Csoszon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Csoszon (megszűnt)
조선 / 朝鮮
1392 – 1897
Flag of the king of Joseon.svg Coat of Arms of Joseon Korea.png
Korea (orthographic projection).svg
Általános adatok
Fővárosa Hanszong (Hanjang)[1]
Hivatalos nyelvek koreai
Vallás Neokonfucianizmus (államvallás)
buddhizmus
sámánizmus
kereszténység
Pénznem mun, jang
Kormányzat
Államforma monarchia
Uralkodó 26 uralkodó
Dinasztia I-dinasztia
Elődállam
Utódállam
 Korjo
Koreai Császárság 

Csoszon vagy Csoszon-dinasztia (hangul: 조선handzsa: 朝鮮, nyugaton Joseon?; 1392–1897) egységes állam volt a Koreai-félszigeten, melyet I Szonggje tábornok hozott létre, miután puccsal megdöntötte a Korjót uraló Vang-dinasztia hatalmát.[2][3] Saját dinasztiát alapított, amely több mint ötszáz évig uralkodott, és ezzel a leghosszabb életű koreai dinasztia volt. A kínai dinasztiák kliensállamként tekintettek Csoszonra, melynek államberendezkedése átvette a kínai modellt, állami ideológiája és társadalmi szabályai pedig a neokonfucianizmuson alapultak. Csoszonban virágzott a tudományos élet,[4] 1443-ban pedig elkészült a saját, koreai ábécé, a hangul, amelyet azonban a jangban, a nemesi réteg nem használt.[5]

1592-ben japán támadássorozat indult, mely romba döntötte az országot. 1627-ben mandzsuk támadták meg, ugyancsak jelentős pusztítást okozva, a központi hatalom pedig jelentősen meggyengült. Az 1700-as évekre Csoszon felvirágzott, jelentős fejlődésnek indult a mezőgazdaság és a monetáris gazdaság. Az 1880-as évekig az ország a külvilágtól elzárkózva létezett, emiatt „remetekirályságnak” is szokás nevezni.[4][6]

A modern koreai kultúra, etikett, társadalmi berendezkedés és szokások alapjainak nagy része Csoszon-kori örökség.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1413-ban az országot nyolc tartományra (to, 도; 道) osztották, ezek északról dél felé haladva a következők voltak: Hamgjong, Phjongan, Kangvon, Hvanghe, Kjonggi, Cshungcshong, Kjongszang és Csolla. A tartományokat tovább osztották prefektúrákra (mok, 목; 牧), járásokra (kun, 군; 郡), körzetekre (hjon, 현; 縣), városokra és falvakra. Minden hivatalnokot a kormányzat nevezett ki, kivéve a falvakban dolgozókat. Négy különleges igazgatású város (pu, 부; 府) volt (Kjongdzsu, Csondzsu, Jonghung és Phjongjang), 20 prefektúrát, 82 megyét és 175 körzetet alakítottak ki.[7]

Politika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Főnixtrón, a Csoszon-királyok trónja a Kjongbok palotában.

A Csoszon-dinasztia kormányzásának alapjait elméletben a konfuciánus értékrend biztosította, amely szerint a jó szándékú uralkodót művelt, erkölcsös és bölcs konfuciánus tudósok segítik a kormányzásban. A legfőbb szerv az Idzsongbu (의정부), azaz az Állami Tanács volt. Élén a jongidzsong (영의정), a Főminiszter (vagy Főtanácsos) állt, és két másik fontos tagja volt, a csvaidzsong (좌의정, „bal oldali miniszter” vagy „második miniszter”[8]) és az uidzsong (우의정, „jobb oldali miniszter” vagy „harmadik miniszter”[9]).[10] Hármójukat úgy is nevezték, szamdzsongszung (삼정승, „a három magas rangú tisztviselő”).[11] Rajtuk kívül még négy tanácsos tartozott a hivatalhoz. Eleinte jutalmul kapták a pozíciót a királytól, legtöbbjük azonban a királyi vizsga letétele után került ide.[12]

A végrehajtó szerv az úgynevezett hat minisztérium (Jukcso, 육조) volt, azaz a Hivatalnokügyi Minisztérium, az Adóügyi Minisztérium, a Szertartásügyi Minisztérium, a Hadügyminisztérium, a Rendészeti Minisztérium és a Közmunkaügyi Minisztérium. A Szungdzsongvon (승정원), a Kancellária volt a felelős a királyi rendeletek végrehajtásáért, itt hat hivatalnok dolgozott. A bírói hatalmat a mai legfelsőbb bíróságnak megfelelő Igumbu (의금부) gyakorolta. Ezen felül fontos szervek voltak még az úgynevezett három hivatal (Szamsza, 삼사) alá tartozó hivatalok, név szerint a Felügyeleti Hivatal, a Cenzúrahivatal és a Tanácsadók Hivatala.[10]

