Székelyek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Székelyek
Szekelyek big.jpg
Balról jobbra, lefelé: Irnik, Kuber, Csaba, Dózsa György, Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Mikó Imre, Gábor Áron, Berzenczey László, Orbán Balázs, Puskás Tivadar, Teleki Sámuel, Benedek Elek, Márton Áron, Tamási Áron, Domokos Pál Péter, László Gyula, Kányádi Sándor, Bölöni László
Teljes lélekszám
945 000 (becsült)
Lélekszám régiónként
Régió
 Románia 660 000[1]
 Magyarország 185 000 (becsült)
A világ többi országa 100 000 (becsült)
Nyelvek
magyar
Vallások
római katolikus, református, unitárius, szombatos
Rokon népcsoportok
moldvai csángók, gyimesi csángók.

A székelyek magyar tudatú és magyar nyelvű népcsoport. A székelységet két csoportra oszthatjuk, a nyugati és a keleti székelység. A nyugati székelység kisebb számarányú volt és a 14. századra beolvadt a magyarságba, míg a keleti székelység egyéni, de ugyanakkor kollektív, a nemesi kiváltságokhoz hasonlóakkal rendelkezett és a 15. századtól kezdve külön rendi nemzetnek minősült. Elsősorban az Erdély délkeleti részén található Székelyföldön élnek, de székelynek vallja magát a Brassótól Nagyszebenig húzódó, úgynevezett Szászföld magyar ajkú lakosságának nagy része is. A bukovinai székelyek az 1764-es „madéfalvi veszedelem” után menekültek át a Kárpátokon túlra, s onnan a 19. és a 20. században telepítették át őket Magyarországra, ma főként Tolna és Baranya megyékben, illetve a Vajdaságban élnek. Jelentős számban telepedtek meg székelyek Budapesten, Magyarország és Erdély egyéb részein, Nyugat-Európában, Amerikában és Ausztráliában.

A székelyek eredethagyományát a középkori magyar gestaszerzők foglalták írásba, akik az 5. századi hunok leszármazottaiként emlékeztek meg róluk. Egyes elméletek szerint a székelyek a honfoglalás előtt, a 89. században csatlakoztak a magyar törzsekhez, más elméletek szerint a Kárpát-medencében várták a honfoglaló magyar törzseket. Az államalapítás után határvédő közösségként adómentességet és fegyverviselési jogot élveztek, kiváltságaikat a középkorban és az újkorban is megőrizték. A 12. század elejétől az ország nyugati határain már a harcok elcsitultak, és ezen a területen kevesebb határőr is elegendő volt, a keleti végen egyre égetőbbé vált a helyzet a pogány népek becsapásai miatt.[2] Ekkor helyezhették át Erdélybe a székely határőrség nagyobb csoportjait, a mai Szászföld területére, onnan pedig a 1213. század fordulóján költöztek át a mai Székelyföldre, de ugyanakkor nagyobb számban áttelepültek Moldva és Havasalföld területére is.

Az 1848–1849-es időszakban a székelyek tömegesen vettek részt a magyar szabadságharcban, képviselőik a magyar nemzet részének tekintették a székely népet. A rendi kiváltságokon alapuló széki rendszert az 1876-os megyerendezés szüntette meg. Az első világháborús magyar vereség és az 1920-as trianoni békediktátum után Székelyföld Románia része lett. Az 1940-es második bécsi döntéssel a terület visszakerült Magyarországhoz, 1944-ben szovjet és román csapatok foglalták el, az 1947-es párizsi békeszerződéssel pedig Székelyföld újra román fennhatóság alá került.

A legutóbbi, 2011-es romániai népszámláláskor a mai értelemben vett Székelyföld területén 810 367 főből 581 159 vallotta magát magyarnak[3] (Aranyosszék nélkül), ők tették ki az ottani lakosság 71,72 százalékát.[1] A román hatóságok különösen 1960 és 1989 között, a kommunista uralom időszakában jelentős asszimilációs-beolvasztó politikát folytattak a székelyekkel szemben. Székelyföld területe jelenleg a központilag irányított román államigazgatás fennhatósága alá tartozik; az 1990-es évektől napjainkig a magyarság szószólói folyamatosan megfogalmazták és megfogalmazzák az igényt Székelyföld területi autonómiájára.[4]

A székelyek eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A székely nép eredete sok vitát kavar mind a tudósok, mind pedig maguk a székelyek között. Egyesek szerint a székelyek mindig is magyar etnikumúak voltak, a kulturális eltérések okai pedig a földrajzi-történelmi elkülönülésben keresendők. Emellett a legkülönbözőbb elméletek születettek meg,[5] amelyek sorra származtatják a székelyeket a bolgár eszkilektől,[6][7][8] a hunoktól,[9][10] az avaroktól,[11][12] a késő-avaroktól,[13] sorolják be őket a kavarok közé[11][14][15] vagy tartják őket magyar eredetűeknek,[16] és a kulturális eltérések okát a hegyvidéki elszigeteltségben látják.

A magyar krónikák hagyománya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 13. század elején alkotó Anonymus gestájában beszámol Ösbő vezérnek a bihari Ménmarót fejedelem ellen indított hadjáratáról. Elbeszélése szerint a „székelyek, akik kezdetben Attila király népe voltak, értesültek a nagy hírű Ősbőről, békésen elébevonultak és fiaikat, különféle ajándékokkal túszul átadták neki, s a Ménmarót elleni harcban Ősbő serege előtt az első csatasort biztosították maguknak.” Ez az első írásos feljegyzés, amely közvetve a székelyek hun származására utal, s amely feltehetően a székely mondai hagyományon alapszik.[17]

Kézai Simon 1282 körül írt gesztája szerint Attila halála után, birodalmának felbomlását követően „megmaradtak a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruténia határainál elébük mentek a visszatérőknek, miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a vlachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a vlachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják.[18]

A Kézai által lejegyzett eredethagyomány jellemzője a mondai sűrítés, az Attila halála után bekövetkezett események feltehetően egy 680 körül bevándorolt onogur-bolgár eredetű népcsoport történetével és a 10. században élt Csaba személyével keverednek. A „határvidék hegyeibe való költözés” említésével Kézai saját korának társadalomföldrajzi viszonyait vetíti vissza a honfoglalás korába. A „Csigle” helynév a Dunántúlon többször is előfordul, egyes vélemények szerint a jelentése „erődített terület”, ez a gyepűk közelében élő határőrző népesség lakhelyére utalna. A székelyek és a vlachok együttélése szintén Kézai korára volt jellemző, a „vlachok betűinek állítólagos használata” jelentheti a székely rovásírásba bekerült néhány görög betű alkalmazását.[19]

Thuróczi János 1488-ban kiadott krónikájában megerősíti a szájhagyományt, s a székelyek sajátjának véli a rovásírást: „a mi időnkben nem is kételkedik senki benne, hogy a székelyek azoknak a hunoknak a maradékai, akik először jöttek be Pannóniába, és mert az ő népük, úgy látszik, nem keveredett azóta sem idegen vérrel, erkölcseikben is szigorúbbak, a földek felosztásában is különböznek a többi magyartól. Ők még nem felejtették el a szkíta betűket, és ezeket nem is tintával vetik papirosra, hanem botokra vésik be ügyesen, rovás módjára”.[20]

A hun–bolgár kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

454 körül, Attila halálát követően a hunok által leigázott népek a gepidák vezetésével fellázadtak uraik ellen. Attila legidősebb fia és örököse, Ellák életét vesztette a Nedao folyó mellett vívott vesztes csatában. Testvérei közül Dengizik az Al-Dunához közel eső területeken vette át a Kárpát-medencéből kiszorult hunok irányítását, Irnek pedig a Dnyeszter vidékére költözött népével. Itt érte őket a 463 körül Európába vándorló ogur népek támadása. 480 után a bizánci forrásokban a Balkánra támadó hunok helyét a bolgárok veszik át, nevük egy nyelvészeti felvetés alapján „keveréket” jelent. Az elmélet alapgondolata szerint az etimológia történetileg a hunok és az ogurok népi egybeolvadásának felel meg.[21] A két nép kapcsolatát a mondai hagyomány is megőrizte, a 15. századan keletkezett úgynevezett Óbolgár Királylista a bolgár uralkodók őseként Avitocholt (Attilát) és Irniket tünteti fel.[22]

Prokopiosz bizánci történetíró művében arról ír, hogy Irnik (Ernakh) az ogurok közé tartozó utrigurok és kutrigurok első fejedelmeinek apja volt. Ezek a népek az 560-as években avar fennhatóság alá kerültek, utódaik 630 táján, Kuvrat bolgár birodalmának kialakulásakor nyerték el újra függetlenségüket.

Nagy Bulgária felbomlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitvalló Theophanész bizánci történetíró 810 körül keletkezett művében egy korábbi forrást felhasználva arról ír, hogy Kuvrat halála után „öt fia osztozkodásba fogva elvált egymástól, ki-ki a saját hatalma alatt álló néppel. (…) Kotragos, átkelve a Tanais folyón, az első testvérével szemben lakott. A negyedik és az ötödik átkelt az Istros vagy más néven a Duna folyón; az előbbi az Avarországhoz tartozó Pannóniában az avarok kagánjának az alattvalója lett s ott maradt a maga hadával”.[23] Közvetett bizonyítékok alapján tudni lehet, hogy a negyedik fiú neve Kuber volt, aki élete végén Thesszaloniké mellett telepedett le.[24] A testvérek szétvándorlását megelőzte a kazárok 670 körüli támadása, melynek nyomán felbomlott a hajdani Nagy Bulgária. Kotragos népe a 7. század végén vagy a 8. században észak felé vándorolt, ők alapozták meg a 13. századig fennálló Volgai Bulgáriát. A volgai bolgárok három törzsének egyikét az arabok äskälnek (eszkil) nevezték.[25]

A Pannóniába vándorolt bolgárok neve a St. Galleni apátság 761-re vonatkozó irataiban „hungaer” alakban maradt fenn, a Frank Évkönyvek a 797 és 809 közötti évekre vonatkozó bejegyzéseiben „hungarius”-ként szerepelnek.[26] A 805-ös év történései közt az Évkönyvek (Annales regni Francorum) megemlítik, hogy az Avar Birodalom felbomlása után „Nem sokkal ezután [ti. III. Leo pápa Nagy Károlynál tett látogatása, 805. jan. 6–14. után] megjelent a kapkan, a hunok [= avarok] fejedelme a császár előtt és kérte, népének fenyegetettsége miatt engedje át neki a Savaria [=Szombathely] és Carnuntum [=Petronell] közötti lakóhelyeket, mivel eddigi lakhelyeiken a szlávok támadásai miatt nincs tovább maradásuk. A császár kegyesen fogadta őt – mivel a Theodornak nevezett kapkan keresztény volt – meghallgatta kérését, és gazdagon megajándékozva hazaengedte. De röviddel azután, hogy népéhez visszatért, meghalt. És [erre fel] a kagán előkelői egyikét küldte, magának kérve a régi tisztséget, amit a kagán a hunoknál mindig is bírt. A császár méltányolta kérését és elrendelte, hogy a kagán a hunok régi szokása szerint az egész országban gyakorolja uralmat.”[27]

A „hunnak” nevezett nép vélhetően még a honfoglalás idején is az Őrvidéken élt, azon a területen, amelyen a székelyek kora középkori jelenlétét mutatták ki. Korabeli írásos adatok híján főként a székelyek mondai hagyománya, Pannónia és Csigle mezejének említése alapján lehet kapcsolatot feltételezni a 680 körül bevándorló onogurok és a székelyek között.[6][13]

Nyelvi adatok alapján feltételezni lehet, hogy a székelyek és a magyarok ősei egy időben kettéváltak, majd a honfoglalás korában, a Kárpát-medencében vagy azon kívül újra egyesültek,[28] kulturális jegyeik alapján pedig meg lehet különböztetni a székelység két ágát.[11] A történeti következtetés szerint a székelyek őseinek egy része 670 után a Középső-Volga vidékére vándorolt, mások a Középső-Duna vidékén telepedtek le.

A magyar törzsszövetség kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarország a honfoglalás végén
(készítette dr. Márki Sándor történész)

Ibn Ruszta arab történetíró 930 körül keletkezett földrajzi művébe beemelte a 920 körül alkotó al-Dzsajháni elveszett leírását, amely 870-880 körül keletkezett beszámolókon alapult. Eszerint „a besenyők országa és a bolgárok közé tartozó '.sg.l-ek országa között van a magyarok határai közül az első határ.[25]

Az „'.sg.l” név az arabban „'.sk.l”-ként szerepelt, a bizánci és a kínai adatok alapján egy „askal” írásképet és egy „äskäl” olvasatot lehet rekonstruálni.[29] Az „első határ” a szerző nézőpontjához közelebb eső határt jelenti, al-Dzsajháni esetében ez a magyarok keleti határának felelt meg.[30] A 922-ben a Volgai Bulgáriába utazó Ibn Fadlán beszámol arról, hogy az „.sk.l-ek királya a bolgár király hatalma alatt áll, bár még nem vette föl az iszlámot”. Az al-Dzsajhánit követő muszlim szerzők leírása alapján feltehető, hogy egyes eszkil néptöredékek a bolgárokról leválva a magyarokhoz csatlakoztak és határvédő szerepet láttak el. A csatlakozás pontos időpontja ismeretlen, a 8. századnál előbbre és 870-880 utánra nem tehető, helyszíne a Középső-Volga vidékére lokalizálható.

