Szibéria

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Szibéria (oroszul: Сибирь / Sibir, a név valószínűleg „nyugodt föld”-et jelent mongolul) egy nagytáj neve Oroszország területén, Ázsia északi részén. Területe 16,2 millió km², népessége több mint 30 millió fő. Kelet-nyugati irányban az Urál-hegységtől a Csendes-óceánig nyúlik, észak-déli irányban a Jeges-tengertől Észak-Közép-Kazahsztánig, valamint Mongólia és Kína határáig terjed. Majdnem teljes területe Oroszországban található. Oroszországi területe az ország teljes területének 75%-át képezi, egész területe pedig a Föld összes szárazföldjének 12%-át teszi ki.

[szerkesztés] Közigazgatási beosztás

Szibéria területén található Oroszország szövetségi körzetei közül az Uráli és a Szibériai szövetségi körzet, valamint a Jakut Köztársaság, mely a Távol-keleti szövetségi körzet része. Történelmi és földrajzi szempontból Oroszország egész távol-keleti része Szibériához tartozónak számít.

[szerkesztés] Népesség

Szibériában él Oroszország népességének 24%-a, kb. 34 millió fő (az átlagos népsűrűség 3,5 fő/km²). A szibériaiak mintegy 70%-a városokban él. A népesség eloszlása egyenlőtlen, Délnyugat-Szibéria a terület össznépességének 60%-át foglalja magában. Az éghajlati adottságok is ezen a területen a legkedvezőbbek, a táj nagy része kiváló feketeföldje miatt mezőgazdasági művelés alatt áll. Jelentős az egykori intenzív iparfejlesztés következtében a kuznyecki-medencében kialakult népességtömörülés, ahol a népsűrűség meghaladja a 30 fő/km²-t. Kelet felé haladva a népsűrűség fokozatosan csökken, a lakosság döntő része a vidéket átszelő Transzszibériai vasútvonal mentén él, a félreeső területek gyéren lakottak. A Nyugat-szibériai-alföld északi része a világ kőolaj- és földgázkészletének jelentős hányadát rejti, a kitermelés a 70-es években indult meg, és az elmúlt három évtizedben mintegy 2-2,5 millió embert vonzott a térségbe. Az északkeleti területek népsűrűsége rendkívül alacsony, a 3 millió km²-en elterülő Jakutia népessége alig éri el az 1 millió főt.

[szerkesztés] Nagyobb városok

Bár Szibéria átlagos népsűrűsége igen alacsony, mintegy 3,5 fő/km², van jónéhány nagyobb város is a területén. Ezek:

Városok több mint 1 millió lakossal

• Novoszibirszk (1 410 800 l.)
• Omszk (1 143 800 l.)

Városok több mint 500 ezer lakossal

• Krasznojarszk (947 400 l.)
• Barnaul (705 000 l.)
• Irkutszk (631 500 l.)
• Tomszk (595 000 l.)
• Vlagyivosztok (587 900 l.)
• Habarovszk (579 700 l.)
• Novokuznyeck (563 600 l.)
• Tyumeny (538 500 l.)
• Kemerovo (523 000 l.)

Városok több mint 100 ezer lakossal

• Ulan-Ude (362 400 l.)
• Kurgán (334 000 l.)
• Szurgut (332 000 l.)
• Csita (309 000 l.)
• Nyizsnyevartovszk (287 000 l.)
• Komszomolszk na Amure (276 000 l.)
• Jakutszk (257 000 l.)
• Angarszk (248 200 l.)
• Abakán (238 000 l.)
• Bijszk (228 000 l.)
• Petropavlovszk-Kamcsatszkij (221 000 l.)
• Blagovescsenszk (218 000 l.)
• Norilszk (218 000 l.)
• Juzsno-Szahalinszk (174 000 l.)
• Nahodka (174 000 l.)
• Rubcovszk (160 000 l.)
• Usszurijszk (157 800 l.)
• Novij Urengoj (119 000 l.)
• Acsinszk (116 000 l.)
• Nyeftejuganszk (112 000 l.)
• Nojabrszk (107 000 l.)
• Kanszk (102 000 l.)
• Tobolszk (101 000 l.)
• Uszty-Ilimszk (101 700 l.)
• Magadan (100 100 l.)

