Belga Kongó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Belga Kongó
Congo Belge (francia)
Belgisch Kongo (holland) (Belga gyarmat)
1908 – 1960
Belga KongóCongo Belge (francia)Belgisch Kongo (holland) zászlaja
Belga Kongó
Congo Belge (francia)
Belgisch Kongo (holland) zászlaja
Belga Kongó címere
Belga Kongó címere
LocationCongoFreeState.png
Kongó helyzete Afrikában
Mottó: „Travail et progres” (francia: Munka és haladás)
Általános adatok
Fővárosa Léopoldville/Leopoldstad
Terület 2 344 000 km²
Hivatalos nyelvek francia
Pénznem Kongói frank
Kormányzat
Államforma Gyarmat
Dinasztia Szász–Coburg–Gotha
Államfő II. Lipót (1908–09),
I. Albert (1909–34),
III. Lipót (1934–51),
Balduin (1951–60)
Elődállam
Utódállam
 Kongói Szabadállam
Kongói Demokratikus Köztársaság 
Katanga 
Dél-Kasai 

A Belga Kongó néven ismert terület Belgium közép-afrikai gyarmata volt. A Kongói Szabadállamból alakították ki 1908-ban, amely addig II. Lipót belga király magántulajdona volt. A Szabadállamban elkövetett kegyetlenkedések, gyilkosságok és a lakosság kizsákmányolása miatt a nemzetközi közvélemény arra kényszerítette a belga államot, hogy 1908. november 15-én saját irányítása alá vonja a területet. A gyarmat 1960. június 30-án nyerte el függetlenségét, előbb Kongói Köztársaság, majd később felvette a Kongói Demokratikus Köztársaság nevet. A függetlenség kivívása után két terület is kikiáltotta önállóságát: Katanga, illetve Dél-Kasai.[1]

Belga Kongó története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kongó-medence feltárását II. Lipót belga király támogatta, aki személyesen bízta meg Henry Morton Stanley amerikai újságírót és Afrika-kutatót a térség feltérképezésével. Az 1885-ös berlini konferencia Lipót magántulajdonába juttatta a térséget, ahol megalakult a Kongói Szabadállam. A gyarmati adminisztráció kiépítése és a terület nyersanyagainak (elsősorban nyersgumi és elefántcsont) kiaknázása rendkívül kegyetlen módszerekkel történt, mindennapos volt a bennszülöttek kínzása, megcsonkítása, a beszolgáltatási kvótát nem teljesítő falvak felgyújtása. A kegyetlenségek, az éhínség és a trópusi járványok következtében több millióan haltak meg (különféle források 3 és 30 millió közé teszik az áldozatok számát).

Belga Kongó 1908–1945 között[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nemzetközi közvélemény már az 1890-es években értesült a gyarmati közigazgatás kegyetlenkedéseiről, de csak Roger Casement ír diplomata, angol konzul 1903-as jelentése után változott a helyzet. A belga állam végül 1908. november 15-én aláírt szerződésében állami közigazgatás alá vonta a Szabadállamot, amelyet a következő év augusztusában a belga parlament, októberben pedig a király is elismert.

Belga-Kongót a Boma városában székelő főkormányzó igazgatta. A gyarmatot 15 adminisztratív körzetre osztották fel, és minden régió élére alkormányzókat neveztek ki. A gyarmati közigazgatás költségeit az állami költségvetés fedezte, a Brüsszelben székelő belga kormány tagja lett a gyarmatügyi miniszter, valamint megalapították a miniszter elnökségével a Gyarmati Tanácsot. Utóbbinak 14 tagja volt, akik közül 8 főt a király, 3-3 főt a belga parlament alsó- és felsőháza nevezett ki.

