Szibéria

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Szibéria (oroszul: Сибирь / Szibir, a név jelentése valószínűleg „nyugodt föld” mongolul) nagytáj Oroszország területén, Ázsia északi részén. Területe kb 12,6 millió km², népessége több mint 39 millió fő. Kelet-nyugati irányban az Uráltól a Csendes-óceánig nyúlik, észak-déli irányban a Jeges-tengertől Észak-Közép-Kazahsztánig, valamint Mongólia és Kína határáig terjed. Teljes területe a Föld összes szárazföldjeinek 9%-át teszi ki. Legnagyobb része Oroszországban található és az ország háromnegyedét foglalja el.

Földrajz és geológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szibéria területe 12 577 400 km², Oroszország területének nagyjából háromnegyede. Nagyobb földrajzi tájegységei közé tartoznak a Nyugat-szibériai-alföld és a Közép-szibériai-fennsík.

A Nyugat-szibériai-alföld kainozoikumi hordalékos terület, és annyira sík, hogy ha a tengerszint ötven méterrel emelkedne, a Jeges-tenger és Novoszibirszk városa között minden víz alá kerülne. A hordaléklerakódást főként az eredményezi, hogy jéggátak visszafordítják az Ob és Jenyiszej folyók folyását, és a Kaszpi-tenger felé irányítják őket. A vidék nagyon mocsaras, talaja nagyrészt tőzegtalaj. A síkság déli részén, ami nem állandóan fagyott, a kazah sztyeppék folytatásaként nagy füves terület volt található, azonban mára az eredeti vegetáció nagyrészt elpusztult.

A Közép-szibériai-fennsík földtörténetileg igen régi tájegység, a perm korszak előtt önálló kontinens volt. Ásványkincsekben (arany, gyémánt, mangán, ólom, cink, nikkel, kobalt, molibdén) rendkívül gazdag. A terület szinte mindig fagyott, az egyetlen fa, ami megél itt, a vörösfenyő. A szibériai vörösfenyőt (Larix sibirica) kelet felé a dauriai vörösfenyő (Larix gmelinii) váltja föl.

Jakutföld középső és keleti részén számos különböző korú, jellemzően észak-déli irányú hegyvonulat húzódik. A hegycsúcsok magassága néhol a háromezer métert is megközelíti, de néhány száz méteres magasság fölött már csak nyomokban található élővilág. A Verhojanszki-hegység a pleisztocén idején erősen eljegesedett, de az éghajlat túl száraz volt ahhoz, hogy a jegesedés elérje az alacsonyan fekvő területeket is. Ezek a területek rendszerint mély völgyek, melyeket vörösfenyő-erdők borítanak, kivéve a legészakibb részeket, ahol a tundra növénytakarója az uralkodó. A talaj felső, aktív rétege jellemzően egy méternél is vékonyabb, kivéve a folyók környékét.

Éghajlat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az északi sarkkörtől északra, a Jeges-tenger partjától számított 200–300 km-es sávban terül el a tundra. A tél ezeken az északi tájakon 7-10 hónapig tart, s egy rövid, hűvös nyár követi. Az éves csapadékösszeg 250 mm alatti, ami rendkívül kevésnek tűnhet, azonban a csekély párolgás és az állandóan fagyott altalaj mellett elegendő a gyér vegetáció (törpecserjék, zuzmók, fűfélék) számára.

Dél felé haladva a kietlen arktikus tundrát fás tundra, majd boreális tajga váltja fel. Szibéria döntő részén szubarktikus éghajlat uralkodik. Az éghajlatra jellemző tűlevelű erdők borítják Szibéria 55%-át. A boreális erdő legnagyobb észak-déli kiterjedése Közép-Szibériában figyelhető meg, ahol az északi szélesség 49°-tól a 71°-ig tart. A szubarktikus éghajlatot két évszak, egy hosszú, rendkívül hideg, 5-8 hónapos tél, és egy rövidebb, viszonylag meleg nyár jellemzi, az átmeneti időszakok néhány hétig tartanak. Az évi középhőmérséklet fagypont alatti, általában -1…-10 °C között van. Jakutszk városában a januári középhőmérséklet -41 °C, a júliusi +20 °C. A viszonylag meleg nyár a hosszú, 17-20 órás nappalokkal és a napsugárzás viszonylag magas beesési szögével magyarázható. Az évi csapadékmennyiség mintegy 300–450 mm, eloszlása kedvező, nagy része a vegetációs időszak alatt hullik le.