[szerkesztés] Története

Szibériát több különböző nomád népcsoport is uralta, köztük a hunok és az ujgurok. A 13. században a területet meghódították a tatárok, és létrejött az autonóm Szibériai Kánság.

A kánság hatalmát a 16. században kezdte veszélyeztetni Oroszország növekvő jelentősége. Eleinte csak kereskedők és kozákok telepedtek meg a környéken, majd a cári hadsereg egyre keletebbre hozott létre erődöket, és a 17. századra a terület orosz befolyás alá került, de továbbra is nagyrészt feltáratlan és lakatlan maradt. Az elkövetkezendő évszázadokban csak bűnözőket küldtek ide.

Az első nagy változást az 1891 és 1905 között megépült transzszibériai vasút hozta, ami szorosabbra fűzte a kapcsolatot Szibéria és a II. Miklós cár uralma alatt egyre gyorsabban iparosodó Oroszország többi része között. A 20. században megindult Szibéria gazdag ásványkincskészletének kitermelése, és ipari városok születtek a vidéken.

A 19. század végén Oroszország megszerezte Dél-Szahalint, valamint az Amur és az Usszuri folyók melletti területeket. 1922-től egész Szibéria a Szovjetunióhoz tartozott, majd ennek felbomlása, 1991 óta Oroszország része.

Már a cári időkben sokakat száműztek a világ végének számító Szibériába. A szovjethatalom évei alatt a Gulág munkatáborainak jelentős része Szibériában volt; különösen rettegettek voltak a Kolimai terület bányái.

[szerkesztés] Földrajz és geológia

Szibéria területe több mint 9 653 000 km², Oroszország területének nagyjából háromnegyede. Nagyobb földrajzi tájegységei közé tartoznak a Nyugat-szibériai-alföld és a Közép-szibériai-fennsík.

A Nyugat-szibériai-alföld kainozoikumi hordalékos terület, és annyira sík, hogy ha a tengerszint ötven méterrel emelkedne, a Jeges-tenger és Novoszibirszk városa között minden víz alá kerülne. A hordaléklerakódást főként az eredményezi, hogy jéggátak visszafordítják az Ob és Jenyiszej folyók folyását, és a Kaszpi-tenger felé irányítják őket. A vidék nagyon mocsaras, talaja nagyrészt tőzegtalaj. A síkság déli részén, ami nem állandóan fagyott, a kazah sztyeppék folytatásaként nagy füves terület volt található, azonban mára az eredeti vegetáció nagyrészt elpusztult.

A Közép-szibériai-fennsík földtörténetileg igen régi tájegység, a perm korszak előtt önálló kontinens volt. Ásványkincsekben (arany, gyémánt, mangán, ólom, cink, nikkel, kobalt, molibdén) rendkívül gazdag. A terület szinte mindig fagyott, az egyetlen fa, ami megél itt, a vörösfenyő. A szibériai vörösfenyőt (Larix sibirica) kelet felé a dauriai vörösfenyő (Larix gmelinii) váltja föl.

Jakutföld középső és keleti részén számos különböző korú, jellemzően észak-déli irányú hegyvonulat húzódik. A hegycsúcsok magassága néhol a háromezer métert is megközelíti, de néhány száz méteres magasság fölött már csak nyomokban található élővilág. A Verhojanszki-hegység a pleisztocén idején erősen eljegesedett, de az éghajlat túl száraz volt ahhoz, hogy a jegesedés elérje az alacsonyan fekvő területeket is. Ezek a területek rendszerint mély völgyek, melyeket vörösfenyő-erdők borítanak, kivéve a legészakibb részeket, ahol a tundra növénytakarója az uralkodó. A talaj felső, aktív rétege jellemzően egy méternél is vékonyabb, kivéve a folyók környékét.