Ugyancsak a fontosabb hivatalok és intézmények közé tartozott a Hanszongbu, mely a főváros, Hanjang (a mai Szöul) igazgatásáért volt felelős, élén a phanjun állt, aki a polgármester megfelelője.[13] A Cshuncshugvan, azaz a Feljegyzések Hivatala volt felelős az írnoki munkákért, a tanácskozásokon történtek feljegyzéséért és az iratok rendszerezéséért.[14] Ugyancsak fontos szerepet játszott a királyi akadémia, a Szonggjungvan (성균관), ahol az elit hivatalnokokat konfuciánus rendszerben képezték.[15] A fiatal tudósok véleményt alkothattak a napi politikáról, a törvénykezésről, tiltakozhattak a törvények bevezetése ellen, váddal illethettek korrupt hivatalnokokat és felszólalhattak az ártatlanul vádoltak mellett.[16]

A hivatalnokrangsorban mindenkoron a civil hivatalnokok (tongban, 동반, „Keleti részleg”) álltak az élen, a katonai tisztviselők (szoban, 서반, „Nyugati részleg”) alacsonyabb rangúnak számítottak, bár számukat tekintve ők voltak többen. Kilenc rangfokozat (품 phum /品) létezett, mindegyiknek volt szenior (csong, 정) és junior (csong, 종) változata, így összesen 18 rangot osztottak szét a tisztviselők között.[10]

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mezőgazdaság termelékenységének javulása magával hozta a népesség növekedését is Csoszonban. A főváros, Hanjang (Szöul) népessége 1528-ban körülbelül 110 000 fő volt, 1786-ban pedig mintegy 199 000 lett, amit követően jelentősen már nem változott. Nagyobb népességcsökkenésre a 17. században került sor, amikor a japán és mandzsu inváziók következtében a főváros lakossága 1657-re 80 572 főre esett vissza, majd fokozatosan emelkedett újra.[17]

Csoszon népességének változása[17]
Év Háztartás Népesség
(fő)
1657 658 771 2 290 083
1669 1 313 453 5 018 614
1675 1 234 512 4 703 505
1717 1 557 708 6 846 639
1768 1 679 865 7 006 248
1807 1 764 504 7 561 403
1834 1 578 823 8 755 280

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Koreai parasztasszony onggival a fején
Koreai szangphjongthongbo, (상평통보 , 常平通寶) pénzérme a 19. századból. 1633-tól volt forgalomban.[18]

Csoszon gazdaságának alapját a mezőgazdaság képezte, a kereskedelem és a kézműves ipar elenyésző mértékben járult hozzá az államgazdasághoz. A pénzforgalom csak az 1700-as években lendült fel, de ekkor sem igazán jelentős mértékben, a kereskedelem alapját a barter jelentette.[19]

A föld elméletben állami tulajdonban volt, azonban minden hivatalnok kapott földet, valamint az úgynevezett „érdemes alattvalóknak” is osztották jutalmul. A földterület mértékegysége a kjol (결)[* 1] volt. A leggyakoribb gabonafélék a rizs mellett az árpa, a köles és a hajdina voltak, köztes termesztésben vetettek még szójababbot, azukibabot és gyökérzöldségeket. A későbbi Csoszon-korban termesztettek gyapotot és dohányt is eladásra, valamint a 18. és 19. században megjelentek az újvilági termények is, mint a burgonya és az édesburgonya. A modern földművelési technológiáknak köszönhetően a termelékenység megnőtt és a lakosság száma is növekedni kezdett.[21][22][19]

Az állam bevételeinek forrását a különféle adók jelentették, és bár sikeresebben működött a rendszer, mint Korjóban, így sem tudott elegendő bevételt termelni. A földre kivetett adó mellett különféle természetbeni adót vetettek ki, melyeket szintén a parasztok fizettek. A nemesi jangban réteg nem fizetett adót, a földadót is a parasztokon hajtották be. Szokásos volt a parasztoktól megkívánt robotmunka, elterjedt volt a csúszópénz, a hivatalnokok jobbára ebből éltek. Az államnak hitelező funkciója is volt, kínai mintára hozták létre a gabonahitelezést. Ennek eredeti funkciója az volt, hogy az állam gabonát vásárolt és tárolt, majd éhínség, szárazság idején ebből a készletből kölcsönzött a rászorulóknak.[23]

