Mihail Szergejevics Gorbacsov

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Mihail Szergejevics Gorbacsov
RIAN archive 850809 General Secretary of the CPSU CC M. Gorbachev (crop).jpg
Az SZKP főtitkára
Hivatali idő
1985. március 11.1990. március 15.
Előd Konsztantyin Csernyenko
Utód megszűnt az SZKP
A Szovjetunió 1. elnöke
Hivatali idő
1990. március 15.1991. december 25.
Előd ő maga mint a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöke
Utód megszűnt a Szovjetunió
A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke
Hivatali idő
1988. október 1.1989. május 25.
Előd Andrej Gromiko
Utód ő maga mint a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöke
A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöke
Hivatali idő
1989. május 25.1990. március 15.
Előd ő maga mint a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke
Utód ő maga mint a Szovjetunió elnöke

Született 1931. március 2. (83 éves)
Privolnoje
Párt Szovjetunió Kommunista Pártja

Foglalkozás jogász, politikus

Mihail Szergejevics Gorbacsov (oroszul:Михаил Сергеевич Горбачёв; Privolnoje, 1931. március 2. –) orosz nemzetiségű szovjet politikus, 1985-től az SZKP főtitkára, majd a Szovjetunió elnöke. Reformkísérletei a hidegháború végéhez vezettek, de végül a kommunista rendszer bukását, a Szovjetunió széthullását eredményezték. 1990-ben a Nobel-békedíjjal tüntették ki. 1991 augusztusában a szovjet rendszert védelmező kommunista vetélytársai sikertelen puccsot kíséreltek meg ellene. Ennek nyomán betiltotta és feloszlatta a Szovjetunió Kommunista Pártját. Miután nem sikerült megakadályoznia a szovjet köztársaságok önállósulási törekvéseit, 1991. december 25-én lemondott a Szovjetunió elnöki tisztségéről.

Élete és politikai karrierjének kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mihail Gorbacsov parasztcsaládban született a Sztavropol melletti Privolnoje faluban. Nehéz gyermekkora volt Sztálin totalitárius szovjet-államában; nagyszüleit kulák-vádak alapján deportálták. Nehézségei ellenére kiválóan teljesített a tanteremben és a sportpályákon is. Osztályában a legintelligensebb tanulónak tartották, fő érdeklődési körébe tartozott a történelem és a matematika. 13 éves korától az iskola mellett már a kolhozban is dolgozott, 15 éves korától pedig a kolhoz gépállomásán kombájnos segéd volt.

Az iskola elvégzése után azonnal munkába állt, gyakornokként ugyanannál a kolhoznál helyezkedett el, ahol édesapja is dolgozott. Az 1950-ben elért rekordtermés betakarításában való részvételéért – 19 évesen – megkapta a Munka Vörös Zászló érdemrendjet. Kiemelkedő intelligenciája azonban fontosabb jövőt vetített előre számára, 1950-ben bejutott a Moszkvai Egyetem jogi szakára. (Kétségtelen, hogy magas állami kitüntetése is előnyére vált a felvételinél.)

Gorbacsov egyetemi évei alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, Raiszával. 1953 szeptemberében házasodtak össze, és Gorbacsov államvizsgája után, 1955-ben költöztek vissza a sztavropoli területre.[1]

Gorbacsov 1952-ben, 21 évesen lépett be az SZKP-ba. 35 éves korában, 1966-ban levelező tagozaton szerzett agrár-közgazdászi diplomát a Sztavropoli Mezőgazdasági Főiskola közgazdasági karán. Pályája gyorsan ívelt felfelé, 1970-ben kinevezték a párt mezőgazdasági ügyekért felelős első titkárává, majd egy évvel később tagja lett a Központi Bizottságnak. 1972-ben már szovjet delegációt vezetett Belgiumba, két évvel később, 1974-ben pedig a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa tagjává vált, mint az Ifjúsági Állandó Bizottság elnöke.

Gorbacsovot 1979-ben beválasztották az SZKP Politikai Bizottságába. Itt Jurij Andropov KGB-elnök patronálása alá került, aki szintén a sztavropoli kerületben született, és Andropov rövid pártfőtitkári ideje alatt többször lépett előre a párthierarchiában.[forrás?] Személyügyi vezetőként, Andropov közeli bizalmasaként elérte, hogy a kormány minisztereinek valamint a regionális kormányzók 20%-át váltották le, az utódok pedig mind fiatal, jó képességű bürokraták lettek. Az ő idejében emelkedett fel Grigorij Romanov, Nyikolaj Rizskov és Jegor Ligacsov, akik közül az utóbbi kettő Gorbacsov közeli munkatársává vált, Rizskov gazdasági szakemberként, Ligacsov pedig személyügyi vezetőként. Gorbacsov Konsztantyin Csernyenkóval, Andropov utódjával is közeli kapcsolatot épített ki, másodtitkárként működött mellette.

Az új SZKP-ban betöltött pozícióinak köszönhetően széles körű lehetőségei adódtak utazásra és más gondolatok megismerésére, ez alapjaiban változtatta meg országának politikai és társadalmi viszonyairól alkotott gondolatait.

Jelenleg az Egyesült Államokban él.

Az SZKP főtitkára[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Konsztantyin Csernyenko halála után, 1985. március 11-én az 54 éves Mihail Gorbacsovot választották meg a Kommunista Párt főtitkárának. Ő volt a párt első és egyben egyetlen olyan főtitkára, aki az 1917-es orosz forradalom után született.

A Szovjetunió tulajdonképpeni vezetőjeként megpróbálkozott a kommunista párt és az állam gazdaságának megreformálásával, bevezette a glasznoszty ("nyíltság"), a peresztrojka ("átalakítás"), és az uszkorenyije (a gazdasági fejlődés "gyorsítása"), amely intézkedéseket az SZKP XXVII. kongresszusán, 1986 februárjában vezetett be.

Reformok és demokratizáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gorbacsov négyszemközti megbeszélése Ronald Reagan amerikai elnökkel.

Hazai reformok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gorbacsov peresztrojka programja keretében átfogó gazdasági reformot indított el a Szovjetunióban, amelytől az életszínvonal növekedését és a munkások teljesítményének növekedését remélte. A reformok nagy részét azonban a szovjet vezetés ortodox tisztviselőhada túl radikálisnak ítélte meg.

1985[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1985-ben Gorbacsov bejelentette, hogy a szovjet gazdaság stagnálása olyan mértéket öltött, hogy szükség van teljes átszervezésére. Reformjait kezdetben uszkorenyije (gyorsítás) néven emlegették, később azonban a peresztrojka (átstrukturálás) kifejezés vált elfogadottá.

Gorbacsov cselekedeteiben nem maradt magára. Bár a Brezsnyev-időszakra elsősorban a gazdasági stagnálás volt jellemző, valójában több gazdasági kísérlet is zajlott, elsősorban a gazdasági társaságok szervezete és a nyugati gazdasági társaságokkal kialakítandó vegyesvállalatok területén. Számos reformötlet volt terítéken a reformszemléletű, technokrata vezetők megbeszélésein, akik gyakran használták a Komszomol vitaköreit vitafórumnak. Az úgy nevezett „Komszomol-generáció” lett Gorbacsov legelkötelezettebb hallgatósága, számos posztkommunista üzletember és politikus kezdte itt pályáját, különösen a Baltikumban.

