Koreai háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Koreai háború
A hidegháború része
Korean War Montage 2.png
A képen balról jobbra és fentről lefelé: az 1. tengerészgyalogos hadosztály a Csoszin víztározónál; F–86 Sabre; az ENSZ haderő partraszállása Incshonnál felülről; amerikai tengerészgyalogosok Incshonnál; két dél-koreai menekült a háttérben egy amerikai M26 Pershing harckocsival
Dátum 1950. június 25.1953. július 27. (tűzszüneti egyezmény)
Helyszín Koreai-félsziget, Dél-Korea és Észak-Korea területén
Eredmény A felek tűzszünetet kötöttek, kisebb változtatásokkal helyreállítva az 1950 előtti határokat, Korea továbbra is megosztott maradt
Casus belli A háborút Észak-Korea kezdi, hogy egyesítse a kettéválasztott országot
Észak-Korea ugyanakkor azt állította, hogy a déli állam kezdte a háborút
Terület-
változások
Harcoló felek
Észak-Korea Észak-Korea
Kína Kína
Szovjetunió Szovjetunió
ENSZ ENSZ:
Dél-Korea Dél-Korea
USA Egyesült Államok
Ausztrália Ausztrália
Belgium Belgium
Flag of South Africa 1928-1994.svg Dél-afrikai Unió
Egyesült Királyság Egyesült Királyság
Etiópia Etiópia
Franciaország Franciaország
Fülöp-szigetek Fülöp-szigetek
Hellenic Royal Flag 1935.svg Görögország
Hollandia Hollandia
Kanada Kanada
Kolumbia Kolumbia
Luxemburg Luxemburg
Thaiföld Thaiföld
Törökország Törökország
Új-Zéland Új-Zéland
Parancsnokok
Észak-Korea Kim Ir Szen
Észak-Korea Cshö Jonggon
Észak-Korea Kim Cshek
Kína Peng Tö-huaj
Szovjetunió Georgij Malenkov
Dél-Korea Li Szin Man
Dél-Korea Csong Ilgvon
Dél-Korea Pek Szonjop
USA Douglas MacArthur
USA Mark W. Clark
USA Matthew B. Ridgway
Fülöp-szigetek Elpidio Quirino
Haderő
Észak-Korea 260 000 fő
Kína 926 000 fő
Szovjetunió 26 000 fő
Dél-Korea 590 911 fő
USA 480 000 fő
Ausztrália 47 000 fő
Belgium 900 fő
Flag of South Africa 1928-1994.svg 826 fő
Egyesült Királyság 63 000 fő
Etiópia 1271 fő
Franciaország 3421 fő
Fülöp-szigetek 7450 fő
Hellenic Royal Flag 1935.svg 1263 fő
Hollandia 3972 fő
Kanada 26 791 fő
Kolumbia 1068 fő
Luxemburg 44 fő
Thaiföld 1294
Törökország 5455 fő
Új-Zéland 1389 fő
Veszteségek
Halottak száma: 750 282 fő
Sebesültek: 789 000 fő
Halottak száma: 178 426 fő
Eltűntek: 32 925 fő
Sebesültek: 566 434 fő
Civil halottak és sebesültek száma: Kb. 2 500 000 fő
Átírási segédlet

Eredeti írásmódja: Semlegesebb megnevezésben: 한국 전쟁 (Hanguk Csondzseng) vagy
조선 전쟁 (Csoszon Csondzseng)
Mindkettő jelentése: „koreai háború”

Egyéb alakjai: Észak-Korea Észak-Korea területén:
조국해방전쟁 Csoguk Hebang Csondzseng, „szülőföld-felszabadító háború”
Koreai Köztársaság Dél-Korea területén:
6·25 전쟁<6·25 (juk-isibo) csondzseng, „június 25-ei háború”

A koreai háború (Dél-Koreában: hangul: 한국전쟁, hancsa: 韓國戰爭, Észak-Koreában: 조국해방전쟁, honi felszabadító háború; 1950. június 25. – 1953. július 27.) háború volt Dél- és Észak-Korea között, amelyben az Amerikai Egyesült Államok által vezetett ENSZ erők a déliek, míg Kína a Szovjetunió támogatásával az északi oldalán harcolva vett részt. A háború kiváltó okai Korea második világháborút követő megosztottsága és az ekkora elmélyülő hidegháború voltak, amelynek ez volt az első fegyveres konfliktusa.