A konfuciánus értékrendnek is köszönhetően a kereskedelmet alantas dolognak tartották, így más államokhoz képest ez az ágazat jelentősen fejletlenebb volt Csoszonban. A pénzérme-verés a 18. század közepéig szórványos volt és jórészt csak rézérméből állt. Ezek a kínai mintát követve kerek alakúak voltak, középen négyszögletes lyukkal, zsinórra fűzve. Az arany- és ezüstérmék hiányában ez megnehezítette a nagyobb mennyiségű tranzakciókat, ezért inkább selyemmel és egyéb drága szövettel vagy gabonával bonyolították azokat. A 15. században a Ming-dinasztia aranyat és ezüstöt követelt Koreától, ezért inkább nem bányászták.[24][19]

Az árukat jobbára házalók (보부상, pobuszang) vitték a hátukon, akik céhekbe tömörültek. A fővárosban kizárólag engedéllyel rendelkező üzletek (시전, sidzson) árusíthattak. Itt hat állami beszerző cég működött, valamint 31 magánüzlet. Két felügyelő szervük volt, a Kjongsigam, azaz a Fővárosi Piacfelügyelőség, mely szabályozta az árakat és begyűjtötte a kereskedelmi adót, valamint a közegészségügyi feladatokat ellátó Cshongdzsegam. Máshol időszakos piacok (향시, hjangsi) működtek, melynek helyét és idejét törvényben írták elő. Ezek mellett félévente tartottak egy-egy termékcsoportra (például gyógynövényekre, mezőgazdasági eszközökre, állatokra stb.) specializált vásárokat nagyobb településeken. A külkereskedelem jobbára tilos volt, kivéve a diplomáciai utakon történt vásárlásokat, ezek során ezüstöt, aranyat, rezet, bádogot, ként, timsót, cukrot, borsot, édesgyökeret, szantálfát, Caesalpinia sappan-fát, kardokat, vízibivalyszarvat és elefántagyarat hoztak be az országba. Exportként pamutot, rizst, kendert, ramit,[* 2], ginzenget, virágmintás párnákat, fókabőrt és könyveket vittek ki. A 19. században megjelentek a nagybani kereskedők (객주, kekcsu), akik raktárakat, fogadókat üzemeltettek és szállítmányozással is foglalkoztak.[24][19]

Mezőgazdasági állam lévén Csoszonban a kézműves ipar volt jobbára elterjedt. Asztalosok, kovácsok, kalapkészítők kis műhelyeket üzemeltettek, ahol maguk árultak, vagy házalókkal értékesítették a munkáikat. A parasztok jövedelem-kiegészítésképp selymet, pamutot, lenvásznat állítottak elő. Ezen felül állami manufaktúrák működtek, ahol rabszolgák dolgoztak.[19]

Társadalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csungin osztálybelieket ábrázoló festmény
Sszuge cshima, amivel az alacsonyabb rangú nők takarták le a fejüket, ha utcára léptek

Csoszon társadalma konfuciánus eszmék, a három sarkalatos alapelv és az öt erkölcsi norma szerint épült fel. A koreai társadalom számára különösen fontos volt a tekintélyalapú hierarchia a társadalmi rétegek között, az idősebbek és a fiatalabbak között, nagy hangsúlyt fektettek a családra, a rend és a harmónia fenntartására és a nők alacsonyabb rangjának kiemelésére. Négy osztály alkotta, a jangban, a nemesség, a csungin, a tulajdonképpeni középosztály, a szangmin, azaz a köznép, valamint a kitaszítottak rétege, a cshonmin. A társadalom urai a népesség alig 10%-át alkotó jangbanok voltak, akik számos privilégiummal rendelkeztek. Az ilyen tudós-hivatalnokok elsődleges célja az állami vizsgákon való megfelelés, és magas hivatalokat betöltő örökösök nemzése volt. Nem fizettek adót, nem végeztek semmilyen fizikai munkát. A „középosztályba” tartoztak az úgynevezett „technikai szakemberek” (azaz például a tolmácsok, írnokok, csillagászok, könyvelők, orvosok, zenészek) és a vidéki, örökletes kis tisztségviselők. A társadalom legnagyobb részét, mintegy 80%-át a köznép, a szangmin tette ki, ide tartoztak a parasztok, a kereskedők és a kézművesek. A kitaszított, legalsó osztályba kerültek a rabszolgák, az „alantas” foglalkozásokat űzők (például a mészárosok, sírásók), a sámánok, a vándorkomédiások és a kiszengek.[25][26][27]

