Csoszon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Csoszon (megszűnt)
조선 / 朝鮮
1392 – 1897
Flag of the king of Joseon.svg Coat of Arms of Joseon Korea.png
Korea (orthographic projection).svg
Általános adatok
Fővárosa Hanszong (Hanjang)[1]
Hivatalos nyelvek koreai
Vallás Neokonfucianizmus (államvallás)
buddhizmus
Pénznem mun, jang
Kormányzat
Államforma monarchia
Uralkodó 26 uralkodó
Dinasztia I-dinasztia
Elődállam
Utódállam
 Korjo
Koreai Császárság 

Csoszon vagy Csoszon-dinasztia (hangul: 조선handzsa: 朝鮮, nyugaton Joseon?; 1392–1897) egységes állam volt a Koreai-félszigeten, melyet I Szonggje tábornok hozott létre, miután puccsal megdöntötte a Korjót uraló Vang-dinasztia hatalmát.[2][3] Saját dinasztiát alapított, amely több mint ötszáz évig uralkodott, és ezzel a leghosszabb életű koreai dinasztia volt. A kínai dinasztiák kliensállamként tekintettek Csoszonra, melynek államberendezkedése átvette a kínai modellt, állami ideológiája és társadalmi szabályai pedig a neokonfucianizmuson alapultak. Csoszonban virágzott a tudományos élet,[4] 1443-ban pedig elkészült a saját, koreai ábécé, a hangul, amelyet azonban a jangban, a nemesi réteg nem használt.[5]

1592-ben japán támadássorozat indult, mely romba döntötte az országot. 1627-ben mandzsuk támadták meg, ugyancsak jelentős pusztítást okozva, a központi hatalom pedig jelentősen meggyengült. Az 1700-as évekre Csoszon felvirágzott, jelentős fejlődésnek indult a mezőgazdaság és a monetáris gazdaság. Az 1880-as évekig az ország a külvilágtól elzárkózva létezett, emiatt „remetekirályságnak” is szokás nevezni.[4][6]

A modern koreai kultúra, etikett, társadalmi berendezkedés és szokások alapjainak nagy része Csoszon-kori örökség.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1413-ban az országot nyolc tartományra (to, 도; 道) osztották, ezek északról dél felé haladva a következők voltak: Hamgjong, Phjongan, Kangvon, Hvanghe, Kjonggi, Cshungcshong, Kjongszang és Csolla. A tartományokat tovább osztották prefektúrákra (mok, 목; 牧), megyékre (kun, 군; 郡), körzetekre (hjon, 현; 縣), városokra és falvakra. Minden hivatalnokot a kormányzat nevezett ki, kivéve a falvakban dolgozókat. Négy különleges igazgatású város (pu, 부; 府) volt (Kjongdzsu, Csondzsu, Jonghung és Phjongjang), 20 prefektúrát, 82 megyét és 175 körzetet alakítottak ki.[7]

Politika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Főnixtrón, a Csoszon-királyok trónja a Kjongbok palotában.

A Csoszon-dinasztia kormányzásának alapjait elméletben a konfuciánus értékrend biztosította, amely szerint a jó szándékú uralkodót művelt, erkölcsös és bölcs konfuciánus tudósok segítik a kormányzásban. A legfőbb szerv az Idzsongbu (의정부), azaz az Állami Tanács volt. Élén a jongidzsong (영의정), a Főminiszter (vagy Főtanácsos) állt, és két másik fontos tagja volt, a csvaidzsong (좌의정, „bal oldali miniszter” vagy „második miniszter”[8]) és az uidzsong (우의정, „jobb oldali miniszter” vagy „harmadik miniszter”[9]).[10] Hármójukat úgy is nevezték, szamdzsongszung (삼정승, „a három magas rangú tisztviselő”).[11] Rajtuk kívül még négy tanácsos tartozott a hivatalhoz. Eleinte jutalmul kapták a pozíciót a királytól, legtöbbjük azonban a királyi vizsga letétele után került ide.[12]

A végrehajtó szerv az úgynevezett hat minisztérium (Jukcso, 육조) volt, azaz a Hivatalnokügyi Minisztérium, az Adóügyi Minisztérium, a Szertartásügyi Minisztérium, a Hadügyminisztérium, a Rendészeti Minisztérium és a Közmunkaügyi Minisztérium. A Szungdzsongvon (승정원), a Kancellária volt a felelős a királyi rendeletek végrehajtásáért, itt hat hivatalnok dolgozott. A bírói hatalmat a mai legfelsőbb bíróságnak megfelelő Igumbu (의금부) gyakorolta. Ezen felül fontos szervek voltak még az úgynevezett három hivatal (Szamsza, 삼사) alá tartozó hivatalok, név szerint a Felügyeleti Hivatal, a Cenzúrahivatal és a Tanácsadók Hivatala.[10]

