Robert Merle

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Robert Merle
Robert Merle (1964).JPG
Robert Merle (1964)
Élete
Született 1908. augusztus 28.
Algéria Tebesza, Algéria
Elhunyt 2004. március 27. (95 évesen)
Franciaország Malmaison, Franciaország
Nemzetiség francia

Robert Merle (Tebesza, Algéria, 1908. augusztus 28.Malmaison, Franciaország, 2004. március 27.) francia író.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pied-noir (algériai francia telepes) családból származott: nagyapja – a francia betelepítési politika során – települt át Algériába. Az író Tebeszában született 1908-ban, majd tízéves korától Párizsban élt. Középiskolai tanulmányai után a Sorbonne-on filozófiát és irodalomtörténetet hallgatott, doktori disszertációját Oscar Wilde-ról írta. Részt vett a második világháborúban: harcolt a Dunkerque-nél, majd három évet német hadifogságban töltött. Egyetemi tanár és regényíró akart lenni, de a háború átmenetileg megszakította tervei, vágyai megvalósítását.[1] Miközben gimnáziumi tanárként dolgozott (Bordeaux-ban, Marseille-ben, majd Neuilly-sur-Seine-ben, ahol Jean-Paul Sartre-ral is megismerkedett), 1933-ban hozzákezdett az egyetemi karrierhez szükséges disszertáció megírásához, Oscar Wilde élete és munkássága kutatásához. A disszertációt a háború után, 1948-ban fejezte be, majd a sikeres védést követően a Rennes|Rennes-i Egyetem professzora lett, ahol az előző években doktoranduszként már előadásokat tartott.

A háborús élményeit megelevenítő Két nap az élet című regényéért 1949-ben Goncourt-díjjal – a legrangosabb francia irodalmi díjjal – tüntették ki.

A felszabadulás után a rennes-i, a toulouse-i, majd az algíri Caen egyetemen angol irodalmat tanított. 1965-től a Párizs-Nanterre-i egyetem professzora volt.

Merle már ifjúságától rokonszenvezett a kommunizmussal. Szemben állt saját országának vezetőivel is, kiállt Algéria függetlensége mellett. Tagja volt a Francia Kommunista Pártnak egészen a Szovjetunió 1979-es afganisztáni bevonulásáig. Mivel a megszállást elítélte – gyarmatosításnak nevezte –, a kommunista párt kizárta soraiból.

1977-től folyamatosan írt, évente jelentek meg regényei. Tanári elhivatottsága és történelemszeretete regényeiben is megnyilvánult: hősei általában ismert, valós személyiségek voltak, műveiben a történelem eseményeit fikcióval színezte, de mindig a tények talaján maradt; „módszere az alaposság volt. Íróként egyszerre figyelt a mondanivalóra, a szereplőkre és a történetre, nem hagyta, hogy az olvasó figyelme egy percre is ellankadjon, a témaválasztástól függően eposz-szerű, nagy ívű elbeszélést vagy éppen precíz, tömör regényt írt.”[2]

„Merle sokat és jól tudott: ismerte a történelmet, a művészeteket, a tudománytörténetet, a régi párizsi fürdőkben dívó szokásokat, s a génkutatás aktuális eredményeit, de mégis, amit legjobban ismert, az a mese. Merle írásmódja maga a kaland az olvasó életében. Ez a szerző úgy nyitott ablakot a múltra, hogy a feltáruló panorámában a király volt a díszlet, s a trónja alól kikandikáló szőnyeget egykor megszőtt asszonyok a főszereplők. Kiváló érzéke volt az apróságok, a jelentéktelennek tűnő részletek és a részletekben rejlő groteszk, abszurd iránt.”[3]

„Robert Merle hazánkban az egyik legnépszerűbb francia író, minden könyvét lefordították és összesen 3,5 millió példányban adták el, az Európa Kiadó 81 kiadásban 22 művét jelentette meg. Bátor társadalomkritikája, nem lankadó felelősségtudata, szerencsés témaválasztása, fordulatos, gazdag meseszövése világszerte megbecsült íróvá avatta”.[4]

95 évesen szívinfarktusban halt meg.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Robert Merle (1985)

Regényei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1940-1943 között hadifogságban töltött évek megrázó élményei hatására kezdett írni. „A háborúban átéltek miatt jobban figyelt a világra. Regényeiben előszeretettel a nagy történelmi események sodrába került kisembert ábrázolta. Hitt abban, hogy bárki képes nagy tettekre, akár egyetlen ember is megváltoztathatja a történelem menetét.”[2] Műveinek műfaja is változatos: írt történelmi regényt, politikai riportregényt, sci-fi-t és utópikus politikai fikciót, szatírát, drámát is. A műfajokat gyakran ötvözte.