Ebben a korban jelentősen szigorodott a klánstruktúra a koreai társadalomban, a vérvonal elsődleges fontosságúvá vált. A családok életét törvénykönyv szabályozta, az egyes ceremóniák megkövetelésével és rítusainak pontos leírásával. A Korjo-korhoz képest jelentős változáson ment át a házasság intézménye, melyre számos szigorú szabály vonatkozott. A Csoszon-kort rendkívül komolyan vett exogámia jellemezte, azaz tilos volt egy klánon belül házasodni. Egy férfinak több felesége, illetve ágyasa is lehetett, a köznép, illetve rabszolga sorsú nőktől született gyermekek azonban illegitimnek számítottak. Létezett a minmjonuri (민며느리), azaz a gyerekmenyasszonyság intézménye is, amikor 6-7 éves kislányokat adtak férjhez, akik az esküvő jó pár évvel későbbi időpontjáig gyakorlatilag cselédként dolgoztak a jövendőbeli anyósuknál. A családi vagyon nagy részét az elsőszülött fiú (csangdzsa, 장자) örökölte, a többi fiúgyermek is kapott valamennyi örökséget, a lányok azonban semmit sem örökölhettek.[26][28]

A nők helyzete jelentősen romlott a korábbi korokhoz képest, a nemesi származású nőket teljesen elzárták a külvilágtól. A nőknek tökéletes konfuciánus eszményeknek kellett megfelelniük, teljes alárendeltségben éltek, engedelmességgel tartoztak az apjuknak, a férjüknek, az apósuknak és a fiuknak is. Otthonunkban a férfiaktól elkülönítetten éltek, még a paraszti házakban is volt külön lakrész a férfiaknak és nőknek. A nők túlnyomó többsége írástudatlan volt, mert az iskolák csak férfiakat oktattak. A konfuciánus eszme szerint a nőnek örökké hűségesnek kell lennie a férjéhez, a halálon túl is, ezért az özvegyek nem mehettek újra férjhez.[29] A nők számára csupán négy fajta „foglalkozás” létezett: szanggung, azaz palotahölgy, sámán, gyógyítónő és kiszeng.[30] A kor végére a nők szinte „névtelenné” váltak, férjük nevén („xy felesége”) vagy gyermekük neve alapján („xy anyja”) azonosították őket.[31]

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vallás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csoszon hivatalos államvallása a neokonfucianizmus volt, de emellett továbbra is létezett a buddhizmus és az ősi sámánizmus is,[32] a 17. században pedig megjelent az országban a kereszténység.[33]

Az Arang and the Magistrate című dorama jól bemutatja a koreaiak összetett vallási és hiedelemvilágát, és a szellemek fontos szerepét. A képen a főszereplők, Arang (balra), aki szellem, a magisztrátus (jobbra), és mögöttük végezetlen dolgaik miatt a Földön ragadt szellemek
Sámánnő rituáléja 1805 körül

Amikor az állam hivatalosan is a neokonfuciánus értékrend felé fordult, megkezdődött a vallási élet átszervezése is. Elsősorban a buddhizmust próbálták meg háttérbe szorítani, az állami életben megtiltották a buddhista ceremóniákat, helyükbe konfuciánus rituálék kerültek. Megszüntették a buddhista főpapok politikai hatalmát, amit korábban királyi tanácsadóként gyakoroltak. A fővárosból száműzték a szerzeteseket, számos földterületet és rengeteg rabszolgát elvettek a templomoktól és megtiltották újabbak építését. A 16. századra megszüntették a papok rangsorrendjét és a papi vizsgát, és csak távoli hegyvidékeken maradhattak meg a templomok. Sok templomot konfuciánus iskolává alakítottak át. A köznép, főleg a nők életéből azonban nem tudták teljesen száműzni a vallást, és a magánéletbeli gyakorlását nem tiltották meg, a közéletben, a nyilvánosság előtt azonban nem lehetett szerepe. Ugyanez történt a taoizmussal és a sámánizmussal is. A koreai buddhizmus kjo és szon ága megmaradt és több neves tanító, gondolkodó is élt a korban, a buddhizmus általános hanyatlása ellenére is.[32][34][35]

