Vlagyimir Iljics Lenin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov)
Lenin CL Colour.jpg
1920 körüli, színezett portréja
a Népbiztosok Tanácsának 1. elnöke
Hivatali idő
1917. november 8.1924. január 21.
Előd Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij (miniszterelnök)
Utód Alekszej Ivanovics Rikov
Bolsevik Párt 1. vezetője
Hivatali idő
1903. november 17.1924. január 21.
Előd
Utód Joszif Visszarionovics Sztálin

Született 1870. április 22.
Szimbirszk, Orosz Birodalom
Elhunyt 1924. január 21. (53 évesen)
Gorki, Moszkvai terület, Szovjetunió

Házastárs Nagyezsda Krupszkaja
Vallás ateista (korábban orosz ortodox)
Unterschrift Lenins.svg
Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov) aláírása

Vlagyimir Iljics Lenin[* 1](oroszul Владимир Ильич Ленин Sound meghallgat; születési neve Vlagyimir Iljics Uljanov (Ульянов); Szimbirszk, 1870. április 22. (a régi orosz naptár szerint április 10.) – Gorki, 1924. január 21.) orosz nemzetiségű szovjet forradalmár és államférfi, a Szovjetunió első vezetője, marxista gondolkodó, a leninizmus névadója.[1]

Orosz szülők második gyermekeként látta meg a napvilágot Vlagyimir Iljics Uljanov néven, a Lenint csak később vette fel. Miután szembefordult a cári uralommal, a kommunista eszméket kezdte terjeszteni. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tagjaként 1903-tól a bolsevik frakciót vezette. Az 1917-es októberi forradalom után széleskörű reformokat vezetett be, nagy szerepe volt Oroszország első világháborúból való kilépésében. Miután az 1917-es választásokat az eszerek (szociálforradalmárok) nyerték meg, a vörösök és a fehérek között elhúzódó polgárháború kezdődött, melybe a külföldi hatalmak is beavatkoztak. Lenin azonban a hadikommunizmus bevezetésével meg tudta nyerni a háborút, mely után minden eszközt érvényesített pártja hatalmának megerősítéséért. 1922-ben megalakult a Szovjetunió, melynek első vezetője lett. Politikai pályájának kiteljesedésében agyvérzése, majd két évvel későbbi halála gátolta meg.[1][2][3]

A Szovjetunió egyik legbefolyásosabb és legkedveltebb vezetője volt, azok közül is sokan rajongtak érte, akiknek nem kedvezett politikája. Hatalmas sikereit többek között intelligenciájának, karizmatikus személyiségének, kiváló szónoki tehetségének és filozófiai jártasságának köszönheti. Oroszországban, a volt tagállamokban és egyes keleti országokban is hatalmas személyi kultuszra és népszerűségre tett szert.[* 2] Politikájának közvetett kihatásai még a mai napig is érezhetők egyes külpolitikai kérdések tekintetében.[5]

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szülői házának makettje a tamperei Lenin Múzeumban
Az Uljanov család 1879-ben

Lenin -számos más kortársához hasonlóan- sokszínű etnikai örökséget kapott felmenőitől. Anyai ágon dédapja (Mosko Blank sztarokonsztantyinovi bor- és szeszkereskedő) és nagyapja is (Alekszandr Dmitrijevics Blank orvos, balneológus) orosz ortodox hitre áttért, vallásukat nem gyakorló zsidók[* 3] voltak. Nagyanyja, Anna Grigorjevna Grosschopf félig svéd, félig német, lutheránus asszony volt. Blank doktor 1848-ban vásárolta meg a családi életre később végig jelentősen kiható kokuskinói birtokot.[4][6]

Apai nagyapja, egy Nyikolaj Vasziljevics Uljanyin (később felvette az Uljanov-ot) nevű szintén ortodox vallású jobbágy Nyiznyij Novgorodban, majd később szabó lett, és Asztrahánban telepedett le. Apai nagyanyjáról csak nagyon keveset tudunk, még keresztneve is kétséges; ez Anna vagy Alekszandra volt (több forrás Anna Alekszejevna Szmirnova néven ír róla). Valószínűsíthető a kalmük származás, de elképzelhető a kirgiz, tatár illetve az orosz eredet is.[4][7]

Alexandr Blank doktor, Lenin anyai nagyapja

Lenin 1870-ben született az oroszországi szimbirszki kormányzóság központjában, a Volga partján álló Szimbirszk[* 4] (ma Uljanovszk) városában egy kormányhű tisztviselő, Ilja Nyikolajevics Uljanov (1831–1886) és felesége, Marija Alekszandrovna Blank (1835–1916) második gyermekeként. Lenint magát az orosz ortodox egyház szerint keresztelték.[11]

Apja az asztraháni gimnáziumban érettségizett jó eredményekkel, majd a kazanyi egyetem matematika-fizika szakát végezte el kitűnően. A penzai Nemesi Intézetben tanított (itt ismerkedett meg az intézet igazgatójának sógornőjével, Marija Alekszandrovnával), ahol "címzetes tanácsnoki" kitüntetése után kemény munkája elismeréseként 1869-ben megszerezte a kormányzóság népiskoláinak tanfelügyelői, majd később igazgatói tisztségét, és e fontos pozícióval együtt örökletes nemesi címet is kapott (így tulajdonképpen Lenin is egy orosz nemes volt), megszólítása kegyelmes úr volt.[12] Szinte egész nap csak dolgozott, így kissé bezárkózó természettel rendelkezett. Több publikációt is közölt az oktatási tapasztalatai alapján, melyek komoly hatásokat váltottak ki. Ezen kívül különösképpen érdekelte őt a meteorológia. Gyermekeivel szigorúan bánt, és nagyon magas követelményeket támasztott velük szemben. Mindenképpen távol akarta tartani őket a politikától, érzelmeit csak ritkán mutatta ki. A nyelvekben némi kiejtési problémái akadtak, de ez nem tántorította el őt a tanításuktól. Már fiatalon kopaszodott (ezt Lenin is örökölte tőle), koránál jóval idősebbnek nézett ki. Szeretett kollégáival, barátaival sakkozni és kártyázni. Hibái ellenére tudásával, szorgalmával és eredményeivel mindenki tiszteletét kivívta a családjában és a munkájában is.[13][14][15]