A tajgától délre húzódik a mérsékelt övi sztyeppövezet. A terület éves középhőmérséklete 0…+2 °C körüli, a januári középhőmérséklet -15…-23 °C, a júliusi +19…+21 °C, utóbbi nagyjából azonos a hazánkra jellemző értékekkel. A táj természetes növénytakarója, a füves puszta napjainkra a mezőgazdasági művelés következtében nagyrészt kultúrtájjá alakult.

A napfényes órák éves összege magas, sok területen meghaladja a 2500 órát; Novoszibirszkben átlagosan 2880, Irkutszkban 2534 óra az évi napfénytartam.

A tél folyamán Szibériában anticiklonok uralkodnak, emiatt gyakori a napokon, heteken át tartó zavartalan napsütés, ami általában igen alacsony hőmérsékleteket eredményez, mivel a napsugarak alacsony beesési szöge nem ellensúlyozza a derült égbolt esetén tapasztalható erős kisugárzást. Az ilyenkor jellemző leszálló légáramlat az anticiklonból kifelé áramló légáramlást eredményez, amely távol tartja Szibériától az enyhe légtömegeket.

Az Ingyigirka folyó völgyében található Ojmjakon (é.sz. 63,3° k.h. 143,2°), amely hivatalosan a leghidegebb állandóan lakott település a Földön, népessége 900 fő. Az évi középhőmérséklet -16 °C, s itt jegyezték fel az északi féltekén mért legalacsonyabb hőmérsékletet, -78 °C-ot. A feljegyzett legnagyobb abszolút hőingás rekordját is Ojmjakon tartja 113 °C-kal, miután egy meleg nyáron +35,0 °C-ot is mértek.

Néhány szibériai város januári és júliusi átlagos hőmérséklete /min-max/ (°C)
Város Jan. min. Jan. max. Júl. min. Júl. max.
Omszk -24 -17 15 26
Novoszibirszk -22 -17 12 25
Irkutszk -25 -16 14 25
Rubcovszk -22 -13 15 28
Barnaul -22 -14 14 27
Kemerovo -23 -16 13 26
Habarovszk -25 -17 16 27
Csita -32 -18 14 27
Kizil -33 -24 14 28
Blagovescsenszk -27 -16 17 29
Szurgut -28 -20 13 24
Krasznojarszk -21 -15 14 25
Jakutszk -43 -38 14 26
Vlagyivosztok -16 -10 16 22
Norilszk -34 -29 10 20
Ojmjakon -52 -48 8 23
Verhojanszk -51 -45 11 24
Ajhal -45 -39 9 25
Handiga -46 -40 13 27
Amga -46 -39 13 27

Tavak és folyók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hegységek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anadir-hegység, Cserszkij-hegység, Dzsugdzsur-hegység, Gydan-hegység, Korják-hegység, Szajan-hegység, Urál, Verhojanszki-hegység, Jablonoi-hegység.

Közigazgatási beosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szibéria területe [Oroszország közigazgatási felosztása|Oroszország szövetségi körzetei]] közül elsősorban a Szibériai szövetségi körzethez tartozik, emellett az Uráli és a Távol-keleti szövetségi körzet egyes részei tartoznak ide. Történelmi és földrajzi szempontból gyakran Oroszország egész távol-keleti részét is Szibériához számítják.

Az Oroszországi Föderáció következő alanyai (régiói) tartoznak Szibériához:

A Szibéria területén fekvő régiók
Régió Székhely
Uráli szövetségi körzet
Kurgani terület Kurgan
Tyumenyi terület Tyumeny
Hanti- és Manysiföld Hanti-Manszijszk
Jamali Nyenyecföld Szalehard
Szibériai szövetségi körzet
Altaji határterület Barnaul
Altaj-hegyvidék Gorno-Altajszk
Burjátföld Ulan-Ude
Bajkálontúli határterület Csita
Irkutszki terület Irkutszk
Hakaszföld Abakan
Kemerovói terület Kemerovo
Krasznojarszki határterület Krasznojarszk
Novoszibirszki terület Novoszibirszk
Omszki terület Omszk
Tomszki terület Tomszk
Tuva Kizil
Távol-keleti szövetségi körzet
Jakutföld Jakutszk
Az orosz távol-kelet régiói
Régió Székhely
Távol-keleti szövetségi körzet
Amuri terület Blagovescsenszk
Csukcsföld Anadir
Zsidó autonóm terület Birobidzsan
Kamcsatkai határterület Petropavlovszk-Kamcsatszkij
Habarovszki határterület Habarovszk
Magadani terület Magadan
Tengermelléki határterület Vlagyivosztok
Szahalini terület Juzsno-Szahalinszk
A város napja Omszkban


Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szibériában él Oroszország népességének 24%-a, kb. 39 millió fő (az átlagos népsűrűség 3,5 fő/km²). A szibériaiak mintegy 70%-a városokban él. A népesség eloszlása egyenlőtlen, Délnyugat-Szibéria a terület össznépességének 60%-át foglalja magában. Az éghajlati adottságok is ezen a területen a legkedvezőbbek, a táj nagy része kiváló feketeföldje miatt mezőgazdasági művelés alatt áll. Jelentős az egykori intenzív iparfejlesztés következtében a Kuznyecki-medencében kialakult népességtömörülés, ahol a népsűrűség meghaladja a 30 fő/km²-t. Kelet felé haladva a népsűrűség fokozatosan csökken, a lakosság döntő része a vidéket átszelő Transzszibériai vasútvonal mentén él, a félreeső területek gyéren lakottak. A Nyugat-szibériai-alföld északi része a világ kőolaj- és földgázkészletének jelentős hányadát rejti, a kitermelés a 70-es években indult meg, és az elmúlt három évtizedben mintegy 2-2,5 millió embert vonzott a térségbe. Az északkeleti területek népsűrűsége rendkívül alacsony, a 3 millió km²-en elterülő Jakutföld népessége alig éri el az 1 millió főt.

Nagyobb városok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár Szibéria átlagos népsűrűsége igen alacsony, mintegy 3,5 fő/km², van jó néhány nagyobb város is a területén. Ezek:

Városok több mint 1 millió lakossal

Városok több mint 500 ezer lakossal

Városok több mint 100 ezer lakossal

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dél-Szibériát több különböző nomád népcsoport is uralta, köztük a hunok, a giljákok és az ujgurok. A 13. században a területet meghódították a mongolok, majd a Mongol Birodalom szétesésével létrejött a Szibériai Kánság.

A 16. századtól Oroszország kelet felé terjeszkedett. Az első legjelentősebb hódítást Rettegett Iván cár idejében hajtották végre az oroszok a területen, a szibériai kánság kárára: Jermak Timofejevics kozák atamán 540 kozákkal és 300 litván és német munkással bevonult Szibériába, Csuvasföldön viszonylag könnyűszerrel legyőzte a kánság seregeit. Emberei muskétákkal, pisztolyokkal és kisebb ágyúkkal voltak felfegyverezve, míg a tatárok inkább lándzsákat, íjakat, kardokat és egyéb szálfegyvereket használtak. A kozákok egészen Kína határáig nyomultak előre.

Eleinte csak kereskedők és kozákok telepedtek meg a környéken, majd a cári hadsereg egyre keletebbre hozott létre erődöket, és a 17. századra a terület orosz befolyás alá került, de továbbra is nagyrészt feltáratlan és lakatlan maradt. Az elkövetkezendő évszázadokban jórészt politikai foglyokat és köztörvényes bűnözőket küldtek ide.

Az első nagy változást az 1891 és 1905 között megépült transzszibériai vasútvonal hozta, ami szorosabbra fűzte a kapcsolatot Szibéria és a II. Miklós cár uralma alatt egyre gyorsabban iparosodó Oroszország többi része között. A 20. században megindult Szibéria gazdag ásványkincskészletének kitermelése, és ipari városok születtek a vidéken. A cári rendszer bukása után Szibéria a Szovjetunióhoz tartozott, majd 1991 óta Oroszország része.

Már a cári időkben sokakat száműztek a világ végének számító Szibériába. A szovjethatalom évei alatt a Gulág munkatáborainak jelentős része Szibériában volt; különösen rettegettek voltak a Kolimai terület bányái, hol a második világháború után sok elhurcolt magyar is életét vesztette.

Demográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szibéria népsűrűsége kb. 3 fő/km². A lakosság nagy része orosz és eloroszosodott ukrán, de előfordulnak mongolok és török népcsoportok, valamint turjékok és jakutok is, és az eszkimók jupik ágának is élnek csoportjai a Bering-szoros környékén. Továbbá igen nagy számban (számuk kb 2-3 millióra tehető) kínaiak is élnek a térségben, többségük a Szovjetunió összeomlását követő években települt be.