Főtitkárrá választása után Gorbacsov „puha” reformprogram beindítását javasolta, amelyet az SZKP Központi Bizottsága áprilisi plénuma el is fogadott. Egy májusban, Leningrádban elmondott beszédében már a mélyreható reformok mellett állt ki. A reformok személyi változtatásokkal kezdődtek, ezek között a legfigyelemreméltóbb volt Andrej Gromiko külügyminiszter leváltása és Eduard Sevardnadze kinevezése helyére. Gromiko, akit a Nyugat csak „Nyet úrként” ismert, 28 éve volt külügyminiszter, régi gondolkodásúnak tartották. Robert D. English megjegyzi, hogy bár Sevardnadze relatív tapasztalatlan volt a diplomáciában, Gorbacsov közös nevezőt talált vele, amennyiben mindketten irányították már a Szovjetunió egy-egy mezőgazdasági régióját (Sevardnadze Grúziát). Ez egyben gyenge kapcsolatokat jelentett a nagyon erős hadiipari komplexummal.[2]

Gorbacsov első jelentős intézkedése az 1985-ös alkoholreform volt, amellyel a Szovjetunió-szerte hatalmas méreteket öltő alkoholizmus visszaszorítása volt a célja. A vodka, a bor és a sör árait jelentősen megemelték, eladásukat korlátozták. Azokkal szemben, akiket munkahelyükön vagy közterületen részegen találtak, eljárást kezdeményeztek. Betiltották az alkoholfogyasztást a nagy távolságú vonatokon és nyilvános helyeken. Több ismert alkoholgyárat bezártak, lebontottak. Filmekből kivágták azokat a jeleneteket, amelyekben alkoholt fogyasztanak. A reform gyakorlatilag semmilyen hatással nem volt az országban lévő alkoholizmusra, azonban jelentős csapást mért az állami költségvetésre, Alekszander Nyikolajevics Jakovlev szerint körülbelül 100 milliárd rubeles kiesést okozott, miután az alkoholgyártás és -forgalmazás a fekete gazdaságba vonult át. Sokak szerint ez a reform volt az első azoknak a sorában, amelyek hibás kidolgozottságuk miatt végül, hat évvel később, a Szovjetunió bukásához vezettek.

1986[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A peresztrojka és a keretein belül megvalósítandó reformokat az SZKP 1986. március-áprilisban megtartott XXVII. kongresszusa is jóváhagyta és párthatározat szintjére emelte. A reformok ütemét sokan mégis túl lassúnak értékelték. Több történész, köztük Robert D. English, azzal magyarázták a jelenséget, hogy felgyorsult az elkülönülés az "Új gondolkodók" és a konzervatívok elitjei között; a konzervatív tábor szándékosan hátráltatta, néha akadályozta a változás folyamatát. Ez különösen jól megfigyelhető volt a Csernobili atomkatasztrófa során. A baleset során, írja English, Gorbacsovot és társait „félreinformálta a hadiipari komplexum”, a konzervatívok „elárulták” azzal, hogy nem bocsátották rendelkezésre a teljes igazságot a katasztrófa súlyosságáról, ezzel késleltették a hivatalos választ.[2] Jack F. Matlock Jr. hangsúlyozza, hogy Gorbacsov utasította a hatóságokat a teljes igazság nyilvánosságra hozatalára, de „a szovjet bürokrácia megakadályozta ezt”.[3] A szovjetek késlekedést elítélte a nemzetközi politika, sokan éppen Gorbacsovot hibáztatták. Ennek ellenére a csernobili katasztrófa egy szempontból pozitív eredményt hozott, írja English, mivel Gorbacsov és reformertársai hatalmas bel- és külföldi lökést kaptak a reform felgyorsítására.[2]

A hazai változások ütemesen haladtak előre. Az Örmény Szocialista Szövetségi Köztársaság kommunista pártja Központi Bizottságának ülésén a fiatal Hajik Kotanyan, a Hrazdan megyei Pártbizottság első titkára éles hangú beszédében bűnös korrupcióval vádolta meg az örmény Kommunista Párt legfelsőbb vezetőit, közvetve magát Karen Demircsjan első titkárt is, akinek azonnali lemondását követelte. Szimbolikus jelentőségű aktusként 1986 decemberében Gorbacsov visszahívta Moszkvába Andrej Szaharov atomtudóst, aki hat évet töltött száműzetésben Gorkij városában. Ugyanebben a hónapban került felszínre azoknak a nemzetiségi problémáknak a mélysége is, amelyek az elkövetkező években rányomták bélyegüket a Szovjetunióra. Kazahsztánban tüntetéssorozatot tartottak azután, hogy a Kazah Kommunista Párt első titkárát, Gyinmuhamed Kunajevet leváltották.

1987[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Központi Bizottság 1987. januári ülésén Gorbacsov politikai reformjai kristályosodtak ki; ekkor vetette fel többjelöltes választások ötletét és pártonkívülieknek a Kormányba való kinevezésének lehetőségét is. Itt vetette fel a termelőszövetkezetek kibővítésének kérdését is először. Májusban azonban komoly válsághelyzet állt elő. Egy fiatal nyugatnémet pilóta, Mathias Rust, Cessna kisrepülőgépével hihetetlen módon egészen Moszkváig repült és sikeres leszállást hajtott végre a Vörös téren, anélkül, hogy a szovjet légvédelem feltartóztatta volna. Ez az incidens hatalmas szégyen volt a hadseregre nézve, Gorbacsov azonnal mélyreható személyi változtatásokat hajtott végre, kezdve a csúcson: Dimitrij Jazov hadseregtábornokot nevezte ki honvédelmi miniszterré.[1]

Az év további részében gazdasági reformokat hajtottak végre, júniusban például a gazdasági társaságok függetlenségét erősítő törvényt fogadtak el. Gorbacsov ebben az évben adta ki könyvét, a Peresztrojka és glasznoszty: új gondolkodás címmel, amelyben kifejtette reformgondolatait. Ezzel párhuzamosan azonban egyre tovább nőtt a szakmai és személyi távolság Gorbacsov és Borisz Jelcin között; miután Jelcin nyíltan kritizálta Gorbacsovot és másokat a párt egyik ülésén, Jelcint leváltották a moszkvai Városi Pártbizottság éléről. Ez a lépés azonban csak átmenetileg csökkentette Jelcin befolyását.[1]

1987-ben Sztálin több ellenfelét rehabilitálta, a desztalinizálás újabb állomása, amely 1956-ban kezdődött Lenin végakaratának publikálásával.

