Erdélyi szászok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Erdélyi szász régiók
Németek lakta területek Romániában 1918-ban (a mai romániai megyékre kivetítve; a térkép a bánáti németeket is feltünteti)
Aldorfi szász jegyespár, 1874.
Asszonyfalva, erődtemplom
Brassó főtere
Brassó, Fekete templom
Fenyőfalva, erődtemplom
Jakabfalva, erődtemplom
Medgyes belvárosa
Nagyszeben, a Fazekasok tornya
Nemes, erődtemplom
Segesvár óvárosa
Szászdálya, erődtemplom
Szentágota, erődtemplom

Az erdélyi szászok (saját nyelvükön Siebenbuerger Saksen) német anyanyelvű kisebbség Romániában, Erdélyben. Míg 1910-ben még 250 000 volt az erdélyi szászok száma, 2004-re már csak 15 000-en maradtak, és számuk jelenleg is csökken. A többségük 1945 után Németországba vándorolt. A maradottak átlagéletkora 69 év körül van.

Elődeik a Német-római Birodalom nyugati területéről származnak, mely távol esik a mai Szászország tartománytól. A népnevük ellenére az ottani szászokhoz tehát nincs közük. Eredetileg nem is szászoknak hívták őket: egy 1191-ből származó oklevélben az Ecclesia Theotonicarum Ultrasilvanorum, egy 1192-es keltezésűben pedig omnes Flandrenses megnevezés szerepel. A szász, azaz saxones elnevezésük első ízben 1206-ban jelent meg.[1][2] Egyes szerzők szerint a magyar kancelláriai iratok szásznak neveztek mindenkit, aki megkapta a szász bányászok által kialkudott privilégiumokat, függetlenül attól, hogy melyik tartományban éltek. Eredetileg a megnevezés tehát nem származást, hanem egy kiváltságot, jogi helyzetet jelölt.[2][3] Egy másik elmélet szerint IV. Béla a tatárjárás után szászföldi telepeseket hívott az eredeti frankok pótlására, és innen származik az elnevezés.[4][5]

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Árpád-kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szász telepesek első hulláma 1150 körül érkezett Erdélybe, amikor II. Géza magyar király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett. Erre alapvetően a Bizánci Birodalom I. Mánuel alatt kezdett expanzív politikája adott okot, noha Géza nem érte meg az első betörést (1166). 1186-ban a királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából „de alienis hospitibus […] de Ultrasylvas XV milia marcarum”.[6]

A keresztes háborúk során Magyarországon átvonuló hadak a magyarságot megismertették a páncélos lovagsággal, a nehézlovas harcmodorral, de ez a székelyek között nem terjedt el, ők alapvetően könnyűlovas harcosok maradtak. Ez a harcmodor a szintén könnyűlovas besenyők és kunok betöréseivel szemben még megállta a helyét, de a reguláris bizánci hadsereggel szemben már nem. Emellett, a magyar királyságnak elemi érdeke volt egy várakból álló védővonal kiépítése a déli határokon, és a székelyek erre a feladatra szintén nem feleltek meg, mert nem rendelkeztek várépítési tapasztalattal és mesterségbeli tudással. Ezek az okok magyarázzák, hogy miért döntöttek a magyar királyok a várépítéshez és mesterségekhez értő nyugati telepesek behozatala mellett.

Az Andreanum tudósít arról, hogy Géza a telepeseket egy elhagyatott („deserta”) területre telepítette, de ez csak részben igaz, mert a déli határsávon már a székelyek éltek (akiktől a szászok a helyneveket átvették: Szászkézd, Szászorbó, Szászsepsi stb.), így őket északkeletebbre kellett telepíteni. A német telepesek ekkor alapították meg Nagyszebent, amelynek német neve az alapító nemes ("geréb") nevét őrzi: Hermannstadt, és körvonalazódott az Olt völgyében a később Altland névvel illetett központi terület, mely mindig is kitüntetett szerepet játszott a szászság történetében, bár a Szászföld (Királyföld) határai később kitolódtak.

A nyelvészeti bizonyítékok alapján Rajna és Mosel vidékéről származó eredeti szászság részben közrendű parasztokból, részben lovagokból állt (nevük saját német Gräf megjelölésükből gerébbé magyarosodott). A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a gerébek ütőképes haderőt biztosítottak a Magyar Királyság számára, melyért cserébe a király a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított. A vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak (a lucrum camerae-t is megválthatták), maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek.