A történeti, nyelvi és helynévi adatok szerint a honfoglalás után, a 10. és a 11. században a székelyek főként az Őrvidéken, Baranyában és a Szerémségben, Pozsony környékén, később Abaújban és Biharban éltek.[31]

Kézai Simon gestájában megemlíti, hogy „a székelyek azt hitték, Csaba elpusztult Görögországban, ezért a nép mindmáig közmondásként használja: »Akkor térj vissza – mondják a távozónak –, amikor majd Csaba visszatér Görögországból.« Ez a Csaba tehát Etele törvényes fia volt, Honorius görög császárnak a leányától született, fiait pedig Edemennek és Ednek hívták. Edemen pedig, amikor a magyarok másodszor jöttek be Pannóniába, az apjának és az anyjának hatalmas rokonságával ide költözött, mert hát az anyja a corosminusok közül származott. Ed viszont Szkítiában maradt az apjánál. Ettől a Csabától ered az Aba nemzetség. Mármost Csaba, miután Szkítiába költözött, a közösség előtt kérkedni kezdett anyja előkelőségével, s emiatt a hunok nemessége megvetette, mondván: nem igazi fia Szkítiának, hanem csak afféle jövevény, idegen népség gyermeke; ezért nem is kapott feleséget Szkítiából, hanem a corosminusok népéből házasodott.[32]

A történeti Csabát Anonymus honfoglaló vezérként említi; a magyarok 942-es hispániai hadjáratáról beszámoló Ibn Hajján vezérnévsorának első helyére egy Sana nevű főnököt tesz; Aventinus 16. századi bajor történetíró szerint Schaba (Csaba) részt vett a 955-ös augsburgi ütközetben. Ed és Edemen (Edömén) Anonymus szerint kun (kavar) származású volt, ennek tudható be a corosminus (khorezmi) származás említése Kézainál. Akárcsak a székelyek, a kavarok is megtelepedtek Baranyában a honfoglalás után, régészeti és helynévi adatok mellett ezt támasztja alá a khorezmiektől származó kálizok fokozott baranyai és Baranya környéki jelenléte;[33] Csaba feltehetően közülük vett magának feleséget. A 11–12. századi bizánci források megemlékeznek a vardarióta türkökről, akik vélhetően Csaba Görögországba vándorolt népének leszármazottai. Ed és Edömén Anonymus szerint a Mátra erdejében nagy földhöz jutott, „ahol később unokájuk, Pata várat épített. Tőlük származott sok idő múltán Sámuel király, akit később kegyessége miatt Abának hívtak.[34]

Történészi és nyelvészeti vélemények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kutatók között vita folyik arról, hogy egy .sg.l~.sk.l (*iszkil~eszkil) > *szikil~szekil > *szikül~szekül > *szekël > székely névfejlődés levezethető-e a nyelvtörténeti tények alapján. Amennyiben a változás már a magyar nyelvben zajlott le és az eredeti alak két szótagból állt, fennállhatott a hangátvetés (metatézis) jelensége (vö. iszkra~szikra, rokolyán~oroklyán, stb.), az ómagyar korra jellemző labializáció eredményeként pedig az „i”-ből „ü” válhatott. Ha az eredeti alak három szótagból állt (*eszikil~eszekil), a hangzóvesztés (aferézis) révén tűnhetett el a kezdő magánhangzó (vö. Elefánt > Lefánt, Eszentelek > Szentelek, Obalma > Bolmány, stb.)[35] Az ellenvélemény szerint a hangátvetés nem minden esetben zajlott le a magyar nyelvben, egy három szótagból álló eredeti alak pedig csak *esegel lehetett.[36]

Az eszkil = székely azonosítás mellett szól, hogy az Ibn Rusztánál szereplő három volgai bolgár törzs (bulkār, barṣūlā, äskäl) közül az első kettőnek a neve megtalálható a magyarországi helynevekben (-bolgár, -bercel), az utóbbiak hiányát pedig nehezen lehetne megmagyarázni, főként, hogy a 9. században éppen ők voltak a magyarok közvetlen szomszédai.[7] Ezzel szemben megjegyezhető, hogy Ibn Fadlán további két volgai bolgár törzset is megemlít (suwār, baranǧar), utóbbiaknak viszont nincs nyoma a magyar helynévanyagban. A „bolgár” elő- vagy utótagok egy része minden bizonnyal a balkáni bolgárok révén került be a településnevekbe. A székelység mai nyelvjárása egy esetleges török eredetnek semmilyen nyomát nem mutatja,[37] önmagában azonban ez nem kizáró tényező, hasonlóképpen nem lehet következtetni a kavarok vagy a jászok utódainak mai nyelvhasználatából a korábbi idegen nyelvűségre.[38] A mondai hagyományban szereplő „Csigle” helynév az egyetlen olyan szó, amelyet írott források alapján is ki lehet mutatni a székelyek 12. század előtti nyelvéből; ez vélhetően egy „kerítés, sánc” jelentésű török közszóra vezethető vissza.[39] Török eredetű helynevek jellemzően nem fordulnak elő a Székelyföldön,[40] ebből azonban visszafelé sem lehet következtetni: a szláv eredetű helynevek sokasága ellenére sincs nyoma a székelyek mai nyelvjárásában egy egykori szláv nyelvi hatásnak.

A székely rovásírás korai, 15. század vége előtt keletkezett emlékeit kizárólag Udvarhelyszék területén sikerült kimutatni, a későbbre tehető emlékek is főleg ezen a területen csoportosulnak.[41] Ennek alapján feltételezni lehet, hogy a Baranyából Biharba, majd onnan Udvarhelyre települt székelyek történetileg különálltak a többi ágtól, közvetlen adatok azonban ezt nem támogatják meg. Hasonlóképpen nem lehet teljes bizonyossággal igazolni, hogy a székelyek egyes csoportjai a dunántúli onogurok közé tartoztak volna.[8]

A László Gyula történész és régészprofesszor által kidolgozott „kettős honfoglalás” elmélete szerint a magyarság két hullámban érkezett a Kárpát-medencébe. Az első hullám az úgynevezett késő avarok voltak (670 körül), a második hullám a 896-os honfoglalás.[42] Ezen elmélet szerint a székelyek az első hullámmal érkeztek és telepedtek le Erdélyben. Engel Pál László Gyula elméletére alapozva a székelyekben a honfoglaláskor már itt talált avar néptöredékek utódait látta.[43][44]

A jóval kevésbé elterjedt, de sem nyelvi adattal, sem történelmi forrásokkal alá nem támasztható elmélet szerint a székelyek (illetve akár a honfoglaló magyarok is) török eredetűek. Ugyanakkor vannak olyan kutatók, mint például Vékony Gábor, azt az elméletet vallja, hogy a székelyek a szkíták leszármazottai, akik a nyugat felé vonuló magyarokhoz csatlakoztak. Ezt támogatná a székely és a szaka (szkíta) népnevek hasonlósága.[45] Vékony Gábor szerint feltételezhető, hogy a székelyek eredetileg a frank Pannonia – azaz a Nyugat-Dunántúl – területén laktak, ez jól magyarázná csoportonkénti elkülönülésüket a többi magyar nyelvűtől. Szerinte írásuk – a székely rovásírás – az avar kori rovásírás egyenes folytatása.[46]

Bátonyi Pál kutatásai szerint a székelyek az avarkori szék és székes népességből a Kárpát-medence nyugati részein a 805-ben katolikussá keresztelt Aba Ábrahám kagán-király és fia Aba nembeli Csaba királyfi által szervezett katonaságból ered. A székely katonaság a nemek és ágak rendszere szerint tagozódott és már megalakításakor fehér hun (kony) és avar néprészeket is tartalmazott.[47]

A genetikai vizsgálatok eredményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A teljes magyarságot átfogó genetikai elemzések, melyeket Czeizel Endre koordinált az 1980-as években, és amelyek a genetikai távolságot használják a népek genetikai rokonságának összehasonlítására (Hummel és Nei módszerei), kimutatták, hogy a székelyektől a kiskun, a jász és a budapesti kevert népesség (Nei szerint még a palócok is) rövid genetikai távolságra, a csángó, palóc, matyó közepes távolságra, a nagykun népesség pedig hosszú genetikai távolságra található. Az iráni népesség genetikai távolsága szintén rövidnek mondható. Czeizel 1990-ben megjelent könyve a bukovinai székelyek vizsgálati eredményeit tartalmazza, és ezt vetíti ki a teljes székelységre. Ugyanezzel a módszerrel kimutatta, hogy a finn, német, türk népesség közepes távolságra, de meglepő módon az őrségi lakosság genetikai állománya nagyon hosszú genetikai távolságra van a székely népesség genetikai állományától (a csángóktól 3,6; a székelyektől 3,43).[48] Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ezek a genetikai vizsgálatok a haplocsoport markerek kidolgozása előtt történtek, mivel az 1980-as években még nem volt ismert az a módszer, amellyel génrészletek vonhatók ki több száz éves csontmaradványokból, illetve maguk a haplocsoportok és a köztük levő összefüggések is ismeretlenek voltak még.[49]

Egy évtized múlva a Science-ben megjelent Ornella Semino és társai tanulmánya, amely az Y kromoszóma vizsgálata alapján elemezte az európai népek származását és kapcsolatrendszerét (The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective), [49] melyre alapult a következő genetikai vizsgálat.

Az MTA Régészeti Intézetében 2003 őszén adták át az archaikus csontmaradványokból DNS izolálására és tipizálására képes laboratóriumot, és az archeogenetikai kutatások az MTA Régészeti Intézete és Szegedi Biológiai Kutatóközpontja Genetikai Intézetének együttműködésében kezdődtek el. Az eredmények első összefoglalása 2007-ben jelent meg az American Journal of Physical Anthropology című folyóiratban.[50] A közölt publikáció még csak a kutatások első állomásáról számolt be, a mtDNS haplocsoportjainak keresését célozta a vizsgálat. 15 haplocsoportba tartozó 25 haplotípust sikerült meghatározni, az ázsiai haplocsoportokat (B, M) 1-1 minta képviselte, arányuk együttesen 7,8%. A többi minta mind valamelyik európai haplocsoportba tartozott. Közülük a leggyakoribb a H csoport volt, aránya 26,9% (honfoglaló magyarok), 39,6% (ma élő magyarok) és 36,9% (székelyek).[51] Ez kisebb, mint Európa más népeinél, ugyanis a H haplocsoport Európában ma 46%-os arányban található meg.[50]

Az angol nyelvű közlemény után 2008-ban a Magyar Tudomány című folyóiratban folytatódott az eredmények ismertetése. Ekkor már további csontmaradványok genetikai elemzéséről is beszámoltak, valamint az Y kromoszómára kiterjedő vizsgálatokat is végeztek.[50] Az eredmények szerint a megfigyelt haplocsoportok általánosan jellemzik a különböző európai populációkat, egyetlen kivételt képez ez alól a székely populációban meglepő módon felbukkanó P-M45*(xM173) klaszter (3,1%), mely Közép-Ázsiában gyakori, de szinte egyáltalán nem fordul elő Európában. Mindkét vizsgált populációban az M173 marker derivált C allélja által jellemzett R1 haplocsoport fordul elő a legnagyobb gyakorisággal (magyarok: 45%, székelyek: 38,2%). Ez a marker körülbelül 30 000 évvel ezelőtt, a felső paleolitikum idején terjedt el Európában Közép-Ázsia irányából. A mai európai férfiak 50%-ának Y kromoszómáján van jelen ez az SNP marker, és a markerrel rendelkező európai férfiak alapvetően 2 szubklád valamelyikébe sorolhatók be. Az egyik az M17 marker által jellemzett R1a1 haplocsoport, a másik az M269 mutáció által meghatározott R1b3 klaszter. Az R1a1-M17 haplocsoport a magyar populációban közel kétszer olyan gyakran fordul elő (30,0%), mint a székely mintában (18,6%), ugyanakkor a magyar Y kromoszómáknak csak 15%-a sorolható be az R1b3-M269 leszármazási vonalba. A székelyeknél a két haplocsoport gyakorisága közel egyenlő (R1a1-M17: 18,6%, R1b3-M269: 19,6%). A páronkénti genetikai távolság értékek (Fst) szerint a magyar és a székely populáció közeli rokonságban áll egymással (Fst<0,05; Fst=0,00348), valamint más közép-európai (pl. cseh és szlovák) és balkáni populációkkal. Ugyanakkor a populáción belüli diverzitási értékek (H) alapján az általuk vizsgált magyar és székely populáció genetikailag heterogén összetételű (magyarok H=0,8089, székelyek H=0,8533).[52]

A középkori székelyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkori székelység státusza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkori Magyar Királyság területén élő székelyek a nyugati országrész határvármegyéinek ispánságai – kezdetben határispánságok – alá tartoztak, a nagyobb tömbben élő keleti székelység pedig a 13. század elejétől a székely ispán fennhatósága alatt állt. A székelyek fölé helyezett ispánok a székelyek katonai parancsnokai és legfőbb bírói, és a középkori székely közigazgatás vezetői voltak.

A katonai segédnépek közé sorolt székelyek, társadalmi státusza más segédnépekéhez hasonlóan kezdetben meglehetősen alacsony volt. A katonai segédnép szerep felértékelődése már csak az Erdélybe telepítetett székelységet érintette, társadalmi emelkedésük alapja a katonai szolgálat volt.[53]

Az Erdélyen kívüli (nyugati) székelyek között voltak szolgasorban élő várnépek, várjobbágy státusban élők, mint a nagyvátyi vagy a bihari Székelyszáz település lakói, de közülük többeket királyi szerviensekké is emeltek.