Belga Kongó egyszerűsített címere

A gyarmati közigazgatás kiépítésével a bennszülöttek helyzete fokozatosan javult a II. Lipót uralkodása alatt tapasztalt helyzethez képest. Megkezdődött az oktatási rendszer fejlesztése, amelyet túlnyomó részt a katolikus egyház dominált, ritkábban a protestáns egyházak is létrehoztak egy-egy iskolát. 1948-ban az iskolák 99,6%-át keresztény misszionáriusok működtették. Az iskolai tananyagban kiemelt helyett kapott a keresztény értékek elterjesztése, valamint alapvető készségek elsajátítása: a bennszülött gyerekek megtanultak írni, olvasni és alapvető számtani műveleteket elvégezni. A korabeli belga közvéleményben a gyarmati helyzetről elterjedt képet jól tükrözi Hergé képregénye, „Tintin kalandjai Kongóban”.

A gyarmat politikai életében teljes mértékben a belga állam akarata dominált. Nem voltak demokratikus intézmények, az államfő továbbra is Lipót király, illetve utódai voltak (bár nem volt közvetlen befolyásuk a gyarmat irányítására). A belga kormányzat döntéseit és a gyarmati közigazgatás napi ügyeit a kinevezett főkormányzó által felügyelt, csak fehérekből álló közigazgatás hajtotta végre. A bennszülött lakosság szinte semmilyen joggal nem rendelkezett, nem választhattak, nem gyülekezhettek, nem hozhattak létre pártokat, és számos megkülönböztető rendelkezést vezettek be ellenük.

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A belga állam támogatásával jött létre a Belga Kongó Bank és számos tröszt, amelyek a gyarmat jelentős nyersanyag-lelőhelyeinek kiaknázását vezették. Ötven év alatt 5,5 millió tonna rezet, több mint 3 tonna ipari gyémántot és 260-270 ezer kiló aranyat termeltek ki a belga-kongói bányákból.[2]

Belga-Kongó volt a második világháború során az urán egyik legnagyobb kitermelője. A háború során a Belga Kongó egyik tartományában, Katangában kezdte meg működését a világ egyik első uránbányája, és itt voltak a világ akkor ismert legnagyobb uránlelőhelyei. Az amerikai atombomba-projekthez egy belga cég, a Union Minière du Haut Katanga szolgáltatta a nyers uránércet, elsősorban a Shinkolobwe környékén található bányákből.

A gyarmat megalakulása után is folytatódott az emberi munkaerő kizsákmányolása, bár korántsem olyan kirívóan kegyetlen módon, mint Lipót alatt. A második világháború, majd a koreai háború alatt igen nagy kereslet volt a kongói bányákból kitermelt színesfémek iránt, azonban a bányaművelés módszerei igen kevéssé változtak, elsősorban a biztonság terén. Több tízezer bányamunkás vesztette életét annak következtében, hogy a bányák termelését 1940-1945 között duplájára növelték, lényegében mindenféle beruházás vagy fejlesztés nélkül.

Belpolitikai problémák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1919-ben lázadások robbantak ki a gyarmaton, melyeket csak 1921-re tudtak elfojtani a belga hatóságok. Ekkor kezdett el prédikálni Simon Kimbangu, („Ngunza”, vagy Próféta), aki baptista misszionáriusoknál nevelkedett. Tanítása, mely szerint eljön majd a megváltás órája, amikor a gyarmati rendet felváltja „Isten birodalma”, óriási visszhangot keltett a bennszülöttek között és a függetlenségi mozgalom előfutára volt.

1941-ben a bányákban sztrájkok törtek ki a fokozódó termelés és a rosszabbodó munkakörülmények miatt. Egyes esetekben a bennszülött katonák fellázadtak belga tisztjeik ellen.

1952-ben Léon Pétillon főkormányzó levélben fordult a gyarmatügyi miniszterhez, mivel véleménye szerint Belgium hamarosan elvesztheti egyetlen, jól jövedelmező gyarmatát, amennyiben a helyzet nem változik. Pétillon azt szerette volna elérni, hogy javítsák a bennszülött lakosság helyzetét és jogait, akár választójogot is adott volna nekik. A belga kormány ellenezte a javaslatot, amely véleménye szerint destabilizálta volna a régiót. A belga parlament egyes tagjai felvetették, hogy a gyarmatot egyesítsék a belga királysággal, és így minden kongói lakos belga állampolgár lett volna, de ez a javaslat sem hozott eredmény.

