lenin a polgárháború során a terrort a bolsevikek hatalmának eléréséhez támogatta, és éppen amikor a marxista fogalmakat pontosítja, akkor „áll az ellenfél elnyomása, a diktatórikus eszközök alkalmazása az ő ‚proletariátus diktatúrája‘ koncepciójának a középpontjában.”[88] A polgárháború utolsó fázisában – tehát már annak vége előtt – mégis Leninnél „jelentős fordulat” volt észrevehető, amely arra irányult, hogy „a terrort és az elnyomó hatalmi szerveket korlátozni kell”,[89] és 1922 márciusában arra a felfogásra vezetett, hogy az „összorosz csekát” „állami, politikai bíróságok” váltsák fel. Összegezve Lenin 1920–1921 között kezdte a csekát, a terrort és a halálbüntetést átmeneti, a polgárháború során alkalmazott harci eszközöknek tekinteni, melyeket a harc befejeztével meg kell szüntetni.[90]

Manfred Hildermeier ebben az összefüggésben úgy látja, hogy a bolsevikok Lenin vezetése alatt 1921 tavaszán, a polgárháború győztes befejezésekor válaszúthoz jutottak. A politikai erőszakkal kapcsolatban egyre több kétség jelentkezett társadalmon és a párton belül is és ezek egyre hangosabbá lettek. Az 1921. évi kronstadti matrózlázadás azonnali leverését követően a saját bázis részei követelték a „tanács-demokráciához való visszatérést”. Ez nem következett be: „Lenin és Trockij még csak nem is gondoltak arra, hogy október régi ígéreteit betartják”[91], ehelyett a csekát – a csak ideiglenes feloszlatásuk után – a GPU néven ismét bevezették és újra megkapta legfontosabb „felhatalmazásait a deportáláshoz és a halálbüntetéshez”, ezzel „az alapvető deformáltságok, mint az októberi fordulat és a polgárháború örökségei az új államrendbe állandó beágyazást nyertek.[92]

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin kötet borítója
  • A kapitalizmus fejlődése Oroszországban (1895)
  • Filozófiai füzetek (1896)
  • Mi a teendő? (1902)
  • A proletárforradalom és a renegát Kautsky
  • Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka (1915)
  • Egy lépés előre, két lépés hátra
  • Állam és forradalom (1917)
  • Baloldaliság - a kommunizmus gyermekbetegsége (1920)
  • A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban
  • Marx, Engels, marxizmus
  • Kik azok a "népbarátok" és hogyan hadakoznak a proletárforradalom ellen?
  • A szocialista gazdálkodásról
  • A szovjet államapparátus munkájáról
  • A munkásság és a parasztság szövetsége

Alakja játékfilmekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin alakja számos filmművészeti alkotásban kapott szerepet, ezek közül az alábbi felsorolás teljesség igénye nélkül néhány fontosabb életrajzát feldolgozó filmet sorol fel:

