Ruandai népirtás

Az áldozatok koponyáin vágások és az erőszak egyéb jelei láthatók

A ruandai népirtás ruandaiak százezreinek szervezett legyilkolása volt 1994-ben. A népirtást főleg két hutu milícia, az Interahamwe és a Impuzamugambi követte el kb. 100 nap alatt, 1994. április 6-ától július közepéig. Legalább 500 000 tuszi és több százezres nagyságrendű mérsékelt hutu vesztette életét. Más becslések szerint a halottak száma 800 000 - 1 000 000 között volt (ebből kb. 10% hutu).

A leggyakrabban véres etnikai konfliktusnak tekintik, melyben a többségben levő hutu milíciák a hutu többségű kormánnyal karöltve etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben levő, de hagyományosan vezető szerepet betöltő tuszik és a mérsékelt, a népirtással egyet nem értő hutukkal szemben. A népirtást erős felbujtó propaganda előzte meg, amelyből kivették részüket a a rádióállomások és az újságok is. A népirtásra vonatkozó figyelmeztető jelek ellenére az Egyesült Nemzetek Szervezete passzív maradt, és a vezető hatalmak sem avatkoztak be. Emiatt sokan bírálták az ENSZ alapelveit, illetve ezek kidolgozóit, és különösen az ENSZ BT tagjait, közöttük főleg a Bill Clinton által vezetett Egyesült Államokat, mint egyedüli szuperhatalmat.

A népirtás előzményei

Események Burundiban

Ruanda helyzetére nagy befolyása volt a Burundiban uralkodó állapotoknak. Mindkét ország lakosságának többsége hutu, de Burundiban évtizedeken át tuszi kormányzat volt, katonai támogatással.

Rwagasore meggyilkolása után az ő UPRONA pártja kettészakadt egy tuszi és egy hutu frakcióra. A tuszi miniszterelnököt a király nevezte ki, de 1963 után arra kényszerült, hogy egy hutut, Pierre Ngendandumwét nevezzen ki miniszterelnöknek, a hutuk elégedetlenségének leszerelésére. A függetlenség utáni első választásokon, 1965-ban, Ngendandumwe lett a megválasztott miniszterelnök. Rögtön ezután tuszi szélsőségesek meggyilkolták. Utódja egy másik hutu volt, Joseph Bamina.

A néhány hónappal később megtartott parlamenti választásokon a 33 képviselői helyből 23-at szereztek meg a hutuk, de a király érvénytelenítette az eredményt. Baminát szintén meggyilkolták, és a tuszi király személyi titkárát, Leopold Bihát nevezte ki miniszterelnöknek. Ennek a következménye egy hutu puccs lett a király ellen, akinek menekülnie kellett az országból. Biha is megsebesült, de túlélte. A Michel Micombero által vezetett, tuszik dominálta hadsereg brutálisan válaszolt: csaknem minden hutu politikust megöltek. Micombero vette át a kormányt, és néhány hónappal később letette a tuszi királyt (az előző király fiát), és támadással fenyegette meg Ruandát. Ez a katonai diktatúra még további 27 éven keresztül fennállt Burundiban, egészen az 1993-as szabad választásokig.

1965-től 1972-ig Burundiban szórványos erőszakos akciók voltak a hutuk és a tuszik között. 1969-ben a tuszi katonaság tisztogatást tartott a hutuk között. 1972-ben egy helyi hutu lázadás után a tuszik által dominált burundi hadsereg a hutuk elleni legnagyobb népirtást hajtotta végre Burundiban, közel 200 000 ember meghalt. Az erőszak hulláma újabb hutu menekülthullámot indított el a határon keresztül Ruandába. A térségben nagy számban éltek hutu és tuszi menekültek, a feszültség folytatódott.

1988-ban a tuszik ellen irányuló hutu erőszak Észak-Burundiban ismét feléledt, válaszul a tuszi hadsereg lemészárolt 20 000 hutut. Ismét hutuk ezrei kényszerültek menekülni Tanzániába és Kongóba.

Az ugandai helyzet

1986-ban Yoweri Museveni gerillái megdöntötték Milton Obote diktátor hatalmát, és átvették Uganda irányítását. Sok Ugandában élő ruandai tuszi menekült lett az ugandai hadsereg tagja, és vett részt a harcokban.