Szibéria népességének körülbelül 70%-a városokban él, többségük zsúfolt lakásokban, de sok ember él vidéken is, nagyobb, kényelmesebb rönkházakban. Novoszibirszk Szibéria legnagyobb városa, népessége kb. 1,5 millió fő. Tobolszk, Tomszk, Irkutszk és Omszk régebbi, történelmi negyeddel rendelkező városok.

Vallások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szibéria lakói sokféle vallás követői. A nyugati területeken többségében ortodox keresztények és muszlimok élnek, az őshonos népek körében a sámánizmus is élő hit. A Bajkáltól keletre élő burjátok buddhisták, Ulan-Ude közelében volt sokáig az egyetlen buddhista templom a Szovjetunió területén.

Közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ahogy Oroszország egész területén itt is jobb oldali közlekedés a szabályos, de kelet felé haladva nagyon sok jobb kormányos autóval találkozunk (a Japán használtautópiac legjelentősebb felvevője ez a vidék).

Szibériát sem Kelet-Nyugat sem Észak-Déli irányban nem köti össze európai értelemben vett autóút.

Kelet-nyugati irányban a legjelentősebb a Dél-Szibérián keresztül húzódó M5-M51-M53-M55-M58-M60 autóút amely Ufa, Cseljabinszk, Kurgan, Omszk, Novoszibirszk, Kemerovo, Krasznojarszk, Kanszk, Uszolje-Szibirszkoje, Irkutszk, Ulan-Ude, Csita, Szkovorogyino, Simanovszk, Habarovszk, Vlagyivosztok városokat köti össze. Ezt az utat több helyen keresztezik fő közlekedési utak, de azok csak a legközelebbi városokig rendelkeznek aszfalt burkolattal.

Az útvonal az Urál hegységtől Kanszk városig jó minőségű aszfalt út, Kanszk után legnagyobb részt kátyúkkal és kövekkel teli akadálypálya. Kanszk várostól Irkutszkig nagyjából 700 km-en csak föld- vagy makadám út van, tákolt fa hidakkal. Ezen az útszakaszon normál személyautóval gyakorlatilag lehetetlen közlekedni. Csita után több ezer kilométer földút és erdei szakasz van, ritka és általában csak konvojban közlekedő forgalommal. Az utak sokszor baleset, nagyobb esőzés, híd leszakadás miatt le vannak zárva, ilyenkor hosszú ideig nem lehet továbbjutni, kerülő út nincs.

Az Uráltól Krasznojarszkig viszonylag jól járható az út, de a közlekedés nem áttekinthető és balesetveszélyes. Útjelző táblák nagyon ritkán vannak, útburkolati jelek csak elvétve vannak felfestve, sok az ittas vezető és a műszakilag alkalmatlan jármű.

A Krasznojarszk utáni útszakasz váltakozva aszfalt és földút, ami Szibériára felettébb jellemző. A gyakorlatilag lakatlan területeket átszelő utak a nagyobb települések környékén aszfaltosra váltanak, aztán irány a tajga. Esős időben a földutak sártengerré válnak és a kamionok lebénítják a forgalmat, télen szintén szinte járhatatlanok. A benzinkúthálózat ellenben jónak mondható. 86 és 92 oktános benzin és gázolaj minden kútnál tankolható, bár kicsit drágább, mint Oroszország európai részén. A benzinkutak gyakran csak 3 kútoszlopból és egy betonbunkerből állnak. Minden esetben előre ki kell fizetni az üzemanyagot és csak ezt követően lehet tankolni. Bankkártyát sok helyen nem fogadnak el. Az utak mellett gyakoriak a bazárok, éttermek. Vannak régiók, ahol tiltják az útszéli értékesítést, azonban minden kis faluban van sokáig nyitva tartó kis bolt. Az utazók legtöbb esetben rákényszerülnek, hogy az autóban aludjanak. Kevés az út menti hotel, motel, és ami van az drága és igénytelen (közös fürdő és WC, ha egyáltalán van.) Az autóban alvás megszokott erre, de ajánlott erre a célra a nagyobb benzinkutakat vagy a rendőri ellenőrző pontokat igénybe venni.