A székelyek társadalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Társadalmi tagolódásuk hármas volt: gyalogok, lófők és előkelők (primor).[54] Amint a nevekből is kitűnik, főleg a hadba vonulásuk mikéntje határozta meg társadalmi státusukat. A székelyek hasonlóan a többi keleti néphez, vérségi kötelékeken alapuló nemzetségi szervezetben éltek. Zárt közösségük miatt, társadalmi felépítésük archaikus jellegzetességei a középkor alatt mindvégig fennmaradtak, a székelyeknél még a 16. század elején is kimutatható a nemzetségek és az azokon belüli ágak továbbélése. Földjeiket közösen birtokolták, szokásjoguk alapja a személyes szabadság és a közös tulajdon volt, közösségüket az oklevelekben universitasnak nevezték.

A székelyek univerzitása hat nemzetségre, nemzetségeik pedig négy-négy ágra oszlottak.[55]

Székely nemek és ágak[56]:

  1. Örlöcz nem: Szovát, Bod, Seprőd, Eczken ágak
  2. Meggyes nem: Dudor, Kürt, Gyáros, Meggyes ágak
  3. Adorján nem: Vaja, Telegd, Váczmán, Poson ágak
  4. Ábrahám nem: Új, Karácson, Gyerő, Nagy ágak
  5. Jenő nem: Boroszló, Balási, Új, Zomoru ágak
  6. Halom nem: Halond, Náznán, Péter, György ágak

A nemek és ágak nevei sok érdekességet elárulnak. A Jenő és Kürt a honfoglaló magyar törzsek nevei között is megtalálható. A nemek és ágak között találhatók keresztény nevek: Ábrán (Ábrahám), Karácson(y), Péter, György és – kérdőjelesen – Adorján (Odorján, Hadrián). Az ágnevek között található Nagy és két Új egy átszerveződésre engednek következtetni. Az Eczken, Váczmán, Náznán germán eredetű neveket sejtet, de egyes kutatók törökös nyelvre vezetik vissza eredetüket.[56] A 14. és 15. századi forrásokban viszont többször is a székelyek három neme tűnik fel – comes trium generum Siculorum, universos syculos trium generum – amit egyes kutatók (pl. Szádeczky is) a székelyek eredetibb három nemzetségére vonatkoztattak.

Györffy György szerint, viszont már a legkorábbi források világosan kimondják, hogy e három genus a székelyek három társadalmi rétege. Ezt támasztja alá a székely társadalmi szervezetet először leíró, 16. század eleji kódexbe másolt szövegrész is.[55]

Györffy a hat nemet, a három nemzetség tisztségviselő részeként azonosította, a székelyek társadalmát pedig – kívülről – szervezett társadalomnak tartja. Szerinte az ágak tiszti nemzetségek, a székely ágaknak a Székelyföld területi beosztásához nincs köze. A nemek és ágak eredete a 10. századi különböző honfoglaló törzsekből származó jobbágy- (miles) réteggel azonosítható. A székelység három genusa megfelel az István király törvényeiben foglalt szabadok három (comespotior; milesloffew; pauper - communitas) rétegének. A székely nemnek és ágnak tehát ugyanaz a társadalmi funkciója volt, mint a magyar nemesi, jobbágyi és udvarnoki genusoknak.[55]

Sándor Imre már a múlt század elején kimutatta, hogy a késő középkorból ismert székely nemzetségi szervezet nem lehet azonos az egykori vérségi alapú nemzetségi szervezettel. Ma több kutató is tényként kezeli, hogy a székelység késő középkori nemzetségi szervezete nem más, mint a tisztségek (hadnagy és bíró) évenként változó 24 éves ciklusának az öröklési rendje. A településtörténeti előzmények is azt támasztják alá, hogy a nemzetségi szervezet a külön történettel rendelkező székely székek létrejötte után lett kialakítva, és semmi köze az eredetkérdésben perdöntő érvként uralkodó törökös (oguz) nemzetségi szervezethez. A székely nemek és ágak vegyes elnevezései, a szabályos felosztás, a székelység eltérő országrészekből való eredete, valamint az a tény, hogy a székelység székelyföldi megtelepedésében nem ismerhető fel semmilyen szabályos rendszer, arra utalnak, hogy ez a szervezet utólagosan – mint mesterségesen kialakított katonai és közigazgatási szervezet – a Székelyföldön jött létre.[57]

Kiváltságaik, szabadságjogaik kiteljesedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kis számú okleveles adatokból levont következtetések szerint, a székelység önkormányzati szerveinek kiépítése és a Székelyföldhöz fűződő területi jogaik megszerzése, illetve ezek kiterjesztése egy folyamatnak tekintendő – nem pedig egy kezdettől fogva létező entitásnak –, amely a 13-14. század során teljesedett ki. A terület sajátos jogállását – a 13. században, a királyi vármegyerendszer felbomlásával és a nemesi vármegye kialakulásával párhuzamosan – királyi kegy szavatolta. Kiváltságaikat és jogaikat pedig a sajátos jogállású földhöz való tartozás garantálhatta. A Székelyföldet az ott élők, kollektív szabadságjoguk alapján – elvileg – köztulajdonnak tekintették.[58]

A székelyek előjogainál fontos megkülönböztetni a nyugati és keleti székelyeket. A nyugati székelyek kötöttebb szabadságjogokkal rendelkeztek, köztük voltak szolgák és voltak várjobbágyi szabadságot élvezők. Nincs tudomásunk arról, hogy egységes, közös szabadságjoggal rendelkeztek volna. Sőt az a tény, hogy különböző jogi helyzetben voltak, inkább azt igazolja, hogy nem volt közös szabadságjog a nyugati székelyeknél,[59] míg a keletiek hadkötelezettségük okán voltak nemesi joghoz hasonlóval felruházva.[60] Azaz a székelyek szabadsága egyszerre közösségi és személyes is volt. A székely ember szabadon járhatott a királyságon belül, akárcsak más, bármilyen rangú nemesember. Ezért tekintették a székely „státuszt” egyenlő értékűnek a nemesi státusszal. A székelyek tulajdonosai voltak a földnek, amelyen éltek. A magyar király nem adományozhatott földet a Székelyföld területén, és felségsértés vagy magvaszakadás (örökös hiánya) esetén a tulajdonjog visszaszállt a közösségre.[61] A föld tulajdonjoga szempontjából a székelyek erősebb jogállásban voltak, mint a nemesek és sok történész ezt a jogállapotot a székelyek mint ősfoglalók – akik Árpád magyar honfoglalásakor szereztek földet – elismerésének tekinti.[62]

A székelyek adózása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korai középkorra a természetben történő adóztatás volt a jellemző, minden nép azzal adózott, amit termelt. A termelés lehetőségeit pedig a népek hagyományai és földrajzi viszonyok szabták meg.

Az Árpád-házi királyok alatt IV. Béla 1256. évi oklevele szerint, a rideg és később félrideg állattartással foglalkozó székelység az adóját aprómarhában szarvasmarhában és bármilyen más állatban teljesítette.[53]

Több 13. századi oklevél szerint, a székelység a katolikus egyház számára szedett tizedet is hasonló módon teljesítette. Mária királyné 1262-ben, Fülöp esztergomi prépost kérésére megerősíti az esztergomi egyháznak a „székelyek barmainak dézsmájához való jogát”.[63]

Vencel király (azaz László) 1301 évi oklevele Oláhfaluhoz (villa Olachalis), mint királyi faluhoz kapcsolódóan a „kepéken túli tizedek, a dicatio és az ökörsütés alól” ad felmentést.[64] A „dicatio” (rovásadó) mellett említett „ökörsütés” később a székelyek jellegzetes adójává válik.

Györffy György szerint a székelyek adózási módjáról megállapítható, hogy sajátos etnikai adózás, mely rokon az eszkil-bolgárok adózásával s abból levezethető. Az eszkil bolgároknál az volt a jogszokás, hogy ha valaki nősült, lovat adott a királynak. Lovat adott a székely akkor is, amikor még egyetemlegesen lovon harcoló katonai segédnép volt. A földművelés uralkodóvá válásával a ló helyét a szántó ökör foglalta el. A lóadózás maradványának tekinthető az 1499-i székely konstitúció azon rendelkezése, hogy a király által kinevezett ispánnak mind a hét szék egy-egy lovat köteles adni. A 13. században azonban még nagyobb számú ló adásáról is tudunk.[55]

A közszékelyek – középkor végi – ököradója (signatura boum) nem tekinthető egyedüli székely sajátosságnak, ez az adónem már II. András 1222. évi törvényeiben is megtalálható.[65]

Ököradóként, a király házasságakor és fia születésekor (1473), illetve később az uralkodó házasságakor, koronázásakor és első fia születésekor (1499-1607) minden telkes székely 1-1 ökröt volt köteles beszolgáltatni. Az összegyűjtött ökrökre a király bélyegzőjét sütötték rá; innen az „ökörsütés” elnevezés.[55]

A 15. századi 36-40 000 ökörre becsült adó a 16. század elejére – a székelyek első két rendjének az adózás alól való kiválásával – jelentősen (kb. 12 000 ökörre) csökkent.[66] Az adó teljesítését több esetben is fegyverrel kellett kikényszeríteni, 1506-ban Tomori Pál fogarasi főkapitány kapott erre megbízást.[67]

A székelyek hadviselése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A székelyek kiváltságai és társadalmi emelkedésük alapja a katonai szolgálatukkal kapcsolatos. A székelyek kezdetben a határispánságok fennhatósága alá rendelt katonai segédnépek közé tartoztak, akik „szokás szerint a magyar csapatok előtt jártak”. Társadalmi státuszuk ennek megfelelően alacsonynak tekinthető.[53]

A székelyek hadviselésére utaló első tudósítás, II. István uralkodásának idejére esik és az Olsava folyó melletti, 1116. évi csatával kapcsolatos. A csatában a magyar had könnyűlovas-íjász elővédjének szerepét látták el. A csata egyetlen sikeres hadmozdulatát az elővéd hajtotta végre, ennek ellenére a magyar forrás a székelyek helytállását a lekicsinylő „igen hitvány” jelzővel minősítette. 1146-ban a Lajta folyó menti csatában szintén székelyekből és besenyőkből álltak a magyar sereg előhadai, magyar megítélésük ez esetben is hasonló. A német és cseh források szerint viszont mindkét esetben vitézül helytálltak.

Az országon kívüli első ismert nagyobb hadjáratban történt részvételük 1210-ben Bodon elfoglalásával kapcsolatos. A hadjáratot a Türje nembeli Joachim szebeni ispán vezette, a Szebenből indított hadban (Saxonibus, Olacis, Siculís et Bissenis) szászok, oláhok, székelyek és besenyők vettek részt. A hadjárat leírása IV. Béla egy 1250. évi oklevelében maradt fenn, amely II. András egy régebbi oklevelének az átiratát is tartalmazza. 1217-ben II. András keresztes hadjáratában a Szentföldre is eljutottak, 1228-ban ismét egy bulgáriai hadjáratban vettek részt.

Katonai szerepüket jól jellemzi a II. Ulászlónak írt panaszlevelük alábbi részlete[53]:

… az ország oltalma érdekében minden egyes hadjáratukban és hadrakelésükben részt vettünk és elődeink vére bőven folyt a különböző országokban, úgymint Moldvában, Havasalföldön, Szerbiában, Törökországban, Bulgáriában és sok patak áradt meg vérünktől, tagjainkból és csontjainkból pedig halmokat emeltek …

Az ország közvetlen védelmével kapcsolatban a tatárjárást követően a székelyek és románok végezték az erdélyi hágók lezárását. 1285-ben az aranyosi székelyek a lázadó kunok, majd pedig az újra betörő tatárok elleni harcokban tüntették ki magukat. 1345-ben Lackfi András székely ispán vezetésével az Erdély határait háborgató moldvai tatárok ellen folytattak sikeres hadjáratot, 1346-ban pedig önszántukból vonultak a tatárok ellen és újra győzelmet aratva a tatárokat a határ menti moldvai területek elhagyására kényszerítették. 1375-ben a hűtlenné vált havasalföldi vajda ellen vonultak fel a király oldalán, 1394-ben pedig a szintén hűtlen moldvai vajda ellen indított hadjáratban vettek részt – Kanizsai István székely ispán vezetése alatt ekkor is mint elővédek, a királyi haderő útjának biztosítását látták el. Az 1396. évi nikápolyi katasztrófa után közvetlen védelmi szerepük felértékelődött, katonai igénybevételük fokozódott.[53]

Az ország határain belül először a török 1421-ben, Brassó alatt mért vereséget a székely és szász seregre. 1432-ben a Szörénységre majd a Barcaságra irányuló török és havasalföldi támadás során már a Székelyföld is súlyos károkat szenvedett. 1437-ben ispánjaik vezetése alatt az erdélyi parasztfelkelés leverésében vettek részt. 1442-ben Hunyadi Gyulafehérvár melletti, 1479-ben pedig Kinizsi kenyérmezei győzelmének a részesei.[53]

A katonai segédnép szerep felértékelődése már csak az Erdélybe telepítetett székelységet érintette. A székelyek a székely ispán vezetése alatt álltak, aki külső katonai vezetőjük és egyben legfőbb közjogi elöljárójuk is volt. Saját katonai elöljárójuk a hadnagy (maior exercitus – első előfordulása 1324-ben), később pedig a kapitány volt. Feladata a hadba vonuló székely sereg összehívása és felvezetése, békeidőben pedig a hadkészültség ellenőrzése a „lustrálás” végzése volt, de más egyéb közigazgatási feladatokat is elláttak.