1986-ban Paul Kagame, az 1959-es ruandai mészárlások elől Ugandába menekült tuszi szülők gyereke, aki Museveni hadseregének katonai felderítését vezette, megalapította a Ruandai Hazafias Frontot (RPF), amelynek fegyveres ereje a Ruandai Hazafias Hadsereg (RPA) lett. (Kagame katonai kiképzést az Amerikai Egyesült Államokban kapott.) Kagami társa, Fred Rwigema megkezdte az RPA felkészítését egy Ugandából kiinduló Ruanda elleni támadásra. Az RPA-t erősítette, hogy sok, az ugandai hadseregben szolgáló tuszi a harcok befejezése után leszerelt, és csatlakozott az RPA-hoz.

1990-ben az RPA megkezdte a beütéséket Ugandából Ruanda ellen. 1991-ben az RPF egy propaganda rádióállomást indított, amely Ugandából sugárzott. Habyarimana kormánya szintén egy propaganda célú rádióállomást állított fel, amely tusziellenes propagandát folytatott, és a tuszik elleni pogromra uszított, azzal az indokkal, hogy meg akarják előzni a hutuk ismételt rabszolgasorsba taszítását.

Az arushai kiegyezés

Három éves harc és többszöri tűzszünet után a kormány és az RPF 1993-ban aláírta a végső tűzszünetet. Ez volt az Arushai megállapodás. Ennek rendelkezései alapján a felek osztoztak a kormányhatalomban. Egyik oldal se szándékozott betartani ezt az egyezményt, a két oldal közötti harcok hevessége nem csökkent. Théoneste Bagosora, a ruandai védelmi miniszter kabinetfőnöke (akit a nemzetközi bíróság 2008-ban népirtásért elítélt), tanúvallomások szerint Arushát elhagyva kijelentette, hogy megy „előkészíteni az apokalipszist”. A megállapodás aláírása előtt, sőt utána is kb. másfél millió civil hagyta el otthonát.

A helyzetet tovább élezte, hogy 1993 októberében az első megválasztott burundi elnököt, a hutu Melchior Ndadayét a burundi tuszik által dominált hadsereg meggyilkolta. Ekkor Burundiban heves harc tört ki a tuszik és a hutuk között, amelyet a hadsereg tömeggyilkosságai követtek, tízezrek haltak meg a konfliktusban, hutuk és tuszik egyaránt. Ez a konfliktus a határon keresztül átcsapott Ruandára, és az arushai egyezmény gyors összeomlását okozta. A tuszi-hutu gyűlölet újult erővel lángolt fel. Bár az Egyesült Nemzetek Szervezete békefenntartó csapatokat küldött (UNAMIR), de ezek a rossz felszereltség és a vezetési hibák miatt majdnem hatástalanok voltak a két országban dúló polgárháború közepette.

A szikra

1994. április 4-én Juvénal Habyarimana, Ruanda hutu elnöke először a zairei Kinshasába repült, ahol tárgyalásokat folytatott Mobutu Sese Seko elnökkel, majd onnan a tanzániai Dar es-Salaamba , hogy egy regionális csúcsértekezleten vegyen részt. Mobutu figyelmeztette a ruandai elnököt, hogy részben a francia titkosszolgálattól származó információk szerint életére törnek. Habyarimana ennek ellenére elment a dar-es-salaam-i találkozóra, de amikor április 6-án hazafelé indult, elfogadta a franciák ajánlatát, és a saját elnöki repülőgépe helyett egy francia katonai repülőgépre szállt fel, hogy visszatérjen Kigaliba. Vele utazott Cyprien Ntaryamira, Burundi hutu elnöke. A Kigali repülőtér felett a gépet két vállról indított rakétával lelőtték. Az elkövetők kiléte máig nem tisztázódott. Egy francia bíróság ítélete szerint az akciót Kagame RPF erői hajtották végre. Kagame és maga Habyarimana kormányának egyes tagjai a hutu fegyvereseket vádolták saját elnökük meggyilkolásával.

A népirtás

A két elnököt szállító repülőgép lelövése után Ruandában elszabadult a pokol. A katonaság és az Interahamwe milícia elkezdett úttorlaszokat építeni és razziázni. Az elnöki gárda emberei meggyilkolták a mérsékelt hutu Agathe Uwilingiyimana ügyvivő miniszterelnökasszonyt (aki a rádión keresztül akart nyugalomra felszólítani), hogy az ne vehesse át az ország irányítását. A miniszterelnökasszony mellett agyonlőtték annak férjét, az alkotmánybíróság elnökét, és a kormány 4 miniszterét. Az Agathe Uwilingiyimana védelmát ellátó 15 ENSZ-katonát lefegyverezték, közülük 5 ghanait elengedtek, a 10 belga katonát a ruandai elnöki gárda katonái kegyetlenül megcsonkították, majd megölték.