1988[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1988-ban vezette be Gorbacsov a „glasznoszty”-ot, a nyilvánosság előtt zajló közélet követelményét, amely nagyobb szabadságot biztosított a népnek, különösen a szólásszabadság területén. Ez a változás nagyon radikálisnak számított, hiszen korábban a szólásszabadság ellenőrzése, a szovjet kormányzattal szembeni kritikák elnyomása a rendszer egyik legfontosabb tartópillére volt. A sajtó ellenőrzését szinte teljesen megszüntették, sok ezer politikai máskéntgondolkodó szabadult ki ekkor. Gorbacsov célja a glasznoszty bevezetésével az volt, hogy nyomást gyakoroljon az SZKP-n belüli keményvonalasokra, akik ellenezték gazdasági reformjait, és azt is várta, hogy a nyitottság és a társadalmi viták eredményeként a szovjet népesség jobban fogja támogatni reformkezdeményezéseit. Ezekkel egyidőben azonban mind magát, mind reformtörekvéseit a korábbinál sokkal nagyobb nyilvános kritikának tette ki, ezt jól példázza a Szovjetszkaja Rosszija márciusi számában megjelent levél Nyina Andrejeva tollából.[1]

1988 májusában hatályba lépett a Gazdasági társaságokról szóló törvény, amely Gorbacsov korai időszakának talán egyik legradikálisabb gazdasági változását vetítette előre. Lenin Új Gazdaságpolitikája (Новая Экономическая Политика, Novaja Ekonomicseszkaja Polityika, NEP) óta először engedélyezte törvény a magántulajdont a szolgáltatásban, kézműiparban, és a külkereskedelemben. A törvény eleinte magas adókat és személyzeti korlátozásokat tartalmazott, de ezeket később módosították, hogy növeljék a magánvállalkozói kedvet. A törvény hatálya alatt a szovjet gazdasági palettán számtalan szövetkezeti (magán-) étterem, üzlet nyitotta meg kapuit, és szokásossá vált a kisiparosok magánvállalkozása is. Megjegyzendő, hogy a Szovjetunió több tagköztársasága nem vette figyelembe a korlátozásokat. Észtországban például a magántársaságok külföldi vállalkozókkal alapíthattak közös vállalkozást. Megindult a hatalmas szovjet ipari mamutok átstrukturálása. Az Aeroflot bázisán például jó néhány független vállalkozás jött létre, amelyek megalapozták a későbbi független légitársaságokat. Az új, független üzleti vállalkozások külföldi tőkebevonási kísérleteit egyenesen bátorították.

Az SZKP 1988. júniusi, 27. pártkonferenciáján Gorbacsov a kormányzat pártirányításának csökkentését célzó reformjavaslatot tett. Új végrehajtó hatalmi ágat kezdeményezett, amelyben az államelnök fontos szerepet játszik, valamint új törvényalkotó testület felállítását készítette elő, a Népképviselők Kongresszusa (Duma) néven.[1]

1989[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1989 márciusában és áprilisában a Szovjetunió teljes területén képviselői választásokat tartottak az új Dumába. 1990. március 15-én Gorbacsovot megválasztották a Szovjetunió első új, végrehajtói hatalommal is rendelkező elnökévé, egyedüli indulóként az összes képviselői szavazatok 59%-át szerezve meg.

A Kongresszus május 25-én ült össze. Elsőként megválasztották a Duma képviselőit a Legfelsőbb Tanácsba. Az új Kongresszus azonban nehézséget is jelentett Gorbacsovnak – az üléseket élőben közvetítette a televízió, az egyszerű emberek pedig, az ott elhangzott kemény kritikai észrevételek hallatán egyre határozottabban kezdték követelni a reformok végrehajtását. A választásokban sok pártjelölt elbukott. Borisz Jelcint pedig Moszkvában képviselővé választották, aki Gorbacsov egyik legfőbb kritikusaként tért vissza a politikai életbe.[1]

Az 1989-es év további részét az egyre súlyosbodó nemzetiségi kérdések valamint a keleti blokk drámai összeomlása határozták meg. Annak ellenére, hogy a nemzetközi kapcsolatokban soha nem látott eredmények születtek; hogy a Szovjetunió 1989 januárjában befejezte kivonulását Afganisztánból, és hogy a szovjet–amerikai tárgyalások jó ütemben folytatódtak George H. W. Bush és Gorbacsov között, a hazai reformfolyamat a reformisták és a konzervatívok vitájának csapdájában vergődött. Az előbbiek a reform bevezetésének tempóját kritizálták, a konzervatívok pedig annak mélységét. Gorbacsov leírja, hogy megpróbált közös platformot találni a két eltérő csoport között, de ez csak további kritikákat szült.[1] Ez az a pont a szovjet történelemben, amelytől megszűnik a reformok kérdése, és a fő problémát a nemzetiségi kérdések jelentik, amelyek végül elvezetnek a Szovjetunió összeomlásához.

November 9-én a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) lakossága egy – az ország diktatórikus vezetése ellen szervezett demonstráció végén – lerombolta a berlini falat. Minden korábbi tüntetéssel ellentétben, ahol a kommunista NDK (szovjet támogatással) katonai erővel lépett közbe, Gorbacsov úgy döntött, hogy nem avatkozik bele a német folyamatokba. Kijelentette, hogy a német egyesülés végeredményben Németország belügye.

Az "Új gondolkodás" külföldön[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gorbacsov a nemzetközi kapcsolatokban a Nyugattal való kapcsolatok normalizálását és a gazdasági kapcsolatok fejlesztését tartotta legfontosabb feladatának. Több nyugati vezetővel alakított ki kitűnő kapcsolatot, közöttük Margaret Thatcherrel, akinek megjegyzése: "Szeretem Gorbacsovot. Tudunk együttműködni." bejárta a világot; Helmut Kohl nyugatnémet kancellárral, és Ronald Reagan amerikai elnökkel. 1986. október 11-én Gorbacsov–Reagan csúcstalálkozóra került sor az izlandi Reykjavíkban, ahol a középhatótávolságú nukleáris rakéták kérdését vitatták meg. A találkozó eredményeként 1987-ben aláírták a Középhatótávolságú Nukleáris Egyezményt.

Gorbacsov 1988 februárjában döntött a szovjet csapatok Afganisztánból való távozásáról. A csapatkivonás 1989-ben befejeződött, de a polgárháború folytatódott, mivel a Mudzsaheddinek tovább harcoltak a szovjetbarát Nadzsibullah-rezsim megdöntéséért. Az 1979–1989 között folyó háború eredményeként megközelítőleg 28 000 szovjet katona vesztette életét. (Lásd Afganisztáni szovjet háború)

Szintén 1988-ban jelentette be Gorbacsov, hogy a Szovjetunió szakít a Brezsnyev-doktrínával, és lehetővé teszi a keleti blokk országainak, hogy saját belügyeiket meghatározzák. Gorbacsovnak ez a külpolitikai döntése bizonyult a legmesszebb mutató változtatásnak. Moszkva szakítása a Brezsnyev-doktrínával oda vezetett, hogy Kelet-Európa számos forradalmat élt meg, amelyek eredményeképpen a kommunizmus végleg összeomlott. Románia kivételével a szovjet rezsimek elleni felkelések mind békés természetűek voltak.

A szovjet hegemónia lazulása Kelet-Európában szükségszerűen elvezetett a hidegháború befejeződéséhez; e történelmi fejlemény nyomán Gorbacsovnak odaítélték a Nobel-békedíjat, amit 1990. október 15-én adtak át neki.[4]

A Szovjetunió felbomlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár Gorbacsov pozitív változásokat hozott a szabadság és a demokrácia területén mind a Szovjetunióban, mind szövetségeseinél, kormányának gazdaságpolitikája fokozatosan az összeomlás határára sodorta országát. Az 1980-as évek végére olyan súlyos hiány alakult ki alapvető élelmiszerekből (hús, cukor), hogy újra bevezették a háborúban használatos jegyrendszert, amely minden állampolgár részére havonta meghatározott mennyiségű termék megvásárlását engedélyezte. A költségvetési hiány az 1985-ös 0 rubelről 109 milliárd rubelre nőtt; az aranytartalék 2000 tonnáról 200 tonnára olvadt; a külső adósságállomány pedig 0-ról 120 milliárd dollárra nőtt.