A 14. század során a katonáskodó székelység között differenciálódás figyelhető meg – trium generum Siculorum kifejezés megjelenése. Mátyás király 1473-ban Mérai Magyar Balázs erdélyi vajdával a lovas előkelőket és a közrendű gyalogokat már külön-külön lajstromba íratta.[53]:

… hű székelyeink körében késedelem nélkül általános szemlét tartva külön jegyzékbe foglaljátok saját állapotukban az előkelőktől származó lovasokat, akik állandó megkülönböztetésül lófőknek fognak neveztetni, a gyalogokat pedig egy másik jegyzékbe …

Mátyás király 1463. április 26-án megerősítette a székelyek hadfelkelését, illetve új rendelkezésekkel pótolta. Ebben így rendelkezett:

A székelyek az ő régi szokásuk szerint az ország hadseregébe haderejük kétharmadát tartoznak küldeni, harmada minden eshetőségre otthon hagyatván.[68]

Ugyanakkor előírta lajstrom (lustrum, regestrum) vezetését a hadkötelesekről, ami úgy rendelkezett, hogy:

ha az atya fiával egy kenyéren él, hasonlóképpen ha két fivér osztatlan birtokon gazdálkodik, az ilyenek közül csak egyik köteles hadba menni, még ha fejenkénti felkelés rendeltetett is el. Ha az ilyen a hadban elesik, a másik nem küldhető helyébe. Ez a szabály mind a három nemzetre kiterjedt.[69]

II. Ulászló kiváltságlevele, melyben ő 1499. július 13-án a székelyek régi szokásjogát erősíti meg. Ez mindenek előtt a hadszervezet és hadakozás felől szólván, ezeket mondja:

Midőn a királyi felség kelet felé, azaz Moldva ellen személyesen hadat vezet, akkor az összes székelyek fejenként, ti. lovasok és gyalogok, tartoznak harcosok módjára őfelsége egész serege előtt járni, és őfelsége országa határán kívül 15 napig saját költségükön bevárni az ütközetet; azután visszajövet a királyi sereg mögött járni. Továbbá, midőn őfelsége eme keleti részek felé a maga helyettesét (suam personalem praesentiam) küldi hadakozni, akkor a székelyeknek éppen fele tartozik vele menni, a fennebb említett módon (ti. előhad és utóhad alakjában). Továbbá, midőn őfelsége déli irányban, azaz a havaseli részek ellen személyesen megy hadba, akkor az összes székelyeknek, ti. lovasoknak és gyalogoknak éppen fele, hasonlóképp 15 napig az őfelsége országa határain túl tartozik az ütközetet bevárni, menet a sereg előtt, visszajövet hátul járván. Midőn pedig a havasalföldi részek ellen a királyi felség helyettese vezeti a hadat, akkor a székelyek éppen ötödrészükkel tartoznak szolgálni és harcolni. Végre pedig, midőn a királyi felség nyugat felé személyesen megy hadjáratra, akkor a székelyek tartoznak minden tíz telkes székely részéről egy-egy zsoldost küldeni őfelsége szolgálatjára. Ha pedig azon részek (ti. nyugat) felé őfelsége helyettese vezet hadat, avagy észak felé őfelsége személyesen indul háborúra, akkor a székelyek huszadrészenként tartoznak egy-egy zsoldost küldeni. A sereg ilyen kirendelésekor minden szék tartozik a főemberek közül egy kapitányt adni.[69]

A székelyek területi elhelyezkedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A székelyek vándorlása

A 10. század második felétől a székelyek a magyar állam nyugati-délnyugati és keleti határain teljesítettek határvédő-határőr szolgálatot. Az okleveles emlékek és a földrajzi nevek bizonysága szerint az Árpád-korban az országon belül elsősorban a gyepűvonalak közelében éltek székelyek, úgymint Baranya, Szerém, Temes, Abaúj, Gömör, Bars, Moson, Fejér, Tolna megyékben. Ezen kívül nagyobb számmal él székely népesség a morva határszélen, Pozsony megye hegyen túli részén, Sasvár közelében. Ugyanakkor fontos különbséget tenni a nyugati és keleti székelyek között több szempontból is. A nyugati székelyek létszáma kisebb volt a keletiekénél, és szervezetileg is különböztek egymástól, azaz a nyugati székelyektől a keletieket nemcsak nagyobb számarányuk különbözteti meg, hanem egységes, nagy területet elfoglaló-belakó szervezettségük is. A keleti székelyeknél fennmaradt törzsi szerveződési formája, míg a nyugati székelyeknél nincs tudomásunk erről a szerveződési formáról, amely egyébként a települések szétszórtsága miatt nem is létezhetett abban a formában, mint a keleti székelyeknél.[70]

Baranyai székelyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

18. századi székely szobalány
Kopjafa a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium udvarán

A tatárjárás előtt létezett a vátyi várispánság a Pécsről Somogyba vezető úton. Valószínűleg Géza fejedelem telepített oda székely határőrnépet a Koppány elleni határőrfeladatokkal.[71] 1252-ben már Bertalan pécsi püspök birtokai közt szerepelt a „Székely szőlő/Székelyek szőleje” terület, ezzel együtt a vátyi ispánság története visszavihető a 11. századig, amikor az akkori esperességek kialakultak. IV. Béla egy keltezetlen okleveléből tudhatjuk, hogy korábban a székelyeket felszabadították ispánjuk uralma alól, s így szabadokként, száz fegyveressel tartoztak a király minden hadjáratában részt venni. A tatárjárás után az itteni székelyek már nem tudták kiállítani a száz fegyveresüket, így ez a székely kötődésű ispánság végül megszűnt.

Pozsony vármegye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Fejérhegység mindkét oldalán valaha élt székelység emlékét őrzi a Pozsony vármegye nyugati határszélén fekvő Székelyfalva (Sekule) helységnév. „Boleráz község 1258-ban kelt határleírásában említve van a nagy erdő, »magna sylva«, a mai Fejérhegység. Az mondatik erről, hogy a székelyek felé esik, hol három határ ütközik össze: Bolerázé, Solymosé és a székelyeké.[72] A Vág mellékének Pozsony-megyei részében is létezett egy tekintélyes székely telep, amint azt olvashatjuk IV. Béla 1235–1270 között kelt okleveléből. Ebben „a vágvidéki székelyeket, kik egykor saját ispánjuk által terheltetve, hozzá folyamodtak, s kiket ő azon kötelezettség mellett, hogy évenként 100 fegyverest tartozzanak neki és az országnak minden hadjárat alkalmával kiállítani, a sanyargatás alól felment és hű szolgálataik jutalmául abban a kegyben részesít, hogy ezentúl nem megszabott számban, hanem mint a nemesek, fejenként tartozzanak vele együtt táborozni.” Ez a település Vága község tájékán helyezkedett el.[72]

Sasvári székely ispánság (Moson)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1116-ból keltezett a székelyek sasvári jelenléte, azonban a környék etnikai viszonyai a 14. század derekától megváltoztak, így 1327-től a sasvári székely lövők beolvadtak a Morva menti új szláv telepesekbe.[73]

Bihari (telegdi) székelyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bihari székelyek a 10. században a mai romániai Bihar megye és magyarországi Hajdú-Bihar megye területén éltek,[74] a „telegdi székely” nevet a Bihar-megyei Mezőtelegd községről kapták. Területük egészen a Hortobágy folyóig nyúlott, ennek emlékét a Szeben megyei Hortobágy fennsík és folyó ma is őrzi. Benkő Loránd szerint a 12. század elejétől a bihari székelyek erősítést kaptak a lecsendesedett délnyugati határvégekről, a baranyai székelyektől, az ekkor megjelenő kunok portyázásai miatt. Szerinte a vándorlás legvalószínűbb iránya Baranya → Bihar → Telegdszék (a későbbi Udvarhelyszék) lehetett.[75]

  • Székelytelek: Nagyváradtól délre, a Nyárér patak bal partján (1291–1294: Zekulteluk);[76]
  • Székelyhíd: Nagyváradtól északkeletre, az Ér bal partján (1278/1317/1323/1401: Zekulhyd);[76]
  • Székelyjó: forrásokban már csak possessioként szerepel (1461: poss. Zekelyo, 1672: Szekelyo).[76] Nem világos, hogy ez a telegdi székelység kapcsán említett település azonos-e a mai románul Săcuieu-nak, magyarul Székelyjónak nevezett településsel, amely Kalotaszentkirály mellett, már a Királyhágón túl fekszik);
  • Ebej: lakói 1217-ben a Székelyszáz centurionátusba tartozó várnépek voltak (Bichorienses de centurionatu Sceculzaz);[76]
  • Mezőtelegd: a későbbi erdélyi székelyek udvarhelyi csoportját a közös „telegdi” jelzővel illették, utalva eredeti településükre, központjukra. Ugyanakkor Telegdszék, majd később Udvarhelyszék területén több olyan földrajzi név is felbukkan, amely a közép-bihari területen középkori adatoltsággal rendelkezik.[76]

Szintén a székelyek bihari letelepedését bizonyítja a névköltöztetés útján Erdélybe került földrajzi nevek csoportja is:

  • Küsmöd: Benkő szerint Kösmöd eredetileg az a patak, amelyik Biharfélegyháza mellett a Berettyóba ömlik (1369: unum fluvium Kusmewd). Ez azonos a Kis-Küküllő bal oldali mellékvizének elnevezésével (Udvarhelyszéken) (1597: Kwsmöd wize). Ez utóbbi vízfolyás lehetett a névadója a pápai tizedlajstromban felbukkanó Küsmöd településnek (1332: Cusmend);[77]
  • Lok, Lokság: a bihari Telegdtől északkeletre, a Gyepes patak felső és középső részén fekvő terület elnevezése. A nyelvészek véleménye szerint ez a székely lok ’kis völgy, mélyedés’ (helyesebben „sík terület, vízmenti lapály” – legalábbis a mai székely nyelvjárásokban jelentésű közszóra vezethető vissza,[78] amely helységnevekben és határnevekben főként Udvarhelyszéken és Csíkszéken fordul elő (pl. Lókod, Gyimesfelsőlok, Gyepes).[78]
Lexikális egyezések a mai székely és a bihari nyelvjárásokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • ájas, ájos, ájasfülű: fecskefarkszerűen kivágott fülű (állat)
  • bütü: 1.) sarok 2.) vég (a ház büte, bütüje)
  • hátburung, burung: kemény hátbaütés, hátbavágás
  • megkön(ik): megmerevedik, meghűl (például a krumplipüré), túlérik

Saac/Săcueni megye (Havasalföld)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Săcueni megye Havasalföldben (1601-1718)
Săcueni megye cimere
Săcueni megye Cantacuzino gróf Havasalföld térképén

A kialakuló magyar királyság határai nem állapodtak meg a Kárpátoknál, már az 1200-as évek elejétől elkezdődött a havasokon túli területek egységbe szerveződése (lásd a Szörényi bánságot a Duna mentén és számos más havasalföldi telepítést). Legkésőbb ekkor alakult meg – mintegy Székelyföld (Orbaiszék) folytatásaként[79] – a mai Bodza megye és Prahova megye részein a Saac-nak, illetve Săcueni, Săcuieni, Secuieni /azaz Székely/ megye, egészen 1845. január 1-jéig).[80] A székelyek megtelepedése ezen a vidéken kapcsolatba hozható a teuton lovagok 1221–1225 közötti délkelet-erdélyi várépítéseivel, de ugyanúgy lehetséges, hogy a székelyek területe a 11. század elejétől vagy akár a honfoglalás előttről, nemcsak a mai Szászföldet és esetleg Székelyföldet foglalta magába, hanem Saac-ot is.[81] A Saac név feltehetően megegyezik a Gesta Hungarorumban szereplő Csák névvel.