Édesanyja, nem túl buzgóan bár, de a lutheránus hitet gyakorolta, és számos, tipikusan német szokást gyermekeinek is továbbadott. [* 5] Ő is oktatónak készült, de iskolában nem tanított. Nem volt olyan szigorú, mint a férje, de hasonló elveket vallott.[16]

Mindkettejük több nyelven, például németül és franciául is beszéltek, és valósággal rajongtak az oktatásért. A cár és a cárizmus feltétlen híveként hittek Oroszország békés úton, reformokkal történő megújításában, az iparosodásban és a korszerűsítésben. Ellenezték a származás alapján való megkülönböztetést, a kisebbségben lévő etnikumok elnyomását. Ez utóbbi Leninre is erősen hatott. Ő maga nem tekintette lényeges kérdésnek sem a saját, sem mások származását, de élete végéig foglalkoztatta a téma. A különböző nemzetektől kapott örökségét csak pozitívumként értékelte, viszont ez szinte egyáltalán nem hatott ki nézeteire és későbbi politikájára sem. A családnak -a kemény munka és a jelentős örökségnek köszönhetően- két birtoka is volt az országban.[17] Ettől függetlenül, az első generációs nemesi rang, a friss betelepülés, és a felmenők miatti kulturális különbségek miatt nem tudtak jól beilleszkedni a város életébe, bár erre nem is igazán tartottak igényt.[18] Lenin hivatalos életrajza szerint apja egy orosz civil szervezet tisztviselőjeként a demokrácia növeléséért, a szabad és általános oktatásért küzdött, anyja szintén liberális felfogásúnak mondható.[19][* 6]

Gyermekkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szülők 1863-ban jegyezték el egymást, és még ugyanezen év nyarán össze is házasodtak az anya családjának kokuskinói birtokán.[21] 1969-ben, nem sokkal Vlagyimir születése előtt költöztek Szimbirszkbe, Nyiznyij Novgorodból. Nagyapja, Blank doktor egyszer még látta a pár hónapos kisfiút, mikor a család nála járt látogatóban, de pár héttel később elhunyt. Vlagyimirnek születésekor már két testvére is volt; nővére, Anna hat évvel (született 1864-ben) , míg bátyja, Alekszandr négy évvel (sz. 1866-ban) volt idősebb nála. Egy évvel később Olga (sz. 1871-ben), négy évvel később Dmitrij (sz. 1874-ben), majd nyolc évvel később Marija (sz. 1868-ban) látta meg a napvilágot. Két testvérük (az első Olga és Nyikolaj) már csecsemőkorukban meghaltak.[22][23]

Vlagyimir négy éves korában

Vlagyimir igen későn tanult meg járni. Feje nagy volt, lábai pedig rövidek, ezért sokszor elesett. Barna, göndör haja később vörösbarnára, majd feketére váltott. Bal szeme kis mértékben rövidlátó volt, és fiatal kora óta -családja többi tagjához hasonlóan- gyomorproblémák gyötörték. Több forrás szerint is aranyos gyerek volt, de rossz természetű és gonoszkodó, ugyanakkor belátta hibáit. Példaként tekintett nagyobb testvéreire, különösen bátyjára. Egyik kedvenc elfoglaltsága volt a katonákkal való játék, legtöbbször Abraham Lincoln északi csapatait választotta, akik legyőzték a "gonosz, rabszolgatartó délieket". Sokat játszott, és iskolás korukban együtt tanult is kisebb testvéreivel (főként Olgával), de apjához hasonlóan szigorú volt velük.[24][4][25]

A család nyaralni a Volga-vidéken jártak anyja rokonaihoz Kokuskinóba. Apja rokonait csak egyszer látogatták meg a gyerekekkel, mivel anyjuknak nem tetszett a túl érzelmes fogadtatás. A családfő kinevezése, és a gyerekek számának növekedése miatt a Sztreleckaja utcai bérelt lakásból egy nagyobb házba költöztek, a városközpont közelében lévő Moszkovszkaja utcába. Anyagi helyzetük jó volt, a középosztályhoz tartoztak. Saját dadusuk és szakácsnőjük volt, sokszor napszámosokat vettek fel. Életmódjuk kényelmes volt, de házuk berendezése egyáltalán nem volt az "úri" stílusra jellemző; sőt, inkább puritán, egyszerű. A jövedelem kiegészítése érdekében lakókat fogadtak be.[26][4]

A család nem igazán állt kapcsolatban más középosztálybeli famíliákkal, a már említett társadalmi különbségek miatt. Teljesen pedig még nem olvadtak be az oroszok közé, bár a legfőbb lépéseket már megtették. Minden esetre jól érezték magukat egymás társaságában, és nem is mutatták jeleit a mások felé közeledés iránti igénynek.[27]

