Kongói Demokratikus Köztársaság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kongói Demokratikus Köztársaság
République Démocratique du Congo
 Kongói Demokratikus Köztársaság zászlaja
Kongói Demokratikus Köztársaság zászlaja
 Kongói Demokratikus Köztársaság címere
Kongói Demokratikus Köztársaság címere
Nemzeti mottó: Justice, Paix, Travail
(franciául Igazság, Béke, Munka)
Nemzeti himnusz: Debout Congolais
Democratic Republic of the Congo (orthographic projection).svg

Fővárosa Kinshasa
d. sz. 4° 24′, k. h. 15° 24′
Államforma elnöki köztársaság
Vezetők
Államfő Joseph Kabila
Miniszterelnök Adolphe Muzito
Hivatalos nyelv francia
Beszélt nyelvek lingala, kikongó, szuahéli, csiluba, szangó, kingwana
függetlenség Belgiumtól
kikiáltása 1960. június 30.

Tagság ENSZ, Afrikai Unió, IMF, Frankofónia
Népesség
Népszámlálás szerint ismeretlen +/-
Rangsorban 19
Becsült 75 500 000 [1] fő (2013)
Rangsorban 19
Népsűrűség 29 fő/km²
GDP
Összes 17 700 USD [2]
PPP: 27 575 USD [3]
Egy főre jutó 370 USD [4]
Földrajzi adatok
Terület 2 345 410 km²
Rangsorban 12
Víz 3,3%%
Időzóna WAT és CAT (UTC+1 és +2)
Egyéb adatok
Pénznem Kongói frank (CDF)
Nemzetközi gépkocsijel DRC
Hívószám 243
Internet TLD .cd

térkép szerkesztése

A Kongói Demokratikus Köztársaság egy állam Közép-Afrika területén. Északon a Közép-afrikai Köztársaság és Dél-Szudán, keleten Uganda, Ruanda, Burundi és Tanzánia, délen Zambia és Angola, nyugaton pedig a Kongói Köztársaság határolja. Az ország 40 km hosszú tengerparttal rendelkezik a Kongó folyó torkolatánál. Az egykori Kongói Szabad Állam, majd mint Belga Kongó megszűnése után függetlenné vált ország a Kongó-Léopoldville, majd a Kongó-Kinshasa nevet vette fel, 1971-től pedig Zaire néven létezett. 1997-ben a neve a jelenleg is használatosra változott.

Természetföldrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kongói Demokratikus Köztársaság domborzati térképe
Az ország műholdas képe
A szavanna
Az Epulu-folyó az Okapi Vadrezervátumban
A Virunga Nemzeti Park egy része

Domborzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország legnagyobb részét az esőerdőkkel borított, folyókban és peremhegységekben gazdag Kongó-medence alkotja. Ez dél fele fokozatosan emelkedő táblás vidékbe, a szavannás Shaba fennsíkba és a Mitumba-hegységbe megy át. Legmagasabb pontja: Margherita-csúcs (5109 m).

Vízrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legjelentősebb folyók: Kongó, Ubangi, Kasai, Lualaba, Luapula, Kwango, Lukuga. Legnagyobb tavak: Tanganyika-tó, Albert-tó (korábban Mobutu-tó), Mweru-tó, Kivu-tó, Edward-tó (korábban Rutanzige-tó), Mai-Ndombe-tó.

Éghajlat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyenlítő menti helyzete miatt az éghajlat az ország legnagyobb részén nedves trópusi. Az éves csapadékmennyiség a legtöbb helyen meghaladja a 2000 mm-t.

Nemzeti parkjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Maiko Nemzeti Park a Kongói Demokratikus Köztársaság egyik legeldugottabb, erdővel borított területén fekszik. 1970-ben alapították, területe 10 830 km². Az ország három legkülönlegesebb, csak itt honos fajának az élőhelye: a keleti síkvidéki gorillának (Gorilla beringei graueri), az okapinak és a kongói pávának. A Nemzeti Parkot az ítt élő keleti síkvidéki gorillák (Grauer gorillák), csimpánzok, okapik, bongók, erdei elefántok és kongói pávák kritikusra csökkent populációjának megmentése érdekében hozták létre
Az Upemba Nemzeti Park az ország délkeleti részén található Katanga tartományában fekszik. Tavakkal – köztük az Upemba-tóval, melyről a park a nevét kapta – tarkított, buja növényzettel borított területe 11 730 km², mely a Kibara-fennsík nagyobb részét foglalja el. A parkot 1939-ben hozták létre.