A köznép számára az ősi vallásokon alapuló hiedelmek fontosak maradtak. A konfucianizmus nem adott lehetséges leírást például a halál után történtekre, nem foglalkozott istenekkel, szellemekkel, az embereket azonban továbbra is érdekelték ezek a jelenségek. A szellemeknek, azaz küsineknek tulajdonítottak egyes betegségeket, féltek a nyugtalan, végezetlen dolga miatt a földi világban rekedt szellemektől. A fáknak, köveknek, hegyeknek is volt szelleme, a hegyi szellemnek, a Szansinnak készített szentélyek olyannyira gyakoriak voltak, hogy még a buddhista templomokban is meg lehetett őket találni. A hegyek különösen fontos szerepet játszanak ma is a koreai kultúrában, az észak-koreai–kínai határon fekvő Pektuszan például a 13. század óta szent hegy, de a Csiriszan és a Mjohjangszan is rendkívül fontos volt spirituális szempontból. A koreai nők még ma is a hegyekbe mennek imádkozni családjuk egészségéért.[35]

Mindezeken felül fontos szerepet játszottak a hétköznapi életben a házi szellemek, istenségek, melyek felé az egyes rituálékat a nők végezték, akik a konfuciánus csesza-ceremóniákból ki voltak rekesztve. A ház különböző szegleteiben különböző szellemek éltek, akik felügyelték az adott részt. A tornác gerendái között lakozott a Szongdzsu (성주), a „házúr”, Szamsin Halmoni (삼신할머니), a szülést felügyelő „nagyanyó” a belső szobában, azaz a nők szobájában lakott, a Csovang (조왕), „a konyha istensége” a konyhában. Az illemhely szellemének neve Pjonszo Kaksi (변소각시, „illemhely-kisasszony”) volt. A ház alapzatában élt a Csisin (지신), a „földistenség”, a főkaput a Szumun (수문, „kapuőr”) szellem védte. A tárolóedényekben lakozott a Ponhjang Szansin (본향산신, „hegyi istenség”) és a Cshilszong (칠성, Big Dipper-csillagjegy) szellem. A ház legfontosabb szelleme a Thodzsu Tegam (터주대감), a házistenség volt, akinek a nők rituálé keretében ételt ajánlottak fel. Ez a szokás ma is gyakorlatban van, új épület építése előtt étellel adóznak a házistennek. Minden falunak volt saját védelmező istensége, a szonghvang (성황), melynek szentélyt is emeltek. A háziszellem-kultuszt Kínától vették át, de a rituálék különböztek Koreában.[35][36]

A szellemek és istenségek között az ősidők óta a sámánok (무당, mudang) játszották az összekötő szerepet a koreaik számára. A konfuciánus tudósok elítélték a sámánisztikus rituálékat és nem nagyon tűrték meg a sámánokat, akik azonban fontos eszközei voltak a köznéppel való kapcsolattartásnak, így az állam is rájuk szorult. A sámánokat regisztrálták, külön hivatal felügyelte őket, adót fizettek és a 17. századig még királyi sámáni pozíció is létezett, és a királyi család is konzultált sámánokkal. A hivatalnokok is alkalmazták őket rossz szellemek elűzésére, esőcsinálásra vagy épp vihar elhárításához. A legtöbb sámán nő volt, és a korszak vége felé már jobbára csak nők vették igénybe a szolgáltatásaikat, például betegségek elűzéséhez.[35]

A koreaiak előszeretettel gyakorolták a geomanciát is, amely a fontos helyek, például sírok, szentélyek helyének kiválasztásában játszott nagy szerepet. A vándorló csiszák (지사) végezték ezt a feladatot. Még Szöul helyének kiválasztása is geomanciás alapelvek alapján történt, a hegyek és a Han folyó védik a várost.[35]

A 17. században Pekingbe látogató koreai küldöttségek hoztak be először kereszténységgel kapcsolatos műveket Koreába, például Matteo Ricci vagy Johann Adam Schall von Bell munkáit. Ekkor alakult ki a szohak, a „nyugati tanulást” propagáló csoportosulás, akik többek között keresztény filozófiával is foglalkoztak. Több, Kínába látogató koreai értelmiségi vette fel a katolikus vallást és hazatérve másokat is átkereszteltek. Bár Csongdzso király 1785-ben katolikusellenes rendeletet hozott és több átkeresztelkedettet is megbüntetett, az érdeklődés a kereszténység iránt nem lanyhult. 1795-ben mintegy 4000 koreai volt katolikus vallású. Szundzso trónra lépésével a konzervatívabb Noron frakció került hatalomra, és 1800-ban kezdetét vette a katolikusok véres üldöztetése Koreában, mintegy 300 embert öltek meg, köztük prominens tudósokat, akik a nyugati életmódot és tudományt részesítették előnyben. Ennek ellenére a katolikusok nem törtek meg, Kínából francia és kínai hittérítők érkeztek az országba, és bár többjüket is letartóztatták és kivégezték, a kereszténységet már nem lehetett megállítani, 1850-re az áttértek száma elérte a 11 000-et, 1865-re pedig 23 000-re nőtt.[37]

Oktatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szodang, falusi iskola. Rajz a 18. századból

Csoszonban a jangbanok számára az oktatás, a műveltség kiemelkedően fontos szerepet játszott. A művelt ember erkölcsi példaképnek számított, így a falvakban is elérhetővé tették az alapszintű oktatást, mert a társadalom úgy vélte, a konfuciánus erkölcsi alapismeretek nélkül egyetlen férfi sem lehet jó családfő, férj vagy egyszerűen csak jó tagja a társadalomnak. Éppen emiatt a férfiak körében az írástudás elterjedt volt. A nők számára nem volt elérhető az oktatás, néhány, gazdag családból származó nő és a kiszengek kivételével a nők jobbára írástudatlanok voltak, az írástudók száma még a 19. század végén sem haladta meg a 4%-ot.[29][38]

A tanár-tudósok nagy tiszteletnek örvendtek, hiszen ők biztosították a nagyra értékelt erkölcsi példaképet. Szerepük nem csak a fiatal generációk nevelése volt, ők biztosították, hogy a hivatalnokok és az uralkodók mindenkor a konfuciánus törvények szellemében járjanak el, amennyiben úgy látták, hogy ez nem teljesül, szót emelhettek. A kor legmagasabb szintű oktatási intézményének, a Szonggjungvannak a hallgatói szintén tarthattak demonstrációkat, tiltakozhattak törvények bevezetése vagy ártatlanok elítélése ellen. Szundzso király (1800–1834) uralkodása alatt például húsz alkalommal jegyezték fel az akadémia hallgatóinak tömeges demonstrációját.[38]

Az oktatás többféle iskolában zajlott. A legalapvetőbb elemi magániskola a falvakban a szodang (서당) volt, ebből a kor vége felé körülbelül 16 000 létezett szerte az országban, és bárki nyithatott ilyet. A szodangban rendszerint különböző korú gyerekek tanultak együtt, de nem volt ritka a huszonéves tanuló sem. Alapvető konfuciánus klasszikusokat olvastak itt.[38][39][40]

A főváros, Szöul négy állami iskolának adott otthont, ezek együttes elnevezése a szahak (사학, „négy iskola”) volt, amelyek az állami vizsgákra készítették fel a diákokat és egyenként csupán 160, később 100 főt fogadtak. Ugyancsak itt volt található a Szonggjungvan akadémia. A tartományi központokban létrehozott állami iskolák megnevezése hjanggjo (향교) volt, számuk meghaladta a 300-at, törvény szerint 30–90 diákot fogadtak. Ezekbe az iskolákba a jangbanok gyermekei jártak, a juhak (유학, diák) titulus privilégiumnak számított, például mentesített a katonai szolgálat alól. Itt az alacsonyabb szintű állami vizsgára, a szamára (사마) készítették fel a 16-19 éves diákokat, amivel a Szonggjungvan akadémiára lehetett bekerülni. Utóbbiba való bekerüléskor 18-19 évesek voltak a hallgatók, 20 és 23 éves koruk között jelentkezhettek a kvago vizsgára, ami a hivatalnokok számára szükséges volt.[38]

A 16. században megjelentek az elit magániskolák, a szovonok (서원), melyek gyorsan az állami hjanggjo iskolák riválisai lettek. Ezeket az iskolákat jobbára visszavonult tudósok, értelmiségiek, hivatalnokok alapították, a 18. század végére számuk elérte a 680-at. Nem csak okatatási központként, de politikai frakciók találkahelyeként is funkcionáltak, köréjük szerveződött a politikai élet is. A Kapo-reformok (1864) után sokat bezárattak.[38]

A csoszoni elit számára az általános tudás számított leginkább, a specializált tudást lenézték. A szaktudást mérő vizsgára (잡과, csapkva), melyet például az orvosoknak, csillagászoknak, tolmácsoknak kellett letenniük, jobbára a csungin osztályból származók jelentkeztek.[38]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kék hegyek zöld jade-folyója,
ne hencegj gyors iramoddal;
Ha elérsz a kék tengerig,
visszatérni nem lehet már!
Telihold[* 3] csábító fényénél
megpihennél kis időre?
Hvang Dzsini, Osváth Gábor fordítása[41]