A Koreai-félszigetet Japán 1910-ben annektálta, és a második világháború végéig uralma alatt tartotta. A Szovjetunió, mely 1945 augusztusában üzent hadat Japánnak, az amerikaiakkal megegyezve a 38. szélességi fokig szállta meg a területet, míg az ettől délre eső részt az amerikaiak. 1948-ra ennek következében két külön kormányzat jött létre, mindkettő Korea legitim kormányának tartotta magát, és egyikük sem tekintette a kialakult határt véglegesnek. A konfliktus akkor vált nyílt háborúvá, amikor 1950. június 25-én az északi csapatok – kínai és szovjet támogatást élvezve – támadást indítottak Dél-Korea ellen. Ugyanezen a napon az ENSZ BT inváziónak minősítette az északi támadást és azonnali tűzszünetre szólított fel.[1] Június 27-én a szervezet 83. számú határozatában döntött egy nemzetközi ENSZ kontingens felállításáról és kiküldéséről, amely 90%-ban az Egyesült Államok és húsz más ország által felajánlott fegyveres erőkből állt össze.

A rosszabbul felszerelt és kisebb létszámú déli haderő súlyos veszteségeket szenvedett a háború első két hónapjában, így az ország nagy részét feladva visszavonulni kényszerült a puszani hídfő területére. A puszani hídfőállás megszilárdítása után az amerikai haderő partraszállást hajtott végre Incshonnál, és a délkeleti erőkkel egyesülve az északi katonák jelentős részét elvágták az utánpótlástól. Az ezután megindított offenzívában elfoglalták az északi fővárost, Phenjant és november végére a kínai határnál lévő Jalu folyóig szorították vissza az északi erőket. Ekkor Kína beavatkozása fordította meg a hadi helyzetet, az eredeti határ közelébe szorítva vissza az ENSZ erőket, ahol állóháború alakult ki a konfliktus elkövetkező két évében. A háború hivatalosan a panmindzsoni fegyverszünet megkötésével ért véget 1953. július 27-én, amelyben a határvonalat az eredetihez közel húzták meg, és létrehozták a koreai demilitarizált övezetet.

Jogilag máig tart a háború, mivel a felek csupán tűzszünetet kötöttek 1953-ban,[2] amelynek felmondásával Észak-Korea 1994 óta már legalább hat alkalommal fenyegetett, és végül 2013 márciusában hivatalosan fel is mondott.[3][4][5]

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán 1910-ben annektálta Koreát, amit ezt követően 1945-ig saját területeként igazgatott. A konfliktus előzményeként a Nagaszakira dobott atombomba másnapján, augusztus 10-én Dean Rusk ezredes megállapodott a szovjetekkel, hogy a Koreai-félszigeten a 38. szélességi foktól északra a szovjet, délre pedig az amerikai hadsereg fogadja a japán csapatok kapitulációját.[6] 1945 augusztusában a Vörös Hadsereg, szeptemberben pedig az Egyesült Államok csapatai bevonultak Koreába. Így két megszállási övezet jött létre. Szeptember 6-án Szöulban kikiáltották a Koreai Népköztársaságot, és egy ideig valóban úgy tűnt, Korea egységes állam lesz, de következő év februárjában a partraszálló amerikaiak feloszlatták a rövid életű államot.