A szászok közösen birtokolták a Szászföldet, és a gerébek is adóztak, így aztán nem alakult ki a hagyományos nemesi és jobbágyi réteg körükben. Ennek ellenére a gerébek az Árpád-korban és a 14. század első felében vezető szerepet töltöttek be, mivel a bírói és rendfenntartói tisztségért cserébe többlet jövedelmeket kaptak (bírságok egy része, malomjogok stb.), amelyeket igyekeztek továbbörökíteni. Emellett, többen magyar nemesi státuszt is kaptak, amit szászföldön kívüli birtokszerzéssel érhettek el.

A II. Géza korában megindult telepeshullám a kedvező feltételek hatására nem állt le, mind több németajkú család érkezett a mai Nyugat-Németország és Belgium területéről, hogy Erdélyben új életet kezdjen. A szászság történetében fontos időszak a Német Lovagrend rövid, ám dicstelen barcasági tartózkodása, ugyanis amikor II. András a kiűzésükről döntött, előzőleg átszervezte a környékbeli határsávot.

A székelységet végleg a Háromszéki-medence területére telepítette, az elhagyott vidékeket pedig az ekkor egységesített Szászföldhöz csatolta. A szászság jogi egységének megteremtését az Andreanum című 1224-es királyi oklevél véglegesítette. Ugyanekkor, felettes szervként megszervezték a szebeni ispánságot.

Az Andreanum szabályozta a szászok katonaállítási kötelezettségét, és megerősítette adókedvezményeiket. Ekkor – feltehetően a német lovagoktól látott példán okulva – a szászok kiharcolták, hogy egyes településeik vásártartási és árumegállítási jogot kapjanak, ami elővetítette az addig zömmel paraszti népesség városias jövőjét.

A tatárjárás nagy pusztítást hozott a szászok vidékére, azonban a 13. század folyamán egyre újabb telepesek biztosították a viszonylag gyors rendezést. Az Árpád-kor végén számos előkelőséggel kerültek összetűzésbe (1277-ben például a gyulafehérvári püspökkel vitában álló szászok a hívekre gyújtották a gyulafehérvári székesegyházat), majd a teljhatalmú Kán László vajda kénye-kedve szerint bánt velük, ahogy a székelyekkel is.

1310–1526[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Anjou-korban kezdődött meg a Szászföld rohamos városiasodása, illetve a távolsági kereskedő és kézműves polgárság megjelenése, amely végül domináns eleme lett a szászságnak, kiszorítva a gerébi réteget a vezetésből. A városfejlődést különféle privilégiumok segítették: Beszterce (1368), Brassó (1369) és Nagyszeben (1378) Nagy Lajostól kapott árumegállító jogot, amellyel kiaknázhatták Havasalföld és Moldva, illetve a rajtuk keresztül is zajló levantei kereskedelem előnyeit. Egyúttal a céheket is szabályozták (1376). A városokban és környékükön hamarosan a kereskedők zárttá váló patríciusrétege vette át a vezetést, amely ellen az iparosok a 15. századtól kezdve igyekeztek saját érdekeiket is érvényesíteni; ennek jegyében alakultak meg 1495-ben a Kolozsváron már működő százas testület mintájára a Hundertmannschaftok, amelyek azonban patríciusi befolyás alatt maradtak.

1437-től kezdve a szászföldi szászok részesévé váltak az erdélyi rendek (magyar nemesség, székelyek és szászok) uniójának. Az I. unió a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés ellenében jött létre (kápolnai eskü), amelyet 1438-ban Tordán megerősítettek. A szervezkedés a belső és külső (török) fenyegetések miatt tovább fejlődött, hivatalosan ugyan már az elején az Erdélyt fenyegető oszmán és tatár veszély ellen kötötték, valójában a felkelő magyar és román parasztok voltak az unió célpontja. 1458-ban a rendek megkötötték II. uniójukat, amely elsősorban Mátyás és még inkább a Besztercét családjának grófságként megszerző Szilágyi Mihály ellen irányult. 1467-ben a jogaikat féltő erdélyiek megkötötték a III. uniót, és Farnasi Veres Benedek vezetésével fellázadtak, de Mátyás király csapatai gyorsan leverték a mozgalmat. A IV. unió a saját bíráskodás megszerzése érdekében alakult meg 1505-ben, mivel a vajda egyúttal országbírói tisztet is viselt, és nem tartózkodott elég ideig a tartományában.