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Lenin nevével kapcsolatban megjegyzendő, hogy azon orosz nevek egyike, amelyeket magyarul hagyományosan nem az elfogadott orosz-magyar átírással szokás átírni. A név szabályosan átírt formája Lenyin lenne.
  2. Krausz Tamás elismert baloldal-kutató így írt Lenin történelmi szerepéről: "A mai antikultusz semmiféle szennyáradattal sem képes Lenin örökségét a „terrorizmus és a diktatúra” narratívájába belekényszeríteni, mert a történelmi emlékezet politikai-hatalmi úton csak időlegesen terelhető egy irányba. Erre éppen napjainkban érdemes figyelmeztetni a „hivatásos hazudozókat”, akik a múltat szeretik leleplezni, de érdekes módon a jelent soha."[1]
  3. A zsidó származást több elismert szakértő is – kutatásaik alapján – tévesnek ítéli meg (pl. Valentyinov)
  4. Szimbirszk egy 30 ezer fős tipikus orosz kisváros volt, a fővárostól több, mint 1600 km-re. Többségében fából készült házak alkották, jelentős ipari tevékenység nem zajlott a környéken. A fő bevételi forrás a mezőgazdaság, a halászat, a fafeldolgozás és a kézművesség voltak. A változatos etnikai és vallási összetétel jellemezte az egész térséget. 97%-ban orosz ortodox vallású, 2% egyéb keresztény és 1% zsidó élt Szimbirszkben, ami kissé eltért a kormányzósági aránytól, ahol az ortodoxok mindössze 88%-ban voltak jelen. A város rendelkezett saját újsággal, színházzal, több iskolával és két közkönyvtárral is. A helyiek egy és két évszázaddal Lenin születése előtt két parasztlázadásban is részt vettek, ez volt a fő oka annak, hogy még mindig katonai helyőrség működött itt, egy szinte teljhatalmú, a cár által kinevezett kormányzó által vezetve. Több, később híressé vált közéleti személynek volt a szülővárosa, valószínűleg a hely jellegzetességei miatt, ahol egyéniségük szabadon bontakozhatott ki.[6][7][8]
  5. Például a karácsonyfa-állítást Lenin a feleségével együtt gyakorolta, ha az ünnepekkor gyermekek is voltak vendégeik között.
  6. Közben Vlagyimir családja a Moszkvához közeli Podolszkba költözött, Mark Jelizarov (Anna férje) új munkája miatt. A forradalmi mozgalomban való részvétel miatt Dmitrij és Marija is száműzetésbe került, Tulába és Nyizsnyij Novgorodba, így anyjuk szinte folyamatosan e két város között ingázott.
  7. A. I. Odojevszkij költő „lesz láng a szikra” verssora után[52]
  8. Leonid Luks: „Die Utopie an der Macht”. Zum bolschewistischem Terror unter Lenin und Stalin. In: Historisches Jahrbuch 119 (1999). Lásd még Norman Naimark: Revolution, Stalinismus und Genozid. In: APuZ. 44-45/2007 (PDF; 2,0 MB), S. 14–20, itt S. 18–20.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e Krausz
  2. Service 15–26. oldal
  3. ^ a b Krausz A család c. rész
  4. Temesvári
  5. Service 33–39. oldal
  6. Loginov 30. oldal
  7. V. Alekszejev; A. Sver: Szemja Uljanovih v Szimbirszke (1869–1887). Pod redakcijej i sz primecsanyijami A. I. Uljanovoj (Elizarovoj). Insztyitut Lenina pri CK RKP, Moszkva–Leningrád, (1925); 6–10. oldal
  8. Симбирск - Szimbirszk történelme (orosz nyelven). kvv.mv.ru. (Hozzáférés: 2014. december 3.)
  9. Service 29–33. oldal
  10. Loginov 12–13. oldal
  11. Rice 18. oldal
  12. Fisher 6. oldal
  13. Service 29–46. oldal
  14. Loginov 28. oldal
  15. Fischer 1–3. oldal
  16. Rice 12–13. oldal
  17. Marija Ulajnova: Otyec Vlagyimira Iljicsa Lenina, Ilja Nyikolajevics Uljanov (1831–1886); Moszkva–Leningrád (1931)
  18. Service 40–47. oldal
  19. Hahner 303. oldal
  20. Louis Fischer: Zsizny Lenyina; London, Overseas Publication Interchange Ltd., (1970) 20. oldal
  21. Loginov 11. oldal Service 29–49. oldal Fischer 3–8. oldal Rice 12–15. oldal
  22. Fischer 5. oldal
  23. Rice 13. oldal
  24. I. Sz. Zilberstejn: Molodoj Lenin v zsiznyi i za rabotoj. Po voszpominanyijam szovremennyikov i dokumentam epohi. Moszkva, (1929); 41. oldal
  25. Loginov 17–18. oldal Fischer 6. oldal
  26. Uljanova-Jelizarova, Anna Iljicsna: Voszpominanyija ob Iljicse; Moszkva, 1934; VoVIL, I/19. oldal
  27. Krausz Rice 18. oldal
  28. Louis Fischer: Zsizny Lenyina; London, Overseas Publication Interchange Ltd., (1970) 20. oldal
  29. Fischer 7. oldal
  30. Rice 17. oldal Service 57–67. oldal
  31. Ivanszkij, A.. Ilja Nyikolajevics Uljanov po voszpominanyijam szovremennyikov i dokumentam Moszkva, 196. o (1963) 
  32. Rice 19. oldal Service 68–74. oldal Fischer 6–9. oldal
  33. J. J. Mahina. Piszma szemji Uljanovih, 1883-1917 Moszkva (1969) 
  34. Fischer 10–17. oldal Rice 20–25. oldal
  35. ^ a b Service 87–93. oldal Fischer 18. oldal Rice 28. oldal
  36. Service 87–93. oldal Rice 26–27. oldal
  37. Vlagyimir Iljics Lenin - Biograficseszkaja hronyika I.; Moszkva,, 39. o (1970) 
  38. Rice 32–33. oldal
  39. ^ a b c Fischer 19. oldal