A 38. szélességi foktól északra a szovjetek a saját megszállási övezetükben szovjetbarát kommunista rezsimet juttattak hatalomra Kim Ir Szen mandzsúriai partizánvezér vezetésével, míg az amerikai övezetben Li Szin Man (nyugaton: Syngman Rhee) kezdett kiépíteni amerikabarát önkényuralmi rendszert. 1948-ban jött létre a két övezetben a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (Észak-Korea) és a Koreai Köztársaság (Dél-Korea), de mindkettő magát tartotta Korea jogos képviselőjének. Az ENSZ a Koreai Köztársaságot ismerte el, már csak azért is, mivel azt hamarabb kiáltották ki, mint az északi államot. Li a háború kitörésének évében igen népszerűtlen volt hazájában rossz gazdaságpolitikája és elnyomó törekvései miatt, támogatói igen gyengén szerepeltek az 1950-ben amerikai nyomásra megtartott választáson.[7]

Az amerikai Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága figyelmeztetett egy koreai háború értelmetlenségére, és javasolták ne vonják be azt az amerikai védelmi zónába. Dean Acheson külügyminiszter 1950-es nyilvános beszédében is kizárta Korea fontosságát, ami sokak szerint hozzájárult az északi támadás szovjet jóváhagyásához.[6] Az amerikai csapatok nagy része 1949-re elhagyta Dél-Koreát, ekkor a Koreai Köztársaságot csak a saját hadserege védte, amely akkoriban gyenge és tapasztalatlan volt. A KNDK hadserege erősebb volt, és Kim Ir Szen számított a Szovjetunió és Kína támogatására is. A szovjetek számára a Japánban állomásozó amerikai haderő, valamint az országnak nyújtott gazdasági és katonai segítség volt visszatetsző, mivel tartottak tőle, hogy a szovjetek kizárásával kötnek békét.[7]

Kim Ir Szennek azonban nem sikerült rávennie Sztálint arra, hogy a Vörös Hadsereg is részt vegyen Korea egyesítésében; fegyveres segítség helyett a szovjetek haditechnikával, szakértőkkel és a csapatok kiképzésével működtek közre a küzdelemben. Sztálin 1950 tavaszán engedélyezte Kimnek Dél-Korea lerohanását, mivel úgy gondolta, dél hamarosan úgyis megtámadná északot. A helyzet ekkoriban igen előnyös volt számára: kifejlesztették a szovjet atomfegyvert, Mao Ce-tunggal formális szövetséget kötött, az északi vezető pedig gyors győzelmet ígért.[7]

A háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború alakulása:
Észak-koreai és kínai erők
Dél-koreai, amerikai és ENSZ erők

Kitörése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1950. június 25-én hajnali négy órakor a Kim Ir Szen pártfőtitkár vezette Észak-Korea meglepetésszerű támadást indított Dél ellen, és csapatai gyors ütemben törtek előre, megfutamítva a déli erőket, június 27-én Szöult is bevéve. Július 5-én Oszannál egy kisebb amerikai erőt söpörtek félre, 20-án Tedzsonnál pedig ennél sokkal erősebb ellenállást küzdöttek le.[8] Észak-Koreában ugyanakkor a mai napig úgy tanítják: a déliek támadtak először, ők csak visszaverték. Ez annyiban igaz, hogy a korábbi határincidensek egy jelentős részét a déli erők kezdeményezték.[9]

Az Egyesült Nemzetek válasza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa még a támadás napján összeült, amelyen a szovjet nagykövet nem vett részt, így az hamarosan elfogadta az amerikai határozati javaslatot a szabad világ védelmére: agresszornak minősítették Észak-Koreát, felhívták csapatai visszavonására, ellenkező esetben szankciókat és fegyveres fellépést helyezve kilátásba. A szavazásnál Jugoszlávia tartózkodott, a Szovjetunió pedig abban az időben bojkottálta a BT üléseit, mivel ott Kínát állandó tagként a kínai polgárháborúban elszenvedett vereség miatt Tajvanra szorult Kínai Köztársaság, és nem a pekingi központú Kínai Népköztársaság képviselte. Akkor még vita volt abban a kérdésben, hogy az egyik állandó tag távollétében hozott BT-határozat érvényes-e, de ezt érvényesnek tekintették, a Szovjetunió távolléte ellenére. A visszatérő szovjet nagykövet alapokmányba ütközőnek minősítette a határozatot, de a fegyver kontingens szervezését nem tudta leállítani.[10]

1950. június 27-én Truman elnök – a nevéhez kötött Truman-doktrínának megfelelően – utasította az amerikai légierőt és haditengerészetet, hogy nyújtson segítséget Dél-Koreának. Az így felállított haderő 90%-át az USA adta. Az Egyesült Államok mellett – kisebb mértékben – még Ausztrália és a Fülöp-szigetek, és egy sor kisebb állam is részt vett benne. A vezetést a Vezérkari Bizottság helyett amerikai tábornok vette át, és a felelősséget is az USA vállalta az ENSZ helyett.

