Utópia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Egy népi utópia: részlet Brueghel Cockaigne földje című festményén (1567)

Az utópia többnyire jövőbeli, a tökéleteshez közeli fejlettségi szinten álló emberi társadalmat, illetve egy ilyen társadalmat leíró irodalmi művet jelent.

Etimológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szó eredete szerint görög. Az „utópia” kifejezés két görög szó, a „nem” (ou – ου) és „föld / hely” (toposz – τόπος) egyesítéséből származik, a jelentése „seholsem” vagy „sehol-hely”. A szót úgy alkották meg, hogy az eutopia (annyit tesz: jó hely) szóra is hasonlítson. Az eredeti kontextusban a szó mindkét jelentéstartalommal bírt.

Az utópia szót Thomas More (Morus Tamás) használta először 1516-ban megjelent De Optimo Reipublicae Statu deque Nova Insula Utopia (közismert rövidebb nevén „Utópia”) című könyve címében.

Irodalmi utópiák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Formája szerint a klasszikus utópia úti beszámoló. Többnyire egy eltévedt vagy balesetet szenvedett utazó számol be valamilyen egzotikus vidéken, többnyire egy szigeten átélt élményeiről. Fontos, hogy az utópia színhelyére nem lehet szándékosan elutazni, oda csak rendkívüli körülmények miatt – baleset, hajótörés – kerül a főhős. Ezáltal szakadás van az aktuális világ és az utópia világa között, az olvasó kikerül a mindennapokból. Az utazó szemüvegén keresztül a másik világ övétől különböző társadalmi viszonyait láthatja. Furcsaságok és kalandok sorozata következik, majd az utazó megérkezéséhez hasonló csodálatos körülmények között visszatér indulási országába.

(A nagy földrajzi felfedezések korában rendszeresen jelentek meg színes beszámolók az Új Világról. Az irodalmi művek ezeknek a stílusában íródtak. A sziget motívuma másrészt a nyugat-európai politikai közbeszédben utalásul szolgált Angliára.)

Az utópia tükörként szolgál: a másik világ furcsaságai a saját világ jellemzőit új színben tüntetik föl, eltávolítják az olvasótól, relativizálják azokat.

Ha a két világ – az utópia világa és az olvasó aktuális világa – közötti különbséget tekintjük, kétféle utópiatípust különböztethetünk meg:

  • a pozitív utópiákban a fiktív világ jobb, mint a létező;
  • a negatív utópiában (másként antiutópia vagy disztópia) rosszabb. A negatív utópia gyakran ironikus.

A furcsaságok eredete szerint szintén kétféle utópiát különböztethetünk meg:

  • Ha valamilyen valódi, aktuálisan létező társadalmi tendencia valósul meg, teljesedik ki az elképzelt másik világban, akkor mintegy a saját jövőjét láthatja előre az olvasó. Itt időben összekapcsolódik az aktuális és az eljövendő, ezért ez az utópia politikailag orientál, cselekvési alternatívákat mutat. A tudományos előrejelzések szélsőséges esetben efféle utópiává válhatnak.
  • Valamilyen absztrakt elv, érték vagy szokás uralma valósul meg. Itt szakadék áll fönn az aktuális és a fiktív világ között. Mivel nem látható előre az esetleges átmenet útja, gyakorlati szempontból ennek kisebb a jelentősége.

Filozófiai utópiák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korai állam-utópiák szépirodalmi formájú bölcseletek. A bibliai Paradicsom sokáig a nép utópikus gondolkodásának forrásaként szolgált. A felvilágosodás során az utópikus gondolkodás összekapcsolódott a társadalmi haladás fogalmával. Történetfilozófiai problémává válik az utópia és az aktuálisan fennálló társadalmi viszonyok közötti kapcsolat, az átmenet lehetősége, illetve lehetetlensége. A különféle kommunisztikus mozgalmak gyakran kísérelték meg egy-egy utópia megvalósítását.

A tudományos előrejelzések szélsőséges esetben utópiává válnak.