Az elkövetkező napokban elkezdődött a tuszik és a mérsékelt hutuk mészárlása. Az előre kidolgozottság mellett szól, hogy 1993 január és 1994 március között Ruanda több, mint 500.000 bozótvágó kést (machetét) importált, kétszer annyit, mint az előző években. A kések és lőfegyverek szétosztásáról a hutu Interahamwe és Impuzamugambi milicistái gondoskodtak.

Korabeli krétarajz egy kigali iskolában. A halálfej mellett ENSZ-katonatisztek nevei olvashatók.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa két héttel a háború kirobbanása után békefenntartói 90%-át hazarendelte. Romeo Dallaire tábornok alig 275 katonával maradt, de parancsot kapott arra, hogy ne avatkozzon be a konfliktusba.

Ahogy az erőszak fokozódott, sok nemzet kimenekítette az állampolgárait Kigaliból, és bezárta nagykövetségét. A nemzeti rádió otthonmaradásra szólította fel a lakosságot, és a kormány által finanszírozott RTLM rádió maró támadásokat intézett a tuszik és a mérsékelt hutuk ellen. Úttorlaszok százait állította fel a milícia Kigaliban és vidéken. Dallaire tábornok és az UNAMIR – akik a tuszikat kísérték és védték Kigaliban – képtelenek voltak bármit is tenni, ahogy az erőszak kiterjedt, és ráadásul őket is elkezdték támadni az RTLM-en keresztül.

A gyilkolás gyorsan kiterjedt Kigaliból az egész országra. Az egyik ilyen mészárlás Nyarubuyeben történt. A tisztviselők és a kormány által finanszírozott rádió még az egyszerű civileket is felszólították, hogy öljék meg tuszi szomszédaikat. Akik nem voltak erre képesek, azokat a legtöbb esetben szintén megölték. „Vagy részt vettél a mészárlásban, vagy téged mészároltak le.” – emlékezett vissza egy hutu, akit gyilkosságra kényszerítettek. Az elnök pártja, az MRND, maga is belekeveredett a népirtás szervezésébe.

A legtöbb áldozatot a saját falujában vagy városában ölték meg, gyakran maguk a szomszédok vagy a helybeliek. A legtöbb gyilkosságot machetével követték el, de a fegyveres egységek tűzfegyvereket, sőt buldózereket is használtak. Néhány faluban az áldozatokat bekényszerítették vagy becsalták a templomba vagy iskolába, ahol a aztán szervezetten felkoncolták őket. Például, 1994 júniusában 3000 tuszi keresett menedéket Kivumu katolikus templomában. A helyi Interahamwe a rendőrségtől kapott buldózerekkel rombolta le a templomépületet. A menekülni próbáló embereket machetékkel ölték meg.

Az ENSZ tagállamai elutasították az UNAMIR kérését, hogy növeljék meg létszámukat és adjanak több pénzt a műveleteikre, sőt az összes békefenntartót ki akarták vonni az országból, csupán Dallaire tábornok nyomásának volt köszönhető, hogy végül is egy radikálisan továbbcsökkentett létszámú békefenntartó sereg, önkéntes alapon engedélyt kapott arra hogy továbbra is a térségben maradjon.

Az ENSZ BT-ben nem sikerült elérni, hogy a békefenntartó misszió átalakuljon békét teremtő küldetéssé. A népirtás harmadik hónapjában a francia kormány csapatokat vetett be Ruanda nyugati részén az Opération Turquise keretében, de csak a külföldi állampolgárok evakuálására voltak képesek, és bizonyos esetekben még az általuk megszállt zónában is folytatódott a népirtás. Az Ugandából betörő tuszi Ruandai Hazafias Hadsereg (RPA) katonái elől a népirtásban részt vett hutu hadsereg és közigazgatás a franciák által ellenőrzött zónába menekült. Magukkal vitték a nemzeti rádióállomás berendezéseit is, amely mostantól innen sugározta uszító adásait. Ismert hutu háborús bűnösök tudtak megszökni az RPF elől a franciák ellenőrizte övezeten keresztül. A franciák mindig is gyanakodva szemlélték az Ugandából (angol kulturális hagyományokkal rendelkező ország) előrenyomuló RPA-t, mert úgy érezték, hogy a francia nyelvű Ruandában ez a befolyásukat csökkenti (mint, ahogy az be is következett, egyébként).