Vlagyimirt kilenc éves korában felvették a Szimbirszki Klasszikus Gimnáziumba. Végig kitűnő tanuló volt különösen latin- és ógörög nyelvből, továbbá a klasszikus orosz szépirodalom ismeretéből volt kiemelkedő. A legjobb tanuló volt az évfolyamban, a rengeteg tanulnivaló és házi feladat mellett is. Magatartása jó volt, de néha gúnyolódott és mindig megvédte magát ha kellett. Az iskola és az elolvasott művek óriási hatást gyakoroltak rá, ugyanakkor ebben a korában -valószínűleg a szülői és gimnáziumi korlátozások miatt is- egyáltalán nem foglalkozott politikával. Apjához hasonlóan bezárkózó természet volt, kedvenc elfoglaltságaként szinte egész nap tanult és olvasott. Kedvenc olvasmánya Harriet Beecher Stowe írónő Tamás bátya kunyhója című regénye volt, mely az amerikai polgárháború idején játszódik, legfőbb üzenete a rabszolgatartás-ellenesség. Amikor mégis félretette a könyveket, kiment a szabadba és horgászott, vagy néha egy-egy barátjával játszott.[28][29][30]

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúkorában két nagy tragédia is érte: 1886-ban karácsony után nem sokkal édesapja agyvérzésben, 53 évesen elhunyt. Betegsége és halála valószínűleg a folyamatos megfeszített munka, és az oktatási tevékenysége miatt őt ért támadások eredménye volt. A családfő halála komoly következményekkel szolgált az Uljanov családra nézve. A két legidősebb gyermek (Anna és Alekszandr) Szentpétervárott végezte egyetemi tanulmányait, így otthon a legidősebb gyermek -és így a "családfő" is- Vlagyimir lett. Viselkedése azonban megromlott, kezdett szemtelenkedő lenni és ellentmondani anyjának, ám ebben senki sem tudta megállítani vagy megfegyelmezni. Egyedül bátyja lett volna képes erre, ő azonban szinte sosem járt látogatóba a szülői házba. A helyzetet tovább fokozta, hogy lánytestvérei és édesanyja is féltettéki Vlagyimirt, és mindenben segítségére voltak, szinte elkényeztették. 16 éves korára pedig teljesen elvesztette az Istenben való hitét, és ettől kezdve ateista lett.[31][32]

1887 körül készült fényképe
Vlagyimir bátyja és példaképe, Alekszandr

Alekszandr ekkora már teljesen szembehelyezkedett a cári tekintélyuralmi rendszerrel, és forradalmi eszméket kezdett vallani. Ez valószínűleg a monarchia korlátozásai, szigorú szabályozásai és az általánosan uralkodó rossz viszonyok váltották ki. Tagja lett egy forradalmi, agrárszocalista eszméket valló csoportnak, mely III. Sándor cár meggyilkolását tűzte ki céljául, hogy az ezutáni politikai zavarban az utcára vonuljanak, és a nép megdöntse az elnyomást. A merényletkísérlet viszont már idő előtt kudarcba fulladt. A csoportot több is tag otthagyta, illetve kettejük letartóztatása során fény derült az akcióra. A tagokat elfogták, és halálbüntetésre, életfogytiglani börtönre, vagy kényszermunkára ítélték. Vlagyimir bátyját -aki igen fontos szerepet játszott- a slisszerburgi börtönben 1887. május 8-án négy társával együtt felakasztották. Ez az Uljanovok társadalmi kitaszítottságával is járt, mely újabb hatalmas terhet jelentett. Ettől kezdve Lenin is megfigyelt személy volt. Az életrajzok többsége ezt a fordulópontot tartja radikalizálódása okának.[33][34]

A Szimbirszki Klasszikus Gimnáziumban az érettségiét minden tantárgyból kitűnően végezte el, jó ajánlást kapott. Továbbtanulása céljából a Kazáni Egyetem jogi karát választotta, mely érdeklődési körét figyelembe véve váratlan volt. A városba költöztek édesanyjával és testvéreivel együtt, ahol ideiglenesen lakást kezdtek bérelni. Lenin ekkoriban dohányzott is, de később Marija Alekszandrovna figyelmeztetései miatt ezzel felhagyott. Forradalmi könyveket kezdett olvasni, melyek közül legtöbb bátyja hagyatéka volt. Ezekkel kezdték benne kialakítani későbbi nézetei alapjait. Legnagyobb hatással Nyikolaj Csernisevszkij Mit tegyünk? című, egy szocialista csoportról szóló regénye volt rá.[35]

Az egyetemen belépett egy a származási helyük alapján a diákokat csoportosító társaságba, a szimbirszk-szamarai zemljacsesztvoba. A tanulók az oktatással szembeni elégedetlenségük miatt nagyszabású diáktüntetést rendeztek, melyben Vlagyimir is részt vett. Sokan diákigazolványaikat a földre hajigálva hagyták el a helyszínt. Így neveikről be tudták azonosítani a részvevők többségét, így Lenint is letartóztatták (pár napig foga is tartották) és kicsapták az egyetemről.[35][36]

Ennek következtében kénytelenek voltak Kokuskinóba, a családi birtok közelébe költözni. Ekkor Lenin már szinte teljesen a maga útján járt, egyedül anyagilag nem volt még független. Egyetemi jelentkezéseit folyamatosan elutasították, míg azt a kérését, hogy külföldön tanulhasson, nem csak a hatóságok, de anyja is elutasította. Eközben tovább olvasta a forradalmi műveket, és több ilyen csoporttal is megismerkedett. Családjával visszatérhettek Kazanyba, majd Anna udvarlójának segítségével házat és birtokot vettek Oroszország déli részén, a szamarai kormányzóság Alakajevka nevű településén. Itt rövid ideig gazdálkodással foglalkoztak, de mivel Vlagyimirt ez egyáltalán nem kötötte le, a birtokot eladták, és Szamarába költöztek. Újabb kérelmet nyújtottak a hatóságokba, hogy legalább magánhallgatóként megkezdhesse letenni a jogi vizsgákat. Mivel az engedélyt rövid időn belül megkapta, Pétervárra ment, családtagjainak rendületlen támogatását továbbra is élvezve. Testvérei közül Anna feleségül ment udvarlójához, Mark Jelizarovhoz, míg húga, Olga betegségben meghalt; a pétervári lutheránus temetőben helyezték nyugalomra.[37][38]