Ugyanakkor a Szovjetunió és Kelet-Európa demokratizálása visszavonhatatlanul meggyengítette a SZKP és Gorbacsov hatalmát. A cenzúra enyhítésének és a politikai nyitásnak olyan nem várt hatásai is voltak, mint a régóta elnyomott nacionalizmus és a szovjet tagköztársaságok orosz ellenességének felerősödése. Egyre hangosabbá váltak a moszkvai irányítástól való függetlenedés hangjai, különösen a Balti Köztársaságokban (Litvánia, Lettország, Észtország), amelyeket a Sztálin-vezette Szovjetunió 1940-ben annektált. Jelentős nacionalista mozgalmak jöttek létre Grúziában, Azerbajdzsánban, Ukrajnában és Örményországban is.

1986 decemberében jelentkeztek a Szovjetunió következő éveit meghatározó nemzetiségi probléma első jelei. Ekkor Almatiban és Kazahsztán más városaiban is zavargások törtek ki, tüntetésekre került sor, amelyek kiváltó oka Gyinmuhamed Kunajev, a Kazah Kommunista Párt első titkára leváltása váltott ki. A nacionalizmus 1987 májusában azután már Oroszország területén is felszínre tört, amikor a Pamjaty nevű újonnan alakult orosz nacionalista csoport 600 tagja szervezett demonstrációt Moszkvában. A csoport fokozatosan került egyre közelebb Borisz Jelcinhez, aki képviselőiket egy megbeszélésen fogadta.[1]

A glasznoszty felgyorsította a nemzeti szuverenitás óhaját is. A információ szabad áramlását olyan sokáig fojtották már el a Szovjetunióban, hogy a hatalmon lévő elit jelentős része már megfeledkezett arról a tényről, hogy a Szovjetunió valójában egy katonai erővel meghódított és felépített birodalom, amelyet embermilliók üldözése és kivégzése árán szilárdítottak meg, nem pedig szabad akaratukból egyesült helyi népek szövetsége. Így e népek függetlenségi vágyának hevessége készületlenül érte a szovjet vezetőket.

Hadmozdulatok kezdődtek Hegyi-Karabah – egy örmények-lakta enklávé Azerbajdzsánban – területén 1988 február és április között, amikor a területen élő örmények tüntetéshullámot indítottak el, tiltakozván Sztálin 1920-as önkényes döntése ellen, amellyel a történelmi örmény területet Örményországtól Azerbajdzsánhoz tette.[5] Gorbacsov ideiglenes megoldást rendelt el, de az nem tartott sokáig, és június-július folyamán újra fellángoltak a harcok Hegyi-Karabah területén. Később, 1988 végén újra tragikus helyzet alakult ki a térségben, ekkor már Örményországban, amikor december 7-én sor került a leninakani földrengésre. A szegényes helyi infrastruktúra csak tetézte a bajt, mintegy 25 000 ember halt meg.[1] Gorbacsovnak meg kellett szakítania Egyesült Államokbeli útját és lemondani kubai és Egyesült Királyságbeli látogatásait.[1]

1989 márciusában és áprilisában össz-Szovjetunióbeli választásokat tartottak a Legfelsőbb Tanácsba. A választások eredményeként számos függetlenségpárti, demokratikus gondolkodású képviselő foglalhatott helyet a Tanácsban, ugyanakkor nagyszámú SZKP-jelölt nem kapta meg a támogatást. A Legfelsőbb Tanács vitáit élő egyenesben közvetítették, ami lehetőséget adott a függetlenségi eszmék szabad hirdetésére. És valóban 1989-ben nagyszámú függetlenségi megmozdulásra került sor. Januárban a Baltikumban elkezdődött a nem-orosz tagköztársaságok jogalkotása, amelyben a köztársaság nyelvének elsőbbséget biztosítanak az orosz nyelvvel szemben.

Április 9-én Tbilisziben a szovjet csapatok leverik a függetlenségi tüntetést. Véres tiltakozási akciókra kerül sor június folyamán Üzbegisztánban, ahol üzbégek és meszheti törökök csaptak össze a Ferganai-medencében. Az erőszakon kívül három további esemény változtatta meg a nemzetiségi összképet 1989-ben. 1988 novemberében Észtország kikiáltotta függetlenségét, amit Litvánia 1989 májusában, Lettország pedig júliusban követett (decemberben a Litván Kommunista Párt is deklarálta függetlenségét a Szovjetunió Kommunista Pártjától). Ez egyértelmű konfrontációt hozott az unió és a tagköztársaságok között és precedenssé vált más tagköztársaságok számára is.

Ugyanezen év júliusában, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírása évfordulóját közvetlen megelőzően nyilvánosságra került, hogy a paktum valóban tartalmazott egy záradékot a Baltikum Szovjetunió általi bekebelezésére (amint az meg is történt 1940-ben) valamint Lengyelország felosztására a Szovjetunió és Németország között. A keserű múlt valósággá vált és újabb lökést adott a balti országok népeinek, akik így, az előre eltervezett elnyomás miatt, még jogosabbnak érezték követeléseiket. Végül, a szocialista tömb 1989 őszén összeomlott, ami teret adott a feltételezésnek, hogy Gorbacsov be nem avatkozási politikája a SZU belső fejleményeire is ki fog terjedni.[1]

Az unió válsága: 1990–1991[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gorbacsov 1990-ben

1990 januárja nemzetiségi forrongással kezdődött. Az azeriek erőszakos tüntetéseket szerveztek, katonákkal kellett a rendet helyreállíttatni; a moldávok tömegesen demonstráltak a Ceausescu utáni Romániával való egyesülés mellett; folytatódtak a litván tüntetések is. A hónap egyik fontos fejleménye volt, hogy Örményország megerősítette jogát az Uniós jogszabályok megvétózására, ezzel erősítve a „jogszabályok harcát” a köztársaságok és Moszkva között.[1]

Nem sokkal ezután az SZKP, amely ekkorra már veszített hatalmából, Gorbacsov egyre mélyülő politikai reformja következtében tovább gyengült. A februári központi bizottsági ülés többpárti választásokat szorgalmazott; a február–márciusi helyi választások ismét nagyszámú függetlenség-párti jelölt győzelmét hozták. Márciusban a Duma módosította a szovjet alkotmányt, eltörölte a 6. paragrafust, amely biztosította az SZKP kizárólagosságát az ország politikai életében. A politikai reformfolyamatot tehát egyszerre kezdeményezték felülről és alulról, egyre jelentősebb lendületet vett, ami csak erősítette a köztársasági nacionalista törekvéseket. Nem sokkal az alkotmánymódosítás után Litvánia kikiáltotta függetlenségét, és Vytautas Landsbergist államelnökké választotta.[1]

