Örményország

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Örmény Köztársaság
Հայաստանի Հանրապետություն
(Hayastani Hanrapetut’yun)
Örmény Köztársaság zászlaja
Örmény Köztársaság zászlaja
Örmény Köztársaság címere
Örmény Köztársaság címere
Nemzeti himnusz: Mer Hayrenik
LocationArmenia.svg

Fővárosa Jereván
é. sz. 40° 23′, k. h. 44° 57′
Államforma köztársaság
Vezetők
Államfő Szerzs Szargszjan
Miniszterelnök Tigran Szargszjan
Hivatalos nyelv örmény
függetlenség Szovjetuniótól
kikiáltása 1990. augusztus 23.
elismerése 1991. szeptember 21.
Népesség
Népszámlálás szerint ismeretlen +/-
Rangsorban 138
Becsült 3 017 400 [1] fő (2013. december)
Rangsorban 138
Népsűrűség 112 fő/km²
GDP 2007
Összes 7974 millió dollár (119)
HDI (2007) 0.798 (84) – közepes
Földrajzi adatok
Terület 29 800 km²
Rangsorban 138
Víz 4,7%%
Egyéb adatok
Pénznem Örmény dram (AMD)
Nemzetközi gépkocsijel AM
Hívószám 374
Internet TLD .am

térkép szerkesztése

Örményország (örmény nyelven: Հայաստան, Hajasztán vagy Հայք, Haik) kis hegyvidéki ország Ázsiában, Kis-Ázsiától keletre. Területének északkeleti - kisebb - részét a Kis-Kaukázus, nagyobb részét az Örmény-felföld teszi ki. Északon Grúzia, keleten Azerbajdzsán, délkeleten Irán, nyugaton Törökország határolja.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Örményország domborzati térképe
Tájkép Geghard környékén
Tájkép a Szeván-tó mellett, nyugatra

Domborzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Örmény-felföld 90%-a 1000 méternél magasabban van; átlagmagassága 1800 méter. Legmagasabb pontja a 4090 méteres Aragac vulkán.

Az Ararát-hegy, az Örmény-felföld legmagasabb hegye, az örmények nemzeti szimbóluma a mai Örményországon kívül, Törökország területén emelkedik.

Vízrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jelentősebb folyói az Araksz, a Kaszah, a Razdan, a Debed, az Aghstev és a Vorotan. Mind gyors folyású, hegyi folyók. Legnagyobb tava a Szeván-tó, területe 940 km², tengerszint feletti magassága 1900 m.

Éghajlat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Örményország a szubtrópusi éghajlati övben fekszik, de a hegységek jelenléte jelentősen befolyásolja, az éghajlati jellemzők a tengerszint feletti magassággal együtt változnak. A Földközi-tenger és a Fekete-tenger felőli nedves légtömegek ritkán érik el az országot, ezért a csapadékmennyiség viszonylag kicsi, és jelentős az éves hőingás. A téli hónapok középhőmérséklete 0 °C körül van, míg a júliusi középhőmérséklet meghaladja a 25 °C-ot. Az éves csapadékmennyiség az alacsonyan fekvő részeken 250 mm, de a hegységekben eléri a 800 mm-t is.

Élővilág, természetvédelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az országban természetvédelmi minisztérium működik. Megadóztatják a levegő, a vizek és a talaj szennyezőit. Hivatalosan 60 szeméttelep van. A szelektív hulladékgyűjtés, a hulladék újrahasznosítása megoldatlan.[2]

Nemzeti parkjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Dilijan Nemzeti Park [3]
  • Szeván-tó
  • Khosrov természetvédelmi terület
  • Tsopk-vízesés

Természeti világörökségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az UNESCO világörökségi listáján[4] nincs Örményországból természeti táj.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ókor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Örményország a történelem előtti idők óta lakott, vannak, akik szerint itt volt a bibliai Édenkert. Örményország egy fennsíkon fekszik Ararát-hegy szomszédságában, ahol a zsidó-keresztény hagyomány szerint Noé bárkája földet ért, a vízözön levonulása után.