1950. november 3-án fogadta el a Közgyűlés a 377. számú határozatát (Egyesült Erővel a Békéért) 52:5 arányban, amelyben kimondták, hogy a béke megóvásában a Biztonsági Tanács szerepe elsődleges, de nem kizárólagos, és ha nem képes ellátni ezt a feladatot, a Közgyűlés rendkívüli ülésszakban meghozhatja a szükséges intézkedéseket.[10] A Szovjetunió később beismerte, hogy maga is megsértette az alapokmányt az ENSZ BT-től való távolmaradással, ám mindig bírálta a Közgyűlés határozatát, amely szerinte illegális alapokmánymódosítás volt. Ezzel szemben ennek támogatói és maga az ENSZ is arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez csupán értelmezése volt az alapokmánynak.[11]

Puszan és Incshon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy amerikai M24 Chaffee legénysége a puszani hídfőnél 1950 augusztusában

Az észak-koreai csapatok 1950 szeptemberére szinte a teljes Koreai-félszigetet elfoglalták, csupán a délkeleti rész, Puszan városa és a környező terület (ún. puszani hídfő) maradt a déliek és a velük szövetséges haderők kezén. A területért a csata még augusztus 1-jén kezdődött meg, a 200 kilométeres frontvonalat az amerikai 8. hadsereg és a dél-koreai erők sikeresen védték meg. Az északi vezetés elkövette azt a hibát, hogy csapatait a front egészén felvonultatta, ahelyett, hogy döntő áttörésre törekedett volna. Az amerikai légierő az északi utánpótlási vonalakra folyamatos csapásokat mért, a helyi parasztok pedig visszatartották az élelmet, emiatt csökkent a nyomás a fronton, és szeptember közepére az amerikaikhoz került a kezdeményezés lehetősége.[12]

Ekkor az ENSZ égisze alatt, szeptember 15-én jelentős amerikai erők szálltak partra az északiak hátában, a félsziget közepe táján, Incshon térségében, és 11 napon belül visszafoglalták Szöult. Szeptember 16-án az amerikai és dél-koreai erők több irányba is kitörtek a puszani hídfőből, 26-án egyesültek a partra szállt amerikai erőkkel, így sok északi katonát csapdába ejtve délen. Szeptember 30-ra minden szervezett északi ellenállás megszűnt a félsziget déli részén. Az ENSZ ekkor felhatalmazást adott Douglas MacArthur tábornoknak észak megszállására.[12]

Kínai beavatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amerikai katonák egy M20 hátrasiklás nélküli löveggel tüzelnek
Amerikai gyalogság beásva a kínai határ közelében, 1950. november 20.
Az amerikai erők robbantással megsemmisítik a hátrahagyott létesítményeket és felszerelést Hungnamban 1950. december 24-én, a tengeri evakuáció utolsó napján

Az ENSZ erők október 19-én elfoglalták az északi állam fővárosát, Phenjant, miközben a déli erők keleten előretörve október 26-án elérték a kínai határt. Észak-Korea területe csupán két határ menti sávra csökkent, így sokak számára közelinek tűnt az ország összeomlása.[12] MacArthur tábornok és Acheson külügyminiszter egyetértettek abban, hogy Kína nem fog beavatkozni, figyelmen kívül hagyva Csou En-laj kínai külügyminiszter figyelmeztetéseit. Kínában Mao Ce-tung azonnal csapatokat akart küldeni, mivel az ENSZ képviselet ügye mellett az is felbőszítette, hogy a konfliktus kitörése után két nappal, június 27-én az Egyesült Államok a Tajvani-szoros védelmére vezényelte a 7. flottát, azonban a pártvezetés megosztott volt a kérdésben. Sztálin igyekezett meggyőzni a kínai pártvezetőt, hogy együtt erősebbek a nyugati hatalmaknál.[13]