Április 6. és július eleje között a megjósolhatatlanul gyors népirtásban hivatalosan 937.000 tuszi és mérsékelt hutu halt meg.

A tuszi ellentámadás és a menekültválság

A Paul Kagame vezette tuszi Ruandai Hazafias Hadsereg (Rwandese Patriotic Army, RPA) betört a szomszédos Ugandából, és fokozatosan nyomult előre Kigali felé. Ekkor néhány francia katonai egység beavatkozott, de ők inkább a fegyveres erők népirtásban részt vett katonáit védték meg a tuszik bosszújától.

Az RPA offenzívája 1994 április-júliusban

1994. júliusában és augusztusában az RPA csapatai behatoltak Kigaliba, nem sokkal később elfoglalták az egész országot. A bevonuló tuszi csapatok nyomában kb. 600.000 tuszi menekült tért haza, és több, mint két millió hutu menekült el Ruandából, menekültválságot váltva ki az afrikai Nagy Tavak vidékén. A megrémült polgári lakosság vagy spontánul, vagy az omladozó hutu közigazgatás és hadsereg által (amelyek a civileket később élő pajzsként használták fel) kényszerítve Kelet-Zairéba (különösen Észak-Kivu tartományba), Tanzániába, Ugandába és Burundiba menekült. Velük tartottak a megdöntött ruandai közigazgatás, a hadsereg és a milíciák emberei is, akik idővel ellenőrzésük alá vonták a menekülttáborokat, terrorizálták az ott lakókat, emiatt a nemzetközi segélyszervezetek többsége ki is vonult onnan.

A tuszik megtorlásának szakértők szerint kb. 60.000 áldozata volt. Nehéztüzérséggel pusztították el Nyacyonga menekülttábort. A Zairéból frissen visszatértek ezreit gyilkolta meg az RPA a Kibeho táborban. Folytatta támadásait a hutu Interhahamwe csapatok ellen, amelyek Kelet-Zairéba menekültek. Ebben az országban is hamarosan háborúk törtek ki (lásd: első kongói háború és második kongói háború).

Miután a tuszi RPF átvette a kormányt, Paul Kagame egy hutut, Pasteur Bizimungut helyezte az elnöki székbe. Sokan azt gondolták róla, hogy csak egy báb, de Bizimungu 2000-től kritizálta Kagame kormányának tevékenységét. Ekkor Kagame elmozdította posztjáról, és magát nevezte ki elnökké. Bizimungu azonnal alapított egy ellenzéki pártot (PDR), de ezt Kagame kormánya betiltotta. Bizimungut 2002-ben letartóztatták hazaárulásért, 15 év börtönre ítélték, de 2007-ben elnöki kegyelemmel szabadon bocsátották.

Az erőszak és annak emléke még most is érezhető az országban és a régióban, bár az ott járt turisták szerint megfelelő óvintézkedéseket betartva Ruanda látogatható.

A legfrissebb sajtóhírek szerint a gyűlöletkeltés még ma is szórványosan előfordul.

A nemzetközi következmények

Mind az első (1996-1998), mind a második kongói háború gyökerei ebben a népirtásban keresendők, de ez az egyik fő oka a burundi polgárháborúnak is.

Ruanda stabilitása rendkívüli mértékben függ a Kelet-Kongóban és Burundiban uralkodó állapotoktól.

Burundiban az 1993-2006-os polgárháború eseményei összefüggenek az első és második kongói háborúval. Legkevesebb 300 000 burundi állampolgárt öltek meg. 2005 augusztusában a hutu születésű Pierre Nkurunzizát választották elnökké. Legkevesebb három tűzszünet volt a lázadó csoportok és a burundi hadsereg között: 2003-ban, 2005-ben és 2006 szeptemberében.

