Kim Ir Szen

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kim Ir Szen
Kim Il Sung Portrait-2.jpg
Hivatalos posztumusz portréja
Észak-Korea örökös elnöke
Hivatalban
Hivatalba lépés: 1994. július 8.
Észak-Korea elnöke
Hivatali idő
1972. december 28.1994. július 8.
Előd új tisztség
(Cshö Jonggon államfő, a Legfelsőbb Népi Gyűlés Elnökségének elnöke)
Utód tisztség eltörölve
(halála után kikiáltva a köztársaság örökös elnökének)
A Koreai Munkáspárt főtitkára
Hivatali idő
1949. június 30.1994. július 8.
Utód Kim Dzsongil
Észak-Korea miniszterelnöke
Hivatali idő
1948. szeptember 9.1972. december 28.
Utód Kim Il

Született 1912. április 15.
Mangjongde, Korea
Elhunyt 1994. július 8. (82 évesen)
Phenjan, Észak-Korea
Párt Koreai Munkáspárt

Házastársa Kim Dzsongszuk († 1949)
Kim Szonge
Gyermekei Kim Dzsongil
Foglalkozás politikus
Vallás ateista

Kim Il Sung Signature.svg
Kim Ir Szen aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kim Ir Szen témájú médiaállományokat.

Kim Ir Szen (koreaiul: 김일성, "Kim Ilszong" (Kim Il-seong), születési nevén: 김성주, "Kim Szongdzsu" (Kim Seong-ju), nyugaton: Kim Il-sung, oroszul: Ким Ир Сен) (Mangjongde, 1912. április 15.Phenjan, 1994. július 8.) észak-koreai politikus, az ország államalapítója, illetve elnöke 1948. szeptember 9-étől élete végéig. 1946. június 30-tól haláláig a Koreai Munkáspárt főtitkára, 1948. szeptember 9-e és 1972. december 28-a között miniszterelnök, 1972. december 28-ától elnök. Halála után eltörölték az elnöki tisztséget és a köztársaság örökös elnökének nevezték ki. Országában a marxista-leninista politika helyett bevezette a saját maga által megalkotott, önellátáson alapuló dzsucse ideológiát.

Élete során személyi kultusz alakult ki körülötte. Az észak-koreaiak Nagy Vezér-ként emlegetik, önállóan nevét sosem szokták mondani, csak a megszólítással együtt. Születésének és halálának napja munkaszüneti nap Észak-Koreában.

Ő volt a Kim-dinasztia megalapítója.

Fiatalkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kim szülőhelye Mangjongdeban

Életének korai szakaszáról főként saját feljegyzései és az észak-koreai kormány hivatalos kiadványai nyújtanak információkat. Ezek azonban gyakran ellentétesek független forrásokkal.

1912. április 15-én látta meg a napvilágot Namriban, Dél-Phjongan tartományban, Kim Hjongdzsik és Kang Banszok gyermekeként Kim Szongdzsu néven. Születési helye a napjainkban már Phenjan részét képező Mangjongde. Két ifjabb testvére volt, Csholdzsu és Jongdzsu. Családja régi lakhelye a dél-koreai Csondzsu volt, de elődei az 1592 és 1598 közötti koreai-japán háború idején északra költöztek. Egy szóbeszéd szerint a koreai háború alatt az északi kormány Kim összes családtagját a Észak-Koreába költöztette.

Családjának története zavaros. Rokonsága sosem élt nyomorban, de jólétben sem. Az ifjú Kim protestáns keresztény környezetben nevelkedett. Anyai nagyapja protestáns lelkész volt, édesapja pedig misszionárius iskolában tanult, de édesanyja is gyakran tartózkodott egyházi körökben. A hivatalos feljegyzések alapján a japán megszállás alatt lévő Koreában a család részt vett a Japán elleni harcokban, de 1920-ban Mandzsúriába menekültek. Valószínűbb azonban, hogy más koreai családokkal együtt az éhínség miatt költöztek Kína területére.[1]

Apja 1926-ban halt meg, amikor Kim 14 éves volt. A kínai Csilinben a Julin Középiskola diákja lett. Itt ismerkedett meg a kommunista eszmékkel, de érdeklődési köre miatt bebörtönözték. Szabadulása után, 1929-ben, egy néhány tucat tagot számláló titkos marxista szervezethez csatlakozott.[1][2] A rendőrség a csoportot alapítása után három héttel felfedezte, a tagokat, köztük Kimet is, bebörtönözték.[2]

Az 1920–1930-as években részt vett a japánellenes mozgalomban és a koreai-kínai határvidék gerillaharcaiban, és 1931-ben belépett a Kínai Kommunista Pártba. Az 1940-es évek elején a Szovjetunióba menekült.

