Puliszka

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szeletelhető kemény puliszka
Túrós-szalonnás és lekváros puliszka Szabolcs megyéből

A puliszka (románul mămăligă, erdélyi szász nyelven Palukes) kukoricalisztből készült kásás étel. Az étel neve a 17. század végén jelent meg a magyar nyelvben, eredete nem tisztázott. Származhat a latin pollis (finom liszt) vagy a puls (sűrű pép, kása) szavakból, és talán a diáknyelvből kerülhetett a köznyelvbe. Eredetileg hajdinából készült; kukoricalisztből főtt ételként először 1708-ban, Pápai Páriz Ferenc szótárában jelent meg.[1] Hazánkban ismert még kukoricagánica, kukoricamálé, ganca, keményebb sült változata a görhe, illetve újabban polenta néven – utóbbi elnevezés olasz eredetű, melyet többek között az angol nyelv is átvett.

A magyar, román, erdélyi szász, bolgár, ukrán hagyományos étkezésben egyaránt megtalálható; régebben az erdélyi szegény emberek fő tápláléka.[2] Reggelinél, vacsoránál ez volt a főétel, ebédnél köretként ették. Kemény változatát hidegen tarisznyába csomagolták, útravalónak, mezei, illetve erdei munkákhoz.

Az elkészítési módja nagyon egyszerű: a kukoricalisztet sós vízben vagy tejben megfőzik. A víz vagy tej mennyiségétől függően a puliszka kemény, félkemény vagy híg lesz. Ehető köretként (az erdélyi magyarok például csirkepaprikás mellé, a románok töltött káposzta mellé), juhtúróval rétegesen összerakva, tehéntúróval-tejföllel ízesítve. A Dél-Alföldön édesen, cukorral, fahéjjal és szentjánoskenyérrel, egyes területeken lekvárral, esetleg pirított morzsával is fogyasztják.[3]

Könnyű, kalóriaszegény étel; egy erdélyi szász szólás szerint „aki azt vacsorázik, lábujjhegyen osonjon ágyba, nehogy útközben megéhezzék”.[4]

A puliszka, miután a 20. század során a városi lakosság körében csaknem feledésbe merült, napjainkban ismét egyre ismertebbé és népszerűbbé válik, ami elsősorban a reformtáplálkozás térhódításával hozható összefüggésbe. Kedvelői a sós, zöldséges változatok mellett édeskásaként is fogyasztják, kukoricaliszt helyett gyakran kukoricadarából készítve. Köretként hazánkban is számos étteremben kapható, főként az olasz vonatkozás miatt vonzóbbnak ítélt polenta néven. Emellett, mivel a búzával és rozzsal ellentétben nem tartalmaz sikért (glutént), a lisztérzékeny személyek táplálkozásában is fontos szerepet tölthet be. Jelentősége ismert még a csecsemőélelmezésben is – a sikértartalmú gabonák helyett felhasználva segíthet megelőzni a lisztérzékenység kialakulását.[5]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Magyar néprajz nyolc kötetben; főszerkesztő Paládi-Kovács Attila, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988- , ISBN 963-05-4922-0 [1]
  2. Szőcs István: Ami a földdel és az éggel összeköt, in: Erdélyi lakoma, p. 15
  3. A Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza, Kiss Lajos Néprajzi Társaság, Szabadka 2003.
  4. Éltető József: Éléskamra a templomerődben, in: Erdélyi lakoma, p. 40
  5. Lisztérzékenység

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Puliszka témájú médiaállományokat.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Polenta témájú médiaállományokat.