A Legfelsőbb Tanács március 15-én Gorbacsovot – egyetlenként a Szovjetunió történetében – megválasztotta a Szovjetunió elnökévé, majd ő maga választott egy 15 tagú Elnöki Tanácsot. Ekkor Gorbacsov saját politikai bázisa kiépítésével volt elfoglalva, amelynek segítségével függetleníthette volna magát az SZKP keményvonalas frakciójától és a radikálisabb reformerektől is. Az új első számú vezetői posztot úgy alakították ki, hogy kellő súlya legyen a reformfolyamat irányítására, és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa valamint a Duma már februárban közel elnöki hatalommal ruházták fel Gorbacsovot. Ez a lépés újabb kritikákat gerjesztett a reformoldalon. Hatalmának nyilvánvaló növekedése ellenére Gorbacsov mégsem volt képes megállítani az önállósodási törekvéseket. Áprilisban a szovjet történelem újabb szégyenteljes tényei váltak ismertté, amikor a kormány elismerte, hogy az NKVD különítménye hajtotta végre a véres katyni vérengzésként ismert cselekményt, lengyel katonatisztek kivégzését a második világháború idején; a SZU korábban a náci Németországot vádolta a gaztett elkövetésével. Gorbacsov helyzetére azonban sokkal nagyobb hatással volt Borisz Jelcin vitathatatlan előretörése a hierarchiában, amikor májusban megválasztották az Orosz Föderáció Legfelsőbb Tanácsa Elnöki Tanácsának elnökévé, de jure az Orosz Föderáció első számú vezetőjévé vált. Az orosz parlament júniusban még egy nagy fejfájást okozott Gorbacsovnak, amikor kijelentette, hogy az oroszországi törvények elsőbbséget élveznek az Unió jogszabályaival szemben.[1]

Gorbacsov helyzete folyamatosan változott. Az SZKP XXVIII. Kongresszusán, júliusban, Gorbacsovot megerősítették a párt főtitkári posztján, de ez a poszt már teljesen független volt a kormánytól, a Politikai Bizottságnak nem volt beleszólása az ország irányításába. Gorbacsov tovább gyengítette a párt hatalmát, amikor ugyanebben a hónapban rendeletet hozott a tömegkommunikációs eszközök pártfelügyeletének megszüntetéséről. Ezzel egy időben Gorbacsov saját elnöki hatalmának megszilárdításán fáradozott, e folyamat csúcspontja kétségtelenül a Legfelsőbb Tanács által részére biztosított rendkívüli jogosultság, amellyel személyi rendelettel avatkozhatott be a gazdaság átstrukturálásába, és léptethette érvénybe a piacgazdaságra való áttérés akciótervét. a Legfelsőbb Tanács azonban nem tudott megegyezni abban, hogy melyik tervet fogadják el. Gorbacsov tovább folytatta politikai reformját, az új szovjet kormány megalakításáról szóló javaslatát, amelyben mind a 15 tagköztársaság képviselői jelen lettek volna, a Legfelsőbb Tanács novemberben fogadta el. Decemberben Gorbacsov ismét rendkívüli végrehajtói hatalmat kapott a Legfelsőbb Tanácstól, mondván, hogy azért van rá szükség, hogy a „nacionalizmus sötét erőinek” ellenállhasson. Ezek a mozzanatok vezettek végül Eduard Sevardnadze lemondásához; Gorbacsov egyik fő támasza „egy küszöbön álló diktatúra” kialakulására figyelmeztetett. A lemondás hatalmas csapást mért Gorbacsov reformtörekvéseire, de személyesen is mélyen érintette.[1]

Közben Gorbacsov folyamatosan teret vesztett az önállósodás-párti politikusokkal szemben. 1990 októberében megalakult a DemoRosszija nevű orosz nacionalista párt; néhány nappal később Ukrajna és Oroszország egyöntetűen kinyilvánították saját jogszabályaik fensőbbségét a Szovjetunió törvényei fölött. A „törvények harca” nyílt csatává vált, amelyben a Legfelsőbb Tanács megtagadta a két köztársaság döntésének elismerését. Gorbacsov novemberben nyilvánosságra hozta saját új uniós egyezménye tervezetét, amely az unió folytatását tűzte volna ki célul Szuverén Szovjet Köztársaságok Szövetsége néven, de 1991-re Gorbacsov tetteit egyre növekvő mértékben tették irrelevánssá a nacionalizmus egyre komolyodó erői.[1]

1991. januárban és februárban további zavargásokra került sor a Baltikumban. Január 10-én Gorbacsov ultimátum-szerű követelést adott ki [6] a Litván Legfelsőbb Tanács részére, amelyben a Szovjetunió alkotmányának helyreállítását követelte Litvániában, és minden alkotmányellenes litván törvény azonnali hatállyal történő visszavonását. Emlékirataiban Gorbacsov megerősítette, hogy január 12-ére összehívta a Szövetségi Tanácsot, ahol a vérontás megelőzéséhez szükséges politikai döntéseket határoztak el, köztük egy a SZT tagjaiból álló tényfeltáró misszió kiküldését Vilniusba. Mielőtt azonban a delegáció megérkezhetett volna, a helyi KGB és a hadsereg egymással együttműködve elfoglalták a vilniusi TV-tornyot. Gorbacsov mind a KGB, mind a Hadsereg parancsnokait kérdőre vonta, hogy vajon ők hagyták-e jóvá az akciót, de arra már semmilyen bizonyíték nincs, hogy akár ők, akár Gorbacsov jóváhagyták volna az akciót. Gorbacsov művében az Oroszországi Szocialista Szövetségi Köztársaság főügyészségén fellelhető dokumentumra hivatkozik, amely „bizonyos vezetők” általi engedélyezésről tesz említést.[1]

Az Alpha – a KGB szupertitkos egysége című könyv is azt valószínűsíti, hogy a „KGB a hadsereggel egyeztetett manőverét” a KGB Alpha Csoportja hajtotta végre.[7] Archie Brown, A Gorbacsov-faktor című művében Gorbacsov környezetének és a szovjet nómenklatúra felső rétegeinek nagyszámú résztvevője által írt visszaemlékezésekre támaszkodva vádolja meg Valentyin Varennyikov és Viktor Acsalov tábornokokat, akik később mindketten részt vettek az augusztusi puccskísérletben. Ezeket a személyeket úgy jellemezte, mint akik „Gorbacsov elnöki pozícióból való alkotmányellenes eltávolítására esküdtek össze”, és „nagyon is képesek és készek voltak néhány hónappal korábban a katonai erő felhatalmazás nélküli bevetésére a nacionalista mozgalmak ellen”. Brown kritizálja Gorbacsovot, mert „tudatosan kedvezményeket tett a konzervatív erőknek, akiket folyamatosan meg kívánt tartani az egyre törékenyebb koalícióban”, és akik később elárulták őt. Azt is szemére veti könyvében, hogy „a litvánokkal szemben kemény vonalat képviselt és túlfűtött szavakat használt a támadást megelőző napokban, és végül lassú volt az erőszak elítélésében”, bár elismeri, hogy semmilyen beavatkozást nem hagyott jóvá és mindvégig a politikai megoldáson fáradozott.[8]