A kínai hadsereg október 25-én támadást indított az északnyugat-koreai Ondzsongnál, ahol legyőzték a dél-koreai erőket, majd Unszannál az amerikaikat kényszerítették visszavonulásra. MacArthur, aki az északi határ átlépésekor még beleegyezett, hogy a kínai határ közelében csak dél-koreai erőket vet be, figyelmen kívül hagyta ezt, és utasította a légierőt a határ menti célpontok támadására, amit a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának kritikái ellenére is folytatott.[13] November 24-én MacArthur elrendelte a végsőnek remélt offenzívát, de a másnap bekövetkező kínai intervenció miatt a támadás összeomlott. Mivelhogy MacArthur csapatai megpróbáltak átkelni a Kína határához nagyon közel fekvő Jalu folyón, válaszul 1950. november 25-én Kína is belépett a háborúba, névleg önkéntesekkel, gyakorlatilag reguláris hadseregével (kb. egymillió katona), és a határa felé közeledő amerikaiakat délre szorította.[14]

Az amerikai közvélemény és politika a harmadik világháború bekövetkezésétől félt, MacArthur tábornok pedig azonnal atombomba bevetését kérte Truman elnöktől, aki ennek lehetőségét közölte a sajtóval. A Gallup felmérése szerint 52 százalék támogatta, míg 38 százalék ellenezte az atombomba bevetését a válaszadók közül. MacArthur december 9-én kért engedélyt, hogy saját belátása szerint vethesse a fegyvert be, december 24-én pedig egy huszonhat célpontból álló listát nyújtott be, valamint 4-4 atomtöltet készült az ellenséges szárazföldi erők és a kínai leszállópályák ellen bevetni, valamint 30-35 atombombával hozott volna létre radioaktív kobaltövet Mandzsúria határán, hogy „legalább hatvan évig nem lehetne Koreát északról a szárazföldön megtámadni”.[15]

Az amerikai katonák éheztek és nem a hidegnek megfelelő ruházattal voltak ellátva, sok fegyverük befagyott, ezért nem tudták a kínai támadást feltartóztatni, és harcolva vonultak vissza a 38. szélességi fok felé. A legszörnyűbb helyzet a Csoszin-víztározónál alakult ki. Az északkeleten rekedt erők Hungnamba vonultak vissza, ahonnan az amerikai flotta evakuálta őket délre. 1950 decemberében az észak-koreai és kínai csapatok elfoglalták Phenjant, az amerikaiak pedig az eredeti határ közelében alakítottak ki védelmi állásokat. Ezzel véget ért a háború első szakasza, amit a gyors előretörések jellemeztek, és felőrlő állóháború alakult ki a 38. szélességi fok mentén.[12]

Harcok a 38. szélességi fok mentén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 5. légierőhöz tartozó A–26 Invader bombatámadást hajt végre Észak-Korea felett 1953-ban

Az 1951. január 1-jén indított offenzíva során az északi és kínai csapatok ismételten elfoglalták Szöult, de január 15-ére az ENSZ erők stabilizálták a frontot a fővárostól délre. Január 25-én óvatos előrenyomulásba kezdtek, és február 11-én a kínai ellentámadást is sikerrel visszaverték. 1951 március 15-én az ENSZ haderő visszafoglalta Szöult, és a kimerült kommunista erőkkel szemben egészen április 21-ig folytatni tudták az előrenyomulást.[16] MacArthur március 10-én újból atomfegyverek bevetésére kért engedélyt, miután a szovjetek megerősítették légierejüket és Kína újabb csapatokat vont össze a határon. Március 24-én saját ultimátumot közölt Kínával, amit Truman elnök végül nem szankcionált, mikor azonban Joseph William Martin republikánus képviselő felolvasta levelét a Képviselőházban.[17] Ezt követően, április 11-én a vezérkari főnökök egyetértésével Truman elnök leváltotta, és Matthew Ridgway tábornokot nevezte ki a helyére.[16] Ez utóbb nagyon népszerűtlen döntésnek bizonyult, Truman népszerűsége az Egyesült Államokban az addig és azóta is példátlan 22%-ra esett vissza, míg MacArthurt hősként ünnepelték.[18]

Végül 1951 márciusára a frontvonalak – nagyjából az eredeti határvonalnál – megmerevedtek, és a Dzsaváharlál Nehru képviselte India javaslatára béketárgyalások kezdődtek, miközben a harc a csatatéren tovább folytatódott. 1953. július 27-én a felek tűzszünetet kötöttek, amely a határvonalat újra a 38. szélességi foknál rögzítette.

