II. Lipót belga király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Lipót belga király
Leopold ii garter knight.jpg
II. Lipót belga király fényképe a Térdszalag-rend kitüntetésével.

A belgák királya
Uralkodási ideje
1865. december 17.1909. december 17.
Elődje I. Lipót belga király
Utódja I. Albert belga király
Életrajzi adatok
Uralkodóház Szász–Coburg–Gotha
Teljes neve Léopold Louis Philippe Marie Victor
Született 1835. április 9.
Laeken, Brüsszel, Belgium
Elhunyt 1909. december 17.
Laeken, Brüsszel, Belgium
Nyughelye Laeken, Brüsszel, Belgium
Házastársa Mária Henrietta belga királyné
Gyermekei Lujza-Mária, Lipót, Stefánia, Klementin
Édesapja I. Lipót belga király
Édesanyja Lujza Mária belga királyné

II. Lipót (franciául: Léopold Louis Philippe Marie Victor, hollandul: Leopold Lodewijk Filips Maria Victor) 1835. április 9.1909. december 17.) a belgák királya volt. I. Lipót belga király második fia, de bátyja halála után 1865-ben örökölte a trónt és 1909-ben bekövetkezett halálig uralkodott. Testvére volt Sarolta mexikói császárné, illetve első unokatestvére volt Viktória brit királynő.

Belgiumon kívül II. Lipót elsősorban a Kongói Szabadállam néven ismertté vált afrikai gyarmat megszerzése és könyörtelen kizsákmányolása révén ismert. A gyarmat magában foglalta a modern Kongói Demokratikus Köztársaság teljes területét, több mint 2 millió km²-t. A gyarmat legfőbb termékeinek, a gumi és az elefántcsont kitermeléséhez kényszermunkát vettek igénybe, a helyiekre kényszerített kitermelési kvóták be nem tartása csonkításokhoz és gyilkosságokhoz vezetett. A Szabadállam 1908-ban megszűnt, amikor a belga állam annektálta a területet, de becslések szerint addigra a gyarmat korábbi lakosságának 50%-át elvesztette (a becslések alsó határa 3 millió, felső határa 30 millió áldozat).

A Kongói Szabadállam egy része szabadkereskedelmi terület volt, de mintegy ¾-e Lipót magántulajdona volt és saját üzleti vállalkozásaként üzemeltette. A híres felfedező, Henry Morton Stanley segített neki a terület felkutatásában és elfoglalásában, Lipót helyzetét az 1885-ös Berlini Konferencia erősítette meg. Lipót úgy tartotta, hogy jó üzleti érzékkel rendelkezik és egy alkalommal a spanyolországi Sevilla városában töltött egy hetet, ahol a Spanyol Királyság és a dél-amerikai gyarmatok közötti kereskedelmi kapcsolatok kutatásával foglalkozott.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Lipót karikatúrája az amerikai Vanity Fair magazinban: Kongó kirablása a nagyhatalmak háta mögött
Lipót és felesége, Mária Henrietta.

Brüsszelben született 1835. április 9-én, apja I. Lipót belga király, anyja Lujza Mária francia királyi hercegnő, belga királyné. Fiatal korától kezdve katonai kiképzést kapott a belga hadseregben. 1853. augusztus 22-én Brüsszelben vette feleségül Habsburg–Toscanai Mária Henrietta főhercegnőt, József osztrák főherceg lányát.

Bátyja halála után Lipót lett a trónörökös és apja halála után 1865-ben elfoglalta a trónt. Az „építő király” („Roi bâtisseur” vagy „Koning-Bouwer”) néven ismerték, mert nagyszabású építkezéseivel nagymértékben hozzájárult a belga nagyvárosok, Brüsszel, Antwerpen és Oostende fejlődéséhez. Brüsszelben a királyi kastély üvegháza, az Arcades du Cinquantenaire diadalív, az Avenue de Tervueren, a Tervuren-ben található Musée du Congo (ma Közép-Afrika Múzeum) és a laekeni királyi palota átépítése, Oostend-ben lóversenypálya, képtár és a Parc Marie-Henriette park, míg Antwerpenben a központi vasútállomás épületének felépítése fűződik nevéhez. Az Ardennekben található 6700 hektáros birtokán farmot, golfpályát, erdőket alakíttatott ki, valamint felépítette Ciergnon, Fenffe, Villers-sur-Lesse és Ferage kastélyokat.