Az örmény hagyomány szerint ők Togarmah, Jáfet egyik unokájának a leszármazottai, aki pedig Noé három fiának egyike volt. [5]

A régészek kétségbevonhatatlan bizonyítékokat találtak arra, hogy Örményország és az Örmény-felföld az emberi civilizáció kezdetei óta lakott. 8000 évvel ez előttől i. e. 1000-ig nyílhegyeket, baltákat és késeket készítettek itt rézből, bronzból majd vasból és kereskedtek vele a környező vidékekkel, ahol ezek a fémek sokkal nehezebben voltak hozzáférhetők. Talán Örményország a sumer feljegyzésekben említett Aratta (Ararát, lásd Enmerkar és Aratta ura), bár ezt kevesen támogatják, inkább Dél-Irán, vagy Elám bizonyos térségeit valószínűsítik. Ha van is köze az Ararátnak Arattához, akkor az inkább a földrajzi nevek hurcolásával kapcsolatos.

A bronzkorban hettiták és hurrik portyáztak erre, a történelmi Örményország délnyugati részén. Hajasa-Azzi (i. e. 1500-1200) nem nyúlt el a mai Örményországig, bár az örmény etnogenezisben nagy szerepe volt. Az i. e. 12. századtól a hajok alkották a népesség többségét, akik a moszkhoszok (mušḫik) vándorlása után, velük keveredve a kartvéli népeket hozták létre. Az i. e. 9. századtól Urartu erősítette meg átmenetileg hatalmát az Örmény-felföldön. Minden előbb említett nép és törzs részt vett az örmény nép etnogenezisében, a hajok révén erős a rokonság a grúzokkal. A modern Örményország fővárosát, Jerevánt i. e. 782-ben alapította I. Argisti urartui király, Erebuni vagy Eribuni néven.

I. e. 600 körül az örmény királyságot az Orontida dinasztia alapította, amely számos helyi dinasztiára bomolva i. sz. 428-ig létezett. A királyság hatalmának csúcsán II. Tigranész alatt volt i. e. 95-66 között, akkor a régió leghatalmasabb királysága volt. Történelme során az örmény királyság hol független volt, hol autonómiát élvezett különböző átmeneti birodalmakban. Földrajzi helyzete okán, hogy két kontinens határán fekszik, számos inváziót kellett átélnie Örményországnak: jöttek az asszírok, a görögök, a rómaiak, a bizánciak, az arabok, a mongolok, a perzsák, a törökök, az oroszok.

Garni ókori görög temploma

Örményországban keresztény közösségek voltak már 40 után, azután 301-ben a világon először itt lett államvallás a kereszténység. Különböző pogány közösségek voltak itt a keresztények előtt, de mind áttértek a misszionáriusok hatására. III. Tiridatész (283-314) volt az a király, aki krisztianizálta népét, áttérése 10 évvel megelőzte a római birodalomban Galerius türelmi rendeletét és 36 évvel Nagy Konstantin megkeresztelkedését.

Az örmény királyság 438-as bukása után Örményország a szászanida birodalmon belül volt autonóm terület. Ez a 451-es örmény lázadás után lett végleges, amikor az örmények keresztény kormányzatot kaptak, míg a többi szászanida területet a perzsák közvetlenül kormányozták. Ez a rendszer a 630-as évekig maradt fenn, amikor a szászanida Perzsiát az arabok elfoglalták.

Örményország a középkorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

7. századi Zvartnots katedrális romjai
Amberd középkori várának romjai, a háttérben egy örmény ortodox templommal

A szászanida kor után Örményországban az Örmény Emirátust szervezték meg, amely autonóm fejedelemség volt az arab birodalmon belül, egyesítette mindazokat az örmény területeket, amelyek korábban a bizánci birodalomhoz tartoztak. Az örmény hercegek uralmát elismerte a kalifa és a bizánci császár is. Az Arminiyának nevezett adminisztratív egység része volt, amelybe beletartozott Grúzia és a kaukázusi Albania egy része is, a központja pedig Dvin örmény város volt. Ez a fejedelemség 884-ig létezett, amikor Örményország visszanyerte függetlenségét a gyengülő araboktól.

Az újra felemelkedő örmény királyság ura a Baqratuni-dinasztia volt, és 1045-ig állt fenn. Örményország számos területe elkülönült független királyságokban és fejedelemségekben, amelyek azonban elismerték a bagratida királyok főségét. Ilyen volt Vaspurakan királyság az Artsruni-dinasztia uralma alatt.

1045-ben a Bizánci Birodalom meghódította a bagratida Örményországot. Más örmény államok is bizánci ellenőrzés alá kerültek. A bizánci uralom rövid életű volt, 1071-ben a manzikerti csatában a szeldzsuk törökök megverték Bizáncot és meghódították Örményországot, létrehozták a Szeldzsuk Birodalmat. Hozzátartozóinak meggyilkolása után a halál vagy szolgaság elől menekült II. Gagik, Ani királya, akit az örmények Roupennek neveznek. Alattvalói egy részével behúzódott a Taurus hegységbe, azután pedig Kilikiába, Tarsusba ment. Az ottani bizánci kormányzó elismerte őt Kis-Örményország (Kilikia) királyának, amit ez az aktus hozott létre.