  • 1949: Két nap az élet (Week-end à Zuydcoote) (Goncourt-díjas regény) – első egzisztencialista hangvételű regénye, a háború borzalmát, a Dunkerque-nél rekedt katonák pusztulását ábrázolja.
  • 1952: Mesterségem a halál (La mort est mon métier) című regényében Rudolf Höß, az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokának fiktív önéletrajzát: a szerető családapa és tömeggyilkos „kettős” életét mutatja be.
  • 1962: A sziget (L'Ile) (prix de la Fraternité) – a Bounty lázadó matrózai és néhány bennszülött nő egy lakatlan szigeten telepednek le. A közösség az erőszak és faji előítéletek miatt szétesik.
  • 1965: Moncada (Moncada, premier combat de Fidel Castro) - A santiagoi Moncada kaszárnyának 1953-as ostroma.
  • 1967: Állati elmék (Un animal doué de raison) – „Bár önmagát sosem tartotta SF írónak, Merle mégis merészen nyúlt hozzá tudományos-fantasztikus témákhoz”[2]: az Állati elmékben a fegyverkezési hajsza háborúval fenyegető légköréből kiindulva, az ember és a tudomány céljai érdekében gátlástalanul felhasznált és kihasznált állatok közötti kapcsolat erkölcsi kérdéseit tárgyalja.
  • 1970: Üvegfal mögött (Derrière la vitre) – a párizsi Sorbonne Egyetem bölcsészhallgatóinak 1968. március 22-i lázadását, a diákság gondolatait és érzésvilágát mutatja be.
  • 1972: Malevil (Malevil) – a hidegháború kritikája, amelyben az egész társadalmat elpusztító bombatámadás utáni nyomorúságos élet abszurditását, a civilizáció és a megszokott társadalmi rend végét ábrázolja. A világégés után az életben maradtak ismét megpróbálják életüket normális mederbe terelni, ám kapcsolatukat belső feszültségek terhelik, és konfliktusba keverednek más túlélőkkel. Ezért az első gépek, amiket saját erejükből építenek – ironikus módon – fegyverek.
  • 1974: Védett férfiak (Les hommes protegés) című regényében a férfiak és nők kapcsolatának eltorzulásával foglalkozott.
  • 1976: Madrapur (Madrapour) – egy metafora: a halál egyetlen ellenszere a szerelem – a bezártságból eredő feszültség és félelem leírása.
  • 1986: Éjszakai vadász (Le jour ne se lève pas pour nous) című regénye egy francia atom-tengeralattjáró legénységének hétköznapjairól tudósít.
  • 1987: A bálvány (L´Idole) – a 16. században játszódó történet egy szomorú sorsú olasz szépasszonynak állít emléket.
  • 1989: Majomábécé (Le Propre de l'Homme) – egy embercsaládban nevelkedő csimpánz történetén keresztül, „az ember által lenézett, kevéssé értékelt állati intelligenciával” foglalkozik.

Történelmi regénysorozat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az összesen 13 kötetből álló Francia históriák sorozat 1977-2003 között született. Merle a vallásháborúval (1547) kezdődően tárgyalja a francia történelem 16. századi eseményeit, amelyet a reneszánsz Siorac-család életén keresztül, I. Ferenc uralkodásától XIV. Lajos trónra lépéséig (1661) mutat be.

  • 1977: Francia história (Fortune de France)
  • 1979: Csikóéveink (En nos vertes années)
  • 1980: Jó városunk, Párizs (Paris ma bonne ville)
  • 1982: Íme, a király! (Le prince que voilà)
  • 1983: Szenvedélyes szeretet (La violente amour)
  • 1985: A pirkadat (La Pique du jour)
  • 1991: Libben a szoknya (La volte des vertugadins)
  • 1993: A gyermekkirály (L’Enfant-Roi)
  • 1995: Az élet rózsái (Les Roses de la vie)
  • 1997: Liliom és bíbor (Le Lys et la Pourpre)
  • 1999: Veszedelem és dicsőség (La Gloire et les Périls)
  • 2001: Ármány és cselszövés (Complots et Cabales)
  • 2003: Pallos és szerelem (Le glaive et les amours) (Jean Giono Nagydíj 2003)

A sorozatot nem Merle nevezte el. Az első kötet címe alapján (Francia históriaként) kezdték „emlegetni” és a név idővel meghonosodott. Merle eredetileg a Pirkadat című kötettel akarta lezárni a sorozatot, ám később meggondolta magát, és további 7 könyvet írt.