Észak-Korea vezére[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kim 1946-ban

Mivel 1945-ben, Korea felszabadításakor a párt vezetője Szöulban tevékenykedett, és a szovjetek nem bíztak benne, az észak-koreai kommunisták vezetőjének Kim Ir Szent tették meg, aki addig a Szovjetunióban élt, és a Vörös Hadsereg tisztjeként is harcolt. 1945 szeptemberében vitték vissza Koreába, ahol a kormányként szolgáló Ideiglenes Népi Bizottság vezetője és az Észak-Koreai Kommunista Párt főtitkára lett. 1946 július-augusztusában az Észak-Koreai Kommunista Párt egyesült több más párttal, így létrejött az Észak-Koreai Munkáspárt. 1949 júniusában ez egyesült a dél-koreai kommunistákat tömörítő Dél-Koreai Munkapárttal, így alakult meg a Koreai Munkáspárt, élén főtitkárként Kim Ir Szennel. Ezt a posztot haláláig töltötte be.

1948 szeptemberétől Kimet az ekkor kikiáltott KNDK miniszterelnökének választották meg, és ezt a tisztséget 1972-ig töltötte be, amikor elnökké választották.

Mivel a második világháború után az eltérő ideológiájú kormányzatok miatt Korea politikai alapú egyesítése már nem volt lehetséges, Kim a hadsereg fejlesztésére helyezte a hangsúlyt. Szovjet segítséggel és kedvező gazdasági háttérnek köszönhetően Észak-Korea sokkal ütőképesebb haderőre tett szert, mint déli szomszédja. Kim ezután Sztálint környékezte meg saját, Dél-Korea megszállására vonatkozó terveivel. 1949 márciusában, moszkvai látogatása alkalmával, Kim felvetette Korea katonai úton történő egyesítését, a szovjet iratok tanúsága alapján azonban Sztálin ekkor még elutasította a javaslatot. Ugyanezen év augusztusában és szeptemberében Kim táviratban értesítette a szovjet vezetőséget, hogy Dél-Korea támadásra készül. Ismételten engedélyt kért a hadműveletek beindítására, bár megígérte, hogy arra csak az országát ért tényleges agresszió esetén kerülne sor. Sztálin ekkor is nemet mondott.

Sztálin valójában azt a feltételt szabta, hogy Kim szerezze meg Mao Ce-tung támogatását. 1950 májusában aztán az észak-koreai vezető találkozott Maóval. Mao ellenérzésekkel fogadta a felkérést, mivel az ő prioritása Tajvan inváziója volt, ám félve attól, hogy a Szovjetunió megvonja tőle támogatását, beleegyezett. Sztálin csak ezután adott végleges engedélyt.

Hosszú előkészületek után az észak-koreai csapatok 1950. június 25-én hajnalban Kim parancsára megindították az inváziót. Észak-Koreában csak egy maréknyian tudták, hogy valójában ők kezdték a háborút; a lakosság nagy része tévesen azt hitte, hogy a Koreai Néphadsereg csak visszaverte a déliek és az amerikaiak támadását. Az északi csapatok elfoglalták Szöult és megszállták a félsziget nagy részét, ám hamarosan az Egyesült Államok és szövetségesei visszaszorították őket. Októberre az ENSZ zászlaja alatt harcoló csapatok visszafoglalták Szöult, október 19-én pedig Phenjan is elesett. Kim és kormánya előbb a kínai határon fekvő Sinidzsuba, majd Kínába menekült.

Kim ekkora már erősítést kért a szovjetektől. Szeptember 29-én Sztálinhoz fordult, hogy a Szovjetunió lépjen be a háborúba és szólítsa fel Kínát is a támogatásra. Október 1-jén Kim személyesen Maónak írt csapatokért esedezve. Október 24-én Mao kijelentette, hogy Korea amerikai megszállása veszélyt jelent Kína biztonságára, ezért másnap kínai katonák ezrei lépték át a kínai-koreai határt belépve ezzel a háborúba. Kim ezen a ponton vesztette el a háború feletti uralmát: a Koreai Néphadsereg támogató pozícióba kényszerült és a keleti frontra szorult vissza, míg a kínai erők önálló hadműveletekbe kezdtek a középső fronton.

Kim és Nicolae Ceaușescu, a román conducător észak-koreai látogatásán 1971-ben

Kína beavatkozása után az ENSZ-erők visszavonultak, 1950. december 6-án Phenjan, 1951. január 4-én Szöul is újra kommunista kézen volt. Márciusban egy új offenzíva keretén belül Szöult ismét visszafoglalták az ENSZ-csapatok, a háború fokozatosan állóháborúvá alakult. 1953. július 27-én aztán az ENSZ, Kína és Észak-Korea Panmindzsonban aláírta a fegyverszüneti egyezményt véget vetve a háborúnak.

Az 1950-es években Kim kíméletlenül leszámolt pártbeli ellenfeleivel, s egyeduralomra tett szert a párton és az országon belül. Ugyanekkor végbement a párt totális hatalmának kiépítése és a gazdaság kollektivizálása.