A belga kormány nem volt képes semmilyen nagy változást végrehajtani, mert nem rendelkezett hosszú távú tervekkel a gyarmat jövőjét illetően. Bizonyos politikai szabadságjogokat bevezettek, de a kialakuló politikai életet nagymértékben komplikálták a bennszülött törzsek közötti ellentétek (ld. lentebb). Az anyaországi adminisztráció először kisebb, közigazgatási reformokkal próbálta stabilizálni a helyzetet.

Nacionalizmus, függetlenségi mozgalmak és Kongó önállósága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1950-es években két, szemléletében meglehetősen eltérő függetlenségi mozgalom bontakozott ki Kongóban: a területi nacionalizmuson alapuló mozgalom, amely Kongó önállóságát és területi egységét támogatta, illetve az etnikai-vallási mozgalom, amely a törzsi különállást és az egyes régiók függetlenségét támogatta

Joseph Kasavubu és az Abako[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1950-ben alakult meg a Abako, a bakongo törzs nyelvművelő és kulturális társasága. A társaság elnöke 1955-től Joseph Kasavubu volt, aki a kibontakozó függetlenségi mozgalom élére állt. Kasavubu a törzsi különállás híve volt, mindenekelőtt a bakongókat akarta egyesíteni, és a hajdani Kongói Királyság utódállamát szerette volna megteremteni.

A törzsi különállás eszméje elsősorban a nyugati partvidéken, a bakongo törzs területein, illetve Kasaï, and Katanga területén terjedt el.

Patrice Lumumba és az MNC[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Abako nagy riválisa volt Patrice Lumumba, az öregdiákok egyesületének, a bennszülött tisztviselők érdekvédelmi szervezetének és postások szakszervezetének elnöke. 1956 tavaszán Lumumba kezdeményezésére megalakították Kongó első igazi politikai pártját, a Mouvement National Congolais-t (Kongói Nemzeti Mozgalom). Az MNC volt az első nemzeti párt, amely szembefordult a törzsi elkülönüléssel. Megalapítása után hamarosan 4 régióban megjelentek a párt támogatói (akkoriban 6 régió volt).

Lumumba véleménye szerint „Kongó mindaddig nem szabadulhat meg a gyarmati uralomtól, ameddig nem szabadul meg saját jogfosztottságától, ameddig az imperialista erőket nem fosztják meg legfőbb társadalmi bázisuktól – a törzsi konzervativizmustól.”[2] Patrice Lumumba követelései között szerepelt az egységes, központosított, demokratikus nemzeti állam, a független Kongói Köztársaság megalapítása.

Az MNC megalakulását követte 1958 decemberében az akkor már független Ghána elnökének, Nkrumahnak kezdeményezésére megszervezett accrai tanácskozás az afrikai gyarmatok jövőjéről, majd ugyanebben a hónapban Kongóban az MNC és az Abako megtartotta első politikai nagygyűlését.

1959-ben szakadás következett be az MNC-ben, amikor Joseph Kalonji vezetésével kiváltak azok az MNC vezetők, akik mérsékeltebb politikai irányt képviseltek, az új párt a Mouvement National Congolais-Kalonji nevet vette fel. A szakadás ellenére Lumumba pártja (amely a Mouvement National Congolais-Lumumba nevet vette fel) Kongó legfontosabb és legbefolyásosabb politikai pártjává fejlődött.

Választások és a függetlenség kikiáltása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nacionalista-függetlenségi mozgalmak nagy nyomás gyakoroltak az anyaországra, hogy a gyarmati státuszból Belga-Kongót független, önálló állammá alakítsák. Ugyanakkor Belgium aláírta az ENSZ alapokmányának 73-ik paragrafusát, amely elismerte a gyarmatok önrendelkezési jogát, és a nagyhatalmak is egyre erősebben követelték, hogy adja meg az önállóságot Kongónak. A belga kormány a belső és külső nyomást kezdetben nem vette figyelembe. 1955-ben J. van Bilsen flamand közgazdász elkészített egy tanulmányt, „Belga Afrika politikai emancipációjának 30 éves terve” címmel, amelyben kifejtette, hogyan lehetne fokozatosan felkészíteni a kongóiakat a kormányzás felelősségének vállalására. A tervet Belgiumban vita és értetlenség fogadta: a kormánynak nem tetszett, mivel a terv végeredményeként fel kellett volna adni a gyarmatot, míg a reformokat támogató évolués azt kifogásolták, hogy Belgium még további három évtizeden át uralta volna Kongót. A reformokat támogató katolikus évolués a tervet támogató közleményt jelentettek meg egy kongói napilapban Conscience Africaine címmel, és a kongói nép is lelkesen üdvözölte a tervet.