A folytatódó erőszak Vilniusban végül legkevesebb 14 halálos áldozatot és 600 sérültet követelt az 1991. január 11-13 közötti időszakban. A Nyugat kemény reakciója valamint a demokratikus orosz erők akciói egyre fokozódó nyomást gyakoroltak a Szovjetunió elnökére és kormányára, különösen azután, hogy a litván törekvéseket egyre hangosabban kezdték támogatni a nyugati demokráciák. Hasonló helyzet alakult ki a lettországi Rigában, ahol január 20-21-én az OMON (különleges rendeltetésű belügyi erők) négy embert ölt meg. Archie Brown elismeri, hogy ebben a helyzetben Gorbacsov helyesebben reagált az eseményekre, amennyiben azonnal elítélte a kegyetlen tetteket, kifejezte részvétét, és halványan utalt rá, hogy az elszakadás megvalósulhatna, amennyiben a szovjet alkotmányban lefektetett folyamatok betartásával zajlana. Sahnazarov (Gorbacsov tanácsadója) szerint, ahogy az Brown könyvében olvasható, Gorbacsov kezdte elfogadni a Baltikum elkerülhetetlen elveszítését, bár minden politikai eszközt fel kívánt használni az Unió egyben tartására. Brown úgy hitte, hogy „ezzel közvetlen veszélybe került”, ami a keményvonalas, elszakadás-ellenes vezetők által ellene végrehajtott puccs lehetőségét illeti.[8]

Gorbacsov időközben folytatta a szövetség új alapjait megteremtő egyezmény előkészítését, amely egy önkéntes részvételen alapuló szövetséggé változtatta volna a demokratikusabbá váló Szovjetuniót. Az új egyezmény kitartó támogatói voltak a közép-ázsiai köztársaságok, akiknek saját boldogulásuk érdekében szüksége volt a Szovjetunió gazdasági erejére és a piacokra. A radikálisabb reformerek (elsősorban Borisz Jelcin orosz elnök) egyre inkább a piacgazdaságba való gyors átmenetet szorgalmazták, és ezt a célt akár az Szovjetunió gyors felbomlása árán is el kívánták érni. Márciusban azután népszavazást rendeztek a Szovjetunió jövőjéről (párhuzamosan Oroszországban az elnöki pozíció létrehozásáról), amely a részt vevő kilenc köztársaságban 76.4%-os támogatást hozott, a felnőtt lakosság 80%-ának részvétele mellett.[8] Észtország, Lettország, Litvánia, Örményország, Grúzia és Moldova nem vettek részt a referendumon. Áprilisban Gorbacsov és a 9 köztársaság vezetője Novo-Ogarjevoban tartott értekezletén nyilatkozatot adtak ki az új Uniós szerződés létrehozásának felgyorsításáról. Majd 1991. június 12-én, a szavazatok 57,3%-ával, 74%-os részvétel mellett, Borisz Jelcint az Orosz Föderáció elnökévé választották.[1]

Az 1991 augusztusi puccs[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mérsékelt reformerek hozzáállása az új egyezményhez szöges ellentétben állt az SZKP és a hadsereg keményvonalas 'apparatcsikjainak' álláspontjával, akik elleneztek bármilyen olyan változást, amely végső soron a Szovjetunió felbomlásához vezethetett volna. Az egyezmény aláírása előtti éjszakán a keményvonalasok akcióba léptek.

A szovjet hatalom keményvonalas tagjai, akik magukat Állami Vészhelyzeti Bizottságként határozták meg, 1991-ben végrehajtották az augusztusi puccsot, amelynek fő célja Gorbacsov hatalomból való eltávolítása és az új államszerződés aláírásának megakadályozása volt. Ekkor Gorbacsov három napot (augusztus 19-21) házi őrizetben töltött krími dácsájában, mielőtt kiszabadították onnan és hatalmába visszahelyezték. Visszatérte után azonban szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy sem a szövetségi, sem az orosz hatalmi központok nem engedelmeskedtek utasításainak, ezek már Jelcint támogatták, kinek keménysége végül a puccs összeomlását is eredményezte.

Gorbacsov arra kényszerült, hogy Politikai Bizottsága több tagját eltávolítsa, néhányat közülük pedig letartóztasson. Hazaárulás miatt le kellett tartóztatni a "Nyolcak Csoportja" tagjait, akik vezetésével a puccskísérlet megvalósult, köztük Vlagyimir Krjucskovot, Dmitrij Jazovot, Valentyin Pavlovot és Gennagyij Janajevet. Borisz Pugót lőtt sebekkel holtan találták meg, Szergej Ahromejev marsallt pedig, aki felajánlotta segítségét és nem is vádolták meg, felakasztva találták meg Kreml-beli irodájában. E vezetők többsége Gorbacsov korábbi szövetségese volt, vagy Gorbacsov emelte őket a hatalomba.

A puccs utóélete és a végső összeomlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az események eredményeként, augusztus 21. és szeptember 22. között Észtország, Lettország, Litvánia, Ukrajna, Fehéroroszország, Moldova, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, és Türkmenisztán bejelentették, hogy ki kívánnak lépni a Szovjetunióból. Ugyanekkor Borisz Jelcin utasította az SZKP-t, hogy tevékenységét függessze fel Oroszország területén, és lezáratta a Központi Bizottság központját a Sztaraja Ploscsagyon. Az orosz zászló a szovjet zászló mellett lengett a Kreml tetején. A fejlemények hatására, augusztus 24-én Gorbacsov lemondott az SZKP főtitkári tisztségéről és javaslatot tett a Központi Bizottság feloszlatására. Gorbacsov új szövetségbe vetett hitét tovább tépázta a Népi Küldöttek Kongresszusának döntése, amellyel szeptember 5-én saját feloszlatása mellett döntött. És bár Gorbacsov és nyolc köztársaság küldöttei (kivéve Azerbajdzsánt, Grúziát, Moldovát, Ukrajnát, Litvániát, Lettországot és Észtországot) október 18-án aláírták az új gazdasági közösségről szóló egyezményt, az események már lekörözték Gorbacsovot.[1]

Az ország állapotának folyamatos romlása mellett Gorbacsov számára a kegyelemdöfést a december 1-jei ukrán népszavazás jelentette, ahol az ukrán nép a függetlenedés mellett foglalt állást. Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország elnökei a fehéroroszországi Bresztben december 8-án tartott megbeszélésükön létrehozták a Független Államok Közösségét és bejelentették a Szovjetunió megszűnését. Gorbacsovot kész tények elé állították, aki december 17-én – vonakodva – megegyezett Borisz Jelcinnel a Szovjetunió feloszlatásáról. Gorbacsov december 25-én lemondott, és a Szovjetunió másnap formálisan is megszűnt létezni. December 27-én, két nappal azután, hogy Gorbacsov lemondott, Jelcin elfoglalta Gorbacsov korábbi irodáját.[1]

Gorbacsov az SZKP-t egységes, szövetségi pártként kívánta megőrizni, és szociáldemokrata irányba kívánta reformálni. De az 1991-es szovjet puccskísérlet után végleg leírt SZKP nem hagyott más hatalmi bázist a főtitkárnak, csak a fegyveres erőket és testületeket.

Lemondása utáni tevékenysége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gorbacsov (balra) a volt kanadai miniszterelnökkel, Brian Mulroney-vel és a volt brit miniszterelnök-asszonnyal, Margaret Thatcherrel Ronald Reagan temetésén, 2004. június 11.