Természeti világörökségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Garamba Nemzeti Park, Afrika egyik legrégebbi nemzeti parkja, az ország Orientale tartományában található. Területe 4920 km². A Garamba Nemzeti Park az élőhelye a világ legutolsó ismert északi fehér orrszarvú populációjának. A parkot 1938-ban alapították. 1980-ban vették fel az UNESCO Világörökség listájára.
A park az ország Dél-Kivu és Maniema tartományában fekszik, területe 6000 km². A park a ritka hegyi gorilla egyik utolsó menedékhelyeinek egyike, ez a park volt az a hely, ahol Dian Fossey, Dr. Louis Leakey pártfogoltja eredetileg a gorillák tanulmányozásába kezdett, mielőtt Ruandába helyezte át kutatásait. Az Afrikának ezen a részén 1990-es évek óta dúló fegyveres konfliktusokat megelőzően, mintegy 600 gorilla maradt életben a park területén. Ennek eredményeképpen a fennmaradó populáció megmentése érdekében a parkot 1980-ban felvették az UNESCO Világörökség listájára
Az Okapi Vadrezervátum a Kongói Demokratikus Köztársaság északkeleti részén fekvő Orientale tartományban található Ituri erdőségben fekszik, melynek nagyjából egyötödét foglalja el. A rezervátum területe 13 726 km². A vadrezervátum fő feladata a csak itt honos okapik megmentése. A park helyén eredetileg állatbefogó állomás volt, melyet az amerikai Patrick Putnam antropológus alapított. A parkot 1996-ban vették fel az UNESCO Világörökség listájára.
A Salonga Nemzeti Park a Kongó-medencében helyezkedik el. A nemzeti park Afrika legnagyobb, egyben bolygónk második legnagyobb trópusi esőerdő borította természetvédelmi területe. A park területe 36 000 km². Számos, csak itt élő veszélyeztetett állatfaj élőhelye, ezek közül talán legfontosabb a törpe csimpánz, avagy bonobó (Pan paniscus). A parkot 1984-ben vették fel az UNESCO Világörökség Listájára. Az ország keleti részében folyó polgárháború eredményeképpen 1999-ben a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listájára került.
Az ország Észak-Kivu és Orientale tartományaiban elterülő, 7900 km² területű Virunga Nemzeti Park (korábban Albert Nemzeti Park) kiemelkedő változatosságú élőhelyeket rejt, a mocsaraktól és sztyeppéktől a több mint 5000 m magas Rwenzori-hegység hómezőiig, megdermedt láva borította síkságoktól a tűzhányók oldalát borító szavannákig. A parkban hegyi gorillák élnek, a folyókban mintegy 20 000 víziló él, és szibériai madarak töltik itt a telet. A park Afrika első nemzeti parkja volt, 1925-ben hozták létre. 1979-ben vették fel a Világörökségi helyszínek, majd 1994-ben a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listájára.

Élővilág, természetvédelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A központi medence és az atlanti partvidék természetes növénytakarója a trópusi esőerdő. A déli és délkeleti vidékeket szavanna fedi. Északon a magas füvű legelők vidéke eléri a Kongó folyót.

Searchtool right.svg Lásd még: Kategória:A Kongói Demokratikus Köztársaság állatvilága

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közép-Afrika északi és északnyugati területein az i. e. III - II. évezred fordulóján benépesülés figyelhető meg. Élelmiszernövényeket termesztettek, tartottak valamennyi állatot, és olajpálma alapú kertművelést folytattak. Évszázadokkal később, i. e. 2500 körül a banánt már ismerték a mai Dél-Kamerunban.

A feltehetőleg bantu nyelvű neolitikus, falvakban lakó, vasat használó népek kiszorították a korábbi pigmeus népességet (helyi nevük „bitwa” vagy „twa”) az ország legnagyobb részéről. Az északkeleten, Szudán Darfur és Kordofán tartományaiból kiinduló, kelet-afrikainak nevezett vándorlás is sodort Kongó keleti részébe különféle etnikai csoportokat.

