Gulag

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Szovjetunió gulágjaiban elpusztult áldozatok emlékműve, Moszkva, Oroszország

Gulag (oroszul: ГУЛаг: Главное управление исправительно-трудовых лагерей [Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej], azaz ’Javítómunka-táborok Főigazgatósága’) kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatáborrendszerét értjük. (A Szovjetunió határain kívül egyedül Mongóliában működött a Gulag szervezetéhez tartozó munkatábor.) A táborokban a sztálini politika bel- és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, illetve más okokból elhurcoltakat kemény fizikai munkára fogták, napi 10-12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodtak.

Feltételezések szerint Sztálin rémuralma alatt körülbelül 20 millióan haltak meg a táborokban, melyek egyik legismertebb foglya Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin matematikatanár volt, aki szabadulása után több könyvben írta meg élményeit.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Már a cári Oroszország is használt kényszermunkatáborokat (oroszul каторга / katorga) politikai ellenségeinek száműzetésére, ezek legtöbbje Szibériában működő kényszermunkatábor volt, ezek azonban nem alkottak hálózatot, vagy valamilyen egységes rendszert.

Az 1917-es bolsevik forradalom után Lenin börtönbe záratta, illetve szintén száműzette politikai ellenségeinek jelentős részét.

Az Ulág, mint a munkatáborok igazgatósága, a politikai rendőrség, az (OGPU) egyik ágaként 1930. április 15-én jött létre. Még az év novemberében megkapta a központi jelzőt, ezután GULAG-nak nevezik. A táborrendszer Sztálin rendszere alatt gyorsan nőtt. Az 1931-es 200 000 főnyi létszám 1935-re a legszerényebb becslések szerint is 1 millióra emelkedett. Az 1937-es nagy tisztogatás során egyesek szerint nyolcmillióan éltek a munkatáborokban, de még a legszerényebb becslések is [1] kétmillióra teszik az ott dolgozó elítéltek számát.

A táborok lakossága rendkívül változatos körülmények közül került ki. A cári Oroszország nemessége, az értelmiség mellett óriási számban kerültek ki teljesen ártalmatlan, a kommunizmusban szinte fanatikusan hívő parasztok, munkások is, akiket sokszor apró bűntettek vagy rosszakarójuk feljelentése miatt ítéltek kényszermunkára. Sztálin rajtuk kívül sok, őt nem támogató (volt) kommunista vezetőt is ide záratott.

A politikai foglyok száma nem volt nagy a többi lakóhoz képest. Valószínűsíthető, hogy többségük valódi köztörvényes bűnöző volt, bár fontos megjegyezni, hogy egyeseket szükség (mint például éhezés) késztetett köztörvényes bűncselekmények elkövetésére.

A II. világháború során a körülmények tovább romlottak. Egyrészt azért, mert több százezer megbízhatóbb rabot (azaz nem politikai foglyokat) mindenféle kiképzés nélkül a frontra küldtek, másrészt mert a táborokban maradottak ellátására egyre kevesebb jutott, miközben munkájukra még nagyobb szükség lett.

Egy 1943. április 14-én hozott új törvény tette lehetővé, hogy a hadifoglyokat is 15-20 év kényszermunkára ítélhessék.

Amikor 1943 őszén megkezdődik a német hadsereg kiszorítása a Szovjetunió sűrűn lakott nyugati területeiről, illetve Kelet-Európából, ismét jelentősen megnövekedett a táborban élők létszáma. A németek által korábban megszállt nyugati területek lakosságának nagy százalékával, a hadifoglyokkal, és a szovjet Vörös Hadsereg által felszabadított és megszállt területekről (Lengyelország, NDK, Csehszlovákia, Magyarország, Románia) elhurcoltakkal növekedett a táborok lakossága.

A Gulag-rendszer felbomlásáról Sztálin 1953. márciusi halála után lehetett csak szó. 1954-ben megindult a politikai foglyok felszabadítása, ez azonban csak a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956-os XX. Kongresszusa után vált széles körűvé, amikor is a szovjet vezetés elhatárolódott a sztálinizmustól.

A GULAG intézményt 1960. január 25-én szüntették meg, a politikai megfélemlítés azonban később is tovább élt, immár a KGB hatásköre alá rendelve.