Lenin tanulmányait kitűnő eredményekkel elvégezte, miközben folyamatosan mélyítette a radikális eszmék ismeretét. 1891-ben megszerezte ügyvédi diplomáját, novemberben pedig visszatért Szamarába, ahol Andrej Hargyin baloldali ügyvéd irodájában kezdett dolgozni ügyvédbojtárként. Ekkorra már kifejezetten marxista eszméket vallott, és aktívan részt vett a marxista körök munkájában, a kapitalizmus tanulmányozásában és éles bírálásában. Elhatározta, hogy ismét Szentpétervárra utazik, hogy ott végezze további politikai tevékenységét.[38]

Mozgalmi élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bátyja halála fordulópontot jelentett életében; állítólag családtagjai körében jelentette ki, hogy Alekszandr "nem tehetett másképp", és hogy "mi más úton megyünk majd". Bátyja könyvei közül Csernisevszkij forradalmi művei voltak rá a legnagyobb hatással.

Az új eszmékkel való megbarátkozás során Kazanyban az egyetemen eltöltött rövid idő során megismerkedett a helyi agrárszocialisták egyik legnagyobb csoportjával, melyet Lazar Bogoraz vezetett. A társulás a monarchia megdöntését, teljes társadalmi és gazdasági változásokat és minél egységesebb a rendszerrel szemben ellenálló mozgalmakat kívánt. Szoros kapcsolat azonban nem alakulhatott ki, mivel Lenin az egyetemről kitiltva távozott a városból.

Ezután levelet küldött kedvenc írójának, a "felforgatás" miatt Szibériába száműzött Csernisevszkijnek. Később, mikor visszatértek Kazanyba, egy másik kört is felkeresett, melyet egy marxizmushoz közel álló forradalmár, N. J. Fedoszejev vezetett -akit az agrárszocialista mozgalmakhoz is szoros kapcsolatok fűztek-.

Lenin letartóztatási képe 1895 decemberéből

Lenin ekkor kezdte olvasni Karl Marx A tőke című művét, mely a marxizmus legalapvetőbb írásának számít. A további baloldali írások mellett Émile Zola francia író is a kedvencei közé tartozott. Sakkpartikat folytatott elismert játékosokkal is, némelyikükkel csak levelezésen keresztül.

Lenin még nem döntött véglegesen, hogy melyik mozgalmat választja, mert rengeteg ilyen volt, min kissé különböző ideológiákkal. Ilyenek voltak többek között a Georgij Plehanov (a marxista gondolatok egyik legfőbb korai terjesztője Oroszországban) által vezetett Csornij Peregyel (Fekete Újrafelosztás), a Munka Felszabadítása, a Zemlja i Volja (Föld és Akarat) illetve a Narodnaja Volja (Népakarat) csoportok. Forradalmi elszántsága viszont már véglegesen kialakult, és már nem lehetett eltántorítani tőle.

A jogi karrier folytatása -illetve további építése- helyett forradalmi tevékenysége egyre hevesebb és határozottabb lett, míg 1895. december 7-én letartóztatták, és egy évig tartották fogva, majd a szibériai Susenszkoje faluba száműzték.

1898. júliusában feleségül vette Nagyezsda Krupszkaját, aki szocialista aktivista volt. 1899 áprilisában jelentette meg könyvét A kapitalizmus fejlődése Oroszországban címmel.[39] 1900-ban véget ért a száműzetése. Oroszországban és Európa más részein utazott, és az Iszkra (Szikra) című folyóiratot, valamint egyéb forradalmi-mozgalmi könyveket publikált. Ekkor kezdett el különböző álneveket használni, majd a Lenin névnél maradt.

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tagja volt, és 1903-tól a bolsevik frakciót vezette, a mensevikekkel való szakítás után. A szakítást részben a „Mi a teendő?” (oroszul Что делать?)[40] című röpirata okozta. Ebben a műben Lenin leírta, hogy a munkásosztály nem eléggé öntudatos, nem ismeri saját igazi érdekeit, s könnyen össze is zavarodik, ezért a munkáshatalmat kívülről kell megteremteni. Ezt a feladatot pedig nem a munkások, hanem a munkásság érdekében küzdő értelmiségiek, a hivatásos forradalmárok látják el, akik egy totálisan centralizált élcsapatot, a kommunista párt nevű szerveződést hozzák létre. Végül is főleg ez okozta a szakadást a munkásmozgalomban, s így tértek külön útra a Lenint elutasító szocialisták, szociáldemokraták, s a totális lenini eszmét elfogadó kommunisták.

1903 után a bolsevikokat a jakobinusok utódainak tekintette, amiért Trockij és Akszelrod többször támadta. A mensevikekkel szemben az orosz kapitalizmus sajátos jellegét emelte ki, a narodnyikokkal szemben pedig a kapitalizmus fejlődésének egyetemességét. Filozófiai jártassága miatt –noha nem volt filozófus– fogalmilag differenciáltan tudta kifejteni politikai álláspontját. Az 1905-ös forradalom hírére visszautazott Oroszországba. A forradalom alapvető feltételeivel már akkor körvonalazódtak előtte: a munkás- és parasztmozgalmak összekapcsolódása, a fegyveres felkelés, a szovjetek mint a munkás-önigazgatás intézményei, nemzetközi jellegű forradalom. Azaz, a forradalom Oroszországban kezdődik, de a fejlettebb nyugati kapitalista országok fejezik be.

1906-ban az elnökségbe választották. 1907-ben Finnország tartományba menekült biztonsági okokból. Ezek után folytatta európai útját, sok szocialista összejövetelen és akción vett részt, többek között a prágai pártkonferencián 1912-ben, és a Zimmerwald-konferencián 1915-ben. Amikor Inessa Armand elhagyta Oroszországot és Párizsban telepedett le, találkozott Leninnel és más bolsevikokkal, akik száműzetésben éltek, később Lenin szeretője lett.