Hamarosan a szeldzsuk birodalom is megindult az összeomlás felé. A korai 1100-as években egy, a Zakarid nemesi családból származó örmény herceg félfüggetlen örmény fejedelemséget hozott létre Észak- és Kelet-Örményországban, ez a zakarida Örményország. Az Orbelian arisztokrata család a zakaridák mellett osztozott a hatalomban az ország sok részén.

Idegen uralom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1230-as években a mongol ilhánok meghódították a zakarida fejedelemséget, majd Örményország többi részét is. A mongol hódítás egyike volt a közép-ázsiai népek 1200-as évektől az 1400-as évekig tartó támadásainak. A súlyos pusztítások után Örményország lehanyatlott. Az 1500-as években a törökök és a szafavida Perzsia megosztotta egymás között Örményországot.

A városi mecset minarete Jerevánban

Az orosz birodalom bekebelezte Kelet-Örményországot (Jerevánnal és a Karabah kánsággal együtt) 1813-ban és 1828-ban.

A török uralom alatti örményeknek bizonyos autonómiát adtak településeiken és viszonylagos békében éltek a birodalom többi népével, beleértve a törököket. Keresztényként egy szigorúan mohamedán társadalmi rendben, az örmények súlyos diszkriminációnak voltak kitéve. Amikor több jogot kezdtek követelni a török államtól, II. Abdul-Hamid szultán válaszul tömegmészárlásokat szervezett az örmények ellen 1894 és 1896 között, amikor különböző becslések szerint 80 000 - 300 000 ember pusztult el. Ezt a szultán neve után nevezik hamidi mészárlásnak, és ő a "véres szultán" csúfnevet kapta a világban.

Az Oszmán Birodalom összeomlásának a kezdete az ifjútörök forradalom volt 1908-ban, amely megdöntötte Hamid szultán trónját. Az örmények annak is örültek, hogy az Egység és Haladás Bizottsága másodosztályú státust biztosított nekik. Az örmény reformok részeként 1914-ben a velük kapcsolatos kérdések megoldására főfelügyelőt neveztek ki.

Az örmény népirtás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború kitörésekor mintegy kétmillió örmény élt az Oszmán Birodalom területén. Az örmény népirtás, amit a török hivatalos szervek máig nem ismernek el népirtásként, a szultán ellen harcoló ifjútörök mozgalom nevéhez fűződik. Bár az örmények sokszor segítették a szultán elleni harcukat, 1915 tavaszán az ifjútörökök, fegyveres erőik felügyeletével, a keresztény örmény férfiakat munkaszolgálatra hívták be, s ott szisztematikusan megölték őket. A török kormány 1915 és 1918 között lényegében irtóhadjáratot szervezett az örmény kisebbség ellen, amelynek tagjait deportálás, vagyonelkobzás, kínzás, tömegmészárlás és éhínség sújtotta. A genocídium emléknapja az örmények számára április 24-e. 1915-ben ezen a napon az Ifjú Törökök vezette kormány 200 örmény vezetőt tartóztatott le Isztambulban, és ezzel elkezdődött az örmények elleni megtorlás. A régóta tervezett intézkedések az örmény férfinépesség elgyengítését és megsemmisítését célozták, és csupán az első fejezetét jelentették az örmény genocídiumnak, amely egy darabig titokban folyt. Az áprilisi tömeges letartóztatások a fővárosban viszont ráirányították a figyelmet a népirtásra, hiszen az intézkedések az örmény kisebbség legismertebb személyeit sújtották. A következő napokban még százak jutottak ugyanerre a sorsra. Az elfogottakat anatóliai börtönökbe vitték, és egyszerűen kivégezték. A török hadseregbe besorozott örmény katonákat már korábban lefegyverezték, és munkaszolgálatra vezényelték. Az otthon maradottak esetében a férfiakat és a nőket különválasztva koncentrációs táborokba vagy a sivatagba hajtották, ahol éhen haltak, majd javaikat elkobozták. Előfordult várandós nők és gyermekek keresztre feszítése is.