1959. január 4-én Léopoldville-ben – ma Kinshasa – az Abako híveinek tömeggyűlése függetlenségi felkelésbe fordul, amely négy napon át tartott. A felkelés leverését követően a hatóságok letartóztatták az Abako több vezetőjét, köztük Kasavubut is. Ennek ellenére 1959-ben a belga hatóságok legalizálták a politikai pártokat, majd általános választásokat szerveztek. A kongói pártok közötti tárgyalások eredményeként három nagy választási szövetség alakult meg: a federalista-nacionalista pártok, köztük az ABAKO és MNC - Kalonji, a Lumumba vezetése alatt álló MNC-Lumumba, és végül a Katanga régió vezetője, Moïse Tshombe befolyása alatt álló párt, amely kizárólag a tartomány gazdasági érdekeit és a Katanga Bányavállalat érdekeit képviselte.

1960. január 20-a és február 20-a között kerekasztal-megbeszélésekre került sor Brüsszelben a belga kormány és a kongói politikai pártok között, amelynek eredményeként kitűzték a választások időpontját. A parlamenti és a helyhatósági választásokra végül májusban került sor, amelynek eredményeként az Abako és az MNC kompromisszumot volt kénytelen kötni: Joseph Kasavubu-t választották meg a parlament elnökének, Lumumba lett a miniszterelnök.

A függetlenség kikiáltására, a parlament nyitóülésére, Kasabuvu és Lumumba beavatására 1960. június 30-án került sor. A függetlenség kikiáltásához kapcsolódó ünnepségeken Balduin belga király is részt vett.

Az új ország a Kongói Köztársaság („République du Congo”) nevet vette fel. Mivel a francia irányítás alatt álló Közép-Kongó („Moyen Congo”) függetlenségének elnyerése után szintén a Kongói Köztársaság nevet vette fel, a félreértés elkerülésére a két országot a későbbiekben „Congo-Léopoldville” és „Congo-Brazzaville” néven emlegették, fővárosuk után.

1966-ban Joseph Mobutu az ország nevét Kongói Demokratikus Köztársaságra változtatta, majd 1971-ben ismét ő az országot Zairei Köztársaságra nevezte át.

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kasavubu és Lumumba között hamarosan kiéleződött a feszültség és 1960. szeptember 5-én Kasavubu menesztette Lumumbát. Lumumba alkotmányellenesnek kiáltotta ki Kasavubu lépését. A két vezető rivalizálása miatt kialakuló zűrzavaros helyzetet az újonnan alakult kongói hadsereg (Armée Nationale Congolaise) vezérkari főnöke, Joseph Mobutu használta ki, aki a nyugati hatalmak és Belgium pénzügyi támogatásával államcsínyt hajtott végre. Bár az országot látszólag rövid életű kormányok igazgatták, a rendet Mobutu és katonái tartották fenn.

1961. január 17-én belga ejtőernyősök és katangai katonák elrabolták majd kivégezték Lumumbát. 1965-ben Mobutu végleg átvette a hatalmat és saját magát nevezte ki kormányfőnek. Uralma 1997-ig tartott, amikor el kellett menekülnie az országból, amely ismét felvette a Kongói Demokratikus Köztársaság nevet.

Belga Kongó főkormányzói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Georges Nzongola-Ntalaja: The Congo from Leopold to Kabila: A People's History, 2002
  2. ^ a b francia nyelv.hu | A Kongói Demokratikus Köztársaság | Kongói, Mobutu, Lumumba, Belga, Kongó

Külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Belga Kongó témájú médiaállományokat.