A király támogatta az erdélyi szászságot, és az a törekvése, hogy a Szászföldet egységes privilegizált területként kezelje az egyszerűbb adminisztráció érdekében, találkozott a helyiek elképzeléseivel. 1464-ben Nagyszeben maga választhatta a királybíróját, majd a szebeni tartomány hét széke is megkapta ezt a jogot (1469). A szász „universitas” kialakulása a szászok részéről Thomas Altenberger érdeme; 1485-ben első alkalommal adott ki oklevelet a szászság ilyen név alatt. A folyamat lezárulása 1486-ban következett be, amikor a király megerősítette az Andreanumot, és a szebeniről kiterjesztette a többi szász székre, illetve a brassói és besztercei vidékekre, ezáltal a szászság valóban jogilag egységessé vált. Az egységes universitas vezetése az ún. „szász gróf” feladata volt, amely címet gyakorlatilag Nagyszeben polgármestere viselte. Az Andreanumon illetve ennek a későbbi megerősítésein alapuló szász jogszokásokat Matthias Fronius foglalta írásba Statuta oder eygen Landrecht (1583) című könyvében, amely magyar nyelven szász jogkönyv néven ismeretes.

A már eddig is súlyponti szerepű három nagy város, Szeben, Brassó és Beszterce tovább növelte befolyását a 15. század második felében. Mátyás 1474-ben feloszlatta a szebeni prépostságot, melynek birtokait a város szerezte meg. Brassó 1498-ban lett Törcsvár birtokosa, Besztercének pedig Radna került a birtokába.

Ezzel egy időben gazdasági változás állt be. A 15. század közepétől mindinkább a román fejedelemségek kereskedői kezébe csúszott át a távolsági kereskedelem, a szászok mindinkább arra szorítkoztak, hogy Erdélyen belül terjesszék az importált árut, illetve továbbítsák azt elsősorban Nagyváradra, ahol főként kassai kereskedők vették át, majd az itt szerzett termékeket saját piacaikon eladták a román kalmároknak.

Az 1475-ben vívott kenyérmezői csatában a törökök felett aratott nagy győzelemhez a szászok is tevékenyen hozzájárultak.

1526–1918[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1526-os mohácsi vész után harc kezdődött a magyar királyi koronáért az erdélyi vajda, Szapolyai János és az osztrák főherceg, Habsburg Ferdinánd között. Az erdélyi szászok a Habsburgok mellé álltak, annak ellenére, hogy a Habsburgokat pártoló délvidéki szerbek Cserni Jován vezetésével szász területeket dúltak fel és a szász katonaság végig harcolt ellenük. Később belenyugodtak abba, hogy Erdély nem került Habsburg uralom alá.

A 16. században az Erdélyi Fejedelemség létrejötte után a székelyek, a magyar nemesség és a szászok szövetségre léptek (Unio trium nationum) a török hódítók ellen. A szászok kiépítettek egy egész Európában egyedülálló templomerőd-láncot. Veszedelem esetén a lakosság a templomerődben talált menedéket. A szászok városainak gyors kiépülése oda vezetett, hogy Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról kapta:

Az erdélyi szászokhoz csatlakozó német nyelvű bevándorlók második hulláma a 16. századi nyugat-európai ellenreformáció idején érkezett; az Erdélyi Fejedelemségben ugyanis vallásszabadságot biztosítottak számukra is. A magyarországi reformáció történetében kiemelkedő szerepet játszottak a szászok, akik a lutheránus vallás hívei lettek.

A Rákóczi-szabadságharcot az erdélyi szászok - kivéve Besztercét - nem támogatták, kezdetben semlegesek maradtak, de miután Rákóczit 1704. július 6-án az erdélyi rendek fejedelemmé választották, a császári főparancsnok, Rabutin délre menekült, a forrongástól mindvégig elhatárolódó szász területekre. A szászok kurucellenessége magyarázza, hogy míg Rákóczi hadai 1705-1706-ban a Dunántúlon győzelmeket arattak, addig Erdélyben vereséget szenvedtek (zsibói csata).

1785-ben II. József semmisnek nyilvánította a II. András által adott kiváltságokat. Ezzel a szászok évszázados autonómiájának is vége szakadt, és nemzeti kisebbséggé váltak.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején az erdélyi szászok hűek maradtak a bécsi udvarhoz. A Kossuthot támogató székelyek és a szász városokba magát befészkelő, a szászok támogatását élvező osztrák katonaság között sok véres csata dúlt.