Ugyancsak a fontosabb hivatalok és intézmények közé tartozott a Hanszongbu, mely a főváros, Hanjang (a mai Szöul) igazgatásáért volt felelős, élén a phanjun állt, aki a polgármester megfelelője.[13] A Cshuncshugvan, azaz a Feljegyzések Hivatala volt felelős az írnoki munkákért, a tanácskozásokon történtek feljegyzéséért és az iratok rendszerezéséért.[14] Ugyancsak fontos szerepet játszott a királyi akadémia, a Szonggjungvan (성균관), ahol az elit hivatalnokokat konfuciánus rendszerben képezték.[15] A fiatal tudósok véleményt alkothattak a napi politikáról, a törvénykezésről, tiltakozhattak a törvények bevezetése ellen, váddal illethettek korrupt hivatalnokokat és felszólalhattak az ártatlanul vádoltak mellett.[16]

A hivatalnokrangsorban mindenkoron a civil hivatalnokok (tongban, 동반, „Keleti részleg”) álltak az élen, a katonai tisztviselők (szoban, 서반, „Nyugati részleg”) alacsonyabb rangúnak számítottak, bár számukat tekintve ők voltak többen. Kilenc rangfokozat (품 phum /品) létezett, mindegyiknek volt szenior (csong, 정) és junior (csong, 종) változata, így összesen 18 rangot osztottak szét a tisztviselők között.[10]

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mezőgazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Koreai parasztasszony onggival a fején

Csoszon gazdasága alapvetően a mezőgazdaságra épült, a lakosság nagy részét is földművelő parasztok tették ki. Kínában a Jangce mentén és Csiangnanban új földművelő technikákat fejlesztettek ki a Szung-dinasztia idején. Javult a termesztett növények minősége, megjelent a köztes termesztés[* 1] és a rizspalánták vizes átültetése, ami növelte a terméshozamot. A hidegebb és szárazabb koreai éghajlat miatt ezek a módszerek csak lassan terjedtek a félszigeten, de a 14. század közepére itt is átvették őket. Egyéb fejlesztések is megjelentek, például a föld trágyázása, és állami felügyelet mellett számos víztározót is építettek a szárazság enyhítésére. Megjelentek a kézikönyvek, amelyekben a kínai módszerek helyi környezetre való adaptálását részletezték. Az első ilyet 1430-ban adták ki Nongsza csikszol címmel. Egyre több és több területet vontak művelés alá, száz év alatt – nem túl pontos becslések szerint – csaknem megduplázva az eddigieket, elérve a 1 700 000 kjolt (결).[* 2][19]

A leggyakoribb gabonafélék a rizs mellett az árpa, a köles és a hajdina voltak, köztes termesztésben vetettek még szójababbot, adzuki babot és gyökérzöldségeket. A későbbi Csoszon-korban termesztettek gyapotot és dohányt is eladásra, valamint a 18. és 19. században megjelentek az újvilági termények is, mint a burgonya és az édesburgonya. Az új mezőgazdasági technológiáknak, az öntözési és víztározási rendszer kiépítésének és a trágyázásnak a hatására a termelékenység megnőtt és a lakosság száma is növekedni kezdett. A rendelkezésre álló adatok szerint Koreában az egy holdra jutó terméshozam jóval meghaladta az akkoriban Nyugat-Európában vagy a világ más részein tapasztaltat, de elmaradt a Japánban vagy Kínában feljegyzettől.[20]

Adórendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csoszon állami bevételeinek forrását a különféle adók jelentették, és bár sikeresebben működött a rendszer, mint Korjóban, így sem tudott elegendő bevételt termelni. A földre kivetett adó mellett különféle természetbeni adót vetettek ki:[21]

  • csinszang: a királyi család számára helyi különlegességek szállítása
  • kongmul: helyi különlegességek szállítása a minisztériumoknak
  • szephe: helyi különlegességek a kínai császárnak
  • a hadsereg fenntartására kivetett adó ruhaszövet formájában, illetve halászhálóra és hajókra kivetett adó, valamint sóadó formájában

A tartományi kormányzóknak és a helyi elöljáróknak is terménybeli adót kellett a királynak fizetniük, ezeket a terheket pedig szintén a parasztokra hárították át. A fizetés nyomon követésére főkönyvet (공안, kongan) vezettek közigazgatási egység szerint, ezeket azonban gyakran nem frissítették az adott régió lakosságának vagy gazdaságának változása fényében, így sokszor igazságtalan mennyiségű adót követeltek, vagy olyan terményt, amit az adott területen már nem termesztettek. A 17. században elterjedt a tenap vagy kongnap szokása, azaz közvetítők (kongin, 공인) alkalmazása, akik a különleges árucikkek helyett átlagos árukat, rizst vagy ruhaszövetet gyűjtöttek be és ezeket az adónemben meghatározott árucikkre váltották. Az áruadót gyakran erőszakkal is begyűjtötték. Bár létezett iparadó és kereskedelmi adó is, ezek a mezőgazdaság dominanciája miatt elenyésző bevételt jelentettek, az adóteher nagy részét a parasztok viselték.[21]