A Kongó-medence területét a középkor évszázadaiban a Kongó Királyság uralta.

A területet az európai gyarmatosítók megjelenésétől a rabszolga-kereskedelem sújtotta, amely óriási emberveszteségeket okozott. A portugálok, hollandok és angolok után a 19. század második felében a kelet-afrikai Zanzibár kereskedői is megjelentek a területen, akik évi 50-70 ezer embert hurcoltak el Zanzibár, illetve a Közel-Kelet területére.

1885-től kezdve II. Lipót belga király kegyetlen imperialista diktatúrája uralkodott egy negyedszázadon át. A Kongói Szabadállamnak nevezett terület a király magángyarmata volt, ahol milliók rabszolgamunkájával számtalan gumiültetvényt létesítettek és tartottak fenn, a népirtás módszereit alkalmazó zsoldoshadsereg közreműködésével.

Egy kuba törzsi asszony sző az 1930-as években

Az ország lakosságának létszáma ebben az időszakban 15 millióval csökkent. (Tehát évente egymillió fővel) 1908-ban a nyílt terrort felszámolva Belgium átvette a hatalmat a közigazgatás fölött. Az országot ettől kezdve Belga Kongónak nevezték, megkezdődött a bányakincsnek kiaknázása és az ültetvények megalapítása.

Belga Kongó függetlenségét 1960. június 30-án kiáltotta ki Kongói Köztársaság néven. Mivel Közép-Kongó francia gyarmat is ezen a néven kiáltotta ki függetlenségét, a közbeszédben fővárosaik után „Leopoldville Kongó” és „Brazzaville Kongó” néven említették őket. 1966-ban Joseph Mobutu az ország hivatalos nevét Kongói Demokratikus Köztársaságra változtatta, amely 1971-ben Zaire Köztársaságra változott.

A függetlenség kikiáltása után röviddel Katanga tartományban (Moise Tsombe vezetésével) és Dél-Kasai tartományban szakadár mozgalmak léptek fel az új vezetés ellenében. A következőkben válságos lett Kasavubu elnök és Lumumba miniszterelnök viszonya. 1960. szeptember 5-én Kasavubu megfosztotta Lumumbát hivatalától. Lumumba Kasavubu lépését alkotmányellenesnek nyilvánította és így nyílt szakadás keletkezett a két vezető között.

Lumumba még ezt megelőzően kinevezte Joseph Mobutut az új Kongói Nemzeti Hadsereg vezérkari főnökévé. Amikor nyílttá vált Kasavubu és Lumumba ellentéte, Mobutu elég támogatást érzett maga mögött a hadseregben ahhoz, hogy fellázadjon. Az Egyesült Államok és Belgium pénzügyi támogatásával Mobutu meg tudta fizetni katonái iránta való lojalitását. A nyugati hatalmak ellenérzése a kommunizmus és a baloldali ideológiák iránt magyarázzák, hogy miért döntöttek Mobutu finanszírozása mellett, aki a „rend” fenntartását ígérte az új államban.

1961. január 17-én katangai erők és belga ejtőernyősök elrabolták és kivégezték Patrice Lumumbát. A lépés mögött a Katangában és Dél-Kasaiban folyó réz- és gyémántbányászatban érdekelt külföldiek álltak. Ezután káosz jött.

Öt évi rendkívül zavaros, nyugtalan időszak után Joseph-Désiré Mobutu, akkor altábornagy, puccsal eltávolította Kasavubu elnököt 1965-ben.

Egypárti rendszer épült ki, Mobutu önmagát államfőnek nyilvánította. A rendszeresen megtartott szavazásokon ő volt az egyetlen jelölt. Viszonylagos béke és stabilitás következett. 1971-ben az ország új neve Zaire lett. Mobutu egy autentikus afrikai rendszert akart kiépíteni. A lakosságot kötelezték, hogy keresztény nevek helyett eredeti afrikai neveket vegyenek fel, szabályozták a ruházkodást. 1972-ben Mobutu a saját nevét is megváltoztatta. Új neve: Mobutu Szesze Szeko Nkuku Ngbendu wa Za Banga, vagyis „Mindenható harcos, aki kitartása és rendíthetetlen győzni akarása révén győzelmet győzelemre halmoz, és nyomában tűz gyullad ”.