Lenin több ponton továbbfejlesztette, pontosította, illetve a gyakorlathoz alkalmazta a marxizmust. Fontosabb új eszméi e tekintetben:

  • A kommunista párt döntő szerepe a kommunizmushoz vezető út során. Az eredeti marxi állásponthoz képest, mely szerint a kapitalizmus megdöntése után a folyamatok maguktól mennek tovább a kommunista társadalom felé, Lenin úgy vélte, a szubjektív emberi tényező igen fontos. Egy ideológiailag felvértezett kisebbség (a párt) képes arra, hogy elősegítse a kommunizmushoz vezető úthoz szükséges társadalmi változásokat.
  • A kapitalizmus világméretű megdöntése nem a legfejlettebb kapitalista államokban kell, hogy kezdődjön, hanem éppen ellenkezőleg, a kapitalizmus leggyengébb pontjain, az iparilag kevésbé fejlett kapitalista államokban.
  • A munkásosztály mellett a szegényparasztság is a forradalomban részt vevő osztály. Az iparilag fejletlenebb országokban a kis létszámú munkásosztályt a szegényparasztság egészíti ki, így elegendő mértékű munkásosztály nélkül is lehetséges a proletárdiktatúra.
  • A 20. század eleji imperializmusnak, mint a kapitalizmus utolsó lépcsőfokaként való felfogása.

A forradalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború idején jórészt Svájcban tartózkodott. A háborút imperialista küzdelemnek bélyegezte, álláspontja szerint, amit a bolsevikok többsége osztott, valamennyi hadviselő ország munkásainak a saját kormányuk ellen kellene fordítania a fegyverét. Ettől eltekintve az OSZDMP az annexió nélküli azonnali békekötés programját hirdette.

A februári forradalmat követően 1917 áprilisában hazatért. Németország, hogy gyengítse a továbbra is háborúban álló Oroszországot, engedélyezte számára Svédország felé az átutazást, de hogy utazás közben ne fejthessen ki háborúellenes propagandát, lepecsételt vagonban. A megállapodás miatt Lenint később sokszor hazaárulással vádolták, ami azonban a bolsevik célkitűzések meg nem értéséről tanúskodik. Lenin és társai nem a németek győzelmét kívánták elősegíteni, hanem valamennyi hadviselő fél vereségét – a forradalommal szemben. Hazatérése után meghirdette a forradalom folytatását (permanens forradalom), és Lvov herceg majd Kerenszkij kormányának megbuktatását, hogy a hatalmat az (akkor egyébként még mensevik többségű) munkás- és katonatanácsok (szovjetek) vegyék át (áprilisi tézisek). Programját kezdetben a többi bolsevik vezető sem osztotta, úgy ítélték meg, hogy hosszú külföldi tartózkodása alatt elszakadt az orosz valóságtól. Heves viták során meggyőzte őket, és júniusra elfogadták álláspontját.

1917 júliusában a szovjetválasztásokkal egy időben a bolsevikok puccskísérletet hajtottak végre, amit azonban a Kerenszkij-kormány sikerrel elnyomott, a bolsevik párt illegalitásba kényszerült. Lenin Finnországba menekült, itt írta Állam és Forradalom című könyvét, amiben – részben Marxnak a francia kommünről írt írásaira támaszkodva, részben őt kiegészítve – kifejtette a forradalmi hatalomátvétel legfőbb elveit. Kapcsolata a párt többi vezetőjével mindvégig megmaradt. 1917 augusztusában Kornyilov tábornok levert monarchista puccskísérletét követően pártja működését ismét engedélyezték, de a vele szemben kiadott elfogatóparancs továbbra is érvényben maradt. Őszre érzékelve az erőviszonyok megváltoztatását és Kerenszkij kormányának végletes meggyengülését, több levélben szenvedélyes hangon követelte a hatalom fegyveres átvételét. A párt többi vezetője - elsősorban Zinovjev és Kamenyev - nem osztották álláspontját, így erre csak akkor került sor, amikor titokban visszatért Petrográdra. 1917. november 7-én (a Julián naptár szerint október 25-én, innen az októberi forradalom elnevezés) és 8-án a Vörös Gárda elfoglalta Petrográd stratégiai pontjait, és bejelentették, hogy a hatalmat az Összoroszországi Szovjetek Tanácsa vette át. A minisztereket letartóztatták, Kerenszkijnek viszont sikerült elmenekülnie.

1917. november 8-án Lenint az új kormány, a Népbiztosok Tanácsának elnökévé választották a szovjetek összoroszországi kongresszusán. Kemény kezdett neki a kommunista társadalom megalakításának, minden ellenállást le akart törni. Első intézkedései a földosztásról és a békéről szóló dekrétum kiadása volt, amivel jelentős bázist teremtett az új kormány számára.

A Breszt-Litovszkban megkezdett tárgyalásokon átadott német békefeltételek azonban a vártnál is keményebbek voltak, Lenin ennek ellenére amellett érvelt, hogy Oroszországnak bármi áron azonnal békét kell kötnie. Más bolsevik vezetők, többek között Buharin, Kamenyev és Zinovjev a háború folytatását támogatták, hogy Németországban forradalmat robbantsanak ki. Trockij, aki a béketárgyalásokat vezette, egy középutas megoldást támogatott, egyoldalúan bejelentette a háború végét, és elutazott Breszt-Litovszkból. A tárgyalások kudarca után Németország inváziót kezdett, amely Oroszország nyugati részén tetemes területek elvesztésével járt. Oroszország végül aláírta a breszt-litovszki békét, a korábbinál is előnytelenebb feltételek mellett 1918 márciusában.