A Csoszon-kori irodalmi életet a jangban elit, a tudós-dzsentri réteg uralta, akiktől elvárt volt, hogy értsenek a költészethez, az irodalomhoz. Az írott irodalmi nyelv a kínai íráson alapuló handzsa rendszert használta, amellyel a koreai nyelvet ültették át kínai írásjegyekre, vagy pedig kínai nyelven íródtak a művek. A koreai nyelvet leképező önálló hangul ábécé bevezetése a 15. században nem hozott nagy változást, mivel az elit réteg a kínai írást presztizskérdésnek tekintette, a hangult jobbára a nők használták, majd később fokozatosan a populáris irodalom írásává fejlődött, az irodalmi művek többsége azonban továbbra is handzsával íródott.[42]

A tudós-dzsentri réteg szinte minden tagja foglalkozott költészettel, a legnépszerűbb műfaj a szidzso volt, amely rím nélküli háromsoros költemény, és amelyet a Csoszon-időkben még tanga (단가) néven ismerték. A koreai nyelv kötött szórendje miatt a szóvégi rímek helyett inkább alliterációt használtak. Szidzsókat az igen művelt kiszengek is írtak, közülük a legismertebb Hvang Dzsini, akinek nyolc kínai nyelvű verse maradt fenn.[43][42] A műfaj egyik legnagyobb mesterének Jun Szondo (윤선도) költőt tartják, aki meghonosította a hosszabb lélegzetvételű változatot.[44]

A másik népszerű műfaj a kasza volt, mely hosszabb, mint a szidzso, és sokszor a természet szépségéről szól. Művelői közé tartozott például Csong Cshol (정철) (1537–1594) és Ho Nanszolhon (허난설헌) (1563–1585),[42] a kor egyik prominens költőnője, akinek a tárdsadalmi konvenciókat kellett legyőznie, amelyek szkeptikusan viszonyultak a nők irodalmi tehetségéhez.[45][46] A kasza gyakorta hangullal íródott, így a köznép körében igen kedvelt volt.[42]

A Silhak („gyakorlati tudás”) mozgalom tagjai, akik a hagyományos, elméleti tanulás helyett a praktikus tanulást népszerűsítették,[47] a népszerű irodalomhoz is hozzájárultak, méghozzá hangullal írt művekkel. Nem csak költeményeket és szépirodalmi műveket hoztak létre így, de tudományos munkákat és filozófiai elemzéseket is.[48]

A Cshunhjang cshon egyik régi kiadásának borítója

Megjelentek a népi mondákat, meséket megjelenítő, vagy azokat imitáló művek is. Ekkor született az egyik legnépszerűbb koreai népi hős, Hong Gildong figurája, akit Ho Gjun (허균) alkotott meg Hong Gildong cson (홍길동전, „Hong Gildong meséje”) című művében, ahol a főszereplő egyfajta Robin Hood-alak, aki gazdagoktól lop, hogy a szegényeknek adja a zsákmányt. Kim Siszop (김시습) a korban meglehetősen szokatlan módon műveiben kiállt a nők emancipációja és a szerelmen alapuló házasság mellett. Leghíresebb műve a Kumo Sinhva (금오신화, „Új mesék az arany teknőstől”). Néhány művet erősen áthatott a taoizmus és a buddhizmus, például Kim Mandzsung (김만중) Kuunmong (구운몽, „A kilenc-felhő álom”) című, hangullal íródott művét. A Silhakhoz tartozó Pak Csivon (박지원) népszerű népies műveiben az egyszerű embereket emelte a nemesek fölé, például a Jangban cson (양반전, „Egy jangban története”) című művében. A legtöbb, társadalmat kritizáló, vagy a fennálló társadalmi rendet megbolygató mű írója ismeretlen. Feltehetően konfuciánus arisztokraták írták ezeket is, de névtelenek kívántak maradni. Ezek a művek sokszor szerelmi történetek, női főhőssel, vagy korrupt hivatalnokokról szólnak. Ilyen például a ma már klasszikus irodalmi műnek számító Cshunhjang cshon (춘향전, „Cshunhjang története”), mely egy kiszeng lányának és egy állami tisztviselő fiának nem hétköznapi szerelméről szól.[49]