Mobutu kormányzata rendszeresen megsértette az emberi jogokat, politikai elnyomás volt az országban és személyi kultuszt építettek ki. Minden kongói bankjegyen ott volt Mobutu képe, képei ott voltak a középületeken, sok üzlethelyiségben, a hirdetőtáblákon és gyakran a közemberek ruháján. Ezen kívül súlyos korrupció gyötörte az országot. A korrupciót gyakran zairei betegségnek nevezték. Maga Mobutu sem volt mentes tőle. 1984-ben 4 milliárd amerikai dollár betétje volt svájci bankokban. Ez közel annyi, mint hazájának egyévi nemzeti jövedelme. A nemzetközi segítség, leggyakrabban Mobutut gazdagította, miközben az utak oly mértékben tönkrementek, hogy az 1960-ban létezett hálózatnak csak egynegyede maradt meg.

A szubszaharai térség figyelmének középpontjában álló ország a Föld második legszegényebb államaként folyamatos harcok színtere: Kongó mindig is részese volt a politikai – gazdasági – etnikai küzdelmeknek.[5] 1994 óta Kongót etnikai összeütközések és polgárháború sújtják, amelyeket a ruandai népirtás elől menekülő tömegek robbantottak ki. Mobutu Sese Seko Kuku Ngbendu wa za Banga kormányát a Laurent-Désiré Kabila által vezetett lázadás felkelés döntötte meg 1997 májusában. Ekkor az országot átnevezték Kongói Demokratikus Köztársaságra.

UNICEF segélyt osztanak Goma térségében (2008.)

1996-1998 között az első kongói háború, 1998 óta a második kongói háború sújtja az országot, amely a világ legvéresebb fegyveres konfliktusa a második világháború óta. Ebbe a háborúba a térség szinte minden állama beleavatkozott – Ruanda és Uganda a jelenlegi hatalmi elit ellen, Zimbabwe, Angola, Namíbia, Csád és Szudán pedig a védelmében. Bár az országban jelen vannak az ENSZ békefenntartó katonái, mégis vannak egyes vidékek, ahol a lázadóknak teljes hatalmuk van.

Az országban nagy mennyiségben található arany, ón, tantál, volfrám bányászatához kapcsolódó erőszakos cselekedetekért, háborúkért egyes civil szervezetek az elektronikai vállalatokat teszik felelőssé, amennyiben illegálisan, a feketepiacról szerzik be a termékeik (laptopok, mobiletelefonok) előállításához szükséges alapanyagok egy részét és ezzel támogatják az országban egymással vetélkedő fegyveres szervezeteket, akik a feketepiacot uralják.[6][7] Az országban folyó tantál bányászathoz szükséges erdőirtás egyes gorilla populációk élőhelyét is csökkenti.[8][9] [10]

2006 júliusában volt az ország történelmének első demokratikus választása. Ebben segédkezett 18 ezer ENSZ-békefenntartó és a 2 ezer fős Európai Unió-haderő (köztük két magyar tiszt). A választás győztese Joseph Kabila lett, 45%-kal.

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Palais du Peuple, a parlament székháza, Kinshasa
Palais de la Nation, az elnöki palota

Alkotmány, államforma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A két alkotmány közötti interregnumot követően (2003-2006) a Kongói Demokratikus Köztársaságban a Harmadik Köztársaság Alkotmánya érvényes. Az alkotmány, melyet a 2005-ben tartott névszavazás fogadott el, és melyet Joseph Kabila elnök hirdetett ki, decentralizált, fél-elnöki köztársaságot alapít meg, melyben a végrehajtó, a törvényhozó és az igazságszolgáltató hatalmi ágak szétválnak, a jogok megoszlanak a központi kormányzat és a tartományi kormányzatok között

Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Politikai pártok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tartományok és területek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kongói Demokratikus Köztársaság 2005-ben született alkotmánya az országot 25 nagy önállósággal rendelkező autonóm tartományra és a fővárosi területre osztotta. Az egyes tartományok további körzetekre oszlanak. A tartományi felosztás az alkotmány elfogadásától számított 36 hónap múlva, vagyis 2009 februárjában lép teljes hatályba, pontosabban 2009. február 19-én.