December 6-án Finnország kikiáltotta függetlenségét, amelyet az Oroszországi Szovjetek Tanácsa december 18-án írt alá.

Az intervenció és polgárháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin beszéde és az ujjongó tömeg
Beszéd közben

Eközben polgárháború zajlott Oroszországban. Politikai szervezetek, mozgalmak és támogatóik sokasága fegyvert fogott, hogy a szovjet kormányt támogassa, vagy megdöntse. Bár sok különböző frakció vett részt ebben, a két fő erő a kommunista Vörös Hadsereg és a monarchista fehérek. Külső országok, mint például Franciaország, Nagy-Britannia, USA, Japán szintén beavatkoztak a fehérek oldalán. Végül a Vörös Hadsereg a hadikommunizmus (ennek lényege az volt, hogy a teljes termelést a hadseregre fordították az ipar szocializálása közben) bevezetésével megnyerte a háborút, a fehéreket és szövetségeseit lényegében megverve 1920 környékén. Ezek után is folytatták kisebb erők a küzdelmet.

1919 utolsó hónapjaiban a fehérek elleni sikerek arról győzték meg Lenint, hogy a forradalmat nyugat felé terjeszteni kell, ha szükséges, erővel is. Amikor az újonnan megalakult Második Lengyel Köztársaság a keleti területeit elkezdte elfoglalni, amelyet Oroszország a 18. század végén Lengyelország felosztásánál szerzett, bolsevik erőkkel ütköztek össze a terület birtoklásáért. Ez vezetett az 1919-es lengyel–szovjet háború kitöréséhez. A Bajor Tanácsköztársaság megalakulásával és a kommunista Spartakus Szövetség (Spartakusbund) felemelkedésével, Lenin alkalmasnak látta az időt, hogy „Európát a vörös hadsereg bajonettjével próba alá tegye”, és a nyugati kommunista mozgalmakat fegyveresen is támogassa. Ez időben jutott hatalomra Magyarországon a Tanácsköztársaság is, amelynek vezetői szovjet segítséget vártak. Azonban a vörös hadsereg veresége a lengyel-szovjet háborúban lehetetlenné tette e terveket.

Az államépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin Trockijjal és katonákkal 1921-ben, Szentpétervárott. A képet később többször is manipulálták, ahogy Sztálin egyre több és több régi vezetővel került összetűzésbe. Mikor Trockij kegyvesztett lett, az összes olyan képről (köztük erről is) kiretusálták, ahol Leninnel, vagy más szovjet vezérrel közösen szerepelt

1918 januárjában egy napi ülésezés után Lenin utasítására feloszlatták és megszüntették az alkotmányozó nemzetgyűlést. 1918. február és június között államosították a bankokat és a nagyipart. Lenin több írásában "idiotizmusnak" nevezte a parlamentáris demokráciát, és annak szisztémáját. A demokratikus gyakorlat pártján álló Kadet pártot feloszlattatta. Innen kezdve csak a bolsevik és a bolsevikokat addig támogató Eszer Párt kisebbik szárnya, a „Baloldali Eszerek”; az eszer a „szociálrevoluciánus” szó rövidítése) működhetett legálisan.

Lenin Kremlbeli hivatalában, 1918

1918. július 6-án a baloldali eszerek körülzárták a Kremlt, és ultimátumot küldtek Leninnek, a bolsevik párton kívüli baloldali erők legalizálása, a szovjetek (tanácsok) demokratizálására. A Kreml telefonjait nem kapcsolták ki, Lenin néhány közeli munkatársa (Sztálin, Zinovjev) segítségével a bolsevik kisebbség így sikeresen mozgósította a Moszkva környékén állomásozó lett hadosztályt, amely szétverte a blokádot. Lenin másnap betiltotta a baloldali eszer pártot.

1918. augusztus 30-án a baloldali eszerekkel kapcsolatban álló forradalmár, Fanni Kaplan több lövést adott le Leninre, aki súlyosan, életveszélyesen megsebesült. A merénylőt azonnal kivégezték, másnap elrendelték a „vörös terrort”.

A háborúk hosszú évei megszedték áldozataikat Oroszországban, és az ország nagy része romokban hevert. A húszas évek legelején épült ki az első nagy orosz kényszermunka-tábor az Fehér-tenger Szolovki szigetek nevű pontján, ahol a cári rendszer visszaállításának hívei mellett mensevikek, alkotmányos demokraták és eszerek, valamint kulákok, vagyis a gazdag földbirtokosok raboskodtak. 1921 márciusában Lenin a hadikommunizmus tervét az Új Gazdasági Tervvel (NEP) váltotta fel, hogy újra felépítse az ipart és a mezőgazdaságot. De ugyanebben az évben verték le a Kronstadti tengerészek felkelését is, melynek egyik fő célja és jelszava volt a „szovjeteket bolsevikok nélkül”.

Halála és az utódlási harc[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin agyvérzése miatt mozgásképtelenül 1923-ban az ápolói között

Lenin egészségét alaposan megviselte a forradalom és a polgárháború. Az ellene korábban elkövetett merénylet szintén komolyan hozzájárult egészségügyi problémáihoz. A golyó még mindig a nyakában volt, túl közel a gerincéhez ahhoz, hogy a kor orvosi technikájával sikeresen eltávolítsák. 1922 májusában kapott először agyvérzést, részben megbénult a bal oldalán. Ez jelentősen korlátozta munkaképességét. Ugyanezen év decemberében következett be második agyvérzése, ekkor búcsút kellett mondania az aktív politikai életnek, bár a Népbiztosok Tanácsának továbbra is elnöke maradt. 1923 márciusában érte a harmadik agyvérzés, ami után már nem tudott többé beszélni.