Mint Oroszországban általában, a rendőri jelenlét erős, minden nagyobb város, útkereszteződés, híd, előtt és után rendőrségi ellenőrző pont (ДПС) van. A fegyveres rendőrök folyamatosan ellenőrzik a közlekedő autósokat, a teljes átvizsgálás sem ritka a testi motozást is beleértve. A turistákkal általában elnézőek, de akad, aki csak büntetni akar. A büntetési tételek magasak, de lehet, sőt ajánlott alkudozni. Az hivatalos eljárás külföldi állampolgárral szemben, hogy beviszik a helyi rendőrőrsre és ott szabják ki rá a büntetést. Nem készpénzben fizet, hanem csekket kap, amit fel kell adni.

Az emberek segítőkészek, az útbaigazítás jól működik. A térképek, navigációs rendszerek azonban megbízhatatlanok, nagyon sok a változás, új út, vagy még a régi berögződésből tudatosan félrerajzolt térkép. Nagyvárosokban és környékükön besűrűsödik a forgalom, sok a dugó és gyakori a káosz.

[1]

Szibériai népek és művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Európából nézve földrajzilag Szibériának nevezik az eurázsiai nagy kontinens északkeleti részét, amely az Ural-hegységtől keletre kezdődik és a Csendes-óceánig terjed. Délen a Turkesztánok (Kelet- és Nyugat-Turkesztán), Mongólia és Kína határolják. A szibériai népek művészeti anyagát e hatalmas szibériai világ egyes Közép-Ázsiához közelebbi tartományaiból válogattuk. E gazdag művészeti kincs összetett, rétegzett, számtalan érdekes kapcsolatot őriz Eurázsia déli részének művészetével. A legfontosabb összekötő kapocs a magyar ismeretkinccsel az ősi eurázsiai szkíta-szibériai (Rudenko) vagy mai nevén inkább hun-szkíta műveltség, melynek kapcsolatai minden irányban elterjedtek Eurázsiában.

Régi népek és műveltségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Észak-Eurázsiában a Kr. e. 3. és 2. évezredében élteket régészeti kultúrák alapján nevezik meg. Ilyenek a keltemari, afanaszjevói, andronovói, karaszuk kultúrák Észak-Ázsiában. A területet kutató orosz régészet egyik összefoglaló fölismerése volt az, hogy a bronzkorban nagy területre kiterjedő tárgyi műveltség szőtte át Észak-Ázsiát. A későbbi népeket már írott forrásokban is megtaláljuk. Különösen a kínai krónikák őriznek sok emléket a Kína északi határáig eljutott népekről. Ezek a Rong és a Di neveken szerepelnek leggyakrabban. A vaskori népekről már a görög források is írnak. Hérodotosz az északi sztyeppén lakó szkíta népek különféle csoportjairól is ír. Később az írott források megint különféle neveken, de egymást átfedő adatolással őriztek meg (Lukácsy, 1870, Kánnai, 2002) adatokat róluk a Kr. sz. előtti és utáni századokban. Ugyanazok, akiket a görögök (Hérodotosz) szkítáknak neveztek, az örmény forrásokban hunok, kushiták és masszagéták a Kaukázus vidékén (Chorenei Mózes, 410 körül). Ugyanez a népcsoport másutt mada, szabir néven is szerepel, a Kaspi-tenger túlpartján pedig masszagéta vagy szaka (szakaur) elnevezésű. Közép-Ázsiában heftalia (fehér hun) néven, Kínában hsziung-nu (xiongnu) néven szerepel évszázadokon át. Ma már egyre több hun-szkíta halomsírt tárnak föl a sztyeppeövben, s ezek a nagy területen elterjedt szibériai és Közép-ázsiai hun-szkíta műveltségnek a közös jegyeit fölismerhetővé teszik. A Tuvában, Arzsán közelében lévő Arzsán-1 kurgán föltárásától a legutóbb szintén Tuvában az Arzsán-2 kurgán föltárásáig sajátos fölismeréslánc húzódik. Ez pedig az, hogy míg korábban Európában is a fejlettebbnek vélt görög mesterek által, Kínában is a fejlettebbnek vélt kínai mesterek által készítettnek gondolták a hun-szkíta ötvösremekeket, addig ma már látható az időrendből, hogy az áramlás fordított irányú volt. A tárgyi emlékek a szkíta-hun szibériai művészet önálló alkotásai. (A legutóbbi lelet Tuvában, az Arzsán-2 kurgánban föltárt hun-szkíta fejedelmi személyek csodálatos leletegyüttese a National Geographic címlapjára is fölkerült, a 2003, júniusi számban.)