Magyar vonatkozású települések és helynevek a Bodza megyei részen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Buzău – város és folyó – a város magyar neve: Bodzavásár, a folyóé Bodza (a bodzafából – székelyesen bozza, esetleg bozzó);[82]
  • Chiojdu – község. A Chiojd teljesen szabályosan a „Kövesd”-ből alakult ki,[83] lásd a számtalan erdélyi és moldvai példát;[84]
  • Cislău – község. A román nyelvészek a szláv „cisla” = „adófajta”, „az adó meghatározására létrejövő falugyűlés” szóból vezetik le, mint számos más Cisla nevű település esetében. A Cislău (ejtsd: csiszló) végén levő ó hang jelenléte viszont megmagyarázhatatlan ebben az esetben. Ehelyett a magyar (ló)csiszár (azaz lovász, „lócsiszoló”, szó csisz- tövével hozható kapcsolatba, lófürösztő hely értelemben;[85]
  • Meledic – tó és fennsík Mânzălești falu területén. A „menedék” szóból – 1522. február 3-án kiadott birtoklevélben Radu vajda megerősíti Neagu-t a Peceneaga (besenyő) rész és a Menedic (Menedék) tulajdonában.[86] Utólag e helyen mára elpusztult ortodox kolostor épült;
  • Pănătău – község. A pemete(fű) szóból, a székely nyelvjárásban penető (ezt a gyógyfüvet használták régen a szén kiseprésére a behevített kemencéből);
  • Secuiu – község, azaz Székely(falu);
  • Unguriu – község, azaz Magyar(os).
Magyar vonatkozású települések és helynevek a Prahova megyei részen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Colceag – község. A kócsag népies változata, azaz kolcsag szóból;[87]
  • Făcăieni – falu. A fakanál (székelyesen fakalány)[88] szóból, lásd a román nyelvjárásokban ma is élő „făcăleț” (ejtsd: fakaléc) szót,[89] amely azt a botot, lécet jelöli, amellyel keverik a puliszkát[90] – eszerint a telepesek vagy fafeldolgozók voltak, vagy egyszerűen nagy mennyiségben találtak erre a célra megfelelő fát;
  • Hătcărău – falu. A „hat karó” összetételből, ahol a „karó” mértékegység. Ezen eléggé hihetetlen névadás példázására lásd a népi zenekaráról híres „Zece Prăjini” (tíz karó) települést is;
  • Ialomița – Ilonca megye[91][92] és Ilonca folyó[79] – Ilonka → Ilonca;
  • Lapoș – falu. A lápos szóból;[93]
  • Lăpoșel – falu. A lápos szóból, jelentése „láposka”;[93]
  • Mireșu Mare – község. A nyíres szóból (Máramaros megyében a hasonnevű település magyar neve Nagynyíres, mare = nagy);
  • Mireșu Mic – község. A nyíres szóból (Máramaros megyében a hasonnevű település magyar neve Kisnyíres, mic = kis);
  • Palanca – falu. A magyar palánka szóból, jelentése fatörzsekből készült erődítmény.[85]
  • Starchiojd – község. A Chiojd teljesen szabályosan a „Kövesd”-ből alakult ki,[83] lásd fentebb is;
  • Ungureni (Filipeștii de Târg) – falu. „Magyarok faluja”;
  • Ungureni (Fântânele) – falu. „Magyarok faluja”;
  • Ungureni (Gherghița) – falu. „Magyarok faluja”;
  • Urlați (ejtsd: Urlác) – város. Etimológiája: 1.) Váralatt (a Váralja példájára), amelyből a Nagyszeben melletti Orlát település neve is kifejlődött. 2.) az Örlec székely nem[23] nevéből. Hangtanilag ez utóbbi változat az egyetlen elfogadható (t>c változásra /mint amit a Váralatt, Várlatt feltételezne/ a magyar eredetű helynevek román megfelelőinél nincs példa);
  • Vălenii de Munte – város. 1431-ben mint „a székelyek vásárát” és vámszedő helyet említik.[85]

Székely migrációk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az oklevelek, amelyek egykor létezett székely településeket említenek, a fennmaradt nagyszámú és a székelyekkel összefüggésbe hozható helységnév létezése, ahol a később – 13. század után – a székelyeket már nem lehet kimutatni, valamint a ma élő székely nyelvjárások hasonlósága a nyugat-magyarországi lakosság nyelvjárásaival, mind olyan tények, amelyek azt az elméletet támasztják alá, miszerint létezett egy nyugat-kelet irányú, tömeges székely vándorlás, mely vándorlástól leszakadt (esetleg a korábbi lakhelyén maradt) népelemek alkották a nyugati székelységet.[94] Amikor a 12. század elejétől az ország nyugati határain már a harcok elcsitultak, s ezen a területen kevesebb határőr is elegendő volt, a keleti végen egyre égetőbbé vált a helyzet a pogány népek becsapásai miatt.[2] Ekkor helyezhették át ide a székely határőrség nagyobb csoportjait, akik először talán a már e vidéken (Biharban, Szabolcsban, és kisebb számban Ugocsában és Aradban) élő székelyekhez csatlakozhattak.[31]

A Királyhágón túlra, azaz Erdélybe való áttelepedésük pontos ideje nem világos, viszont a helynevek azt mutatják, hogy először a történeti Szászföldön telepedtek le, majd a szász telepesek megjelenése után költöztek át Háromszékre, Csíkszékre és Marosszékre többlépcsős áttelepüléssel.[94] Következésképpen a szászok városépítése előtt kellett hogy megkezdődjék a székelyek betelepedése Erdélybe. Szeben városának a 12. század végén kiadott szabadságlevél ténye is azt támasztja alá, hogy a Székelyföld kialakulásának kezdetét már II. Géza uralkodásának idejére, az 1150 körüli évekre lehet tenni, de nem zárhatunk ki korábbi periódust sem.[94] Az ellenben bizonyított, hogy a bihari (telegdi) székelyek utólag költöztek Székelyföldre, ezt alátámasztja a székelyek bihari tartózkodásról bizonyságot tevő Anonymus, aki a bihari vár ellen vonuló székelyek említésével (51. fej.) amellett szól, hogy 1200 körül komoly székely településnek kellett még ott lennie.[95] A bihari székelyek áttelepedésükkel megalakították Telegdszéket.

A Székelyföldre költözött lakosság (keleti székelyek) kivételével a 14. század végére a nyugati székelység elkülönült alakban már nem mutatható ki, mindannyian elveszítették területi-népi különállásukat, beleolvadtak a magyar többségi lakosságba és osztozott annak történelmi sorsában,[94] de beolvadásuk a Magyar Királyság középkori társadalmába nem tekinthető egységesnek.

A kiváltságok elvesztése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A madéfalvi vérengzés helyszínén emelt emlékmű felirata. A „SICULICIDIUM” szó jelentése „székelyöldöklés”. Ha a szó betűit – azokat római számnak tekintve – összeadjuk, 1764-et, a vérengzés évszámát kapjuk (kronogramm)

A székelyek a 16. századig tudták érintetlenül megőrizni kiváltságaikat. A középkorban a nyugati székelyeknek kötött szabadságjogaik, míg a keleti (a székelyföldi) székelyeknek a nemesekéhez hasonló kiváltságaik voltak. Például fizettek adót a királynak, de annak megválasztásakor vagy a király elsőszülött gyermekének születésekor székely portánként „ajándékba” adtak egy-egy ökröt.[96] Gyakran fellázadtak, ha úgy gondolták, hogy kiváltságaik veszélyben vannak. Hunyadi Mátyás magyar király ellen 1467-ben hirdettek engedetlenséget,[97] de mivel kötelesek voltak megvédeni Magyarországot a kívülről érkező támadások esetén, mégis nagy számban harcoltak a király oldalán állva.[98] A Velencei Köztársaság akkori egyik diplomatájának levele szerint, Mátyás király idejében a székely haderő nem kevesebb, mint 16 000 lovas és 16 000 gyalogos katonából állt össze.[97]

II. Ulászló uralkodása alatt Báthory István erdélyi vajda a székely kiváltságok megnyirbálásába kezdett, s kegyetlenkedéseivel sokkolta a székely lakosságot. A nép emiatt 1492-ben panaszlevelet intézett a királyhoz, amelynek következményeként II. Ulászló 1493. január közepén leváltotta a kegyetlenkedő Báthoryt.[69]

János Zsigmond idejében a törökök elfoglalták Budát, Magyarország három részre szakadt, és a király igazgatása csak a Keleti Magyar Királyságra terjedt ki. A Habsburgok folyamatos támadása miatt végül 1570-ben lemondott a királyi címéről, és ezután csak a „fejedelem” címet használta. Az emígyen létrejövő Erdélyi Fejedelemség uralkodói egyre inkább igyekeztek korlátozni a székelyek kiváltságait, ez a „pénzsegély” (subsidium) néven adó szedését is jelentette (váltakozva az ökörsütés mellett). Elsőként János Zsigmond – Erdély első fejedelme – volt az, aki összetűzésbe került a néppel, emiatt 1562-ben kitört a székely népfelkelés. A felkelés következményeként az uralkodó addig példátlan módon két várat (csúfnevükön Székelytámadt és Székelybánja) emelt Székelyföld területén, ezzel próbálván féken tartani a felkelőket, illetve a király az ellene lázadó székelyeket 1562 után jobbágysorba taszította, amely közszékelyek rendes adót fizettek.[99] Az úgynevezett véres farsang során rengeteg vér hullt.

Az erdélyi fejedelmek közül még a Báthoryak próbálkoztak az ősi jogok csorbításával. Ennek következménye volt, hogy Vitéz Mihály havasalföldi román vajda 1599-es támadásakor a háromszéki, csíki, gyergyói, udvarhelyi székelység a román vajda mellé állt (Báthory András mellett állt az aranyos- és marosszéki székelység),[100] aki 1599. november 28-án kiadott kiváltságlevelében visszaadta minden kiváltságukat.[101] Vitéz Mihály legyőzése után végül Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem – aki már felismerte, hogy a székelyek nélkül nem tud hatalmon maradni – 1601. december 31-én Déván kiváltságlevelet állított ki, amelyben visszaadta a székelyek korábbi szabadságjogait,[102] melyet követően az erdélyi fejedelmek a szabadságjogokat nem próbálták megvonni.

Az Erdélyi Fejedelemség egyetlen székely fejedelme az udvarhelyi születésű Székely Mózes volt, aki 1603-ban Erdélyt felszabadította a Habsburg-uralom alól, de 1603. július 17-én az Erdély Mohácsának is nevezett, Brassó melletti csatában életét vesztette.[103] Halálát követően a székelyek nagy számban csatlakoztak Bocskai Istvánhoz, akinek sikerült Erdély függetlenségét visszaállítania.

Idővel egyre több székely kötötte le magát jobbágysorba, talán a kedvezőbb életmód miatt, de főleg azért, mert a többi erdélyi lakostól eltérően a székelyek továbbra is kötelesek voltak fejenként katonának menni, ha az országot külső ellenség támadta. Bethlen Gábor már olyan törvényt hozott, amely komoly feltételekhez kötötte a jobbágysorba való átlépést, ennek köszönhető, hogy a székelyek túlnyomó többsége továbbra is szabad székely maradt. 1691-ben a Diploma Leopoldinum még elismerte a székelyek adómentességét, sőt ebben az oklevélben azt is leírják, hogy a székelyek a földkerekség legharciasabb népe, ugyanakkor hosszú távon szabályozta Erdély és benne a Székelyföld jogállását, népének mozgásterét.[104] Az utolsó erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc 1711-es elbukásával a székelyek hamarosan megtapasztalhatták a Habsburgok elnyomó, magyarellenes politikáját. Az 1754–1769 közötti sorozatos adóreformok nyomán adómentességük ellenére önkényesen kivetett adókat kellett fizetniük.[105] Amikor Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott (1764): a császári katonaság lemészárolt több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást.[106] Ezek után többen átmenekültek a keleti határon Moldvába, vagy a Csíki-havasokban elbújva a románokéhoz hasonló viseletbe öltöztek, hogy ne kelljen több évre laktanyába vonulniuk, de magyar nyelvüket megtartották.[107]

Amikor 1775-ben a Monarchia megszerezte Bukovinát, akkor Hadik András huszárezredes összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyeket, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység, melynek egy része a 19. század végén, 1883-ban költözött vissza a történelmi Magyarország területére,[108] maradékukat 1941-ben telepítették át a Délvidékre, majd onnan a Völgységbe, Tolna megyébe, a kitelepített svábok helyére.[109] A székelyek legnagyobb számban továbbra is a Székelyföldön maradtak.

A székelyek sajátos jogrendszere[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kopjafa a székely szimbólumokkal

Feltehetően Szent István király idejét megelőzően a magyarság körében is hasonló jogintézmények létezhettek, mint amilyenek a székely jog írásban fennmaradt elemeiben. A magyar krónikákból következtethető ki az, hogy a székely jog és a magyar jog között a 10. század előtt sok volt a hasonlóság.

A székely jogról Szádeczky-Kardoss Lajos, majd annak részletesebb tanulmányozásáról Bónis György jelentett meg egy könyvet még 1927-ben, illetve 1942-ben,[110] ezt követően Imreh István publikált több könyvet erről,[111] majd 2003-tól nagyobb figyelmet kapott a székelyek sajátos jogrendszere, mivel a második Székely Nemzeti Tanács előtérbe hozta azt.[112]

Területi közigazgatási egységeit székeknek nevezték, ahogyan a többi autonómiával bíró népcsoport (pl. szászok, kunok stb.) közigazgatási egységeit, eltérően az ország többi területi egységeitől, melyeket vármegyéknek neveztek.[113] A sajátos székely autonómia elemei közül megemlíthető, hogy a székelység saját önálló jogalkotásra volt képes, amelyet elsősorban a székely nemzetgyűléseken elfogadott törvények, rendeletek alapoztak meg. A jogszabályalkotáson kívül közigazgatási, bíráskodási és önálló katonapolitikai jogosítványokkal is rendelkeztek.[114]

A középkori székelység Közép-Kelet-Európában szokatlan mértékben demokratikus és szabad volt. Vezetőiket maguk választották és Székelyföldön kívül járva is a nemesekkel egyenlő jogokkal bírtak. Egyenrangú partnerként vettek részt az Erdélyt politikailag ellenőrző „Három Nemzet Szövetségében” (Unio Trium Nationum), amelyben a székelyek mellett a szász székek és a magyar nemesség vett részt. Ez annak köszönhető, hogy az uralkodónak nyújtott fegyveres szolgálataikért cserébe saját földdel rendelkezhettek, és megtarthatták ősi demokratikus szokásaikat.