Lenin 1924. január 21-én halt meg, a hivatalos jelentés egy negyedik agyvérzést jelölt meg a halál okaként. Ugyanakkor az őt kezelő 27 orvos közül csak nyolc írta alá a boncolási jegyzőkönyv eme megállapítását, emiatt sok elmélet született a haláláról.[41][42][43]

A Szovjetek Össz-szövetségi Kongresszusa, mely abban az évben január 26. és február 2. között tartotta ülését, Petrográdot Leningrádnak nevezte át. Temetésén Lenint a párizsi kommün egy fennmaradt zászlajába göngyölték, utalásképpen a Lenin által első proletárdiktatúrának nyilvánított eseménnyel való kapcsolatra. A mai napig a moszkvai Lenin-mauzóleumban őrzik a bebalzsamozott testét.[44]

Első agyvérzése után Lenin még számos cikket jelentetett meg, melyekben felvázolta a kormány jövőbeli irányelveit. Ezek egyike Lenin úgynevezett Politikai végrendelete (Levél a kongresszushoz), amely többek között kritizálta Sztálint és Trockijt. Sztálinról - aki 1922 óta a Párt főtitkára volt, de ez akkor még elvileg nem volt első számú hatalmi pozíció - Lenin azt írta, hogy a kezébe „korlátlan hatalom került”, és azt javasolta, hogy „az elvtársaknak gondolkodniuk kell azon, hogy eltávolítsák Sztálint erről a posztról”. Lenin felesége május 18-án átadta e levelet a Központi Bizottságnak, a testület azonban május 24-én úgy döntött, hogy azt nem lehet felolvasni és sokszorosítani, csak a kongresszusra érkező küldöttekkel csoportonként ismertetni. Az ülésen e döntés érdekében Sztálin fogadkozott, hogy megváltozik.[45]

A „Lenin” név eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „Lenin” név az egyik forradalmi álneve volt. Ennek eredetéről több elmélet is létezik; ő maga soha nem tisztázta, hogy miért választotta ezt a nevet. Valószínűleg a Léna folyóhoz van köze, ahogyan egy másik orosz marxista, Georgij Valentyinovics Plehanov álneve „Volgin” volt a Volga folyó után. Az elmélet alapján Lenin azért választotta a Léna folyót, mert hosszabb, és a Volgával ellenkező irányba folyik, ugyanakkor Lenin abban az időben nem volt Plehanovval ellentétben. Egy másik tézis szerint a Léna folyó melletti száműzetéséhez van köze, de azt is megelőzi a névválasztás. A nyugati antikommunista irodalom gyakran „Nyikolaj Lenin” néven emlegeti, ami az eredeti álneve volt, azonban nem így vált ismertté. A „Nyikolajt” feltehetően nagy gyakorisága miatt vette fel.

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Plakát Lenin halálának 5. évfordulójára

A teste bebalzsamozva, öltönyben, üvegkoporsóban látható a Vörös téri Lenin-mauzóleumban. Kétévente újrabalzsamozzák, tízévente kap új öltönyt. A mauzóleum tavasztól ősz közepéig látogatható.

Jelenleg a világ egyetlen állandóan nyitva tartó Lenin-múzeuma Tamperében található abban a székházban, ahol először rendeztek nemzetközi kommunistatalálkozót, és Lenin először találkozott az otthoni orosz kommunistákkal, többek között Sztálinnal. Oroszországban ezen kívül vannak időszakosan nyitva tartó múzeumok.

Magyarországon egy Lenin-múzeum Kál községben található, nem állandó nyitva tartással. A tárlatot már több múzeumban is kiállították.

Alakja játékfilmekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Eskü
  • Lenin 1918
  • Lenin Lengyelországban
  • Lenin: A vonatút (1990)
  • Taurus (2003)
  • Reds (1981)
Raktárba száműzött emlékek

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin Tamperében 1906-ban találkozik Joszif Visszarionovics Sztálinnal egy kommunista gyűlésen
  • A kapitalizmus fejlődése Oroszországban (1895)
  • Filozófiai füzetek (1896)
  • Mi a teendő? (1902)
  • A proletárforradalom és a renegát Kautsky
  • Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka (1915)
  • Egy lépés előre, két lépés hátra
  • Állam és forradalom (1917)
  • Baloldaliság - a kommunizmus gyermekbetegsége (1920)
  • A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban
  • Marx, Engels, marxizmus
  • Kik azok a "népbarátok" és hogyan hadakoznak a proletárforradalom ellen?
  • A szocialista gazdálkodásról
  • A szovjet államapparátus munkájáról
  • A munkásság és a parasztság szövetsége