Színdarabok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1950: I kötet: Sziszifusz és a halál, Flamineo, Les Sonderling
  • 1957: II kötet: Új Sziszifusz, Justice à Miramar, L'Assemblée des femmes (d'après Aristophane)
  • 1992: III kötet: Le Mort et le vif suivi de Nanterre la Folie (adaptation de Sylvie Gravagna)
  • 1996: Pièces pies et impies

További művek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kitüntetések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Filmográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forgatókönyv

Néhány fontos művének kivonatos bemutatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első regénye, az 1949-ben megjelent Két nap az élet (Week-end à Zuydcoote) a francia és angol haderő katasztrofális dunkerque-i visszavonulását örökítette meg. A hadsereg tragikus pusztulását, a háború abszurditását ábrázoló regényéért Merle a legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, a Goncourt-díjat kapta meg. Henri Verneuil 1964-ben filmesítette meg Jean-Paul Belmondóval.

Az ötvenes évektől érdeklődése hősei pszichológiai elemzése felé fordult. Az 1952-ben megjelent nagy sikerű Mesterségem a halál (La mort est mon métier) című regényében Rudolf Hößnek, az auschwitzi koncentrációs tábor létrehozójának kivégzése előtti feljegyzései alapján készített fiktív önéletrajzán keresztül mutatta be a mindannyiunkban lévő gonoszt, mely az embermilliók kiirtását egyszerű munkaköri megbízássá avanzsálta. Theodor Kotulla 1977-ben filmesítette meg az Egy német életéből (Aus einem deutschen Leben) című fekete-fehér, sztereó hangzás nélküli filmjében, melyben Rudolf Höss nevét egy átlagos német névvel helyettesítette és a főszereplőt Franz Lang-nak hívta. A történet hűen követi az első világháború idején felnövekvő átlagos német fiú életét, aki a német szigorúsággal kemény, hatékony szervezett munkássá nő fel. A Német Nemzetiszocialista Munkáspárt tagjaként az utasításoknak a legnagyobb becsülettel és kötelességtudattal tesz eleget. Mikor Heinrich Himmler személyes kérésére egy pillanat gondolkodás nélkül elvállalta a legnagyobb koncentrációs haláltábor vezetését, feladatának a rá bízott munka lehető legjobb elvégzését tekintette. Még kivégzése előtt sem volt képes belátni, hogy a nyilvánvalóan sikeres munkavégzéséért – mint pl. a minden korábbinál hatékonyabb égetőkemence kifejlesztéséért – miért nem jár neki dicséret és magasztalás. A történet igazi rémsége pontosan ebben áll: olyan tisztán megmutatja, hogy a gonosz sajnos nem valami tőlünk idegen hatalom, hanem igenis a körülményeink kritikátlan elfogadásából eredő saját magunk az.

1962-ben adta ki A sziget (L'Ile) című regényét, melyben a Bounty nevű hajó legénységének lázadását írja le. A Bounty 1787-ben hajózott Portsmouth-ból Tahitibe, hogy onnan gyümölcsöt vigyen Angliába. Bligh kapitány kemény szigorúsággal fenntartott renddel igyekszik feladatát minél hatékonyabban elvégezni. A Tahiti szigetén talált szinte paradicsomi állapotok éles ellentétet jelentenek a kapitány által fenntartott pokollal szemben, és az emberiesség/embertelenség e szembesítése a hazavezető úton lázadáshoz vezet. Az ugyanebben az évben Marlon Brandóval készített Lázadás a Bountyn című film ugyanezt a témát dolgozza fel, de A sziget-től függetlenül. 1987-ben készült egy francia-finn TV-sorozat A sziget-ből.