Az építmények jelentős részét Lipót a kongói gyarmat bevételeiből építette. 1900-ban az általa alapított Királyi Alapítványon (hollandul: Koninklijke Schenking; franciául: Donation Royale) révén az épületeket és magánvagyona nagy részét a belga államra hagyta. Mint azt Adam Hochschild megjegyezte könyvében (The Ghosts of King Leopold): „Az ajándékozás igazi célja az volt, hogy az épületek fenntartása a belga kormány költségvetését terhelje és hogy megakadályozza lányai öröklését”, akiket Lipót szinte nem is látott. Az adományok következtében Belgiumban szinte elfelejtették a Lipót által birtokolt kongói gyarmaton elkövetett kegyetlenségeket és gyilkosságokat: a tervureni Kelet-Afrika Múzeumban szinte alig lehet erre vonatkozó utalást találni. A múzeum előterében álló szobrok illusztrálják, ahogyan a belga gyarmatosítók megszabadítják a helyi lakosságot a rabszolgakereskedőktől és elhozzák a „civilizációt”. A gyarmati közigazgatás kb. 8 millió áldozatát azonban nem említik.

1902. november 15-én az olasz anarchista Gennaro Rubino merényletet kísérelt meg Lipót ellen, amikor az nyitott kocsijában a nemrégiben elhunyt felesége temetési menetében haladt. Rubino három lövést adott le Lipótra, de a király sértetlenül megúszta a kísérletet és Rubino-t azonnal letartóztatták.

Belpolitikájában Lipót a fegyveres erők szerepét szerette volna növelni, a belga semlegesség garanciájaként, de a parlament jórészt meghiúsította szándékát, hogy az általános sorkötelezettséget bevezesse.

Mivel egyetlen fia 1869-ben tüdőgyulladásban meghalt, halála után unokaöccse, Albert lett a belga király.

Személyes gyarmatbirodalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lipót abban hitt, hogy egy ország csak akkor lehet nagy, ha tengerentúli gyarmatokkal rendelkezett és mindent megtett annak érdekében, hogy Belgiumnak is gyarmatot szerezzen. A belga kormány és a belga nép azonban nem volt érdekelt, és Lipót egy idő után már csak arra törekedett, hogy személyes befolyása alá vonjon egy területet. A belga kormány ebben támogatta, és pénzt is kölcsönzött neki.

Számos sikertelen afrikai és ázsiai próbálkozás után 1876-ban létrehozott egy társaságot, amely látszólag nemzetközi tudományos és emberbaráti tevékenységgel foglalkozott – ez volt az Afrika Nemzetközi Társaság.

1876-ban a társaság álcája alatt felbérelte a híres felfedezőt, saját személyes barátját, Henry Morton Stanley-t, hogy a Kongó folyásvidékét feltérképezze. Stanley expedíciója során számos szerződést aláíratott a helyi törzsi vezetőkkel, amelyekben azok földjüket Lipótnak adományozták. Ezután széles körű nemzetközi diplomáciai manőverek következtek, amelyek eredményeként az 1884-85-ös Berlini Konferencia végén 14 európai nagyhatalom és az Amerikai Egyesült Államok elismerték Kongó önállóságát, a területet Lipót személyes felügyelete alá helyezték. 1885. február 5-én alakult meg a Kongói Szabadállam (később Belga Kongó, majd a Kongói Demokratikus Köztársaság), amelynek területe 76-szor nagyobb, mint Belgium. Lipót a területet közvetlenül uralta, az általa kinevezett gyarmati tisztviselőkön és az általa felbérelt rendfenntartó erő, Force Publique-on keresztül.