Az első világháború vége felé az atrocitások ideiglenesen enyhültek, hogy aztán 1920 és 1923 között újra fellángoljanak. A népirtás során becslések szerint 1,5-2 millió örmény vesztette életét.

Az Oszmán Birodalomban az örmények számos előnyt élvező nemzetként éltek. Törökök és örmények sok évszázadon keresztül egymás mellett éltek jó viszonyban.

Amikor a birodalom gyengülni kezdett – I. Miklós orosz cár szavaival élve: lassan „Európa beteg emberévé” vált – szemet vetettek rá a nagyhatalmak. A nyílt külső támadásokon, háborúkon túlmenően belülről is igyekeztek megingatni a többnemzetiségű államot, felszítva a szakadár nemzeti mozgalmakat. Így érte el függetlenségét Görögország, Szerbia, Montenegró, Bulgária. Ma keveset beszélnek ennek humanitárius következményeiről, vagyis a török lakosság tömeges kiűzéséről a Balkánról Anatóliába. Az emberi tragédiák, a több ezer török család nyomorúsága ellenére a társadalom megértéssel fogadta volt honfitársaik elszakadását az országtól, mivel tudatában volt annak, hogy a török nemzet részére a balkáni országok csak birtokolt területek voltak és nem a történelmi hazája.

A nagyhatalmak megtalálták az ország keleti területein is azt az erőt, amellyel tovább gyengíthették a birodalmat. A Berlini Kongresszus után pont Kelet-Anatóliába áramlott számos európai és amerikai misszionárius, akik iskolákat és kórházakat nyitottak meg, jótékonysági szervezeteket alapítottak, és ezzel egyidejűleg keresték annak lehetőségét, hogyan keltsék életre a nemzeti mozgalmakat az örmények köreiben. Azonban a balkáni népektől és az araboktól eltérően, akik többségben voltak saját hazájukban, az örmények szám szerint még csak nem is közeledtek a demográfiai többséghez egyik vilajetben sem a hat közül, melyeket a nagyhatalmi tervek szerint a jövendőbeli új Örményországnak szántak.

Örmények és törökök évszázadokon keresztül békésen éltek egymás mellett, egész Anatóliában. A falvak „sakktábla elrendezésben” helyezkedtek el, és még a legkisebb városoknak is örmény-török vegyes lakossága volt. Ugyanakkor az örmény lakosság egyetlen vilajetben sem volt abszolút, csak relatív többségben. Egy örmény állam kialakítása ezen a földön a többséget képező török lakosság számára egyet jelentett volna őshazájuk elvesztésével. Emlékezve arra, mi lett a sorsa a balkáni törököknek, miután ott független országokat alakítottak ki, a törökök nem tápláltak semmilyen illúziót arra vonatkozóan, milyen sors vár rájuk, ha Anatóliában egy örmény államot hoznak létre.

Egy ilyen állam megvalósítása Woodrow Wilson önrendelkezési elmélete szerint, abban az esetben lett volna lehetséges, ha az örmény kisebbség többségé válik, ez pedig úgy lett volna elérhető, hogy a török lakosságot vagy elűzik valamilyen lázadás, illetve egy soron következő orosz-török háború során. Erre bőven volt példa. A Kaukázus azon vidéke, amely az 1828-as orosz hódítás előtt még 80%-ban azeriek lakta Ireváni Kánság volt, az Oroszországhoz történő csatolást követően Örmény Körzetnek neveztek el, jelentősen megváltoztatva demográfiai összetételét. Ezeket a terveket preferálták a nagyhatalmak és misszionáriusaik a Berlini Kongresszust követő időszakban Kelet Anatólia vonatkozásában, ezt akarták megvalósítani a korábban lojális örmény lakosság segítségével, hogy tovább gyengítsék „Európa beteg emberét”.

Ezért amikor kitört a világháború, minden készen állt ahhoz, hogy az örmény lakosság, vállalva az „ötödik oszlop” szerepet, fegyveres lázadást keltsen és aktívan segítse a közeledő orosz csapatokat, tönkretéve a kommunikációkat és akadályozva a török hadsereg hadtápbiztosítását.

Az örmények bojkottálták a sorozást, az örmény katonák pedig tömegesen álltak át az oroszok oldalára. Az örmény fegyveres bandák, visszaélve azzal, hogy a török férfiak bevonultak a hadseregbe, hozzáláttak régi vágyuk megvalósításához – a demográfiai helyzet megváltoztatásához védtelen asszonyok és gyermekek fizikai megsemmisítése útján.