A késői reneszánsz nagy utópiáinak nevelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Morus és Campanella utópiái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ember alaptermészete: a boldogságkeresés. A társadalom az általános boldogság felé törekszik, de amit elér, az mindig a maga ellentétébe csap át. Emberi reagálás: elvágyakozás a szolgai létből egy idealizált világba, az utópia megteremtés. Ami a jelenben hiány, az az utópiába belekonstruálódik. Morus és Campanella társadalmát diszharmonikus működés jellemezte. A fennálló rend helyett egy másikat teremtettek. Egy nem létező helyen: egy eldugott, lakatlan szigeten megalapítják a maguk társadalmát. A fiktív valóság, akár ’tökéletes’ is lehet, ahol a boldogság megvalósítható. Az utópiák társadalmát áthatja egyfajta tökéletesség-keresés. Ehhez elkerülhetetlen a tanulási folyamat: hogy az állampolgárok hajlamai megfelelően fejlődjenek ki, hogy erényesen éljenek, hogy csak a jót válasszák. A boldogságra nevelés szigorúan szabályozott. Campanellánál szigorú szabályok vannak a családtervezést illetően: már fogantatáskor szabályozva van, hogy jó fajta jöjjön létre. S vegyítik a különböző tulajdonságokat: a nagy képzeletű és szeszélyes férfiakat kövér, nyugodt, szelíd természetű nőkkel hozzák össze.

Morusnál a papok – akik a sok gondolkodás eredményeképpen gyengébb életösztönnel rendelkeznek - kapják a legkiválóbb asszonyokat, mert máskülönben satnyább utódokat nemzenének. A gyermekek nehéz helyzete: idő előtt elválasztják őket az anyáktól, megfosztva őket attól, hogy az egyéni bánásmód következményeképpen kialakuljon a személyiségük. Éheztetik és lehullott morzsákkal táplálják őket. A fiatalok szolgálják az idősebbeket, és azt esznek, amit az idősebbek nyújtanak nekik. Az öregeknek, felügyelőknek az a feladatuk, hogy a fiatalokat rendszabályozzák; büntetés adható már a legkisebb engedékenységért. Kisebb bűnök esetén csak megfenyítés történik, de súlyosabb bűnök elkövetésekor a közerkölcs védelmében nyilvános büntetésekre van szükség. A véletlennek kártékony hatását se a Napváros, se a Sehol szigetiek sem engedik meg: mindenben szigorú szabályok kötik a gyerekek fejlődését, életüknek szigorú törvényekkel körbebástyázott jellege van. Legyen szó étkezésről, öltözködésről, játszásról, munkáról. (Nincsen egyéni ízlés kialakítására mód; azonos ruházkodás, azonos városszerkezet, azonos ízű ételek…)

A gyerekeket mondhatni idomítják arra, hogy engedelmes tagjaivá váljanak a társadalomnak: fiatalon munkába fogják őket, B. F. Skinner módszeréhez hasonlóan, az embereket idomítják, mintha patkányok lennének: büntetik (megvonják tőlük az élelmet) és jutalmazzák (öt éves kortól fizetést kapnak, az elvégzett munkájukért). Már idejében megtanulják, hogy az egyéni igények, a saját választás, a más eszmék iránti rajongás rossz. Kiskortól kezdve belenevelik az engedelmességet, a tiszteletet, a kötelességet, hogy majd felnőve a társadalom teljes értékű, boldog tagjává váljanak. A papok feladata, hogy az üdvös és áldásos elveket a fogékony gyermeki lelkekbe már kicsi kortól elhintsék. Ha egyszer aztán belevésődtek a gyermekekbe, elkísérik őket egész életükben, és az állam fönntartásában nagy szerepet játszanak. A gyerek a köztársaság tulajdona. Arra a szakmaválasztásra kötelezték őket, amelyre a társadalomnak szüksége volt. Már kisgyermekkortól kezdve munkára (kötelességeinek teljesítésére) nevelték őket (tétlenkedés, henyélés kizárva a mindennapjaikból, nehogy alkalmuk legyen az önálló gondolkodásra). Egy olyan gyerekkor az övék, ahol még a játék is kötelező, így nem alakulhat ki az éntudat. Már ott belevésték felnövekvő fiatalság gondolkodásába, hogy a társadalom boldogsága a legfontosabb. A felnőtteket sem kezelik másképpen: akik szabályt sértenek, szigorú büntetésekkel sújtják, nehogy elfelejtsék, hogy hol a helyük a társadalomban. S így nem jönnek rá, hogy ugyanolyan szolgai világban élnek, amelyből elvágyakoztak.[1]

Híres utópiák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az irodalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A filmekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ankerl Géza: A globalista utópia: A homo globalis és a multunacionális részvénytársaságok szabad világrendje. In: Valóság, 2007.7. 1-32
  • Bálint Ágnes: Az utópia pszichológiája. In: Péley Bernadette, Révész György (szerk.): Autonómia és identitás - Tanulmányok Kézdi Balázs 70. születésnapjára. Pécs, Pro Pannonia, 18-27.