Az 1960-as évek szovjet-kínai vitáit kihasználva a KMP függetlenítette magát a testvérpártoktól, s fokozatosan eltávolodva szövetségeseitől, a Szovjetuniótól és Kínától, a KNDK szinte teljesen elszigetelődött a világ többi részétől. Ettől az időktől a KMP ideológiája már az úgynevezett dzsucse eszmerendszer lett, amely (saját véleményük szerint) a marxizmus-leninizmus tökéletesített formája.

Kim Ir Szen és Erich Honecker 1980. június 1-jén Kelet-Berlinben

Látva Ho Si Minh törekvéseit, aki gerillaharcokkal próbálta elérni Vietnam egyesítését, Kim úgy gondolta, hogy hasonló módszerrel Koreában sikerrel járhat. Az 1960-as évek közepétől Észak-Korea egyre többször szegült szembe az Egyesült Államokkal és Dél-Koreával. 1968-ban a Koreai Néphadsereg katonái megpróbáltak behatolni a dél-koreai elnök rezidenciájába és megölni Pak Csong Hi elnököt. Ugyanebben az évben a KNDK elfogta az amerikai USS Pueblo kémhajót és annak legénységét (a legénységet később elengedték, a hajó viszont még ma is észak-koreai kézben van). A határ menti hadgyakorlatok egyre sűrűbbé váltak, északi katonák gyakran lépték át a demilitarizált övezetet és keveredtek tűzharcba amerikai alakulatokkal.

Kim Ir Szen a KNDK-n belül példa nélküli személyi kultuszt épített ki. Az 1972-es új alkotmány alapján a KNDK elnökévé választották. Az 1980-as pártkongresszus Kim fiát, Kim Dzsongilt nevezte meg Kim Ir Szen utódjának.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kim Ir Szen szobra Phenjanban, amely máig tartó személyi kultuszának része

Az 1990-es évekre Észak-Korea teljesen elzárta magát a külvilágtól, a csekély mértékű kínai kapcsolatokat leszámítva. Az ország gazdasága a csőd szélén állt, az állam hatalmas katonai kiadásokkal rendelkezett és a mezőgazdaság képtelen volt ellátni a lakosságot élelemmel a művelhető földterületek hiányában. Ennek ellenére az észak-koreai sajtó tovább istenítette Kimet. 1994. július 8-án Kim Ir Szen váratlanul meghalt szívrohamban, ráhagyva ezzel az ország növekvő krízisét Kim Dzsongilre. Temetését, amelyen több ezer ember sírva ismételte Kim nevét, Phenjanban tartották. Testét egy nyilvános mauzóleumba helyezték a Kumszuszan Emlékpalotában. Bebalzsamozott teste egy üvegkoporsóban fekszik. Kim Ir Szen személyi kultusza ma is él.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kim Ir Szen kétszer házasodott. Első felesége, Kim Dzsongszuk két fiú és egy lánygyermeket szült neki. Idősebb fia, Kim Dzsongil 2011-ben, fiatalabb fia, akit az oroszok Súra névvel illettek (az orosz Alekszandr név alapján) Kim Manil 1947-ben halt meg. Kim Dzsongszuk 1949-ben hunyt el egy halva született gyermek szülése közben. 1962-ben Kim Ir Szen feleségül vette Kim Szonget, akivel a rendelkezésre álló adatok alapján négy közös gyermeke volt (Kim Gjongszuk, Kim Gjongdzsin, Kim Phjongil és Kim Jongil). Kim Phjongil jelentős észak-koreai politikus volt. 1988-tól nagykövetként dolgozott először Magyarországon, majd Lengyelországban.

Nem megerősített híresztelések alapján Kimnek kettő, házasságon kívül született gyermeke is van. Az egyik, Kim Hjonnam (1972-ben született, jelenleg a Koreai Munkáspárt tagja), a másik Csanghjon.

Magyarul megjelent művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A koreai nép felszabadító honvédő háborúja (1951-1953) (Budapest, 1953)
  • Az anyák kötelességei a gyermeknevelésben (Phenjan, 1973)
  • Válaszok külföldi tudósítók kérdéseire (Phenjan, 1975)
  • A haza önálló békés egyesítéséért (Phenjan, 1977)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Martin, Bradley K.. Under the loving care of the fatherly leader: North Korea and the Kim dynasty. Thomas Dunne Books. ISBN 978-0-312-32221-2 [2004]. Hozzáférés ideje: 2010. augusztus 11. 

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Lankov, Andrei. Stalin to Kim Il Sung: The Formation of North Korea 1945-1960 (angol nyelven). Rutgers University Press, 52-52. o (2002) 
  2. ^ a b Deszuk, Szuh. Kim Il Sung: The North Korean Leader (angol nyelven). Columbia University Press, 7-10. o (1998) 

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]