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Lenin nevével kapcsolatban megjegyzendő, hogy azon orosz nevek egyike, melyeket magyarul hagyományosan nem az elfogadott orosz-magyar átírással szokás átírni. A név szabályosan átírt formája Lenyin lenne.
  2. Krausz Tamás igen elismert baloldal-kutató így ír Lenin történelmi szerepéről: "A mai antikultusz semmiféle szennyáradattal sem képes Lenin örökségét a „terrorizmus és a diktatúra” narratívájába belekényszeríteni, mert a történelmi emlékezet politikai-hatalmi úton csak időlegesen terelhető egy irányba. Erre éppen napjainkban érdemes figyelmeztetni a „hivatásos hazaduzókat”, akik a múltat szeretik leleplezni, de érdekes módon a jelent soha."[4]
  3. A zsidó származást több elismert szakértő is -kutatásaik alapján- tévesnek ítéli meg (pl. Valentyinov)
  4. Szimbirszk egy 30 ezer fős tipikus orosz kisváros volt, a fővárostól több, mint 1600 km-re. Többségében fából készült házak alkották, jelentős ipari tevékenység nem zajlott a környéken. A fő bevételi forrás a mezőgazdaság, a halászat, a fafeldolgozás és a kézművesség voltak. A változatos etnikai és vallási összetétel jellemezte az egész térséget. 97%-ban rosz ortodox vallású, 2% egyéb keresztény és 1% zsidó élt Szimbirszkben, mely kissé eltért a kormányzósági aránytól, ahol az ortodoxok mindössze 88%-ban voltak jelen. A város rendelkezett saját újsággal, színházzal, több iskolával és két közkönyvtárral is. A helyiek egy és két évszázaddal Lenin születése előtt két parasztlázadásban is részt vettek, ez volt a fő oka annak, hogy még mindig katonai helyőrség működött, egy szinte teljhatalmú, cár által kinevezett kormányzó által vezényelve. Több, később híressé vált közéleti személynek volt a szülővárosa, valószínűleg a hely jellegzetességei miatt, ahol egyéniségük szabadon bontakozhatott ki.[8][9][10]
  5. Például a karácsonyfa-állítást Lenin a feleségével együtt gyakorolta, ha az ünnepekkor gyermekek is voltak vendégeik között.
  6. Lenin maga nem igazán foglalkozott családfájának, felmenőinek kutatásával, és nem kifejezettebben érdekelték sem életük, sem tetteik.[20]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Britannica 1.
  2. Lenin rövid életrajza
  3. Múlt-kor: Lenin
  4. ^ a b c d e Krausz
  5. Service 15-26. oldal
  6. Service 33-39. oldal
  7. Temesvári
  8. Loginov 30. oldal
  9. V. Alekszejev; A. Sver: Szemja Uljanovih v Szimbirszke (1869–1887). Pod redakcijej i sz primecsanyijami A. I. Uljanovoj (Elizarovoj). Insztyitut Lenina pri CK RKP, Moszkva–Leningrád, (1925); 6–10. oldal
  10. Симбирск - Szimbirszk történelme (oroszul)
  11. Service 29-33. oldal
  12. Loginov 12-13. oldal
  13. Service 29-46. oldal
  14. Loginov 28. oldal
  15. Marija Ulajnova: Otyec Vlagyimira Iljicsa Lenina, Ilja Nyikolajevics Uljanov (1831–1886); Moszkva–Leningrád (1931)
  16. Service 40-47. oldal
  17. Hahner 303. oldal
  18. Louis Fischer: Zsizny Lenyina; London, Overseas Publication Interchange Ltd., (1970) 20. oldal
  19. Service 29-49. oldal
  20. Loginov 11. oldal
  21. I. Sz. Zilberstejn: Molodoj Lenin v zsiznyi i za rabotoj. Po voszpominanyijam szovremennyikov i dokumentam epohi. Moszkva, (1929); 41. oldal
  22. Loginov 17-18. oldal
  23. Fischer 6. oldal
  24. Service 50-54. oldal
  25. Uljanova-Jelizarova, Anna Iljicsna: Voszpominanyija ob Iljicse; Moszkva, 1934; VoVIL, I/19. oldal
  26. Rice 18. oldal
  27. Louis Fischer: Zsizny Lenyina; London, Overseas Publication Interchange Ltd., (1970) 20. oldal
  28. Rice 17. oldal
  29. Service 57-67. oldal
  30. Ivanszkij, A.: Ilja Nyikolajevics Uljanov po voszpominanyijam szovremennyikov i dokumentam; Moszkva, 1963; 196. oldal
  31. Rice 19. oldal
  32. Service 68-74. oldal
  33. Fischer 10-17. oldal
  34. Rice 20-24. oldal
  35. ^ a b Service 87-93. oldal
  36. Rice 26-27. oldal
  37. Fischer 19. oldal
  38. ^ a b Service 94-117. oldal
  39. A kapitalimus fejlődése Oroszországban c. műve
  40. Mi a teendő? c. műve
  41. Lerner - Finkelstein - Witztum
  42. Rejtélyek Lenin halála körül
  43. Lenin halála
  44. Lenin holttestének bebalzsamozása
  45. Krausz – Szilágyi (szerk.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Britannica 1.: Vladimir Ilich Lenin. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2014. március 1.)
  • Fischer: Fischer, Louis. The Life of Lenin. London: Weidenfeld and Nicolson (1964). ISBN 978-1842122303 
  • Hahner: Hahner, Péter. Újabb 100 történelmi tévhit avagy Amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod. Budapest: Animus Kiadó (2011). ISBN 978-963-324-029-8 
  • Konok: Konok, Péter. "...a kommunizmus gyermekbetegsége"? Baloldali radikalizmusok a 20. században (2006). ISBN 963-9350-82-6 
  • Krausz: Krausz, Tamás: Ki volt Lenin?, 2010
  • Krausz - Szilágyi (szerk.): Krausz, Tamás - Szilágyi Ákos. Oroszország és a Szovjetunió XX. századi képes történeti kronológiája (1900–1991). Budapest: Akadémiai Kiadó (1992). ISBN 963-05-6231-6 
  • Lerner - Finkelstein - Witztum: (2004.) „The enigma of Lenin's (1870–1924) malady”. European Journal of Neurology.  
  • Loginov: Loginov, Vladlen. Vlagyimir Lenin. Vibor putyi.. Moszkva: Reszpublika (2005) 
  • Rice: Rice, Cristopher. Lenin: Portrait of a Professional Revolutionary. London: Cassel (1990). ISBN 978-0304318148 
  • Service: Service, Robert. Lenin (Egy forradalmár életrajza). Budapest: Park Könyvkiadó (2007). ISBN 978-963-530-788-3 
  • Temesvári: dr. Temesvári, Tibor: Lenin családja és gyermekkora

További források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Luc, Mary: A Romanovok utolsó napjai - Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája; Budapest, Gabo Kiadó (2009); ISBN=978-963-689-254-8

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Weboldalak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]