A Kongói Demokratikus Köztársaság új tartományi felosztása
Tartomány Főváros
1. Kinshasa Kinshasa
2. Kongó-központi Matadi
3. Kwango Kenge
4. Kwilu Kikwit
5. Mai-Ndombe Inongo
6. Kasai Luebo
7. Lulua Kananga
8. Kelet-Kasai Mbuji-Mayi
9. Lomami Kabinda
10. Sankuru Lodja
11. Maniema Kindu
12. Dél-Kivu Bukavu
13. Észak-Kivu Goma
Tartomány Főváros
14. Ituri Bunia
15. Felső-Uele Isiro
16. Tshopo Kisangani
17. Alsó-Uele Buta
18. Észak-Ubangi Gbadolite
19. Mongala Lisala
20. Dél-Ubangi Gemena
21. Egyenlítői Mbandaka
22. Tshuapa Boende
23. Tanganyika Kalemie
24. Felső-Lomami Kamina
25. Lualaba Kolwezi
26. Felső-Katanga Lubumbashi

A korábbi felosztás szerinti 11 tartomány a következő volt:

A korábbi tartományi felosztás
  1. Bandundu
  2. Alsó-Kongó
  3. Egyenlítői
  4. Nyugat-Kasai
  5. Kelet-Kasai
  6. Katanga
  7. Kinshasa
  8. Maniema
  9. Észak-Kivu
  10. Orientale tartomány
  11. Dél-Kivu

Védelmi rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Összegyűlt emberek egy esküvőn

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Templom az ország nyugati részén, Kangu

Legnépesebb települések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Város Népesség
Kinshasa 6 301 100
Lubumbashi 1 074 600
Mbuji-Mayi 905 800
Kolwezi 803 900
Kananga 539 700
Kisangani 510 300
Likasi 375 100

Etnikai, nyelvi, vallási megoszlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország nyelvei

A lakosság 12 fő etnikai csoportból áll, ezeken belül 240 kisebb csoportot különböztetünk meg. A legnagyobb népcsoportok: bakongo, mongo, baluba, lunda, melyek bantu törzsek, és a lakosság 80%-át alkotják. A szudáni népcsoport alkotja a lakosság 18%-át, a fennmaradó 2% pedig nilóta. A bantu népekre az alacsony, robusztus testalkat és a világosbarna bőr a jellemző. A szudániak magasabbak és sötétebb bőrűek, a legsötétebb bőrűek pedig a nilóták. Az országban egy-két százaléknyi pigmeus is található, ők a terület őslakói. A pigmeusok a nevük negrid, rasz, koiszan, alasszhoz tartoznak. Rendkívül alacsony termet, göndör haj és sárgásbarna bőr jellemzi őket. A mintegy háromszáz nyelvet beszélő különböző etnikum közül a legjelentősebb a luba vagy lunda, 18 százalékos részesedéssel. Őket követik a mongók 16-17 százalék körüli arányukkal. Az ország névadói, a kongók 13 százalékos arányt képviselnek. Körülbelül a lakosság egy tizede ruhanda. Valamivel kevesebb arányban élnek itt rundik és ngalék. A kisebb csoportok közé tartoznak az azandék, a kubák vagy busongók, a hembák stb.[11]

A lakosság 42%-a katolikus, 25%-a protestáns. Muzulmán a lakosság 3%-a, és 120 ezer zsidó is él itt. A lakosság 5%-a törzsi vallású.

Az ország hivatalos nyelve a francia. Franciaország után itt beszélnek a világon legtöbben franciául. A lakosság még 200 különböző nyelven beszél egymás közt: lingala (50%), kikongo (30%), szuahéli (10%), chokwe, kituba stb.

Szociális rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kinshasa belvárosának egy része. Csak a belváros városias jellegű. [12]
Volframit és kassziterit-bányászok, Kailo, Maniema tartomány

A Kongói Demokratikus Köztársaság bővelkedik természeti erőforrásokban, gazdasága jelenleg két évtizednyi hanyatlás után a javulás jeleit mutatja. Az első (1996–1997) és második kongói háború (1998–2003) jelentősen csökkentette a hazai termelést, a kormány bevételeit, növelte az államadósságot, a harcok, az éhínség valamint a betegségek következtében több mint ötmillió ember vesztette életét.