A török levéltárak arról tanuskodnak, hogy az örmény fegyveres bandák legalább 523 955 békés törököt – zömében nőket és gyermekeket – gyilkoltak meg.[forrás?] És ez csak azoknak az áldozatoknak a száma, akiket név szerint ismertek és ezért elhalálozásukat rögzíteni tudták a nyilvántartásokban. De hány ilyen eset nem került a nyilvántartásba? Számos történész van azon a véleményen, hogy az örmények több mint egymillió békés törököt gyilkoltak meg, nem számítva azokat, akik a zavargások miatt bekövetkező éhségtől vagy betegségtől haltak meg. (Justin McCarthy amerikai történész adatai szerint: 1 190 000 meggyilkolt és 900 000 sebesült török volt csak Kelet-Anatóliában, nem számítva azokat, akiket az örmények a francia légió tagjaiként öltek meg Kilikiában, valamint a görög hadsereg tagjaiként Nyugat-Anatóliában.) Örmények gyilkoltak törököket, akik még nem is olyan régen a szomszédjaik voltak, úgy a török hátországban, mint az orosz hadsereg által megszállt területeken. Még az orosz tiszteket is megdöbbentette az örmények kegyetlensége, de képtelenek voltak megakadályozni a vérfürdőt. Ha népirtásnak lehet nevezni a kormány tömeggyilkosságok utáni kényszerintézkedéseit a fellázadt örmények internálásáról a hadműveleti térségből (a frontról visszarendelt rendőrség kíséretében), akkor minek, ha nem népirtásnak kell neveznünk azokat a tömeggyilkosságokat, melyeket az örmény bandák a békés török lakossággal szemben követtek el?

A háborús időkben más országokban is történtek internálások: a második világháború alatt az USA-ban internálták a japán lakosságot, a Szovjetunióban a Volga-menti németeket, Ausztráliában a „gyanús etnikai csoportokat”. Habár mindannyian távol voltak a hadműveleti térségektől, és egyikük sem lázadt fel, nem gyilkolta meg a világháború csataterein életüket áldozó katonák védtelen családtagjait.

Az első világháború idején Anatóliában tragikus események mentek végbe: az örmények ölték a törököket, és a törökök ölték az örményeket. Mindenki gyilkolt mindenkit, mert egyértelművé vált, hogy a több évszázados békés szomszédságnak vége, és a két nép egy földön már nem fog tudni együtt élni. Ez egy tragikus „zéróösszegű” játszma volt, melynek szabályait nem a törökök, hanem az örmények diktálták. És ha a közösségek közötti tömeggyilkolásokat népirtásnak lehet nevezni, akkor egyértelmű, hogy ebben a térségben két ilyen népirtásra került sor: előbb volt a török, utána az örmény. Elfogadhatatlan, etikátlan és történelmileg helytelen egyedül „örmény népirtásról” beszélni, egy szóval sem említve a „török népirtást”.

Az első világháború alatt az örmények súlyos megpróbáltatásokon estek át. Az internáltak már soha többé nem térhettek vissza otthonukba, aki pedig életben maradt, elvesztette hazáját. Ennek az lett volna az alternatívája, hogy a törökök veszítik el hazájukat. Az örmények saját tragédiájukat a nagyhatalmaknak (Angliának, Franciaországnak és Oroszországnak), valamint a felelőtlen vezetőiknek köszönhetik, akik háború idején lázadásra és etnikai tisztogatásra késztették őket.

Azonban a török lakosságot sem érte kevesebb – örmények okozta – szenvedés. A háborús években az antant sajtója tele volt az örmények elleni gyilkosságokkal, de egy szóval sem említette az örmények által meggyilkolt törököket, ami az akkori háborús propagandával magyarázható. Azonban a háború után sem változott meg ez az egyoldalúság: a nyugati médiák továbbra is csak az örményekről írtak (és írnak), elhallgatva a törökök tragédiáját. Ennek három magyarázata is van: a törökök, az örményektől eltérően, nem emigráltak tömegesen Nyugatra, ahol mesélhettek volna szenvedéseikről az újságíróknak és politikusoknak; a törökök mentalitása nem szenved „áldozat szindrómában”, szenvedéseikről inkább hallgatnak; a Nyugat azért preferálja az örményeket a törökökkel szemben, mert így kívánja kompenzálni az anatóliai új haza ígéretének meghiúsulását. Innen ered a nyugati társadalomban elterjedt „örmény népirtás” fogalma.