A székelység két rétegre oszlott: közszékelyek és vezetőréteg. Ez utóbbi csak irányította a társadalmat, egyébként egyenlő rangúak voltak a közszékelyekkel.[115] Téves a három nemzet alatt a főrendű, lófő és gyalogszékelyt érteni, mivel a korai időkben (9. század) a székelyek mindannyian lovas katonák voltak, és a főrend nem létezett, csak a későbbi időkben (a 14. század után) alakult ki.[116]

A jelentősebb társadalmi-vagyoni különbségek kialakulását – legalábbis a 15-16. századig – meggátolta a föld használatának és öröklésének évszázados rendszere, amely Orbán Balázs leírása szerint a következő volt:

Örökölni csak egyenes ágon lehetett. Szokás szerint a fiú utód volt az örökös, ha fiú nem volt, akkor a lány kapta az örökséget. Amennyiben nem volt egyenes ági örökös, a föld a székelyek közös használatú földterületét gyarapította (ellentétben a feudális szokásjoggal, ami szerint a korona, vagy a helyi földesúr kapta volna meg). Az éppen szabadon levő területekből bárki birtokba vehetett magának földet, de csak annyit, amennyit maga képes volt megművelni. Ha egy területet több mint három évig nem műveltek, vagy kiderült róla, hogy bérben műveltetik, akkor automatikusan a többi székely által birtokba vehetővé közös terület részévé vált.[117]

Patakfalvi Biblia rovásos oldalai – a fiúleányság intézménye (székely örökösödési törvény rovással) 1775–1785:

A székelyföldi jószág a constitució szerint valameddig fijok vagynak, leányt nem illet. Ha egy embernek apja holta után két férfiú gyermeke marad s az ediknek tsak fija, a másiknak tsak leánya lesz, a leány olyan örökös amaga apjaiban mint a fiú a maga apjáéban. Ha pedig 2 leánya van, fija nintsen, a két leány megosztja a jószágot. A kisebbik a lakóhelyben válszthat. Ha a nagyobbik hasonlót nem tudna, akkor a lakóhelyet kétfelé osztják. Már ha ezen két leányok edgyiknek fia és leánya is lesz a fiú egyedül fogja jószágot bírni a leányt kiházasítván.[118]

Mai székelyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Székely zászló (Budapesten az Országházon), amin a nyolcágú Nap-csillag a jelenlegi nyolc székely szék egységének a jelképe, a telőben levő Hold pedig a székelyek hitének és reményének, bizakodásának szimbóluma

Lélekszám[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A székely nép túlnyomó része Székelyföldön, vagyis az erdélyi Hargita, Kovászna és Maros megye keleti részében (Marosszék) él, és ez a népesség a mai erdélyi magyarság nem kevesebb, mint 40%-át teszi ki.[1]

Megye Székelyek Népesség (adott területen)
Hargita megye 266 281 fő[1] 85,66%
Kovászna megye (Bodzavidék nélkül) 152 572 fő[1] 79,36%
Maros megye (Marosszék része) 151 626 fő[1] 53,62%
Brassó megye 39 661 fő[1] 7,22%
Erdély többi részén kb. 50 000 fő
A nagyvilágban kb. 100 000 fő
Magyarországon kb. 185 000 fő
Összesen 945 140

Felekezet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jobbágytelki székelyek az 1970-es években

A székelyek is, mint a magyarok római katolikusokká lettek megtelepedésük után. Az 1560 körüli esztendőkből maradt fenn elsőként Háromszékről reformált hitű lelkész neve, aki egyaránt lehetett evangélikus vagy református vallású. Ellenben az 1560–1580 közötti időszakban még katolikus papok működtek számos olyan községben, amelyek a század végére mind az új hit követőivé váltak.[119] Előbb Sepsiszék valamint Erdővidék, majd Kézdi- és Orbaiszék településeit is meghódította az evangéliumi irány.[120] A brassói lutheranizmus Honterus irányítása alatt minden bizonnyal célba vette a szomszédos Háromszék vallási életének a megújítását. Mivel azonban a háromszéki települések döntően csak a század utolsó negyedére váltak a reformátori irányzat követőivé, ezért nagyobb részt református és kisebb részben unitárius egyházközségek alakultak meg területeiken.[121]

A székelyeknél eleinte nehezen lehetett megkülönböztetni a lutheri és a kálvini irányzat követőit, mert mindkettőjüket reformátusoknak nevezték.[122] Csak az évtized második felére éleződött ki a különbség a két irányzat között, elsősorban az úrvacsora kérdésében. Az 1559. november elsején Marosvásárhelyen tartott zsinaton a magyarországi és az erdélyi lelkészek részvétele mellett Méliusz Juhász Péter, a későbbi debreceni református püspök és Dávid Ferenc, aki ekkor még kolozsvári református lelkész volt, az úrvacsora kérdésében kálvini szellemben foglaltak állást. 1564-ben aztán a nagyenyedi zsinaton a kálvini és a lutheri irányzatok végképp elváltak egymástól. A székelység a kálvini reformáció követőjévé vált.[121]

1564-ben felütötte fejét Erdélyben a Szentháromság-tagadó irányzat, melynek első apostola a Lengyelországból elűzött Blandrata György volt, aki János Zsigmond erdélyi fejedelem udvarában talált menedéket. Blandrata Dávid Ferenccel együtt elszánt küzdelmet indított az antitrinitárius tanok elterjesztése érdekében, és mivel János Zsigmond az unitárius nézet követője lett, ezért az 1560-as évek végére az erdélyi magyarság jelentős része a székelység egy részével az antitrinitárius tanok hívévé vált. Csík-, Gyergyó-, Udvarhely- és néhány marosszéki falu most is megőrizte katolikus vallását. Ezek közé tartozott Háromszék északkeleti része is.[123] Nagy Mózes gelencei plébános sokakat térített vissza a római vallásra, s egymaga kilenc gyülekezet adminisztrációját végezte. Erejéből még arra is futotta, hogy Esztelneken és Kantán kolostorokat alapítson. A Mikes és Apor családok segítették, melyek kiemelkedő szerepet játszottak a hitújítás továbbterjedésének megakadályozásában a Zabolától északra fekvő Felső-háromszéki falvakban.[124]

A 16. század utolsó évtizedeiben az antitrinitárius irányzatból fejlődött ki a szombatos vallás (héberül: shomrei shabbat), mely közösség a 20. században megszünt.[125]

Orbán Balázs A Székelyföld leírása című könyvében ugyanakkor említ „görög egyesült” (görög katolikus) és „görög nemegyesült” (ortodox) székelyeket is.[126]

A 2011-es népszámlálási adatok alapján, jelenleg a székelyekből a legtöbben a római katolikus felekezethez tartoznak (314 888 fő), de nagyszámú a református (209 289 fő) és jelentős az unitárius (39 020 fő) felekezetekhez tartozóak száma is.[127]

Híres székelyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar kultúra részeként a székelyek is hozzájárultak a világ és az emberiség fejlődéséhez, bár külföldön nem mindig ugyanazok a személyek és eredmények a legismertebbek, mint a magyarság és székelység körében.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyik legelső, biztosan székelyföldi irodalmár bencédi Székely István (1505–1565) volt, az első magyar nyelvű kalendárium és világtörténet szerzője. Enyedi György (1555–1597) a kolozsvári főiskola rektora és unitárius püspök több száz kéziratot írt. 1598-as Telegdi János Rudimenta című latin nyelvű kézirata, és ekkoriban alkotott Szamosközy István is. Telegdi elsősorban a rovásírással foglalkozott, mint sajátos székely írásmóddal, amely a magyar nyelv leírására született.

A székely irodalmat a 19. század második felétől lehet megkülönböztetni a magyar irodalom többi részétől. Általában sajátos humor és észjárás jellemzi, de leginkább attól lesz székely irodalom, hogy a székely kultúrához és a Székelyföldhöz kötődik tematikájában. Kiemelkedő alakjai között található Benedek Elek, Bölöni Farkas Sándor, Cseres Tibor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Mikes Kelemen, Nyirő József, Orbán Balázs, Tamási Áron és Tompa László.

Tudomány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kiemelkedő székely tudósok Apáczai Csere János filozófiai és pedagógiai író, teológus,a hazai művelődés, tudományosság és nevelésügy úttörője, a Magyar Encyclopaedia megalkotója és megjelentetője, aki közt szolgáló tevékenységében harmóniát teremtett erdélyi, magyar, európai és egyetemes emberi értékek között és Kőrösi Csoma Sándor, aki utazó, nyelvtudós, könyvtáros, a tibetológia megalapítója és a Tibeti-Angol szótár megalkotója volt.

Marosvásárhelyt a Bolyaiak városának is nevezik, ugyanis itt töltötte élete nagy részét Bolyai Farkas, és fia, Bolyai János, akit a legnagyobb magyar matematikusnak tartanak.[128] Mindketten a marosvásárhelyi református temetőben vannak eltemetve.[129] Marosvásárhelyen született Vályi Gyula matematikus, feltaláló, az MTA tagja.[130]

Napjaink egyik világhírű székely tudósa a csíkkarcfalvi születésű, az Amerikai Egyesült Államokban élő Barabási Albert László fizikus és hálózatkutató, akinek szakterülete a hálózatelmélet.[131] 2003 óta az Amerikai Fizikai Társaság, 2004 óta a Magyar Tudományos Akadémia[132], 2007 óta pedig az Academia Europaea tagja.

További székely tudósok:

Sport[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A székelyek a sportokban is jeleskedtek és jeleskednek. Kiemelkedő teljesítményű székely sportolók:

Művészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A művészetekben is jeleskedő székelyek között megtalálhatóak:

Más tevékenységek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A székely egyházi személyek között Márton Áron a legismertebb, aki az erdélyi katolikus egyház püspöke volt. Jelmondatául a „Non recuso laborem” – nem futamodom meg a munkától – mondatot választotta. „Ez a latin nyelv gazdagsága alapján akár így is fordítható: nem utasítom el a bajt, a nyomorúságot, a szenvedést. Mély értelmű utalás volt ez munkával és szenvedéssel teli életére. Áron püspök a bécsi döntés után Dél-Erdélyben maradt, Gyulafehérvárról kormányozta egyházmegyéjét. A második világháború alatt, és az azt követő nehéz években az emberi jogok és a keresztény szeretet következetes, kiegyensúlyozott, bátor képviselője volt”.[135] 1945 májusában XII. Piusz pápa Serédi Jusztinián hercegprímás halála után Márton Áront kívánta bíborossá kinevezni, azonban Rákosi Mátyás heves tiltakozása miatt végül Mindszenty Józsefet választotta.[136]

Bod Péter református lelkész, irodalomtörténész is székely származású, ő írásai és térképei révén vált ismertebbé. Alapos és sokoldalú történetírói munkásságával valamennyi kortársát meghaladta, és szabatos nyelven írt műveivel a magyar nyelv fejlődéséhez is hozzájárult. Törekedett a magyarított földrajzi nevek alkalmazása, és teljes szemléletváltozást hozott, a magyar nyelvű földrajzi nevek használatát vezette be a magyar kartográfiába. Ő volt az, aki már 1760-ban felvetette egy erdélyi tudós társaság létrehozásának gondolatát.[137]

Székely egyházi személyek közül kiemelkedőek még: Baróti Szabó Dávid, Benkő József, Gegő Elek, Szabó Árpád, Székely Sándor és Zöld Péter.

Székely származásúak még:

A székely kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A székely népviselet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint minden népcsoportnak a székely népnek is megvan a rá jellemző viselete. A székely viselet különlegessége a háziszőttes anyagok nagyobb szerepében nyilvánult meg. A székely népviseletnek alapanyaga hagyományos kézi megmunkálással házilag készült, házi szőttes gyapjú, kender, len és ugyancsak házilag tenyésztett juhbőr, amit szintén maguk szabtak és varrtak. A viselet alakulását természeti, fizikai körülmények is befolyásolják. A székelyruha határozott táji vagy helyi jegyekkel rendelkezik, melyekről az egyes falucsoportok, falvak lakói felismerik egymást (például a rokolya színes csíkozású háziszőttesből készül, a csíkok szélessége, a színek összeválogatása falvanként, korok és alkalmak szerint változik).[139]

A székely népviseletek az 1940-es évekig helyenként jelezték viselőjük családi állapotát vagy felekezetét is: Háromszéken például a nőszövetségek a leányoknak fehér kötényes és lájbis, az asszonyoknak fekete kötényes és réklis együtteseket készíttettek. Elsősorban az etnikai és helyi identitást hangsúlyozták velük, és azokban a falvakban, ahol több felekezet is volt, az ahhoz való tartozást is, mint Szentivánlaborfalván, ahol külön szőttest készíttettek az unitáriusok és másfélét a reformátusok.[140]

A székely eredettel is rendelkező gyimesi csángók viseletét az apró, finom hímzések teszik értékessé. Fő jellegzetességük a „fonáján varrott”-nak nevezett öltéstechnika. A női inget a könyöknél összeráncolták és a ráncolásnál szövőöltéssel hímezték. Nincs két egyforma inghímzés. Alul pendelyt, rajta a moldvaihoz hasonló lepelszoknyát viselnek. A férfiing bő és hosszú, deréknál kieresztik akárcsak más csángó vidékeken. Alul, nyáron szűk vászonharisnya, télen ugyanaz posztóból. Előszeretettel viselik a hímzett bőr mellyest.[141]

A székely népdal, népzene[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyárádmagyarósi táncok

Székelyföld a Kárpát-medence egyik legarchaikusabb területe néprajzi szempontból. Népdalait, valamint népzenéjét a tiszta vagy erősen pentaton, gazdagon díszített régi stílus jellemzi. Balladák, siratók, illetve az Alföldről beszivárgott betyár- és rabénekek is nagy számban fordultak elő ezen a területen. Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László csíki gyűjtései fontos mérföldkövei voltak a magyar népdal- és népzenekutatásnak. A székelység, főleg Csík – és a Vikár Béla által felkutatott – Udvarhely képviselte hosszú ideig a magyar zenei hagyomány leggazdagabb és legrégiesebb fokát.[142]

A gazdag és változatos népzenekincs felgyűjtését, tanulmányozását és közlését a századforduló éveiben Seprődi János kezdte el, és az említett Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László népdalgyűjtései mellett kiemelendőek Domokos Pál Péter és Járdányi Pál gyűjtőmunkáiról sem. A 19. században népszerűvé váltak az új stílust képviselő lassú csárdások, szöktetők (friss csárdás). A táncrendben azonban a lassú csárdás és a szöktető között zenélik az enyhén aszimmetrikus, gyors dűvővel kísért, régies korcsos dallamokat.[142]

A gyimesi csángók ősei a 17–18. században a csíki székely és a moldvai magyar falvakból vándoroltak ki a Tatros folyó völgyébe. A gyimesiek a székely paraszti műveltség archaikus vonásait őrizték meg népi kultúrájuk zárt helyzetéből adódóan. A siratók, szó-dó pentaton dalok nagy száma mellett négyfokú dalok sokasága is megtalálható. A hagyományos zenében megőrzött régiségek, mint például a hegedűt kísérő ütőgardon aszimmetrikus ritmusai teszik rendkívül archaikussá ezt a zenét. Az egykori gazdag székely díszítésmódot használják a gyimesi csángók. Az új stílust a verbunk képviseli, de énekei, hangszeres dallamai a régi stílust képviselik. A Bukovinába települt székelység – szívóssága és származásukhoz való ragaszkodása révén – a történeti magyar énekkincsből sokat megőrzött. Gazdag siratóhagyományuk mellett a pentaton dalok is nagy számban fellelhetőek. Kodály Zoltán szavaival élve: „a bukovinai népdalkincs a magyar népdalkincs esszenciája”.[142]

Számos zeneszerzőnk, énekesünk és zenei együttesünk merített a gazdag székely néphagyományokból. 1908-ban az oktatási célokra szánt Bartók Béla 10 könnyű zongoradarabja (Sz 39, BB 51) között ott találjuk ötödikként az Este a székelyeknél[143] című darabot is, amelyben a falusi emlékeket felidéző, székely dallamok stílusában fogant melódia fafúvósokon szólal meg, míg a vonóskar harmóniái a szenvedélyes deklamáció hátterét adják.