Bronzkori művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szkíta-szibériai, vagy hun-szkíta állatalakos díszítőművészet előzményei már a Kr. e. 2. évezredben kiterjedten jelen vannak az eurázsiai műveltségi horizonton. A szejma-turbinói régészeti műveltség állatfigurái bronzkéseket díszítenek. Az andronovói kultúra alkotásai is sokfelé föllelhetők a Volga-vidéktől Észak-Kínáig. Ugyanez a régészeti műveltségi korszak hagyott hátra szarvasos sziklaoszlop-faragásokat is. (Ezekből egy látható a budapesti Dzsingisz kán kiállításon.) Gazdag leletcsoportok kerültek elő a Kr. e. évezredből a Takla-Makán sivatagban is. Ezekben az épségben mumifikált testeket is megőrzött, europid népességű temetőkben az egykor az egész eurázsiai sztyeppén elterjedt műveltség képviselőit találták meg a régészek.

Különösen az Altaj-hegységben gazdagon rétegzett a bronzkori, majd a vaskori régészeti anyag. Itt tárta föl előbb Mihail Grjaznov, majd Szergej Rugyenko a nevezetes szkíta halomsírokat, kurgánokat (a legismertebb közülük Pazirik). A föltárások napjainkban is folytatódnak, ezekben sok nyugat-európai ország régésze is részt vesz. A Kazahsztán, Oroszország, Mongólia és Kína közös határvidékére eső dél-szibériai területek még sokáig ontják a leleteket a hun-szkíta műveltségi örökségről. Gazdag a leletanyag a Bajkál-tó vidékéről is, ahol a hunok nagyobb településeit tárták föl. Diresztuj, Ivolga, Dureni hun kori temetőit szentpétervári régészek, pl. Antonyina Davidova és Szergej Minyajev tették közzé.

Bérczi Szaniszló: Szibériai művészetek c. füzetének borítóján felül a nevezetes tobolszki tál részlete látható a birkózási jelenettel. Alul a kafadzsi állatküzdelmi jelenet és az egyik dél-szibériai csat díszítőmintája látható.

Már Rugyenko megkezdte azt az elemző munkát, amellyel több Altáj-hegységi díszítőművészeti hagyományt a mezopotámiai művészetekhez kapcsolt. Ezt folytatta Minyajev is, aki több páros hun aranycsat és bronzcsat témáját találta meg egy Kefadzsiban (más lejegyzéseknél Kefajah) talált serlegen. A Szibériai művészetek ennek a gazdag kincsnek sok szép részletét őrzi. Mindmáig élő ez a művészet a Bajkál-tónál, az Altáj-hegységben, Dzsungáriában, Dél-Szibériában, Közép-Ázsiában, (például Dasi Namdakov burjátiai művész bronzszobrai.)

Sámánizmus és művészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bronzművesség mellett máig élő hagyomány a szibériai világban a sámánizmus, ezért annak művészeti alkotásai távoli múlt tanúi is. Legismertebbek közülük a sámándobok és a sámánkoronák. Ezek világát a Diószegi Vilmos és Hoppál Mihály nevével fémjelzett magyar néprajz gazdagon föltárta. E hatalmas műveltségkincs egyik epizódja az a talán a mezopotámiai fejlett csillagászatig nyúló kapcsolat is, hogy az égbolt jelképes rajza látható sok sámándobon. Ez nemcsak a sámán égi utazására utal, hanem az égbolt megfigyelését és ismeretét is bizonyítja. Ugyancsak megtaláljuk a sámán műveltség világképében a mezopotámiai eredetűnek tartott világfát s vele együtt az állatvilág vizekben élő, szárazföldi és légi lakóit. A sámándobokon megjelenő világfa és égbolt rendszerek egy ősi világlátás tanúbizonyságai. Ma is vannak olyan műveltség-elterjedési modellek, melyek szerint a fejlett ókori ismeretek Közép-Ázsiából terjedtek szét szerte Eurázsiában.

Szibériai sámándobok rajza. Bérczi Szaniszló: Szibériai művészetek c. füzetében látható rajz.