(Parvana Garayeva írása alapján) http://www.tibet.hu/tibetpress/az-ormeny-torok-konfliktus-gyokerei

Örmény Demokratikus Köztársaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Örményország rövid életű függetlenségét háború, területi viták, Törökországból érkező menekültek tömeges befogadása, járványok és éhínségek jellemezték. Az Antant-hatalmak, hogy gyengítsék Törökországot, az új örmény államnak segélyeket adtak és más módon is támogatták.

A győztes Antant elhatározta a Török Birodalom felosztását. A sèvres-i békeszerződésben (1920. augusztus 10.) a győztes hatalmak elismerték Örményországot és területeket csatoltak hozzá. Ezt hívják „Wilsoni Örményországnak”, az Egyesült Államok akkori elnöke, Woodrow Wilson nyomán. Ezt a békét azonban elvetette a török nemzeti mozgalom és sohasem lépett hatályba. A Musztafa Kemál Atatürk által vezetett mozgalom a béke aláírása miatt eltávolította a szultánt, önmagát nyilvánította Törökország legitim kormányának, a kormány székhelyét Isztambulból Ankarába helyezte. Mindezek következtében felvetődött, hogy Örményország az Egyesült Államok népszövetségi mandátumterülete lehetne. Ebből azonban semmi sem lett.

1920-ban zajlott le a heves török-örmény háború, amely az alexandropoli békével (1920. december 20.) ért véget. A béke következtében Örményország leszerelte majdnem a teljes hadseregét, elvesztette háború előtti területének felét és a teljes Wilsoni Örményországot. Egyidejűleg a szovjet 11. hadsereg Grigorij Ordzsonikidze vezetésével megszállta Örményországot. Ezt november 29-én Karavanszarajnál (a mai Ijeván) kezdték és december 4-én elérték Jerevánt. Ezzel a rövid életű örmény köztársaság összeomlott.

Szovjet-Örményország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Örmény Demokratikus Köztársaságot annektálta a bolsevik Oroszország. Grúziával és Azerbajdzsánnal együtt 1922. március 4-én a Transzkaukázusi Szovjet Szövetségi Köztársaság része lett. Az alekszandropoli béke rendelkezéseit felülírta a karszi szerződés, amelyet Jerevánban ratifikáltak 1922. szeptember 11-én. Törökország elismerte a szovjet fennhatóságot Adzsáriában, Batumi kikötőváros központtal, cserében szuverenitása alá került Kars, Ardaha, Iğdir. Ezek mindegyike korábban Orosz-Örményország része volt.

A Transzkaukázusi Szovjet Szövetségi Köztársaság 1922-től 1936-ig állt fenn, amikor is szétosztották három különálló szovjet szocialista köztársaságra (Örményország, Azerbajdzsán, Grúzia).

Örményországban viszonylagos stabilitás volt a szovjet uralom alatt. Gyógyszer, élelmiszer és egyéb ellátmány érkezett Moszkvából, a szovjet uralom gyógyírt jelentett a Török Birodalom utolsó éveinek zavarai után. Ez nem vonatkozott az egyházra, amelyet üldöztek a szovjet uralom alatt is. Lenin halála után, amikor Sztálin szerezte meg a hatalmat, újrakezdődött a rettegés időszaka az örmények számára. A Szovjetunióban élő többi kisebbséghez hasonlóan az örmények közül is tízezreket kivégeztek vagy deportáltak a sztálini nagy tisztogatások idején.

A félelem csökkent, amikor 1953-ban Sztálin meghalt, és Nyikita Hruscsov lett a Szovjetunió új vezetője. Gyorsan javult az élet Szovjet Örményországban is. Az egyház, amely sokat szenvedett Sztálin idejében, 1955-ben, I. Vazgen hivatalba lépésével, újjáéledt.

1967-ben felavatták az örmény népirtás emlékművét Jerevánban, a Hrazdan-szurdok felett. A tragikus események 50. évfordulóján, 1965-ben itt tömegtüntetés volt. Az 1980-as években, Gorbacsov idejében, a glasznoszty és a peresztrojka idején, az örmények azok miatt a környezeti károk miatt léptek fel, amelyeket a szovjet időkben épült gyárak okoztak.

Feszültség alakult ki Örményország és Azerbajdzsán között Hegyi-Karabah miatt. Szovjet-Örményország súlyos károkat szenvedett az 1988-as földrengésben. Gorbacsov képtelensége az örmény problémák (különösen Karabah ügyének) megoldására sok örmény illúzióvesztéséhez vezetett, nőtt a vágy a függetlenségre. Azerbajdzsánban (Szumgait) nyílt pogrom keretében örményeket öltek. Ezzel kiéleződött az örmény-azeri viszony.