1950-1957 között a Rákosi Mátyásról elnevezett hadi-, majd polgári kórházban nyolc magyar orvos-csoport váltotta egymást a koreai háború éveiben és az újjáépítés időszakában.[19]

A következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Békét a felek az 1953-as tűzszünet óta sem kötöttek, így jogilag máig tart a háború.[2] A félsziget megosztottsága rögzült, és északon a világ egyik legdiktatorikusabb dinasztikus kormányzata jött létre és maradt fenn a mai napig. Délen is erősen diktatorikus, antidemokratikus rendszer jött létre, amely csak több puccs és felkelés után, 1987-ben omlott össze. Mindkét rendszer fennmaradásában nagy szerepet játszott az állandó katonai fenyegetettség.

A koreai háborúban Korea infrastruktúrájának nagy része elpusztult, s mintegy 2,5 millió koreai meghalt. Kína kb. egymillió embert veszített. A koreai háború volt a hidegháború első fegyveres konfliktusa.

2013. január 14-én Észak-Korea bejelentette, hogy békét szeretne kötni Dél-Koreával,[20] mégis két hónappal később felmondta a tűzszüneti megállapodást, egyúttal a forródrót-kapcsolatot is megszakította.[5]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Derek W. Bowett, United Nations Forces: A Legal Study of United Nations Practice, Stevens, London, 1964, pp.29–60
  2. ^ a b Panmindzsoni fegyverszünet
  3. Chronology of major North Korean statements on the Korean War armistice. News. Yonhap, 2009. május 28. [2013. március 8-i dátummal az eredetiből archiválva].
  4. North Korea ends peace pacts with South”, BBC News, 2013. március 8.. [2013. március 8-i dátummal az eredetiből archiválva] 
  5. ^ a b Észak-Korea felmondta a tűzszünetet
  6. ^ a b Oliver Stone–Peter Kuznick: Egy új világháború küszöbén. In: BBC History, 2014/12. szám, ISSN 2062-5200; 54. o.
  7. ^ a b c Oliver Stone–Peter Kuznick: i. m. 55. o.
  8. Nigel Thomas–Peter Abbott: The Korean War 1950–53. Osprey Kiadó, London, 1993, ISBN 0-85045-685-1, 3-4. o.
  9. Faludi Péter: A "koreai kérdés" eredetéről. Kül-Világ 2004/3. (Hozzáférés: 2011. augusztus 22.)
  10. ^ a b Kovács Péter: Nemzetközi közjog. Osiris Kiadó, Budapest, 2011, ISBN 978-963-276-210-4; 549. o.
  11. Kovács Péter: i. m. 550. o.
  12. ^ a b c d Nigel Thomas–Peter Abbott, i. m. 4. old.
  13. ^ a b Oliver Stone–Peter Kuznick: i. m. 56. o.
  14. Oliver Stone–Peter Kuznick: i. m. 57. o.
  15. Oliver Stone–Peter Kuznick: i. m. 57-58. o.
  16. ^ a b Nigel Thomas–Peter Abbott, i. m. 5. old.
  17. Oliver Stone–Peter Kuznick: i. m. 58. o.
  18. Oliver Stone–Peter Kuznick: i. m. 58. o.
  19. Kocsis Piroska. „Magyar orvosok Koreában (1950-1957)”. Hozzáférés ideje: 2014. február 12.  
  20. Észak-Korea békét szeretne kötni

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Benbow, Tim (2011. 04). „Korea szövetséget kovácsolt”. BBC History I. (1.), 80-85. o. ISSN 2062-5200.  
  • Nigel Thomas–Peter Abbott: The Korean War 1950–53. Osprey Kiadó, London, 1993, ISBN 0-85045-685-1

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Koreai háború témájú médiaállományokat.