A harmadik tárgyi lelet, amely a szibériai sámánművészetet Eurázsia egyik kiterjedt hagyományközpontjává avatja, a keresztpántos korona. Többen elemezték már a három keresztpántos korona szerkezeti kapcsolatát: Szent István királyét, a Diószegi Vilmos gyűjtötte szibériai sámánkoronáét és egy tokiói múzeumi koreai koronáét. De a koreai Silla királysági koronák is, Kyongjuból (Gyeongjuból) az életfa és a szarvasagancs tetődísz szerepét fejlesztik tovább e koronának. Az Ordoszban, Alucheidengben (Északnyugat-Kínában) kiásott hun fejedelmi sír koronája viszont a madárfigurát fejleszti szinte utolérhetetlen szépségűvé és – mozgathatóvá. Szibéria művészete sok eurázsiai művészeti kapcsolatot tesz érthetővé és gazdagsága ma még szinte kimeríthetetlennek látszik.

De Szibéria azért is fontos műveltségi terület számunkra, mert a magyarhoz közeli rokon nyelveket beszélő népek laknak Nyugat-Szibériában jelenleg is. Legismertebbek közülük a hantik és a manysik (orosz megnevezéssel az osztyákok és a vogulok). E két nép az egykori hun-szkíta népek "tengerének" partvidékén élt. Lehet, hogy ezeknek az eurázsiai ősnépeknek a máig élő töredékei ők, akik e népektől tanulták el az addigra már évezredek műveltségét magába sűrítő nyelvet és a civilizációs vívmányokat is.

A finnugornak csoportosított nyelveket beszélő népek az eurázsiai nagy kontinens északi peremén találhatók. Évezredes kultúrhatások őrződtek meg művészetükben. Amióta ismertté vált a kaukázusi hunok nyelve az örmény nyelvű és ábécéjű írott forrásokból (mintegy 1000 szó és gazdag nyelvtani anyag), azóta már nemcsak ez a művészeti (és a zenekutatók által föltárt zenei, Juhász Zoltán) nyelv tanúsítja az eurázsiai műveltségek elrendeződését a korai évezredekben. A szibériai művészeteknek gazdagon rétegzett tájai arról is tanúskodnak, hogy az eurázsiai népeknek fejlett matematikájú díszítőművészete volt.

Hanti-Manysi népi díszítőművészeti rajzol a Tobolszki Múzeumban. Bérczi Szaniszló rajzai egy 1984-es terepgyakorlatról.