A gyarmati közigazgatás költségeinek fedezésére és a király magánpénztárának gyarapítására hamarosan kényszermunkában kötelezték a helyieket, hogy gumit és elefántcsontot szolgáltassanak be a tisztviselőknek, a lakosságot kényszermunkában dolgoztatták az ültetvényeken, amelyeket nem ritkán lerombolt és felégetett falvaik helyén létesítettek. Amennyiben utasításaiknak nem tettek eleget, megkínozták, megerőszakolták, megcsonkították vagy megölték őket.

A becslések szerint a kegyetlenségek és gyilkosságok, valamint az éhínség és a trópusi betegségek áldozatainak száma 2 és 15 millió közé tehető, bár a legtöbb forrás 8–10 millió közé teszi a halottak számát.[1] A becslések szerint 1908-ra a gyarmat lakosságának fele elpusztult.

A bennszülöttek könyörtelen kizsákmányolása és az elkövetett kegyetlenségek hamarosan nyilvánosságra kerültek, de a nemzetközi közvélemény csak Roger Casement brit konzul 1905-ös jelentése után szánta el magát a cselekvésre[2], miután olyan hírességek is csatlakoztak a kampányhoz, mint Mark Twain.[3]

A belga kormány a nemzetközi nyomás ellenére sem akart lépni, és csak 1908-ban annektálták a Kongói Szabadállamot, amelyet ezután Belga Kongó néven ismertek.[4] A korabeli közvélemény a kínzások, csonkítások és gyilkosságok miatt teljes mértékben elítélte Lipótot, egy korabeli brit történész szerint „modern köntösbe bújt Attila, és a világ jobb hely lenne, ha meg sem született volna”.[5] Ferenc József osztrák császár és magyar király pedig „velejéig rossz emberként” jellemezte. A fentiek ellenére Franciaország, Németország és Portugália igen hamar átvette a Lipót által bevezetett eszközöket az általuk uralt területek igazgatása során, amely hasonlóan katasztrofális következményekkel járt a bennszülött lakosságra nézve.

Azonban a király nem bűnhődött igazán a tetteiért. A gumi kitermelése már nem volt annyira jövedelmező 1908-ban, mint a gyarmatosítás kezdetén, ezért Lipót vajmi ellenkezés nélkül mondott le magángyarmatáról. A kizsákmányolás két évtizede százmilliókat hozott neki, amelyből gondtalanul élt és nagyon sokat költött fényűzésre. Maga sosem látta saját szemével mit művelnek emberei Kongóban, ezért sosem tanúsított megbánást az országban történtek miatt.

Lipót megítélése halála után egy évszázaddal is igen negatív a Kongói Demokratikus Köztársaságban: 2005-ben szobrát néhány órával azután lerombolták, hogy azt felállították. A kongói kulturális miniszter, Christoph Muzungu adott utasítást a szobor felállítására, mivel szerinte az embereknek Lipót uralkodásának pozitív oldalát is látniuk kell. A 6 méter magas szobrot, amelyet Kinshasa központi vasútállomásának közelében, egy körforgalom közepén állítottak fel, néhány órával később ledöntötték.

Családja és leszármazottai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Lipót felesége Habsburg–Toscanai Mária Henrietta főhercegnő (1836–1902) volt, József nádor és Mária Dorottya württembergi hercegnő leánya. A házasságból, amelyet 1853. augusztus 22-én kötöttek, négy gyermek született:

Házasságon kívüli kapcsolatából Lipótnak két további gyermeke született

A gyermekek anyja egy prostituált, Blanche Zélia Joséphine Delacroix (Bukarest, 1883. május 12.Cambo, 1948. február 12.) volt, „művésznevén” Caroline Lacroix. A király és Caroline 1909. december 12-én, öt nappal a király halála előtt, összeházasodtak a laekeni királyi palota pálmaházában, de a szertartást a belga törvények nem ismerték el érvényesnek. A gyermekeket 1910-ben Caroline Lacroix második férje, Antoine Durrieux fogadta örökbe.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források és külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]