Szintén a székely népdalokra épül Kodály Zoltán 1932. április 24-én Budapesten, a Magyar Állami Operaházban bemutatott egyfelvonásos daljátéka, a Székelyfonó, mely a zeneszerző második színpadi műve volt, és tulajdonképpen egy hatalmas népdalfüzér.

A könnyűzenei alkotók közül is sokan felhasználnak székely vagy csángó népzenei elemeket, kezdve az Illés-együttestől a Balkan Fanatikon[144] át Sebestyén Mártáig.[145] Utóbbi három gyimesi csángó dalfeldolgozást is énekelt a Deep Foresttel együtt, a legismertebb a Márta dala azaz a Marta's Song.[146]

A székely népművészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fazekas- és díszítőművészetben egyes tájak különösen gazdag formavilágot alakítottak ki, mint a „tipikusan székely” és összetéveszthetetlen csíkdánfalvi fekete kerámia[147] vagy a korondi kerámiaedény készítés és -festés.[148] Ugyanakkor a székely fafaragás teljesedik ki a kopjafákban, illetve a székelykapukban, illetve a bútorkészítés a faragott vagy festett bútorokban. Forma- és motívumviláguk jelentést hordoz, önarcképe, lelki és érzelmi világuk tükrei.[149]

A székely népművészet a hímzések, szőttesek és varrottasok útján is kihangsúlyozza az egyéni forma- és motívumvilágot.[149] Kender és pamut-, nem egyszer egészen vékony pamutvászonra varrták őket pamutfonallal, selyemmel csak kivételesen. A hímzőfonal színe piros és kék, ritkábban a kettő együtt. Az öltéstechnika általában szálán-varrott, csupán kevés keresztszem lazítja. Az hímzések között vannak tisztán mértani mintájúak és mértani formájú növényi minták, virágtövek. A hímzések egészét tekintve szembeötlik az aprólékos kidolgozás (kiváltképp a csíki példányokon), a levegős, ritkás rajz, a jól áttekinthető szerkezet. Jól tagolt, bizonyos gazdaságossággal megszabott mezőket hímeznek, a zsúfolásnak nyoma sincs. A székely hímzéseken a varrók a minta tisztaságára, rajzosságára törekedtek, így a székely hímzések egyszerűek, de mintakincsük igen változatos. Általában széles középhímet varrtak, amit két oldalról sima vagy szaggatott vonalsor zár le; a szerény peremdísz, melynek formája mindig független a középhímtől, ehhez tapad közvetlenül.[149]

A székely–magyar rovásírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezt az írást a magyarok több csoportja használta, s mindennapi használatra alkalmas betűírásként a székelyek őrizték meg.[150]

Az államalapítás után Magyarország első keresztény királya, Szent István elrendelte a latin ábécé örökbefogadását. A rovásírás az ország távoli, erdélyi részeiben használatban maradt a székelyek által, a késő 1850-es évig, illetve napjainkban újra terjed. Alapvetően alfabetikus írás, jellemzője, hogy minden hangra külön jelet alkalmaz, de vannak szó-, szótag- és mondatjelei is. Bizonyos tekintetben alkalmasabb a magyar nyelv fonémáinak lejegyzésére: a latinra épülő magyar írás kétjegyű és segédjeles betűi (például cs, gy, ly, sz, é, ő stb.) a rovásírásban egyetlen, önálló jegyként jelennek meg.[151]

A székely írás nem azonos sem a nagyszentmiklósi kincsen is látható az írástörténeti szakirodalom egy részében „tiszai írás” néven tárgyalt kárpát-medencei rovásírással, sem a kazáriai rovásírással.[152]

Az alábbi táblázatban lévő betűk a balról jobbra (BJ) haladó írásnak megfelelőek.
Jobbról balra (JB) haladó írás esetén a betűk függőleges tengely mentén tükrözendők.[151]

Magyar ábécé latin betűkkel a á b c cs d dz dzs e é ë f g gy h i
Székely-magyar rovásírás
Forrai-féle változat
A (rovásbetű).svg Á (rovásbetű).svg B (rovásbetű).svg C (rovásbetű).svg Cs (rovásbetű).svg D (rovásbetű).svg E (rovásbetű).svg É (rovásbetű).svg F (rovásbetű).svg G (rovásbetű).svg Gy (rovásbetű).svg H (rovásbetű, Forrai Sándor).svg I (rovásbetű).svg
Székely-magyar rovásírás
Unicode szabványtervezet
A (rovásbetű).svg Á (rovásbetű).svg B (rovásbetű).svg C (rovásbetű).svg Cs (rovásbetű).svg D (rovásbetű).svg Dz (rovásbetű).svg Dzs (rovásbetű).svg E (rovásbetű).svg É (rovásbetű).svg H (rovásbetű, Forrai Sándor).svg F (rovásbetű).svg G (rovásbetű).svg Gy (rovásbetű).svg H (rovásbetű).svg I (rovásbetű).svg
Magyar ábécé latin betűkkel í j k ak l ly m n ny o ó ö ő p q r
Székely-magyar rovásírás
Forrai-féle változat
Í (rovásbetű).svg J (rovásbetű).svg K (rovásbetű).svg Mély k (rovásbetű).svg L (rovásbetű).svg Ly (rovásbetű).svg M (rovásbetű).svg N (rovásbetű).svg Ny (rovásbetű).svg O (rovásbetű).svg Ó (rovásbetű, Forrai Sándor).svg Ö (rovásbetű).svg Ő (rovásbetű, Forrai Sándor).svg P (rovásbetű).svg R (rovásbetű).svg
Székely-magyar rovásírás
Unicode szabványtervezet
Í (rovásbetű).svg J (rovásbetű).svg K (rovásbetű).svg Mély k (rovásbetű).svg L (rovásbetű).svg Ly (rovásbetű).svg M (rovásbetű).svg N (rovásbetű).svg Ny (rovásbetű).svg O (rovásbetű).svg Ó (rovásbetű).svg Ö (rovásbetű).svg Ő (rovásbetű).svg P (rovásbetű).svg Q (rovásbetű).svg R (rovásbetű).svg
Magyar ábécé latin betűkkel s sz t ty u ú ü ű v w x y z zs  
Székely-magyar rovásírás
Forrai-féle változat
S (rovásbetű).svg Sz (rovásbetű).svg T (rovásbetű).svg Ty (rovásbetű).svg U (rovásbetű).svg Ú (rovásbetű).svg Ü (rovásbetű).svg Ű (rovásbetű).svg V (rovásbetű).svg Z (rovásbetű).svg Zs (rovásbetű).svg
Székely-magyar rovásírás
Unicode szabványtervezet
S (rovásbetű).svg Sz (rovásbetű).svg T (rovásbetű).svg Ty (rovásbetű).svg U (rovásbetű).svg Ú (rovásbetű).svg Ü (rovásbetű).svg Ű (rovásbetű).svg V (rovásbetű).svg W (rovásbetű).svg X (rovásbetű).svg Y (rovásbetű).svg Z (rovásbetű).svg Zs (rovásbetű).svg


Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g Populația stabilă pe sexe și grupe de vârstă – județe, municipii, orașe, comune (román nyelven) (xml). Institutul natțonal de Statistică. (Hozzáférés: 2014. január 12.)
  2. ^ a b Kristó 2003 56
  3. Az SZNT által behatárolt területen, 2011-es népszámlálási adatok alapján. Jelenlegi közigazgatás szerint ebből 310 867 fő Hargita megyében, 192 242 fő Kovászna megyében, 5094 fő Bákó megyében, 10 880 fő Neamț megyében, 8481 fő Brassó megyében illetve 282 803 fő Maros megye Marosszék részén él.
  4. Székely Nemzeti Tanács
  5. Kordé 1991
  6. ^ a b Nagy Géza: A székelyek és a pannóniai magyarok. Ethnographia, (1890) 178. o.
  7. ^ a b Györffy 1959 65–67. o.
  8. ^ a b Kristó 2005
  9. Szabó Károly: A „székely” nemzeti névről. Századok, (1880) 410. o.
  10. Orbán Balázs. A székelyek származásáról és intézményeiről. MTA, Budapest (1888) 
  11. ^ a b c Sebestyén Gyula: Az avar-székely kapcsolat emlékei. Ethnographia, (1899) 1–25. o.
  12. Pais Dezső: A magyarsággal kapcsolatos IX-X. századi népelemek és népmozgalmak: A székelyek eredetéhez és a székelység kialakulásához. Magyar Nyelv, (1967) 71–73. o.
  13. ^ a b László Gyula. Őstörténetünk. Tankönyvkiadó, Budapest, 172. o. ISBN 9631768767 (1983) 
  14. Pauler Gyula: Néhány szó hadi viszonyainkról a XI-XIII. században. Hadtörténeti Közlemények, (1888) 501–526. o.
  15. Kristó 2005 65
  16. Hunfalvy Pál: A székely kérdéshez. Századok, (1881) 195. o.
  17. Szádeczky 1927 7. o.
  18. Szádeczky 1927 7–8. o.
  19. Veszprémy László. Jegyzetek (Kézai Simon: A magyarok cselekedetei című művéhez).. Budapest, 136. o (1999) 
  20. Rovásemlékeink (html). magyarrovas.hu. (Hozzáférés: 2014. február 12.)
  21. Németh Gyula. A Székely Nemzet története és alkotmánya, 2. bőv. kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest. ISBN 9630558238 (1991) 
  22. Gregor Kristóf - Móricz Leó: Ha Illignek igaza van... avagy A megtalált középkor? A „bolgár kérdés” (htm). tttweb.hu. (Hozzáférés: 2014. február 12.)
  23. ^ a b Remete Farkas
  24. Szádeczky-Kardoss Samu. Az avar történelem forrásai. JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, Szeged, 219–220. o. ISBN 9634818846 (1992) 
  25. ^ a b Hölbling Tamás. A honfoglalás forráskritikája I. – A külföldi kútfők. Ad Librum Kiadó, 16. o. ISBN 9789639934221 (2009) 
  26. Róna-Tas András. Hungarians and Europe in the Early Middle Ages (angol nyelven). Central European University PR, 503. o. ISBN 9639116483 (1999) 
  27. Szőke Béla Miklós: A Cundpald-kehely mint történeti forrás. Soproni szemle, LIV. évf. 4. sz. (2000)
  28. Egyed Ákos: A székelyek eredete. Rubicon, (2000. máj.) 24. o.
  29. Zimonyi 2005 62. o.
  30. Zimonyi 2005 64–65. o.
  31. ^ a b Rácz Anita.szerk.: Hoffmann István: A régi Bihar vármegye településneveinek nyelvészeti vizsgálata. Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, Debrecen, 15. o. ISBN 9634729355 (2005) 
  32. Remete Farkas László: Magyarság kincsei (php). sermones.elte.hu. (Hozzáférés: 2014. február 9.)
  33. Kristó 2003 43-44
  34. Kisnánai vár: A vár története (html). kisnanaivar.hu. (Hozzáférés: 2014. február 9.)
  35. Kristó 2005 16–23
  36. Róna-Tas András: Folytassuk a vitát: Megjegyzések Makk Ferenc könyvbírálatához. Aetas, 2–3. sz. (1998) 220–221. o.
  37. Róna-Tas András. A honfoglaló magyar nép. Balassi Könyvkiadó, Budapest, 340. o. ISBN 9635061404 (1997) 
  38. Kristó 2005 124
  39. Németh Gyula: A székelyek eredetének kérdése. Századok, (1935) 134–135. o.
  40. Benkő Lóránd: Adalékok a székelyek korai történetéhez. Új Erdélyi Múzeum, 1. sz. (1990) 109–122. o.
  41. Benkő Elek: A székely rovásírás korai emlékei. Magyar Nyelv, 92. sz. (1996) 75–80. o.
  42. László Gyula. Múltunkról utódainknak I–II.. Püski, Budapest, 142. o. ISBN 9639188107 (1999) 
  43. Székelyföld történelme / A székelyek eredete (html). ezokonyvek.hu. (Hozzáférés: 2014. február 12.)
  44. Portik Balázs: A székelyek eredete (htm). unicornis.ro. (Hozzáférés: 2014. február 12.)
  45. Vékony Gábor. Magyar őstörténet – magyar honfoglalás. Nap Kiadó Kft., Budapest. ISBN 9789639402164 (2005) 
  46. Dénes József recenziója: Vékony Gábor: Magyar őstörténet – magyar honfoglalás (htm). Vasi Szemle. (Hozzáférés: 2014. február 8.)
  47. Bátonyi Pál: A székelyek őstörténete. Sződiek Híradója, 4 (tél). sz. (2013) 17. o.
  48. Czeizel Endre. A magyarság genetikája. Csokonai Könyvkiadóvállalat, Debrecen, 220-222 és 259. o. ISBN 9632600290 (1990) 
  49. ^ a b Mégis, kinek a DNS-e? (html). nyest.hu, 2012. július 20. (Hozzáférés: 2014. február 9.)
  50. ^ a b c Honfoglalók? Magyarok? (html). nyest.hu, 2012. augusztus 3. (Hozzáférés: 2014. február 9.)
  51. Comparison of Maternal Lineage and Biogeographic Analyses of Ancient and Modern Hungarian Populations (angol nyelven) (pdf). researchgate.net, 2012. augusztus 3. (Hozzáférés: 2014. február 9.)
  52. Honfoglalás kori, valamint magyar és székely populációk apai ági genetikai kapcsolatrendszerének vizsgálata (pdf). sci.u-szeged.hu. (Hozzáférés: 2014. február 9.)
  53. ^ a b c d e f g Kordé Zoltán. A középkori székelység. Pro-Print, Csíkszereda (2001.) 
  54. Szádeczky 1927 28. o.
  55. ^ a b c d e Györffy, György (1958.). „A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig; I. rész”. Századok, 12-87. o.  
  56. ^ a b Kolumbán 2008 31. o
  57. Sófalvi András. Sóvidék a középkorban - Fejezetek a székelység középkori történelméből (59. old.). Top Invest Kft., Székelyudvarhely (2005) 
  58. Sófalvi András. Sóvidék a középkorban - Fejezetek a székelység középkori történelméből (46-47. old.). Top Invest Kft., Székelyudvarhely (2005) 
  59. Kolumbán 2008 27. o.
  60. Szádeczky 1927 27. o.
  61. Kolumbán 2008 28. o.
  62. Kolumbán 2008 29. o.
  63. Szentpétery Imre. Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Arpadianae critico diplomatica. (I. kötet; 3. füzet; 397. old.). Budapest (1930) 
  64. Kristó Gyula. Anjou-kori Oklevéltár (I. 1301-1305; 74. old.). Budapest-Szeged (1990) 
  65. Sablon:Web-hiv
  66. Szádeczky 1927 49. o.
  67. Szádeczky 1927 59. o.
  68. Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> tag; nincs megadva szöveg a(z) szkl-szt32o nevű ref-eknek
  69. ^ a b c Szádeczky 1927 33. o.
  70. Kolumbán 2008 21. o.
  71. Györffy György. 9 / István trónjának biztosítása és Koppány lázadása., István király és műve. Gondolat, Budapest. ISBN 9632812212 (1983) 
  72. ^ a b Borovszky - Magyarország vármegyéi és városai / dr. Dedek Crescens Lajos: Pozsony vármegye története (html). Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK). (Hozzáférés: 2014. február 11.)
  73. Kiss Lajos: Az Árpád-kori Magyarország (pdf). C^(3) Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány. (Hozzáférés: 2010. június 6.)
  74. Puskás-Kolozsvári Frederic: A székelyek eredetének rejtélye. Erdélyi Napló, XVIII. évf. 25 (871). sz. (2008. jún. 25.)
  75. Rácz 2005 15-16. o
  76. ^ a b c d e Rácz 2005 16. o
  77. Rácz 2005 16-17. o
  78. ^ a b Rácz 2005 17. o
  79. ^ a b Elekes Lajos: Magyarok Moldvában és Havaselvén (pdf). adatbank.transindex.ro. (Hozzáférés: 2014. február 12.)
  80. Regionalizarea în Prahova, între fostul Saac şi „canibalizarea vecinilor”. Cum a luat Prahova „partea leului” în secolul XIX (román nyelven) (html). adevarul.ro. (Hozzáférés: 2014. február 11.)
  81. Constantin C. Giurescu. Județele dispărute din Țara Românească în seria: Arhiva pentru Știința și Reforma Socială vol. II (román nyelven). București, 8. o (1930) 
  82. Vargha Fruzsina Sára: Az erdélyi magyar szótörténeti tár nyelvföldrajzi felhasználhatósága (pdf). elte.hu. (Hozzáférés: 2014. február 11.)
  83. ^ a b Iorgu Iordan. Toponimia românească (román nyelven). București, 91. o (1963) 
  84. Sántha Attila: A valamivel való ellátottságot kifejező, magyar -gy, -d vagy -sd képzős helynevek Moldvában (html). hargitakiado.ro. (Hozzáférés: 2014. február 11.)
  85. ^ a b c Szilágyi Aladár: Al-dunai Dunántúlon: Riport egy riportútról. Erdélyi Riport, V. évf. 38. sz. (2006. szept. 21.)
  86. Arhivele Statului /Román Állami Levéltár/ – Bucureşti (Bukarest) – Secţia Istorică /Történelmi Osztály/ Nr. /fond/ 278 (román nyelven)
  87. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (pdf). Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK). (Hozzáférés: 2014. február 12.)
  88. Bölöni Domokos: Elindult a hagymalé... Látó, VI. évf. 12. sz. (1995. dec.)
  89. DEX online: făcăleț - definitie Șăineanu, ed. a VI-a (román nyelven) (html). dexonline.ro. (Hozzáférés: 2014. február 12.)
  90. DEX online: făcăleț - definitie (román nyelven) (html). dexonline.ro. (Hozzáférés: 2014. február 12.)
  91. Az Országos Széchényi Könyvtár és a Közművelődési könyvtárak átfogó tezaurusza (html). OSZK TEZAURUSZ / KÖZTAURUSZ. (Hozzáférés: 2014. február 12.)
  92. Szilágyi Sándor. IV. A törökök fellépése és az aldunai fejedelemségek, A Magyar Nemzet Története (htm), Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. (1894 és 1898 között). Hozzáférés ideje: 2014. február 12. 
  93. ^ a b Vö. a magyar és román nyelvű változatot:Radu Rosetti, Meinolf Arens, Daniel Bein, Demény Lajos.szerk.: Miskolczy Ambrus: Rendhagyó nézetek a csángókról (magyar és román nyelven). ELTE Román Filológiai Tanszék, KSH Levéltára, Budapest. ISBN 9632157699 (2004) 
  94. ^ a b c d Kolumbán 2008 22. o
  95. Veszprémy László: „Egy történeti rejtély nyomában. Kristó Gyula: A székelyek eredete.”. Aetas, 23. sz. (1997)
  96. Szádeczky 1927 36. o.
  97. ^ a b Szekeres Lukács Sándor: Hunyadi Mátyás és a székelyek (html). hargitakiado.ro. (Hozzáférés: 2014. február 12.)
  98. Szádeczky 1927 43. o.
  99. Szádeczky 1927 22. o.
  100. Szádeczky 1927 64. o.
  101. Szádeczky 1927 39. o.
  102. Szádeczky 1927 65–66. o.
  103. Szádeczky 1927 76. o.
  104. Szabados György: Madéfalvi veszedelem – eseményvázlat és háttér (html). Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis (EPA). (Hozzáférés: 2014. január 25.)
  105. Szádeczky 1927 114–147. o.
  106. Szádeczky 1927 151. o.
  107. Szádeczky 1927 152–153. o.
  108. Szádeczky 1927 153. o.
  109. Földreform és belső migráció (htm). mtaki.hu. (Hozzáférés: 2014. január 25.)
  110. Bónis György: Magyar jog – székely jog, Kolozsvár, 1942
  111. Imreh István: A törvényhozó székely falu. I. A székely falutörvények világa. II. Székely falutörvények, rendtartások. 1581–1847. III. Jegyzetek., 1983
  112. A székely jogról (html). sznt.ro. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
  113. Szádeczky 1927 17. o.
  114. Szádeczky 1927 18. o.
  115. Kolumbán 2008 33. o
  116. Kolumbán 2008 32. o
  117. Fedezze fel velünk Székelyföld csodálatos világát! (html). hipparion.ro. (Hozzáférés: 2014. február 13.)
  118. Tisza András; Rumi Tamás: Fiúleányság – a székely örökösödési törvény rovással (pdf). Unitárius Élet (2009. március–április) pp. 18. tudastar.unitarius.hu. (Hozzáférés: 2014. február 1.)
  119. Cs. Bogáts Dénes.szerk.: Dávid József: Sepsiszentgyörgy története, Székelyföld írásban és képben. Budapest, 269. o (1941) 
  120. Imreh Dezső. A sepsiszentgyörgyi református egyházközség története. Kolozsvár, 1. o (1942) 
  121. ^ a b Péterffy György: A reformáció Háromszéken (html). hargitakiado.ro. (Hozzáférés: 2014. február 11.)
  122. Egyed Ákos. A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 105. o. ISBN 9789736651601 (2006) 
  123. Dr. Ferenczi Sándor: Világi papok Erdélyben a számadatok tükrében (1556–1716). Studia Theologica Transsylvaniensia, (2009. feb. 12.) 252. o.
  124. Dr. Pozsony Ferenc: Mióta protestáns a zabolai vártemplom? Háromszék, (2003. dec. 17.)
  125. Német László Sándor: VÉLETLENÜL DEPORTÁLTAK A székely szombatosok kálváriája a második világháború alatt. itthon.transindex.ro, 2010. június 5. (Hozzáférés: 2014. március 3.)
  126. Orbán Balázs: Székelyföld leírása, Előismertetés Udvarhelyszékhez (html). Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK). (Hozzáférés: 2014. január 27.)
  127. Populația stabilă după religie – județe, municipii, orașe, comune (román nyelven) (xls). Institutul natțonal de Statistică. (Hozzáférés: 2014. január 23.)
  128. Bolyai János (htm). BME OMIKK. (Hozzáférés: 2014. január 21.)
  129. A református temető régi sírkövei (html). vasarhely.ro, 2012. október 31. (Hozzáférés: 2014. január 21.)
  130. 150 éve született Vályi Gyula (html). termeszetvilaga.hu. (Hozzáférés: 2014. január 21.)
  131. Az erdélyi magyar, aki behálózta a világot (html). Népszabadság Online, 2010. június 8. (Hozzáférés: 2013. augusztus 28.)
  132. Az MTA tagjai (html). Magyar Tudományos Akadémia. (Hozzáférés: 2013. augusztus 28.)
  133. Oláh-Gál Róbert: Geometriai emlékművek, valahol Európában. Természet Világa, (2002) július. o.
  134. Újabb himalájai csúcsot ért el Erőss Zsolt (html). sportgeza.hu, 2013. május 20. (Hozzáférés: 2014. január 14.)
  135. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek szentbeszéde, Gyulafehérváron, Márton Áron püspök halálának 25. évfordulóján (html). hhrf.org, 2005. szeptember 29. (Hozzáférés: 2014. február 11.)
  136. Nagy Töhötöm és Thassy Jenő visszaemlékezésére utaló, a római Jezsuita Központi Levéltárban fellelhető iratok alapján.
  137. 300 éve született Bod Péter (html). balassiintezet.hu. (Hozzáférés: 2014. február 11.)
  138. A székely hős, aki „levette” a lopakodót (html). atv.hu, 2009. április 25. (Hozzáférés: 2014. február 11.)
  139. A székely népviselet (html). szekelyfold.info.ro. (Hozzáférés: 2014. február 10.)
  140. Gazda Klára. A székely népviselet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 182. o. ISBN 9630575191 (1998) 
  141. Erdei Klára: Népviseletek (html). magyarno.com, 2013. május 5. (Hozzáférés: 2014. február 10.)
  142. ^ a b c György-Horváth László: A magyar népzene stílusrétegei és dialektusterületei (pdf). (Hozzáférés: 2014. február 10.)
  143. MTA Zenetudományi Intézet Fond 2/27
  144. Balkan Fanatik - Repülj Madár (flv). YouTube. (Hozzáférés: 2014. január 21.)
  145. Népdal-cédét adtak ki a csíkmenasági hagyományőrzők (html). szekelyhon.ro, 2011. július 1. (Hozzáférés: 2014. január 21.)
  146. Deep Forest - Marta's Song (flv). YouTube. (Hozzáférés: 2014. január 21.)
  147. Csíkdánfalváról (html). danfalva.ro. (Hozzáférés: 2014. január 21.)
  148. Kihaló mesterség a fazekasság (html). szekelyhon.ro, 2012. szeptember 6. (Hozzáférés: 2014. január 21.)
  149. ^ a b c Kelengye Egyesület: Önarckép (html). kelengye.ro. (Hozzáférés: 2014. február 10.)
  150. Vékony Gábor. A székely írás emlékei, kapcsolatai, története. Nap Kiadó, Budapest, passim. o. ISBN 9639402453 (2004) 
  151. ^ a b Rovás (html). rovas.hu. (Hozzáférés: 2014. február 10.)
  152. Vékony Gábor. A székely írás emlékei, kapcsolatai, története. Nap Kiadó, Budapest. ISBN 9639402453 (2004) 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]