A Gulagoknak óriási hatása volt a Szovjetunióban élőkre, a lakosság nagy százaléka folyamatosan börtönben vagy munkatáborban lakott, és ennek a sorsnak a veszélye mindenki felett ott lebegett. A szovjet lakosság megfélemlítésben élt.

A GULAG-irodalom egyik legismertebb szerzője Alekszandr Szolzsenyicin, akinek egyik legfontosabb műve A GULAG szigetvilág. A GULag (ГУЛАГ) mozaikszó, jelentése 'Javítómunka-táborok Főigazgatósága'. Mivel ezek a táborok mint szétszórt szigetek helyezkedtek el a Szovjetunió területén, a szónak a görög "szigetcsoport = arhipelag" szóval egybecsengését használta fel Szolzsenyicin a táborokról szóló művének címéül.

Szergej Dovlatov a köztörvényesek lágeréletét írja le A zóna c. kiváló könyvében. Varlam Salamov szinte eszköztelen, végletesen realista, személyes élményeket leíró elbeszélései a távol-keleti lágerekről szólnak Kolima c. könyvében.

Célja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lenini időszak munkatáborainak elsősorban a politikai ellenfelek semlegesítése volt a célja.

A sztálini tervgazdaság óriási irányszámai rengeteg olcsó munkaerőt igényeltek, amelyet többek között a Gulagban élők kihasználásával tudtak elérni. Mindemellett a Gulagba kerülés veszélye az egész szovjet lakosságot fenyegette. A rendszer többek között megfélemlítésre használta.

Körülmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az óriási termelési irányszámok, az őrök brutalitása, az éhezés és a rossz időjárás miatt a halálozási arány sok táborban a 80%-ot is elérte. A rabok napi 10–12 órán át rendkívül kemény fizikai munkát végeztek.

A Gulagban dolgozók fő feladata bányászat, út-, vasútépítés, illetve fakitermelés volt. Egy bányásznak a tervszámok szerint napi 13 mázsát kellett kibányásznia. Ha valaki nem teljesítette a kvótát, kevesebb élelmet kapott, így fokozatosan csökkent a teljesítőképessége, és ez sokszor odáig vezetett, hogy az illető megnyomorodott. Őket a доходяга (ejtsd kb. dohogyága) névvel illették. Ez az orosz szó nagyjából vézna, girhes vagy kimerült, összeomlott embert vagy állatot jelent.

A foglyok sokszor embertelen körülmények között dolgoztak. A szibériai hidegben megfelelő öltözék, táplálék és orvosi ellátás hiányában szinte mindegyikük valamilyen súlyos betegségben szenvedett. A leggyakoribb a skorbut volt, amely a vitaminszegény táplálkozás miatt alakult ki. Egy táborban lakóra mindössze 1200 kalória jutott (leginkább száraz kenyér – pajka, пайка – formájában), szemben az ott végzett fizikai munkához szükséges 3100–3900 kalóriával.

A tábori személyzet sokszor megdézsmálta a tábori készleteket (ruhák, gyógyszerek, élelmiszer), ezzel a foglyokra hárítva a hiány pótlását. A rabok sokszor az őrök kegyetlenségének áldozatává váltak. Nemritkán került sor ok nélküli kivégzésre is.

Földrajzi elhelyezkedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első időszakokban a foglyok izolálása volt a cél. A városoktól távol eső kolostorok, illetve a cári Oroszország fogolytáborai tökéletesen megfeleltek ennek a feladatnak. A legnagyobb, még az 1910-es évek végén kiépülő táborrendszer a Szoloveckij-szigeteken, a Fehér-tenger területén épült ki, és a köznyelvbe csak mint Szolovki épült be. Az itt élők nagy része az értelmiséghez tartozott, a 20-as években külön újságot is adtak ki a területen (Szoloveckij Szigetek). A sztálini időszakban a többi munkatábor szintjére süllyedt le a színvonala.

Az iparosítás során a kényszermunkákra ítéltek mindenhol dolgoztak, ahol szükség volt olcsó munkaerőre. Így a moszkvai metró, a Moszkvai Állami Egyetem, a Belomorkanal (fehér-tengeri csatorna) is az elítéltek munkájából született.