[szerkesztés] Éghajlat

Az Északi-sarkkörtől északra, a Jeges-tenger partjától számított 200-300 km-es sávban terül el a tundra. A tél ezeken az északi tájakon 7-10 hónapig tart, s egy rövid, hűvös nyár követi. Az éves csapadékösszeg 250 mm alatti, ami rendkívül kevésnek tűnhet, azonban a csekély párolgás és az állandóan fagyott altalaj mellett elegendő a gyér vegetáció (törpecserjék, zuzmók, fűfélék) számára.

Dél felé haladva a kietlen arktikus tundrát fás tundra, majd boreális tajga váltja fel. Szibéria döntő részén szubarktikus éghajlat uralkodik. Az éghajlatra jellemző tűlevelű erdők borítják Szibéria 55%-át. A boreális erdő legnagyobb észak-déli kiterjedése Közép-Szibériában figyelhető meg, ahol az északi szélesség 49°-tól a 71°-ig tart. A szubarktikus éghajlatot két évszak, egy hosszú, rendkívül hideg, 5-8 hónapos tél, és egy rövidebb, viszonylag meleg nyár jellemzi, az átmeneti időszakok néhány hétig tartanak. Az évi középhőmérséklet fagypont alatti, általában -1...-10 °C között van. Jakutszk városában a januári középhőmérséklet -41 °C, a júliusi +20 °C. A viszonylag meleg nyár a hosszú, 17-20 órás nappalokkal és a napsugárzás viszonylag magas beesési szögével magyarázható. Az évi csapadékmennyiség mintegy 300-450 mm, eloszlása kedvező, nagy része a vegetációs időszak alatt hullik le.

A tajgától délre húzódik a mérsékelt övi sztyeppövezet. A terület éves középhőmérséklete 0...+2 °C körüli, a januári középhőmérséklet -15...-23 °C, a júliusi +19...+21 °C, utóbbi nagyjából azonos a hazánkra jellemző értékekkel. A táj természetes növénytakarója, a füves puszta napjainkra a mezőgazdasági művelés következtében nagyrészt kultúrtájjá alakult.

A napfényes órák éves összege magas, sok területen meghaladja a 2500 órát; Novoszibirszkben átlagosan 2880, Irkutszkban 2534 óra az évi napfénytartam.

A tél folyamán Szibériában anticiklonok uralkodnak, emiatt gyakori a napokon, heteken át tartó zavartalan napsütés, ami általában igen alacsony hőmérsékleteket eredményez, mivel a napsugarak alacsony beesési szöge nem ellensúlyozza a derült égbolt esetén tapasztalható erős kisugárzást. Az ilyenkor jellemző leszálló légáramlat az anticiklonból kifelé áramló légáramlást eredményez, amely távol tartja Szibériától az enyhe légtömegeket.

Az Indigirka folyó völgyében található Ojmjakon (é.sz. 63,3° k.h. 143,2°), amely hivatalosan a leghidegebb állandóan lakott település a Földön, népessége 900 fő. Az évi középhőmérséklet -16 °C, s itt jegyezték fel az északi féltekén mért legalacsonyabb hőmérsékletet, -71,2 °C-ot. A feljegyzett legnagyobb abszolút hőingás rekordját is Ojmjakon tartja 109,2 °C-kal, miután egy meleg nyáron +38,0 °C-ot is mértek.

[szerkesztés] Tavak és folyók

• Szibéria folyói: Ob, Irtis, Jenyiszej, Angara, Léna, Amur, Aldan, Viljuj, Olenyok, Jana, Indigirka, Kolima.
• Szibéria legfontosabb tava a Bajkál-tó.

[szerkesztés] Hegységek

Anadir-hegység, Cserszkij-hegység, Dzsugdzsur-hegység, Gydan-hegység, Korják-hegység, Szajan-hegység, Urál, Verhojanszki-hegység, Jablonoi-hegység.

[szerkesztés] Demográfia

Szibéria népsűrűsége kb. 3 fő/km². A lakosság nagy része orosz és eloroszosodott ukrán, de előfordulnak mongolok és török népcsoportok, valamint turjékok és jakutok is, és az eszkimók jupik ágának is élnek csoportjai a Bering-szoros környékén. Továbbá igen nagy számban (számuk kb 2-3 millióra tehető) kínaiak is élnek a térségben, többségük a Szovjetunió összeomlását követő években települt be.