Történelmi regények is megjelentek, mint az Imdzsinnok (임진록), mely a 16. századi japán invázióról szólt, vagy az Im Gjongop cson (임경업전), mely Im Gjongop tábornok mandzsuk elleni harcát mutatja be. Szép számmal születtek olyan művek is, melyek a japán megszállás ideje alatt hősiesen küzdő hazafias női alakokat állították középpontba, mint például a Jodzsanggun cson (여장군전, „Egy tábornoknő története”).[50]

Népszerűek voltak az állatokat megszemélyesítő művek, melyekben nyulak, tehenek, tigrisek, teknősök, madarak és más állatok beszéltek.[50]

Művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ábrázolása a populáris kultúrában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A kjol (결) akkora földterületet jelentett, amin megtermett 100 egységnyi, háton cipelhető termény.[20] Koreában nem terület, hanem terméshozam alapú volt a földterület mértékegysége.
  2. Hócsalánból készült szövet
  3. Utalás Hvang művésznevére, a Mjongvolra, ami „fényes holdat” jelent.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Choi Jong-hyun. „Seoul, Its Origins and Future”. Koreana. Hozzáférés ideje: 2014. január 3.  
  2. Nahm 92–93. o.
  3. Bauer 567. o.
  4. ^ a b Britannica
  5. Hangul. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2012. szeptember 14.)
  6. Joseon: Korea’s Confucian kingdom. Korea Times, 2012. június 1. (Hozzáférés: 2014. január 3.)
  7. Nahm 97–99. o.
  8. 좌의정(左議政). Glossary of Korean Studies. (Hozzáférés: 2014. február 16.)
  9. 우의정(右議政). Glossary of Korean Studies. (Hozzáférés: 2014. február 16.)
  10. ^ a b c Nahm 95. o.
  11. 영의정 (koreai nyelven). Korea Britannica. (Hozzáférés: 2014. február 16.)
  12. Seth 131. o.
  13. 한성부 (koreai nyelven). Doosan Encyclopedia. (Hozzáférés: 2014. március 1.)
  14. 춘추관 (koreai nyelven). Doosan Encyclopedia. (Hozzáférés: 2014. március 1.)
  15. Kang 210. o.
  16. Park–Weidman 17–18. o.
  17. ^ a b Nahm 105. o.
  18. 상평통보 (koreai nyelven). Doopedia. (Hozzáférés: 2014. április 20.)
  19. ^ a b c d e Nahm 102–106. o.
  20. Unit of area measurement 결(結). National Institute of Korean History. (Hozzáférés: 2014. március 29.)
  21. Seth 141–142. o.
  22. Seth 200–201. o.
  23. Seth 197–200. o.
  24. ^ a b Seth 201–204. o.
  25. Seth 157-158. o.
  26. ^ a b Seth 165-167. o.
  27. Nahm 100-102. o.
  28. Seth 158-161. o.
  29. ^ a b Seth 161-165. o.
  30. Csoma 38. o.
  31. Seth 162. o.
  32. ^ a b Haboush 3–5. o.
  33. The herd came before the shepherds. Korea JoongAng Daily, 2014. május 2. (Hozzáférés: 2014. május 31.)
  34. Nahm 108–112. o.
  35. ^ a b c d e Seth 174–176. o.
  36. Chun-shik Choe. Folk-religion: The Customs in Korea. Ewha Womans University Press, 89-93. o (2006). ISBN 9788973006281 
  37. Nahm 141–142. o.
  38. ^ a b c d e f Seth 139–141. o.
  39. Seodang. National Folk Museum. [2005. február 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. április 12.)
  40. Background of Elementary Education in Korea. Koreana. (Hozzáférés: 2014. július 18.)
  41. Osváth Gábor: Az öt barát (Szidzso-versek). Terebess, 2002. (Hozzáférés: 2014. július 2.)
  42. ^ a b c d Seth 179–184. o.
  43. Osváth Gábor: Hvang Dzsini sidzso versei (eredeti szövegek, nyers- és műfordítások) (pdf). Konfuciusz Intézet. (Hozzáférés: 2012. november 14.)
  44. Nahm 121. o.
  45. Yi Pae-yong: Women in Korean History pp. 175–179. Ewha Womans University Press, 2008
  46. Choi Yearn-hong: Notable 16th-Century Poetess. Korea Times, 2009. augusztus 3. (Hozzáférés: 2014. július 2.)
  47. Silhak and Popular Culture. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2014. július 27.)
  48. Nahm 132–133. o.
  49. Nahm 136. o.
  50. ^ a b Nahm 137. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]