1990 májusában létrehozták az Új Örmény Hadsereget, amely a Szovjet Hadseregtől elkülönült védelmi erőként szolgált. Összeütközés tört ki a Új Örmény Hadsereg és a szovjet belbiztonsági csapatok között Jerevánban, amikor az örmények megemlékeztek a Örmény Demokratikus Köztársaság 1918-as megalapításáról. Öt halott volt, amikor a belbiztonsági csapatok éles lőszerrel lőttek a vasútállomásnál. Tanúk szerint a belügyi csapatok túlzott erőt használtak és szították az összetűzést. Az örmény milicisták és a szovjet csapatok között egy másik tűzharcnak 26 halálos áldozata volt egy, a fővároshoz közeli településen. 1987. március 17-én Örményország, a balti államokhoz, Grúziához és Moldovához hasonlóan, bojkottálta azt a népszavazást, amelyen a szavazók 78%-a egy megreformált Szovjetunió fenntartása mellett szavazott.

Függetlenség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1991-ben a Szovjetunió felbomlott és Örményország visszanyerte függetlenségét. Örményország volt - a Baltikumon kívül - az első köztársaság, amely kivált, augusztus 23-án. A kezdeti éveket gazdasági válság jellemezte, és nyílt háború tört ki Azerbajdzsán és Hegyi-Karabah örmény lakossága között. A gazdasági nehézségek oka is a karabahi konfliktus volt, mert az azerbajdzsáni kormányzat úgy gyakorolt nyomást Örményországra, hogy leállította a vasúti és légi közlekedést Azerbajdzsán és Örményország között. Ezzel megbénult az örmény gazdaság áruinak 85%-át szállító vasúti forgalom. 1993-ban Törökország Azerbajdzsán támogatására csatlakozott a blokádhoz.

Karabahban 1994-ben orosz közvetítéssel tűzszünetet kötöttek. A háborúban a karabahi örmények csapatai elfoglalták Azerbajdzsán nemzetközileg elismert - örmény autonóm- területének 14%-át, benne magával Karabahhal. Azóta folynak a béketárgyalások Örményország és Azerbajdzsán között az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet közvetítésével, máig sikertelenül. Mindkét ország gazdasága megszenvedi a végleges megállapodás hiányát és Örményország határai zárva vannak Azerbajdzsán és Törökország felé. A huszonegyedik századba belépve Örményország számos nehézséggel szembesült. A magas munkanélküliség ellenére van bizonyos gazdasági fejlődés. Teljes körű a piaci szabadság és az itteni piac a 32. legszabadabb a világon. Növekszik a kereskedelem Európával, Közel-Kelettel és a Független Államok Közösségével. Gáz, olaj, egyéb ellátmány két fontos úton érkezik: Irán és Grúzia felől. Örményország mindkettővel jó viszonyt ápol.

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A parlament épülete, Jereván

Alkotmány, államforma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Örményország államformája a köztársaság. A függetlenség utáni új alkotmányt 1995-ben népszavazáson fogadták el. A jelenleg hatályos örmény alkotmányt 2005-ben fogadták el, amely némileg módosította az 1995-ös alkotmányt. Az alkotmány alapján Örményország elnöki köztársaság, amelyben a köztársasági elnök nevezi ki a miniszterelnököt, illetve iktatja be vagy menti fel a kormány tagjait.[6]

Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Népi Gyűlés az ország törvényhozó testülete. A képviselőket 4 évre választják.

Közigazgatási felosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Örményország 11 tartományból áll:

Örményország tartományai
  1. Aragacotn (Արագածոտնի մարզ)
  2. Ararat (Արարատի մարզ)
  3. Armavir (Արմավիրի մարզ)
  4. Gegarkounik (Գեղարքունիքի մարզ)
  5. Kotajk (Կոտայքի մարզ)
  6. Lorj (Լոռու մարզ)
  7. Sirak (Շիրակի մարզ)
  8. Szjounik (Սյունիքի մարզ)
  9. Tavous (Թավուշի մարզ)
  10. Vajoc Dzor (Վայոց Ձորի մարզ)
  11. Jereván (Երևան)
Tartomány Székhely Terület Népesség
Aragacotn (Արագածոտն) Astarak (Աշտարակ) 2753 km² 126 278
Ararat (Արարատ) Artasat (Արտաշատ) 2096 km² 252 665
Armavir (Արմավիր) Armavir (Արմավիր) 1242 km² 255 861
Gegarkounik (Գեղարքունիք) Gavar (Գավառ) 5348 km² 215 371
Kotajk (Կոտայք) Hrazdan (Հրազդան) 2089 km² 241 337
Lorj (Լոռի) Vanadzor (Վանաձոր) 3789 km² 253 351
Sirak (Շիրակ) Gjoumri (Գյումրի) 2681 km² 257 242
Szjounik (Սյունիք) Kapan (Կապան) 4506 km² 134 061
Tavous (Տավուշ) Idzsevan (Իջևան) 2704 km² 121 963
Vajoc Dzor (Վայոց Ձոր) Jegjegnadzor (Եղեգնաձոր) 2308 km² 53 230
Jereván (Երևան) Jereván (Երևան) 227 km² 1 091 235

Védelmi rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A főváros, Jereván belvárosa, a háttérben az Ararát-hegy képével
Vardenis örmény ortodox temploma

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Népesség: 3 024 100 fő (2012. júniusi becslés)
  • Népsűrűség: 100 fő/km²
  • Népességnövekedés: -0,19% (2006)
  • Születéskor várható átlagos élettartam: férfiak 68 év, nők 76 év (2006)
  • Életkor szerinti megoszlás: 0-14 éves 20,5%, 15-64 éves 68,4%, 65 év feletti 11,1%
  • Városi lakosság aránya: 68,7% (1999)
  • Írástudatlanság: 1,2% (1999)

Legnépesebb települések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Etnikai, nyelvi, vallási megoszlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szociális rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szőnyegkínálat Jereván piacán
Tehenek legelnek egy település határán, Sevan
Atomerőmű, Metsamor

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gazdag ásványkincsvagyona (főként színesfémércek: réz, cink, arany, ólom) ad alapot az ipar vezető ágazatának, a fémfeldolgozásnak. Jelentős a gépgyártás és az elektronikai ipar. A kézműiparnak (szőnyegszövés, aranyművesség) nagy hagyományai vannak. A vulkáni kőzetekben képződött termékeny talajokon gyapotot, szőlőt, dohányt és citrusféléket termesztenek. Jereván környékének borászata és konyakkészítése világszerte ismert.

Gazdasági ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mezőgazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A földterület megoszlása felhasználás szerint:

  • szántóföld: 17%
  • szőlő és gyümölcsös: 3%
  • legelő: 24%
  • erdő: 15%
  • egyéb: 41% (1993-as becslés)

Ipar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kereskedelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az országra jellemző egyéb ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Főút Jereván közelében

A közúthálózaté 15 918 km. Az országban 5 repülőtér van.

Vasúti közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Örményországban a vasúthálózat hossza 852 km.

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tatev középkori kolostora

Oktatási rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kulturális intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tudomány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Örményország művészete

Hagyományok, néprajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gasztronómia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Turizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Sport[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Levon Aronjan sakknagymester

Ünnepek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

magyar neve örmény neve Dátum
újév Ամանոր január 1-2.
karácsony Սուրբ ծնունդ և Հայտնություն Január 6.
a hadsereg napja Բանակի օր Január 28.
nemzetközi nőnap Կանանց տոն március 8.
anyák napja Մայրության, գեղեցկության և սիրո տոն április 7.
az 1915-ös örmény genocídium áldozatainak emléknapja Ցեղասպանության զոհերի հիշատակի օր április 24.
a munka ünnepe Աշխատանքի օր május 1.
a győzelem és a béke napja (1945) Հաղթանակի և խաղաղության տոն május 9.
az 1918-as függetlenség napja Հանրապետության տոն május 18.
az alkotmány napja (1995) Սահմանադրության օր július 5.
az 1991-es függetlenség napja Անկախության տոն szeptember 21.
az 1988-as földrengés áldozatainak emléknapja Երկրաշարժի զոհերի հիշատակի օր december 7.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. hivatalos (havi becslés)
  2. Angol Wikipédia, Armenia cikk
  3. http://www.armeniainfo.am/sites/?section=natural&page=1
  4. Az UNESCO Világörökségi Listája
  5. Serpuhi Tavoukdjian: Száműzve; Gyarmati és Bősz Nyomda
  6. Örmény Klöztársaság 2005. november 27-től hatályos alkotmánya: 3. szakasz 55. bekezdés: A köztársasági elnök (angolul).

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Örményország témájú médiaállományokat.