A munkatáborok nagy része teljesen lakatlan területre került. Rengeteg működött Szibériában, ezek közül a leghírhedtebbek a Kolima folyó környékiek (azok közül is a Malenkij nevezetű). A mai Kazahsztán területén is sok tábor volt.

A Szovjetunión kívül, szovjet mintára, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Bulgária, Románia, és Mongólia is működtetett munkatáborokat. Kubában mind a mai napig működnek ilyen munkatáborok.

Szovjet munkatábor a Szovjetunió határain kívül egyedül Mongóliában működött. Itt 50 000 fogoly dolgozott 1947 és 1953 között a NauskiUlánbátor (Transzmongol vasútvonal) építésén.

Magyar vonatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarországon a Gulag fogalma 1945-ben jelent meg. A megszálló szovjet hadsereg felkereste mindazokat, akiket a hatalomátvétel szempontjából veszélyesnek vélt. Ennek során volt miniszterelnököket, minisztereket, képviselőket, nagyköveteket, katonatiszteket, papokat, tanárokat, diplomatákat hurcoltak el, köztük Raoul Wallenberg svéd diplomatát is. Ezenkívül rengeteg munkaképes, fiatal nőnek és férfinak kellett elhagynia az országot, hogy szovjet munkatáborban dolgozzanak. Átlagéletkoruk a húsz évet se érte el. 1945-ben a munkaszervezőnek nevezett magyarok kezdték meg a fiatalok összegyűjtését, sokan a német koncentrációs táborokból egyből a szovjet Gulagokba kerültek. A Magyarországon összeszedett embereket először gyűjtőtáborokba vitték. A legnagyobb gyűjtőtábor Kistarcsán működött, ahova elsősorban a fővárosiakat vitték. A gyűjtőtáborokból román átmenőtáborokba (Máramarossziget, Foksány, Brassó, Temesvár) kerültek a foglyok. Innen marhavagonokba zárva kerültek a Szovjetunió területére.

A Gulag-táborokba azok a rabok kerültek, akiket a magyar hatóságok közreműködésével a szovjet hadbíróságok ítéltek el háborús bűntett vádjával, legtöbbször alaptalanul. A szovjet hadifogságba esett mintegy 500 ezer magyar katona és a polgári internáltak többsége ugyanakkor az 1939-ben létrehozott GUPVI (Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatósága, Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih), vagyis a hadifoglyok és internáltak táborhálózatába került. A magyar foglyok mintegy 2000 táborban szóródtak szét.

Összesen mintegy 700 ezer magyar állampolgár került szovjet munkatáborba, közülük csak körülbelül 400 ezren tértek haza. A deportálás során és a munkatáborokban tehát nagyjából 300 ezer magyar állampolgár vesztette életét, akik közül mintegy 10 ezer fő a Gulag büntetőtáboraiban halt meg.[2] Hazatérésük után a magyarországi titkosszolgálatok hallgatásra kényszerítették a lelkileg (sokszor testileg is) megtört embereket. A GULAG-világ legjelentősebb magyar krónikásaként tartják számon Rózsás János írót, a "magyar Szolzsenyicint". Szalkai Zoltán dokumentumfilm-sorozatot készített a gulág-táborok mai helyszíneiről.

Magyarországon is működtek munkatáborok. A legnagyobb Recsken volt, ahol egyszerre mintegy 10 000 fogoly tartózkodott. Jelentős volt még a tiszalöki munkatábor, ahol a rabok vízerőművet építettek.

Magyar irodalmi alkotások a Gulagról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Különleges táborok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Saraska (шарашка, „elszúró"): különleges táborfajta, ahol a bebörtönzött tudósok és mérnökök tudományos kutató-fejlesztő munkát végeztek.
  • Pszikuska (психушка): Elmegyógyintézetbe való bezárás és gyógyszeres kezelés. A Gulag-rendszer felszámolásával vált elterjedtté.
  • Léteztek továbbá különleges táborok kisgyerekes anyák, gyerekek, illetve mozgássérültek számára. Bár ezek a táborok a termelésben nem vettek részt, a megfélemlítésben fontos szerepük volt.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gulag témájú médiaállományokat.