  40. Fischer 19. oldal Rice 33. oldal
  41. Service 103–107. oldal
  42. Service 109–111. oldal
  43. Rice 34–38. oldal Service 112–117. oldal
  44. Service 118–126. oldal Rice 38–43. oldal Fischer 21. oldal
  45. Szifilisz végezhetett Leninnel. The Daily Telegraph nyomán. mult-kor.hu, 2009. október 27. (Hozzáférés: 2014. december 3.)
  46. ^ a b Service 126–135. oldal Fischer 31–32. oldal
  47. ^ a b Service 136–158. oldal
  48. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban c. műve (angol nyelven). marxists.org. (Hozzáférés: 2014. december 3.)
  49. Krausz Fischer 35. oldal Rice 64–69. oldal
  50. ^ a b Service 161–164. oldal
  51. Rice 64–69. oldal
  52. Service 181. oldal
  53. Service 170–177. oldal
  54. Service 178–181. oldal
  55. Mi a teendő? c. műve (magyar nyelven). több nyelvű adattár. Magyar Hírlap online. (Hozzáférés: 2014. december 3.)
  56. Harsányi Iván. „Az 1905-ös oroszországi forradalom nemzetközi és belső feltételrendszere” (magyar nyelven) (pdf), Kiadó: moszt.tti.btk.pte.hu.  
  57. Harmat Árpád Péter: Lenin életének kevésbé ismert fejezete (magyar nyelven). tortenelemklub.com, 2012. november 17. (Hozzáférés: 2014. december 16.)
  58. Német István. „Forradalmasítás” (magyar nyelven), 595-597. o, Kiadó: Élet és Tudomány 2014. 19. szám..  
  59. Fejes László: Mit hozott a finneknek a Mikulás? (magyar nyelven). nyest.hu, 2010. december 6. (Hozzáférés: 2014. december 3.)
  60. Hancz Gábor: Lenin igazi arcai (magyar nyelven). kisalfold.hu, 2010. július 3. (Hozzáférés: 2014. december 3.)
  61. Anarchizmus/A kronstadti lázadás (magyar nyelven). Magyar Elektronikus Könyvtár, 2000. november 1. (Hozzáférés: 2014. december 3.)
  62. Lerner–Finkelstein–Witztum
  63. Továbbra is rejtélyes Lenin halála (magyar nyelven). sg.hu, 2012. május 9. (Hozzáférés: 2014. december 3.)
  64. Tarján M. Tamás: 1924. január 21. Lenin halála (magyar nyelven). Rubiconline. (Hozzáférés: 2014. december 3.)
  65. Krausz–Szilágyi (szerk.)
  66. Rice, Christopher. Lenin: Portrait of a Professional Revolutionary (angol nyelven). London: Cassell. ISBN 978-0304318148 (1990) 
  67. Szendi Gábor: Lenin holttestének bebalzsamozása (magyar nyelven). tenyek-tevhitek.hu. (Hozzáférés: 2014. december 3.)
  68. Russians want Bolshevik leader Lenin to be buried (angol nyelven). Business Standard. (Hozzáférés: 2014. december 11.)
  69. Lenin él, de élni is fog? (magyar nyelven). ng.hu. (Hozzáférés: 2014. december 15.)
  70. Temessék el Lenint! (angol nyelven). rtl.hu. (Hozzáférés: 2014. december 15.)
  71. Gazda Albert: Most megint el akarják temetni Lenint (magyar nyelven). index.hu, 2011. január 24. (Hozzáférés: 2014. december 15.)
  72. Service, 2000 619–622. oldal
  73. Service, 2000 626. oldal
  74. Lengyel István: A Lenin-mauzóleum (magyar nyelven). tankonyvtar.hu. (Hozzáférés: 2014. december 14.)
  75. Szendi Gábor: A Lmúmia bosszúja (magyar nyelven). tenyek-tevhitek.hu. (Hozzáférés: 2014. december 14.)
  76. Leninváros, a szocialista álomtelepülés. rtl.hu, 2008. október 29. (Hozzáférés: 2014. december 12.)
  77. Музеи и музейные комплексы МЖД (orosz nyelven). Business Standard. (Hozzáférés: 2014. december 11.)
  78. Leonid Luks. „Die Utopie an der Macht”. Zum bolschewistischem Terror unter Lenin und Stalin. (német nyelven). Historisches Jahrbuch., 238–240. o (1999) 
  79. Dmitri Wolkogonow. Lenin. Utopie und Terror (német nyelven). Econ, Düsseldorf. ISBN 3-430-19828-3 (1994) 
  80. Martin Amis. Koba der Schreckliche. Die zwanzig Millionen und das Gelächter. (német nyelven). Hanser, München. ISBN 978-3-446-20821-6 (2007) 
  81. V. I. Lenin. Levél az amerikai munkásoknak.. Abingdon (1918. augusztus 20.) 
  82. Heinz Brahm (2000. április 26.). „Der Weltgeist, der nicht in Zentimetern zu fassen war. Über die Langlebigkeit des „Mythos Lenin”.” (német nyelven), Kiadó: Frankfurter Allgemeine Zeitung. Nr. 97, S. 10..  
  83. Michael Voslensky. Sterbliche Götter. Die Lehrmeister der Nomenklatura. (német nyelven). Straube, Erlangen/Bonn/Wien. ISBN 3-927491-11-X. (1989) 
  84. Gunnar Heinsohn. Lexikon der Völkermorde. (német nyelven). Rowohlt, Reinbek. ISBN 3-499-22338-4 (1998) 
  85. Christopher Read. Lenin.. Abingdon, 292. o (2005) 
  86. Jörg Baberowski. Was war die Oktoberrevolution? In: Oktoberrevolution. Aus Politik und Zeitgeschichte. (német nyelven) 
  87. Heinrich August Winkler (1997. november 7.). „Die Revolution als Gegenrevolution. Von Marx zu Lenin oder Warum 1917 kein neues 1789 wurde.” (német nyelven), 259. o, Kiadó: Frankfurter Allgemeine Zeitung..  
  88. Leonhard 104
  89. Leonhard 115
  90. Leonhard 116
  91. Hildermeier 292
  92. Hildermeier 293
  93. Vlagyimir Iljics Lenin az Internet Movie Database oldalon
  94. Vlagyimir Iljics Lenin az Internet Movie Database oldalon