Szokásos volt a parasztoktól megkívánt robotmunka, melynek keretében hajót kellett ácsolni, árut szállítani, fát vágni, szenet bányászni, városfalat, víztározót vagy hidat építeni, lovakat gondozni, halászni. A parasztokra hárult a külföldi diplomaták ellátása és elhelyezése, és az úton lévő király és kísérete ellátása is. Ezek váratlan és nagy terhet jelentettek. Elterjedt volt a csúszópénz, a hivatalnokok jobbára ebből éltek.[21]

A 17. században fokozatosan új adórendszert vezettek be az adóterhek kiegyenlítésére, ez volt a tedongbop, melynek keretében az aratás egy bizonyos százalékát volt köteles a paraszt rizsben megfizetni, de ruhaszövettel és rézpénzzel is ki lehetett egyenlíteni. Ez a rendszer az adószedő közvetítők meggazdagodását és a független kézművesek gyarapodását jelentette, utóbbiak állították elő azokat az árucikkeket, amikre az államnak szüksége volt. A robotmunkát felváltotta a fizetett bérmunka. A rendszer korántsem volt tökéletes, továbbra is maradtak a helyi elöljárók által váratlanul kivetett adók vagy terménybeli követelések és mivel nem volt rendszeres népszámlálás, az adó eloszlása sem volt mindig igazságos. A falvakban egyfajta hitelező egyesület, kje alakult, a falusiak ide gyűjtötték a pénzüket, és innen tudtak kivenni, ha megszorultak (a modern Koreában is létezik még ez a szokás).[21]

Az államnak hitelező funkciója is volt, kínai mintára hozták létre a gabonahitelezést. Ennek eredeti funkciója az volt, hogy az állam gabonát vásárolt és tárolt, majd éhínség, szárazság idején ebből a készletből kölcsönzött a rászorulóknak. A városokban az árstabilizációhoz használták a rendszert. A 15. századtól a helyi elöljárók kezébe került a hitelezés kezelése, ráadásul kamatra. A 17. századra a gabonahitelezés fontos bevételi forrása lett az államnak, de rengeteg volt a visszaélés. A parasztok, akik leginkább rászorultak a gabonakölcsönre, ritkán tudták időre visszafizetni kamatostul, így teljesen eladósodtak.[21]

A nemesi réteg, a jangban nem fizetett adót, minden ilyen irányú reformkísérletet hevesen elleneztek. Előfordult, hogy a falu által közösen összegyűjtött szövetadóhoz hozzájárult egy-egy nemes is, ez azonban önkéntes alapú volt és ritka.[21]

Kereskedelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Régi koreai piac

Csoszon nem volt hagyományos értelemben vett monetáris gazdaság, a kereskedelem a világ többi részéhez képest fejletlenebb volt. Mivel jórészt mezőgazdaságból élt, és nagyobb város is csak a főváros volt, a kereskedő réteg sem tudott úgy kiépülni, mint másutt. A pénzérme-verés a 18. század közepéig szórványos volt és jórészt csak rézérméből állt. Ezek a kínai mintát követve kerek alakúak voltak, középen négyszögletes lyukkal, zsinórra fűzve. Az arany- és ezüstérmék hiányában ez megnehezítette a nagyobb mennyiségű tranzakciókat, ezért inkább selyemmel és egyéb drága szövettel vagy gabonával bonyolították azokat. A 15. században a Ming-dinasztia aranyat és ezüstöt követelt Koreától, ezért inkább nem bányászták. Hozzájárult a kereskedelem fejletlenségéhez az is, hogy a koreai konfuciánus nézetek szerint a kereskedők alacsony rangúaknak, lenézettnek számítottak, nem tartották erkölcsös foglalkozásnak, ezért a nemeseknek tilos is volt ilyen tevékenységet végezni. A „remeteállam”-politikának köszönhetően a hajóépítést sem támogatta az állam, a külkereskedelem így jelentősen visszaesett. A kereskedelem fejlődésének gátat vetett az ország földrajzi elhelyezkedése és sajátosságai is. Míg Kínában a jelentős folyókat csatornákkal összekötve lehetett az árukat eljuttatni, Japánban pedig úthálózat épült ki és kihasználták a tenger adta lehetőségeket, Koreában nem voltak olyan folyók, amelyek több régiót összekötöttek volna, a partok mentén pedig nehéz és veszélyes volt a hajók navigálása. A hegyvidékeken bár nem volt lehetetlen a közlekedés, jelentősen drágává tette a domborzat a szállítást. Az árukat jobbára házalók vitték a hátukon.[22]