Az 1867-es kiegyezés után a magyar állam több intézkedést is hozott a területén élő kisebbségek elmagyarosítása érdekében. Ennek az erdélyi szászok különböző társadalmi, vallási és kulturális egyesületek révén próbáltak ellenállni.

1918-tól napjainkig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jóllehet az erdélyi szászok (és az erdélyi svábok) 1918-ban támogatták Erdély egyesülését Romániával, a román kormány ezután folytatta a magyar korszak asszimilációs kisebbségpolitikáját. Erdély fokozódó románosítása következtében az erdélyi szászok még inkább vesztettek jelentőségükből.

A második világháborúban Románia a náci Németország pártján állt. Az erdélyi szászok is bekapcsolódtak a Német Birodalom nacionalista mozgalmaiba. Amikor a világháború vége felé 1944-ben Románia átállt a szövetséges hatalmakhoz, a szászok egy része Ausztriába és Németországba szökött. A Romániában maradtak közül sok erdélyi szászt szovjet munkatáborokba deportáltak.[7] A túlélőket Németországba szállították és onnan tértek vissza régi hazájukba. A németországi családi kötelékek és az új kommunista rezsim kisebbségpolitikája a szászok fokozatos kivándorlásához vezetett. Az 1941-ben még 248 000 főből 1948-ig 91 000-en kivándoroltak vagy meghaltak. Az 1950–1982 közötti időszakban a kivándoroltak száma 130 151 fő volt.[8] 1989-ben még 95 000 szász volt (az 1910-es népesség 40%-a). 1991-92-ben további 75 000 személy vándorolt ki. 2003-ban a nagyszebeni szász evangélikus püspökség adatai szerint az erdélyi szászok létszáma 14 770 főnyire apadt.[8]

Nyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az erdélyi szászok nyelve hasonlít a Luxemburgban beszélt luxemburgi nyelvhez (Letzebuergesch), illetve a trieri tájszóláshoz.

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Építészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A leghíresebb szász műemlékek a következő településeken találhatók (zárójelben a német név):

Városok

Erődtemplomos falvak (vastag betűvel és csillaggal jelölve a Világörökség részeként Erdély erődtemplomos falvai között szereplők)

Híres személyiségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az erdélyi szászok címere

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Cziráki Zsuzsanna: Az erdélyi szászok története. Erdélyi szász irodalomtörténet. Kozármisleny, 2006.
  • Telepes népség. Erdélyi szász olvasókönyv. Vál., az előszót és az összekötő szövegeket írta Hajdú Farkas-Zoltán. Csíkszereda, 2006.
  • Pozsony Ferenc: Erdély népei: szászok, örmények, székely szombatosok, cigányok. Kolozsvár, KJNT-BBTE, 2009.

Források és jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Vogel Sándor (2001.). „Az erdélyi szászok. A szászok megtelepedése és kiváltságaik a Magyar Királyságban és az Erdélyi Fejedelemségben”. Honismeret XXIX (3). Hozzáférés ideje: 2009. augusztus 27.  
  2. ^ a b Johann Lauer: Siebenbürger Sachsen: gestern, heute, morgen. Von einer festen Burg zu einem offenen Club (német nyelven). (Hozzáférés: 2009. augusztus 27.)
  3. Dr. Konrad Gündisch: The History of Transylvania and Transylvanian Saxons (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. augusztus 27.)
  4. Magyar néprajzi lexikon IV. (Né–Sz). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1981. 566–567. o. ISBN 963-05-1289-0  Online elérés
  5. Pukánszky Béla. Szászok. Budapest: Arcanum. ISBN 963-9374-74-1 (2003). Hozzáférés ideje: 2009. augusztus 27. 
  6. Harald Zimmermann: A német–magyar kapcsolatok a 12. század közepén és az erdélyi szászok betelepítése (pdf)
  7. Az 1945. február 2-án kiadott 3839. számú rendelet értelmében 70 000 erdélyi szász és sváb nőt és férfit – tizennyolc és harminc-, illetve tizenhét és harmincöt éves korig – kényszermunkára vittek a Szovjetunióba. Lásd Tófalvi Zoltán. „1956 erdélyi mártírjai”. Kortárs 45 (12).  
  8. ^ a b Szabó M. Attila: Betekintés az erdélyi szászok autonómiájába. adatbank.transindex.ro

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Erdélyi szászok témájú médiaállományokat.