Szibéria népességének körülbelül 70%-a városokban él, többségük zsúfolt lakásokban, de sok ember él vidéken is, nagyobb, kényelmesebb faházakban. Novoszibirszk Szibéria legnagyobb városa, népessége kb. 1,5 millió fő. Tobolszk, Tomszk, Irkutszk és Omszk régebbi, történelmi negyeddel rendelkező városok.

[szerkesztés] Szibériai népek és művészetek

Európából nézve földrajzilag Szibériának nevezik az eurázsiai nagy kontinens északkeleti részét, amely az Ural-hegységtõl keletre kezdõdik és a Csendes-óceánig terjed. Délen a Turkesztánok (Kelet- és Nyugat-Turkesztán), Mongólia és Kína határolják. A szibériai népek művészeti anyagát e hatalmas szibériai világ egyes Közép-Ázsiához közelebbi tartományaiból válogattuk. E gazdag mûvészeti kincs összetett, rétegzett, számtalan érdekes kapcsolatot õriz Eurázsia déli részének mûvészetével. A legfontosabb összekötõ kapocs a magyar ismeretkinccsel az ősi eurázsiai szkíta-szibériai (Rudenko) vagy mai nevén inkább hun-szkíta műveltség, melynek kapcsolatai minden irányban elterjedtek Eurázsiában.

[szerkesztés] Régi népek és műveltségek

Egykor az eurázsiai sztyeppe jelentõs területeit népesítette be több korai műveltséget hordozó és fejlesztő nép. Őket az írott források különféle neveken, de egymást átfedő adatolással õriztek meg (Lukácsy, 1870, Kánnai, 2002). Ugyanazok, akiket a görögök (Hérodotosz) szkítáknak neveztek, az örmény forrásokban hunok, kushiták és masszagéták a Kaukázus vidékén (Chorennei Mózes). Ugyanez a népcsoport másutt mada, szabir néven is szerepel, a Kaspi-tenger túlpartján pedig masszagéta vagy szaka (szakaúr) elnevezésŰ. Közép Ázsiában heftalita-hun (fehér hun) néven, Kínában hsziung-nu (xiongnu, 匈奴) néven szerepel évszázadokon át. Egyre több hun-szkíta halomsírt tárnak föl a sztyeppeövben, s ezek a nagy területen elterjedt szibériai és Közép-ázsiai hun-szkíta műveltségnek a közös jegyeit fölismerhetõvé teszik. (Legutóbb például Tuvában az Arzsán-2 kurgánban föltárt hun-szkíta fejedelmi személyek csodálatos leletegyüttese a National Geographic címlapjára is fölkerült, a 2004, januári számban.)

[szerkesztés] Bronzkori művészetek

A Szkíta-szibériai, vagy hun-szkíta állatalakos díszítőművészet előzményei már a Kr. e. 2. évezredben kiterjedten jelen vannak az eurázsiai műveltségi horizonton. A szejma-turbinói régészeti műveltség állatfigurái bronzkéseket díszítenek. Az andronovói műveltség alkotásai is sokfelé föllelhetők a Volga-vidéktől Észak-Kínáig. Ugyanez a régészeti mûveltségi korszak hagyott hátra szarvasos sziklaoszlop-faragásokat is (Ezekből láthattunk egyet a budapesti Dzsingisz Kán kiállításon is.) Gazdag leletcsoportok kerültek elõ a Kr. e. évezredbõl a Takla Makán sivatagban is. Ezekben a csodálatos épségben múmifikált testeket is megőrzött, europid népességû temetőkben az egykor az egész eurázsiai sztyeppén elterjedt műveltség képviselőit találták meg a régészek.