A kereskedőréteg ilyen körülmények között kicsi volt és rengeteg szabálynak kellett megfelelniük. A fővárosban kizárólag engedéllyel rendelkező üzletek (시전, sidzson) árusíthattak. Két felügyelő szervük volt, a Kjongsigam, azaz a Fővárosi Piacfelügyelőség, mely szabályozta az árakat és begyűjtötte a kereskedelmi adót, valamint a közegészségügyi feladatokat ellátó Cshongdzsegam. Máshol időszakos piacok működtek, melynek helyét és idejét törvényben írták elő. Az állam maga alkalmazott mesterembereket a számára szükséges árucikkek előállítására, így kerülték el, hogy kereskedőktől kelljen megvenni. A külkereskedelem jobbára tilos volt, kivéve a diplomáciai utakon történt vásárlásokat, ezek során ezüstöt, aranyat, rezet, bádogot, ként, timsót, cukrot, borsot, édesgyökeret, szantálfát, Caesalpinia sappan-fát, kardokat, vízibivalyszarvat és elefántagyarat hoztak be az országba, ezek luxustermékek voltak, és a nemesek számára hozatták őket. Exportként pamutot, rizst, kendert, ramit,[* 3], ginzenget, virágmintás párnákat, fókabőrt és könyveket vittek ki. A 17. században létezett némi külkereskedelem Japánnal, főképp ginzenget és gyógyszereket vittek ki rézért és ezüstét cserébe. Okinavából fűszereket hozattak. A 18. századra azonban Japánnal is jobbára megszűnt a kereskedelmi kapcsolat.[22]

A 18. században a tedongbop bevezetésével fellendült némileg a belső kereskedelem, ahogy az állam elkezdett a kereskedőktől vásárolni. 1791-ben az állam korlátozta a szöuli boltok tevékenységét és megengedte az egyéb kereskedőknek, hogy olyan árut árusítsanak, amelyek nem kaphatóak ezekben az üzletekben. Megjelentek a nagybani kereskedők (객주, kekcsu), akik raktárakat, fogadókat üzemeltettek és szállítmányozással is foglalkoztak. 1876 után a közülük kerültek ki azok, akik részt vettek a megnyíló külföldi kereskedelemben és szép sikereket értek el. Néhányuk később jelentős koreai cégek alapítója lett.[22]

Társadalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vallás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oktatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ugyanazon a területen és időszakban két vagy több fajta növényt vetnek egymás mellé felváltva.[17]
  2. A kjol (결) akkora földterületet jelentett, amin megtermett 100 egységnyi, háton cipelhető termény.[18] Koreában nem terület, hanem terméshozam alapú volt a földterület mértékegysége.
  3. Hócsalánból készült szövet

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Choi Jong-hyun. „Seoul, Its Origins and Future”. Koreana. Hozzáférés ideje: 2014. január 3.  
  2. Nahm 92–93. o.
  3. Bauer 567. o.
  4. ^ a b Britannica
  5. Hangul. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2012. szeptember 14.)
  6. Joseon: Korea’s Confucian kingdom. Korea Times, 2012. június 1. (Hozzáférés: 2014. január 3.)
  7. Nahm 97–99. o.
  8. 좌의정(左議政). Glossary of Korean Studies. (Hozzáférés: 2014. február 16.)
  9. 우의정(右議政). Glossary of Korean Studies. (Hozzáférés: 2014. február 16.)
  10. ^ a b c Nahm 95. o.
  11. 영의정 (koreai nyelven). Korea Britannica. (Hozzáférés: 2014. február 16.)
  12. Seth 131. o.
  13. 한성부 (koreai nyelven). Doosan Encyclopedia. (Hozzáférés: 2014. március 1.)
  14. 춘추관 (koreai nyelven). Doosan Encyclopedia. (Hozzáférés: 2014. március 1.)
  15. Kang 210. o.
  16. Park–Weidman 17–18. o.
  17. Talajbarát művelési módszerek (pdf). Európai Közösségek, 2009. május. (Hozzáférés: 2014. március 29.)
  18. Unit of area measurement 결(結). National Institute of Korean History. (Hozzáférés: 2014. március 29.)
  19. Seth 141–142. o.
  20. Seth 200–201. o.
  21. ^ a b c d e f Seth 197–200. o.
  22. ^ a b c Seth 201–204. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]