Lemondása és a Szovjetunió felbomlása után Gorbacsov továbbra is aktív maradt Oroszország politikai életében. Különösen a korai poszt-szovjet időszakban sűrűn kritizálta Borisz Jelcin orosz elnök reformjait. A Jelcin által kezdeményezett 1993. április 25-i népszavazáson nem is szavazott, helyette mihamarabbi új elnökválasztást sürgetett Oroszországban.[9]

Miután elbukott az 1996-os orosz elnökválasztáson, Gorbacsov megalapította az Oroszországi Szociáldemokrata Pártot, több orosz szociáldemokrata tömörülés egyesületét. 2004 májusában lemondott a párt vezetői posztjáról, mert nem értett egyet a párt elnökének a 2003. decemberi választási kampányban folytatott politikájával. Az Orosz Föderáció Legfelsőbb Bírósága 2007-ben végül betiltotta a pártot, mivel nem volt képes az oroszországi területek többségében legalább 500 tagot számláló helyi szervezet létrehozására, amire az orosz törvények szerint szükség van ahhoz, hogy egy politikai szervezetet pártként be lehessen jegyezni.[10] Az év későbbi részében Gorbacsov ismét új politikai pártot alapított, Szociáldemokrata Unió néven.[11] 2004 júniusában Gorbacsov képviselte Oroszországot Ronald Reagan volt amerikai elnök állami temetésén.

Gorbacsov lemondása után számos médiaeseményen is részt vett. 1993-ban, saját magát alakítva megjelent Wim Wenders filmjében, a Oly távol és mégis közel! című filmben, a Vágy szárnyai folytatásában. 1997-ben Gorbacsov, Anasztázia nevű unokájával együtt szerepelt egy globálisan bemutatásra került Pizza Hut televíziós reklámfilmben. Az amerikai vállalat által a 60 másodperces fellépésért fizetett tiszteletdíját Gorbacsov teljes egészében saját, nonprofit alapítványába, a Gorbacsov Alapítványba utalta át.[12] Az alapítvány alelnöke: Irina Virganszakaja (Ирина Михайловна Вирганская), Gorbacsov lánya.

A Louis Vuitton francia luxuscég 2007-ben bejelentette, hogy Gorbacsov szereplésével készítik el új, cégjelzéses bőrtáskájuk bevezető reklámfilmjét.

2009. június 16-án Gorbacsov bejelentette, hogy Dalok Raiszának [13] címmel lemezfelvételt készített, amelyen régi orosz balladákat énekel, és amelynek bevételeiből elhunyt felesége tiszteletére létrehozott jótékonysági programot tervezett finanszírozni. A lemez dalait ő maga énekli, Andrej Makarevics orosz zenész kíséretével.[14]

Gorbacsov lemondása után is a világpolitika résztvevője maradt. 1992-ben, San Franciscói székhellyel létrehozta a Gorbacsov Alapítványt. Később megalapította a Green Cross International (Nemzetközi Zöld Kereszt) szervezetet, amellyel Föld Charta három legnagyobb szponzorának egyikévé vált. Tagságot létesített a Római Klubban és a Madridi Klubban is.

A hidegháborút követő évtizedben Gorbacsov megszólalt világpolitikai ügyekben is. Hevesen ellenezte, amikor a NATO 1999-ben – amerikai vezetéssel – bombázni kezdte Jugoszláviát; és azt is, amikor – szintén amerikai kezdeményezésre – 2003-ban kitört az iraki háború. 2007. július 27-én Gorbacsov hevesen megkritizálta az Egyesült Államok külpolitikáját: „Egyoldalú akciók következtek, háborúk következtek, az ENSZ Biztonsági Tanácsa semmibe vétele következett, a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyása következett, az emberek, köztük az amerikaiak akaratának semmibe vétele következett.”[15] Ugyanabban az évben meglátogatta New Orleans-t, a várost, amely a Katrina hurrikán teljes dühét elszenvedte, és ígéretet tett arra, hogy 2011-ben visszatér és személyesen vezeti a helyi lakosság forradalmát, amennyiben az amerikai kormány nem állítja addig helyre a városi védműveket. Kijelentette, hogy a forradalmi jellegű megmozdulás csak végső esetben képzelhető el.[16]

A dél-oszétiai háború kapcsán 2008. augusztus 12-én a The Washington Postnak írt vezércikkében[17] Gorbacsov kritikus hangon írt arról, hogy az USA támogatja Miheil Szaakasvili grúz elnököt, mind politikailag mind gazdaságilag, és hogy a Kaukázust saját „nemzeti érdekei” szférájába kívánja bevonni. Később ezt mondta:

„Oroszország nem akarta ezt a krízist. Az orosz vezetés igen erős pozícióban van, nem volt szüksége egy kis győztes háborúra. Oroszországot Miheil Szaakasvili grúz elnök nyughatatlansága rángatta bele ebbe a konfliktusba… Dmitrij Medvegyev orosz elnök döntése az erőszak beszüntetéséről viszont egy felelős vezető helyes döntése volt. Az elnök úr nyugodtan, határozottan, magabiztosan cselekedett… Világos, hogy a konfliktus kitervelői azt kívánták elérni, hogy a harcok kimenetelétől függetlenül a világ Oroszországot hibáztassa a helyzet eszkalálásáért. A Nyugat azután meg is kezdte Oroszország-ellenes propaganda-tevékenységét, élén az amerikai médiával."[18]

2008 szeptemberében Gorbacsov bejelentette, hogy visszatér az orosz politikába, Alekszandr Lebegyev volt KGB-tiszttel együtt[19], az Oroszországi Független Demokrata Párt színeiben. Gorbacsov egyben résztulajdonosa az ellenzéki Novaja Gazeta újságnak.[20]

Joe Biden bemutatja Gorbacsovot (jobbra) Barack Obama elnöknek, 2009. március 20.

2009. március 20-án Gorbacsov találkozott Barack Obamával, az Amerikai Egyesült Államok elnökével és Joe Biden alelnökkel, hogy az Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok között kialakult feszült viszonyt „rendezzék”.[21]

2009. március 27-én Gorbacsov az Illinois állambeli eurekai Eureka College-be látogatott, ez Ronald Reagan korábbi amerikai elnök alma matere. Bejárta az egyetem területét, majd továbbutazott Peoriába, ahol a Reagan-napi Ebéd megnyitó beszédét mondta el.[22]

A berlini fal lebontásának 20. évfordulójára Lech Wałęsa lengyel vezető és Angela Merkel német kancellár kíséretében Gorbacsov 2009. november 9-én Berlinbe látogatott.[23]

Felhívás a globális szerkezetátalakításra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gorbacsov egyfajta peresztrojkát, a világ társadalmi szerkezeteinek átalakítását szorgalmazza, kezdve az Egyesült Államokkal, mivel álláspontja szerint a 2007-től napjainkig húzódó gazdasági válság megmutatta, hogy a Washington konszenzus gazdasági modell megbukott, és előbb vagy utóbb más veszi át a helyét. Gorbacsov szerint Brazília, Malajzia vagy Kína, akik elutasították a washingtoni konszenzus és a Nemzetközi Valutaalap gazdasági fejlődési modelljét, sokkal eredményesebbek gazdaságilag makroszinten, és sokkal jobb eredményeket tudnak felmutatni az állampolgárok jólétének biztosítása szintjén, mint azok az országok, amelyek elfogadták azt.[24]