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Wladimir Iljitsch Lenin című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Britannica 1.: Vladimir Ilich Lenin (angol nyelven). Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2014. március 1.)
  • Fischer: Fischer, Louis. The Life of Lenin (angol nyelven). London: Weidenfeld and Nicolson (1964). ISBN 978-1842122303 
  • Hahner: Hahner Péter. Újabb 100 történelmi tévhit avagy Amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod. Budapest: Animus Kiadó (2011). ISBN 978-963-324-029-8 
  • Krausz: Krausz Tamás: Ki volt Lenin?. Magyar Egyesült Baloldal, 2010. április 23. (Hozzáférés: 2014. december 12.)
  • Krausz–Szilágyi (szerk.): Krausz Tamás – Szilágyi Ákos. Oroszország és a Szovjetunió XX. századi képes történeti kronológiája (1900–1991). Budapest: Akadémiai Kiadó (1992). ISBN 963-05-6231-6 
  • Lerner–Finkelstein–Witztum: (2004.) „The enigma of Lenin's (1870–1924) malady”. European Journal of Neurology.  
  • Loginov: Loginov, Vladlen. Vlagyimir Lenin. Vibor putyi.. Moszkva: Reszpublika (2005) 
  • Rice: Rice, Cristopher. Lenin: Portrait of a Professional Revolutionary (angol nyelven). London: Cassel (1990). ISBN 978-0304318148 
  • Service: Service, Robert. Lenin (Egy forradalmár életrajza). Budapest: Park Könyvkiadó (2007). ISBN 978-963-530-788-3 
  • Temesvári: Dr. Temesvári Tibor: Lenin családja és gyermekkora, 2009. április
  • Hildermeier: Manfred Hildermeier. Die russische Revolution 1905–1921. (német nyelven). Frankfurt. ISBN 978-3-518-11534-3 (1989) 
  • Service, 2000: Robert Service. Lenin: Eine Biographie. (német nyelven). CH Beck Verlag, München. ISBN 9783406466410 (2000) 
  • Leonhard: Wolfgang Leonhard. Die Dreispaltung des Marxismus. Ursprung und Entwicklung des Sowjetmarxismus, Maoismus & Reformkommunismus. (német nyelven). Düsseldorf/Wien. ISBN 9783763215355 (1979, S. 104.) 

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hélene Carrere-d'Encausse: Lenin; Párizs (1995)
  • Isaac Deutscher: Lenin (alapmű, több kiadás)
  • Luc, Mary: A Romanovok utolsó napjai - Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája; Budapest, Gabo Kiadó (2009); ISBN=978-963-689-254-8

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]