A külföldi befektetők a konfliktus kimenetelét övező bizonytalanság és az infrastruktúra hiánya miatt elhagyták az országot. A helyzet csak 2002-ben javult, amikor a megszálló seregek nagy része kivonult Kongóból. A kormány a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal együttműködve gazdasági terveket dolgozott ki, Joseph Kabila elnök vezetésével pedig megkezdték a reformok végrehajtását.

Adósságállománya 2004-ben meghaladta a 11 milliárd USD-t. Belgium a legfőbb külföldi támogatója, segélyezője.

Az életszínvonal nagyon alacsony, ezt igazolja az is, hogy a Világbank még 1994-ben fizetésképtelenné nyilvánította az országot.

A CIA World Factbookban 2012-ben publikált becslés szerint a mezőgazdaság 44%, ipar 23%, szolgáltatás 33% részben járul hozzá az ország bruttó hazai termékéhez (GDP). A GDP növekedése 2012-ben 7,1% volt.

Gazdasági ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mezőgazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mezőgazdaság még mindig a lakosság 2/3-ának ad munkát. Leginkább kávét, teát, banánt, cukornádat és más trópusi gyümölcsöket termesztenek. Jelentős még a fakkitermelés és a belvízi halászat. Van ültetvényes gazdálkodás is, de ez külföldi tulajdonban van, és az államosítás és a belső politikai helyzet miatt csökken.

Ipar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ipar leginkább az ásványkincsek feldolgozására épül. A Katanga és Kasai régiókban találhatóak a világ legnagyobb iparigyémánt-bányái, de a legértékesebb exportcikke a réz. Jelentős urán-, arany-, ezüst- és cinkbányászat is folyik az országban.

Kereskedelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nemzetközi kereskedelembe az ország elsősorban az ásványkincseivel és kitermelt fáival kapcsolódik be. Leginkább élelmiszerekre, gépekre, közlekedési eszközökre és üzemanyagra szorul.

Fő külkereskedelmi partnerei (2012-ben)[14]:

  • Kivitel: legnagyobb része Kínába, továbbá Zambiába, Belgiumba
  • Behozatal: Dél-Afrika, Kína, Belgium, Zambia

Az országra jellemző egyéb ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Nemzeti Közlekedési Vállalat székháza, Kinshasa

Közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A közlekedés elmaradott. A fontosabb közlekedési eszközök a légiközlekedés mellett a vasút és a víziközlekedés. A háborúk alatt a vasutak, közutak jelentősen megsérültek. Az infrastruktúra gyengesége miatt, az országon autóval áthaladni gyakorlatilag nem lehet.[15]

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oktatási rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kulturális intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tudomány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hagyományok, néprajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gasztronómia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Turizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sport[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Mártírok Stadionja a fővárosban

A Kongói Demokratikus Köztársaság labdarúgó válogatottja két alkalommal nyerte meg az Afrikai Nemzetek Kupáját. 1968-ban Ghána felett diadalmaskodott a nemzeti tizenegy 1-0 arányban, míg 1974-ben - Zaire néven - Zambia válogatottját múlták felül.

Ünnepek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. CIA World Factbook
  2. 2012., Forrás: CIA
  3. 2012., Forrás: CIA
  4. PPP, 2012. , Forrás: CIA
  5. http://www.kalasnyikov.hu/dokumentumok/orszagismerteto_kongo.pdf
  6. What happening in the Congo? angol nyelvű forrás
  7. Conflict Minerals angol nyelvű rövidfilm a Youtube-on.
  8. [1]
  9. [2]
  10. Tantálbányászat
  11. Navigátor Világ Atlasz Afrika II. rész Kossuth kiadó 2011.
  12. http://www.origo.hu/vilagkorul/20080919-kinshasa-iwiw-a-vilag-korul.html
  13. ^ a b A Kongói Dem. Közt. a CIA World Factbookban
  14. CIA World Factbook
  15. Máth Dávid: Országok, amiket ne akarj autóval körbejárni (magyar nyelven). men.hu, 2013. február 4. (Hozzáférés: 2013. február 27.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kongói Demokratikus Köztársaság témájú médiaállományokat.