Díjak, kitüntetések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ronald Reagan volt amerikai elnök a Reagan Könyvtárban átadja Gorbacsovnak a történelem első Ronald Reagan Szabadság Érdemrendet, 1992
  • 1990-ben Gorbacsov kapta a Nobel-békedíjat „a nemzetközi közösség jelentős része életét meghatározó békefolyamatban játszott kiemelkedő szerepéért.”[25]
  • 1993-ban Gorbacsov Legum Doctor, honoris causa címet kapott az ottawai Carleton Egyetemen. Ezzel egy időben a Calgary Egyetemen is tiszteletbeli címet kapott.
  • 1995-ben Tiszteletbeli Egyetemi doktori címet kapott az angliai Durham Egyetemen, „a politikai tolerancia és a hidegháborús jellegű konfrontáció felszámolása terén végzett munkássága elismeréseként”.[27]
  • 1996. október 20-án megkapta a Courage of Conscience díjat (Tudatos Bátorság), „a glasznoszty bevezetésében játszott történelmi szerepéért valamint az Egyesült Államokkal a Reagan-adminisztráció idején folytatott leszerelési tárgyalások során tanúsított vezető szerepéért”.[28]
  • 2002-ben Gorbacsov tiszteletbeli jogi doktori fokozatot (LL.D.) kapott az írországi Trinity College-től „politikai tevékenysége és a békéhez való hozzájárulása elismeréseként”.[29]
  • 2010-ben Gorbacsov vált a Drezda város díja a nukleáris leszerelésért elnevezésű kitüntetés első birtokosává.

Vallási kötődése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár gyermekként megkeresztelték az orosz ortodox egyház szertartásában, Gorbacsov ateistának vallja magát, azonban mások vallását, vallásosságát tiszteletben tartja. A Szovjetunióban jelentős szerepe volt egyes, vallásszabadsággal kapcsolatos törvények előkészítésében.

Naevus flammeus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gorbacsov korunk legismertebb figurája, akinek látható naevus flammeus-a, tűzfoltja van. A homlokán látható anyajegye mind kritikusai, mind a karikaturisták részére folyamatosan témát biztosított.

Magyarul megjelent művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A szocialista építés soron levő feladatai (Budapest, 1985)
  • Átalakítás és új gondolkodás (Országunknak és az egész világnak) (Budapest, 1987)
  • Az átalakításról (Budapest, 1987)
  • Háborúk és fegyverek nélküli világért (Budapest, 1987)

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t Gorbachev, M. S., Memoirs, 1996 (London: Bantam Books)
  2. ^ a b c English, R., D, Russia and the Idea of the West: Gorbachev, Intellectuals and the End of the Cold War, 2000 (Columbia University Press)
  3. Matlock, J. F. Jr., Reagan and Gorbachev: How the Cold War Ended, 2004
  4. Guide to Nobel Prize
  5. CIA – The World Factbook -- Örményország. (Hozzáférés: 2007. január 27.)
  6. A DR Rádió január 12-én 13.00 órai hírműsorában jelentette, hogy az Ultimátumra három napon belül választ kellett adni.
  7. Boltunov, M., Alfa – Szverhszekretnij Otrjad KGB, 1992, (Moszkva: Kedr)
  8. ^ a b c Brown, A., The Gorbachev Factor, 1996, (New York: Oxford University Press). ISBN 0-19-288052-7
  9. Maurizio Giuliano, Müssen schnell wählen (interjú), Profil, nr. 19, 1993. május 10., 61. oldal
  10. Mosnews.com
  11. Gorbachev sets up Russia movement”, BBC News, 2007. október 20. (Hozzáférés ideje: 2007. október 20.) 
  12. Mikhail Gorbachev appears in Pizza Hut advertising campaign, PRNewswire, 23 December 1997.Retrieved on 3 August 2007. (angolul)
  13. [1]
  14. Odynova, Alexandra. „Former Soviet Leader Gorbachev Records Album”, The Saint Petersburg Times, 2009. június 19. (Hozzáférés ideje: 2009. június 20.)  (angolul)
  15. Gorbachev says U.S. is sowing world ‘disorder’. MSNBC. (Hozzáférés: 2007. augusztus 4.)
  16. Gorbachev Vows Revolution If New Orleans Levees Don't Improve. The Huffington Post. (Hozzáférés: 2007. szeptember 14.)
  17. A Path to Peace in the Caucasus”, Washington Post, 2008. augusztus 12. (Hozzáférés ideje: 2008. augusztus 12.) 
  18. Oroszország Never Wanted a War
  19. Mikhail Gorbachev returns to Russian politics (angolul)
  20. Лебедев и Горбачев стали совладельцами "Новой газеты" Grani.ru 7 June 2006 (oroszul)
  21. http://news.yahoo.com/s/afp/20090323/pl_afp/usrussiadiplomacyobamagorbachev_20090323215234 Retrieved on 24 March 2009.[halott link]
  22. Morss, Gina, Gorbachev Visits Eureka College, <http://www.centralillinoisnewscenter.com/news/local/42019457.html>. Retrieved on 24 March 2009. (angolul)
  23. Kulish, Nicholas & Dempsey, Judy (November 9, 2009), "Leaders in Berlin Retrace the Walk West", New York Times, <http://www.nytimes.com/2009/11/10/world/europe/10germany.html> (angolul)
  24. Washington Post, June 7, 2009, "We Had Our Perestroika. It's High Time for Yours" Op-ed piece by Mikhail Gorbachev (angolul)
  25. The Nobel Peace Prize 1990 (angolul)
  26. Ronald Reagan Presidential Foundation & Library (angolul)
  27. Honorary Doctorate from Durham (angolul)
  28. The Peace Abbey Courage of Conscience Recipients List (angolul)
  29. Trinity College Honours Mikhail Gorbachev (angolul)
  30. Reunification Politicians Accept Prize. Deutsche Welle. (Hozzáférés: 2006. május 22.) (németül)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Mihail Szergejevics Gorbacsov témájú médiaállományokat.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Saját írásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Mihail Gorbacsov: Perestroika: New Thinking for Our Country and the World, Perennial Library, Harper & Row, 1988, ISBN 0-06-091528-5
  • Mihail Gorbacsov: Memoirs, Doubleday, 1996, ISBN 0-385-48019-9
  • Mihail Gorbacsov: Moral Lesson of the Twentieth Century with Daisaku Ikeda (2005)

Más szerzők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Anders Aslund: Gorbachev's Struggle for Economic Reform Cornell University Press, 1991
  • Archie Brown: The Gorbachev Factor, Oxford University Press, 1997, ISBN 0-19-288052-7
  • Marshall Goldman: What Went Wrong with Perestroika? W.W. Norton, 1992
  • Jack Matlock: Reagan and Gorbachev: How the Cold War Ended (2004)
  • Jack Matlock: Autopsy on an Empire: The American Ambassador's Account of the Collapse of the Soviet Union (1995)
  • Robert Strayer: Why Did the Soviet Union Collapse?Understanding Historical Change M. E. Sharpe. 1998