Szibériai művészetek és a matematika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tobolszkban, a XVIII. században fennállt Szibériai kormányzóság székhelyén gazdag múzeum található. E múzeumában sok szép régiséget és népművészeti alkotást láthatunk. Ezekről a tájakról gyűjtötte össze egykor, Nagy Péter cár parancsára, Gagarin herceg kormányzó a híres aranylemezeket, melyek tükörszimmetrikus övcsatpárjai az Ordoszban föllelhető hun bronzművészet párjai. De a Tobolszki Múzeum egyik népművészeti tárgycsoportja különösen megragadó. A hanti-manysi népművészet egyik ága olyan egyenes menti (szalagra helyezett) mozaikokat tartalmaz, amiket két színnel színeztek ki. Matematikájuk különleges. Olyan jellegű ez a szerkezet, mint amit Európában Maurits Cornelis Escher holland grafikus gyíkmozaikjairól oly sokan ismerhetnek. A hanti-manysi frízeket ruhák, szőnyegek peremére teszik futó sormintaként. Hasonló jellegű díszítés a kirgizeknél is megtalálható. Szövési minta leegyszerűsítése is lehet. A szövésre emlékeztető hanti-manysi frízeken északi és déli állatok is sorakoznak, szarvas, oroszlán. A hanti-manysi művészet más déli kapcsolatai közül kiemelhetjük még azt az életfajelenetet is, ahol két madár fogja közre az életfát. Hímzés és rátétes formában is szerepel. Hazai párjait a nyugat-magyarországi megyékben találjuk meg, halotti leplek hímzéseként.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • [1] Bakay Kornél (1997, 1998, 2005): Õstörténetünk régészeti forrásai. I. II. III. Miskolc;
  • [2] Bérczi Sz. (1986): Escherian and Non-Escherian Developments of New Frieze Types in Hanti and Old Hungarian Communal Art. in: M. C. Escher: Art and Science (szerk. H. S. M. Coxeter et al.) 349-358.old. North-Holland, Amsterdam (ISBN 0-444-70011-0)
  • [3] Bérczi Sz. (1987): Szimmetria és techné a magyar, avar és hanti díszítõmûvészetben. Leuveni Katolikus Egyetem, Collegium Hungaricum, (Katalógus a kiállításokhoz). 59 old. Leuven;
  • [4] Bérczi Sz. (2000): Katachi U Symmetry in the Ornamental Art of the Last Thousands Years of Eurasia. FORMA, 15/1. 11-28. Tokyo;
  • [5] Bérczi Sz. (2004): The Role of Curie Principle in Understanding Composite Plane Symmetry Patterns: New Ethnomathematic Relations in Ancient Eurasian Ornamental Arts from Archaeologic Finds of the Period 1. M. B. C. and 1. M. A. D. FORMA, 19/3. pp. 265–277. Tokyo
  • [6] Bérczi Sz., Detre Cs. (2003): A hunok mûvészete. TKTE - UNICONSTANT, Budapest - Püspökladány;
  • [7] Diószegi Vilmos (1998): Sámánok nyomában Szibéria földjén. Terebess Kiadó, Budapest;
  • [8] Erdélyi István, Sugár L. (1982): Ázsiai lovas nomádok. Gondolat, Budapest;
  • [9] Érdy, M. (1994): An Over-view of the Xiongnu Type Cauldron Finds of Eurasia in Three Media, with Historical Observations. International Symposium, Naples, Istituto Univ Orientale; 1992. nov. 379-438;
  • [10] Érdy M. (2001): A hun lovastemetkezések. Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó, Székesfehérvár;
  • [11] Götz László (1995): Keleten kél a Nap. Püski, Budapest;
  • [12] Hajdú P., Domokos P. (1978): Uráli nyelvrokonaink. Tankönyvkiadó, Budapest;
  • [13] Hajdú P. (szerk.) (1975): Uráli népek. Corvina, Budapest;
  • [14] Hoppál M. (2005,): Sámánok Eurázsiában. Akadémiai Kiadó, Budapest;
  • [15] Jettmar K. (1964): Die Frühen Steppenvölker. Baden-Baden;
  • [16] Jettmar, K. (1985): Cultures and Ethnic Groups West of China in the second and first Millennia BC. Asian Perspectives, XXIV, (2), pp. 145– 162.
  • [17] László Gyula (1974): A népvándorláskor mûvészete Magyarországon. Corvina, Budapest;
  • [18] Miniaev, S. (1995): The excavation of Xiongnu Sites in the Buryatia Republic. Orientations, 26, No. 10, Hongkong;
  • [19] Miniaev, S. (1995): New finds of Xiongnu decorative bronzes and a problem of origin of “geometrical style” in Xiongnu art. Archaeological News, 4. Sankt-Petersburg;
  • [20] Miniaev, S. (1996): Xiongnu archaeology in Russia - new finds and some problems. Arts Asiatiques, 51, Paris;
  • [21] Miniaev, S. (1981): About definition of Xiongnu sites of Siberia. Proceedings of the Methodical aspects of archaeological researches in Western Siberia conference. Tomsk;
  • [22] Okladnyikov A. P., Martinov A. I. (1983): Szibériai sziklarajzok. Gondolat, Budapest;
  • [23] Rolle R. (1980): Die Welt der Skythen. Bucher, Luzern und Frankfurt;
  • [24] Rugyenko Sz. I. (1953): Kultura naszelényija gornava Altaja v szkifszkoje vrémja. Akademija Nauk Sz. Sz. Sz. R. Moszkva i Leningrad;
  • [25] Shen Sinyan (1987): Acoustics of Ancient Chinese Bells. Sci. Am. 256. No. 4. 94-102;
  • [26] Szász B. (1943): A hunok története. Atilla Nagykirály. Bartha Miklós Társaság, Budapest (Szabad Tér K. 1994);
  • [27] Sze-ma Cs'ien: Történeti feljegyzések.
  • [28] Talbot-Rice, T. (1965): Ancient Arts of Central Asia, Thames and Hudson, New York;
  • [29] Tolsztov Sz. P. (1950): Az õsi Chorezm. Hungária, Budapest;
  • [30] Vértes E. (1990): Szibériai nyelvrokonaink hitvilága. Tankönyvkiadó, Budapest.
  • [31] George St. George: Szibéria; Kossuth, 1982

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bokor Pál: Vlagyivosztok, Kamcsatka, Szahalin (riportkönyv, Kossuth, 1978)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szibéria témájú médiaállományokat.

Lábjegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]