2008. augusztus 5-én a ruandai kormány egyik bizottsága azzal vádolta meg a francia hatóságokat, hogy tudtak a készülő népirtásról, sőt segítettek a szélsőséges hutuknak a népirtás kivitelezésében. A jelentés 33 magas rangú francia tisztviselőt nevez meg, akiket felelősség terhel a tragédiáért, beleértve François Mitterrand elnököt, Edouard Balladur miniszterelnököt, Alain Juppe külügyminisztert és fő segítőjét Dominique de Villepint (a későbbi külügyminisztert). „A francia katonák közvetlenül felelősek tuszik és a tuszik bujtatásával vádolt hutuk meggyilkolásáért” - írja a jelentés, melyet a ruandai Igazságügyi Minisztérium állíttatott össze.

Igazságszolgáltatás: a Ruandai Nemzetközi Törvényszék és a gácsácsák

Körözés a ruandai népirtás felelősei után. A nyomravezetőknek járó díj 5 millió dollár.

1994 és 1996 között a tuszik uralta új ruandai kormány bírósági eljárások során ítélte el a népirtás felelőseit, de atrocitásokra is sor került a hutuk ellen. A felszabadító hadműveletei nyomán berendezkedő, de azóta választások által megerősített új kormányzat kb. 120.000 ember letartóztatását rendelte el. Az igazságszolgáltatás azonban rendkívül lassan működött, hisz a bíróságoknak kevés adat állt rendelkezésükre a sokszor távoli helyeken történt atrocitásokról. Ekkor döntés született a helyi hagyományoknak megfelelő népbíróságok, ún. gácsácsák létrehozásáról. A gácsácsák a korábban letartóztatott, de az eljárás idejére a falvaikba visszaengedett vádlottak meghallgatását biztosítják. A cél a bűncselekmények körülményeinek megismerése, a bűnösök megbüntetése, de a megbékélés elősegítése is a közösségi meghallgatás katartikus hatása révén. A tárgyalásokat egy bíró vezeti, akinek munkáját 5-6 ülnök segíti. Nincs sem ügyész, sem védőügyvéd, hanem a falu minden tagja tanúskodhat úgy pro, mint kontra. A nyilvános tárgyalás végén a vádlottat a három bűnkategória valamelyikébe sorolják be. Az első kategóriába olyan vádlottak esnek, akik a népirtásban uszító, szervező, irányító szerepet töltöttek be. Az ő ügyüket a népbíróság továbbküldi a központi bíróságnak. Azok, akiknek kezéhez „kisebb” gyilkosság (II. kategória), esetleg rablás, testi sértés, fosztogatás (III. kategória) tapad, helyben nyernek büntetést.

A népirtás idején magas katonai vagy közigazgatási beosztást viselő személyek ügyét az ENSZ által létrehozott, Tanzániában székelő nemzetközi törvényszék (ICTR) bírálja el, amely 1994 novemberében alakult meg. Az ICTR már több, mint harminc ítéletet hozott, négy egykori miniszter ellen is, azonban öt vádlottat felmentett.

2008. december 18-án az ICTR Theoneste Bagosorát, az Interahamwe fő szervezőjét (a védelmi minisztérium volt kabinetfőnökét) életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte háborús és emberiesség elleni bűntettekért. A bíróság bizonyítottnak látta, hogy Bagosora és két vádlott-társa vezette a hutu szélsőségesekből álló, a tuszik és mérsékelt hutuk meggyilkolásért felelős Interahamwe milíciát. Életfogytiglani börtönre ítélték még Anatole Nsegiyumvát és Alloys Ntabakuzét is.

Bagosorát 1996-ban Kamerunban tartóztatták le, miután megszökött a felelősségrevonás elől. A bíróság elutasította a védelem érvét, miszerint az öldöklés nem volt szervezett, ezért nem minősülhet népirtásnak.

Húszévi börtönbüntetést kapott Protais Zigiranyirazo üzletember, Habyarimana sógora, akit azzal vádoltak, hogy tagja a hutu elit családokat tömörítő Akazu közösségnek, a tuszik kiirtására szőtt összeesküvés irányítóinak.

Lásd még

• Hotel Rwanda – Egy film Paul Rusesabaginaról, a Hotel Kigali vezetőjéről, aki a tusziknak és a mérsékelt hutuknak menedéket adott.
• A kutyákat lelövik, ugye? - Egy film Christopher atyáról, aki az iskolájában szállásolta el a menekülő tuszikat.
• Elefántfű (In the Tall Grass), egy 2001-ben készült amerikai-ruandai dokumentumfilm a népirtás utáni Ruanda egyik áldozatáról, gyilkossággal vádolt szomszédjáról, a helyi gácsácsáról.
• John Bosco Ruandája (dokumentumfilm, 1994, MTV)