Louis Aragon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából


Louis Aragon
Louis Aragon, 19 juin 1981.jpg
Élete
Született 1897. október 3.
Párizs
Elhunyt 1982. december 24. (85 évesen)
Párizs
Nemzetiség francia francia
Pályafutása
Írói álneve Albert de Routisie, François la Colère, Jacques Destaing
Jellemző műfajok vers, regény, esszé
Irodalmi irányzat dadaizmus, szürrealizmus
Első műve Feu de joie
Irodalmi díjai Renaudot-díj

Louis Aragon (Párizs, 1897. október 3.1982. december 24.) költő és regényíró, esszéista, kritikus, politikai aktivista, a kommunizmus szóvivője. Eredeti neve: Louis Andrieux. François la Colère írói álnév alatt is publikált.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Törvénytelen gyermekként született, aki előtt elködösítették a családi relációkat: anyját nővéreként kezelték, apja kilétét pedig sokáig nem tudhatta meg. A párizsi egyetemen filozófiát, botanikát és fiziológiát tanult, tanulmányai befejezését követően biológiával, bakteriológiával foglalkozott.

Aragon sohasem szűnt meg felfedezni, rendkívül tudatos író volt, aki elmélettel is foglalkozott. Ő volt az irodalmi dadaizmus és szürrealizmus egyik irodalmi vezére, teoretikusa, és az is, aki a szocialista realizmust Franciaországban megfogalmazta. Később a szocialista realizmus híve lett.

Az ilyen eszméket képviselő Littérature folyóiratot alapított 1919-ben André Bretonnal és Philippe Soupault-lal, a lapnál és főszerkesztőként tevékenykedett. Kisegítő orvosként átélte az első világháborút. Tiltakozott, részben éppen a háborús élmények hatása alatt, Franciaország gyarmati háborúi ellen. A második világháború idején a hadifogságból megszökve az ellenállási mozgalom egyik szellemi vezetője volt. Verseiben és regényeiben a francia polgárság hanyatlásáról, a francia nép életéről, az ellenállási mozgalomról és a kommunisták harcáról rajzol eleven és valószerű képet. Költemények, tanulmányok és nagy sikerű regények szerzője. 1927-től a Francia Kommunista Párt (FKP) tagjaként tevékenykedett. 1930-ban meglátogatta a Szovjetuniót, ahol a szovjet írók harkovi kongresszusán volt vendégelőadó. 1933-ban a politikai elkötelezettsége a kommunizmus iránt a szürrealizmussal való szakítással végződött. Lírájában a szerelem és a társadalmi-politikai elkötelezettség egységben nyilvánul meg, elválaszthatatlan egymástól. Kevés költő van, aki olyan mély meggyőződéssel tudta dicsérni a „szelíd szerelmet”, mint ahogy ezt Aragon tette, különösen azokban a versekben, amelyeket a második világháború után, az ötvenes-hatvanas években írt. Irodalmi tanulmányai és publicisztikája a marxizmus-leninizmus szempontjából tárgyalják a humanizmust, a művészet és irodalom problémáit. A Forradalmi Írók és Művészek Szövetsége (AEAR) folyóiratának, majd 1937-1940 között, majd a felszabadulást követően 1949-ig a párizsi Ce Soir című kommunista napilap főszerkesztője. 1949-től a Les Lettres Françaises ellenállási kiadvány főszerkesztője. 1956-ban beválasztották az FKP központi bizottságába. 1967-ben beválasztották a Goncourt Akadémia tagjai közé.

Felesége 1970. június 16-i halála után biszexualitását nyíltan felvállalta. Melegfelvonulásokon egy rózsaszín sportautóval jelent meg.[1]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Versek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Feu de joie, 1919 (Örömtűz)
  • Le Mouvement perpétuel, 1926 (Az örökmozgás)
  • La Grande Gaîté, 1929
  • Persécuté persécuteur, 1930-1931
  • Hourra l'Oural, 1934
  • Le Crève-cœur, 1941
  • Cantique à Elsa, 1942
  • Les Yeux d'Elsa, 1942 (Elza szemei)
  • Brocéliande, 1942
  • Le Musée Grévin, 1943 (François la Colère álnéven)
  • L'Honneur des poètes, 1943 (három vers Jacques Destaing álnéven)
  • La Rose et le Réséda, 1943
  • La Diane française, 1944
  • En étrange pays dans mon pays lui-même, 1945
  • Le Nouveau Crève-cœur, 1948
  • Les yeux et la mémoire, 1954
  • Le Roman inachevé, 1956 (Strophes pour se souvenir, ismertebb címén: L'affiche rouge)
  • Elsa, 1959
  • Les Poètes, 1960
  • Le Fou d'Elsa, 1963 (Elza bolondja)
  • Il ne m'est Paris que d'Elsa, 1964
  • Les Chambres, poème du temps qui ne passe pas, 1969

Regény, novella, levelezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Anicet ou le Panorama, 1921
  • Les Aventures de Télémaque, 1922
  • Le Libertinage, 1924
  • Le Paysan de Paris, 1926 (Párizsi paraszt)
  • Le Con d'Irène, 1927 (Albert de Routisie álnév alatt írta)
  • Les Cloches de Bâle, 1934 (Le Monde réel ciklus része) (A bázeli harangok)
  • Les Beaux Quartiers, 1936 (Le Monde rée ciklus része), (Úri negyed) Renaudot-díjas
  • Les Voyageurs de l'impériale, 1942 (Le Monde réel ciklus része) (Az omnibusz utasai)
  • Aurélien, 1944 (Le Monde réel ciklus része) (Sziget a Szajnán)
  • Servitude et Grandeur des Français. Scènes des années terribles, 1945
  • Les Communistes (6 volumes), 1949-1951 et réécrit en 1966-1967 (Le Monde réel ciklus része) (Kommunisták)
  • Le Neveu de Monsieur Paul, 1953
  • La Semaine Sainte, 1958 (Nagyhét)
  • J'abats mon jeu, 1959
  • Histoire parallèle, 1962
  • La Mise à mort, 1965 (Kivégzés)
  • Blanche ou l'oubli, 1967
  • Henri Matisse, roman, 1971
  • Théâtre/Roman, 1974
  • Le Mentir-vrai, 1980
  • La Défense de l'infini, 1986 (posztumusz)
  • Les Aventures de Jean-Foutre La Bite, 1986 (posztumusz)
  • Pour expliquer ce que j'étais, 1989 (posztumusz)
  • Lettres à André Breton, 1918-1931

Esszék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Esszék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Une vague de rêves, 1924
  • Traité du style, 1928
  • Pour un réalisme socialiste, 1935
  • L'Homme communiste, 1953
  • Je n'ai jamais appris à écrire ou les incipit, Skira - Les sentiers de la création, 1969
  • Le Yaouanc (tanulmány Alain Le Yaouanc) festőről, 1979.

Számtalan verse, regénye, elbeszélése került Magyarországon - több alkalommal is - kiadásra.

Sikerei, díjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az I. világháborúban mutatott bátor magatartásáért magas katonai kitüntetést kapott. A II. világháborús szolgálatáért érdemérmet és katonai keresztet kapott. A népek közötti béke érdekében folytatott tevékenységéért 1957-ben Nemzetközi Lenin-békedíjjal tüntették ki.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Benjamin Ivry. Francis Poulenc. Phaidon, 134. o (1996). ISBN 0-7148-3503-X 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Louis Aragon témában.