E mélyenszántó gondolatokat ébresztő művei ellenére népszerűségét a tudományos fantázia területére való kalandozása alapozta meg. Két regényében is foglalkozott az állatokkal való nyelvi kommunikáció problémáival. Az 1967-ben kiadott Állati elmék (Un animal doué de raison) című regényében dr. Jake Terrell tengerbiológus megtanít két delfint alapfokú angol nyelven értekezni. Munkája felkelti egy gyanús szervezet érdeklődését, akik végül elrabolják a delfineket, hogy egy tengeri merényletet kövessenek el velük. A történet az ember természetbe kontárkodásának etikáját feszegeti, és mind az embereket, mint a delfineket tendenciózusan mutatja be: az emberek alattomosak és ravaszkodóak, a delfinek viszont naivak és ártatlanok. Merle humanista létére elveti mind az állatok, mind pedig az őket kommunikálni tanító tudósok természetes kedvességének gondolatát, és a végén a delfineket csupán beszélő fegyvereknek tekintő katonákat magukat is csak romboló szándéknak láttatja. 1973-ban Mike Nichols vitte filmre e történetet A delfin napja címen. A másik ilyen jellegű regénye az 1989-ben kiadott a Majomábécé (Le Propre de l'Homme) volt, mely egy csimpánzkölyök felneveléséről szól. A tanulékony állat felnőve és megerősödve számos gondot okoz szerető gazdáinak.

Az egyedüli angol nyelven is kiadott regénye az 1972-ben írt Malevil volt. A történet egy neutronbomba-támadás utáni helyzetet ír le. Egy dél-franciaországi kisvárosban néhányan a polgármester-jelölt kastélyának pincéjében borozgatnak, mikor valami borzasztó robbanást hallanak, ami után a hőmérséklet rohamosan emelkedni kezd. Nem ismerik fel, hogy mi is történt, és csak amikor feljönnek a pincéből, akkor látják az apokaliptikus pusztulást. A történet néhány évig követi a csoport közösséggé szerveződését és az új élet beindulását. Az 1981-ben készített francia-német filmet Christian de Chalonge rendezte.

Az 1974-es Védett férfiak (Les hommes protegés) szörnyűséges antiutópiája a közeljövőben játszódik. Története szerint a világot megtámadta egy rejtélyes kórokozó, ami azonban csak a nemzőképes férfiakat fertőzi meg. A férfiak pánikszerűen menekülnek: sokan kasztráltatják magukat, mások igyekeznek izolált, steril helyre kerülni. A társadalom irányítását a nők veszik át, akik új hatalmukkal hamarosan visszaélnek, és szélsőséges csoportjaik a férfiakat mintegy a régi sérelmeket megtorolva valamiféle alávetett kasztként kezelik. A történet végén a főhős orvos ugyan kiszabadul a férfilágerből egy mérsékeltebb őrnő segítségével, de nem tudni biztosan, hogy a zsarnokoskodó szélsőségesektől sikerül-e megszabadulni.

Magyarországon rendkívül népszerű a kezdő részről Francia história névvel illetett történelmi regénysorozata, amelynek első hat része Pierre de Siorac, befejező hét kötete pedig az ő fia, Pierre-Emmanuel de Siorac kalandjait meséli el. Az idősebb Pierre kis vidéki lovagból montpellier-i tanulmányok után márkivá verekszi fel magát a 16. század végének vallásháborúi során (közben átéli többek között Szent Bertalan éjszakáját), és III. Henrik, illetve IV. Henrik bensőséges tanácsadója, bizalmasa és ügynöke lesz.

Fia élete már a 17. század elejéhez kötődik. Pierre-Emmanuel egy Guise hercegnő és Siorac márki törvénytelen gyermeke, IV. Henrik keresztfia. XIII. Lajos hű szolgájaként Orbieu grófja, majd hercege és pair-je lesz. A szerelmi, bűnügyi és hadi kalandokban bővelkedő regénysorozat monumentális tablója a feudális anarchiából kilábaló, és abszolutistává váló francia monarchia történetének.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Pierre Merle: Robert Merle − Egy szenvedélyes élet,
  2. ^ a b c Merle, Robert – részletes életrajz 2005. október 19
  3. Bárczi Zsófia: Elhunyt Robert Merle, 2004. április 6.
  4. Index:Elhunyt Robert Merle

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Robert_Merle című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Akadémiai kislexikon II. (L–Z). Főszerk. Beck Mihály, Peschka Vilmos. Budapest: Akadémiai. 1990. 182. o. ISBN 963-05-5281-9
  • Robert Merle (angol nyelven)
  • Pierre Merle: Robert Merle − Egy szenvedélyes élet. Európa Könyvkiadó, 2012.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]