Különösen az Altáj-hegységben gazdagon rétegzett a bronzkori, majd a vaskori régészeti anyag. Itt tárta föl előbb Grjaznov, majd Rudenko a nevezetes szkíta halomsírokat, kurgánokat (a legismertebb közülük Pazyrik). A föltárások napjainban is folytatódnak s ezekben ma már sok Nyugat-európai ország régésze is részt vesz. Az interneten is gazdag anyag lelhetõ fel a Berel, Ak-Alaha, Arzsán kurgán ásatásokról. A Kazahsztán, Oroszország, Mongólia és Kína közös határvidékére eső Dél-szibériai területek még sokáig ontják a leleteket a hun-szkíta mûveltségi örökségről. Ugyancsak gazdag a leletanyag a Bajkál tó vidékérõl is, ahol a hunok nagyobb településeit tárták föl. Deresztuj, Ivolga, Dureny hun kori temetõit szentpétervári régészek tették közzé, akik közül itt most Davidova és Minjajev nevét említjük.

Bérczi Szaniszló: Szibériai művészetek c. füzetének borítóján felül a nevezetes tobolszki tál részlete látható a bírkózási jelenettel. Alul a kafadzsi állatküzdelmi jelenet és az egyik dél-szibériai csat díszítőmintája látható.

Már Rugyenko megkezdte azt az elemző munkát, amellyel több Altáj-hegységi díszítőművészeti hagyományt a mezopotámiai mûvészetekhez kapcsolt. Ezt folytatta Minjajev is, aki több páros hun aranycsat és brozcsat témáját találta meg egy Kefadzsiban (más lejegyzéseknél Kefajah) talált serlegen. A Szibériai mûvészetek ennek a gazdag kincsnek sok szép részletét őrzi és mindmáig élő ez a mûvészet a Bajkál tónál, az Altáj-hegységben, Dzsungáriában, Dél-Szibériában, Közép-Ázsiában (Példaként Dashi Namdakov burjátiai művészt említjük néhány nagyszerû bronzszobrával.)

[szerkesztés] Sámánizmus és művészete

A bronzművesség mellett máig élő hagyomány a szibériai világban a sámánizmus, ezért annak művészeti alkotásai távoli múlt tanui is. Legismertebbek közülük a sámándobok és a sámánkoronák. Ezek világát a Diószegi Vilmos és Hoppál Mihály nevével fémjelzett magyar néprajz gazdagon föltárta. E hatalmas műveltségkincs egyik epizódja az a talán a mezopotámiai fejlett csillagászatig nyúló kapcsolat is, hogy az égbolt jelképes rajza látható sok sámándobon. Ez nemcsak a sámán égi utazására utal, hanem az égbolt megfigyelését és ismeretét is bizonyítja. Ugyancsak megtaláljuk a sámán műeltség világképében a mezopotámiai eredetűnek tartott világfát s vele együtt az állatvilág vizekben élő, szárazföldi és légi lakóit. A sámándobokon megjelenõ világfa és égbolt rendszerek egy ősi világlátás tanubizonyságai. Ma is vannak olyan műveltség-elterjedési modellek, melyek szerint a fejlett ókori ismeretek Közép-Ázsiából terjedtek szét szerte Eurázsiában.

Szibériai sámándobok rajza. Bérczi Szaniszló: Szibériai művészetek c. füzetében látható rajz.

A harmadik tárgyi lelet, amely a szibériai sámánművészetet Eurázsia egyik kiterjedt hagyományközpontjává avatja, a keresztpántos korona. Többen elemezték már a három keresztpántos korona szerkezeti kapcsolatát: Szent István királyét, a Diószegi Vilmos gyűjtötte szibériai sámánkoronáét és egy tókiói múzeumi koreai koronáét. De a koreai Silla királysági koronák is, Kyongjuból (Gyeongjuból) az életfa és a szarvasagancs tetődísz szerepét fejlesztik tovább e koronának. Az Ordoszban, Alucheidengben (Északnyugat-Kínában) kiásott hun fejedelmi sír koronája viszont a madárfigurát fejleszti szinte utolérhetetlen szépségűvé és – mozgathatóvá. Szibéria mûvészete sok eurázsiai művészeti kapcsolatot tesz érthetõvé és gazdagsága ma még szinte kimeríthetetlennek látszik.

De Szibéria azért is fontos műveltségi terület számunkra, mert a magyarhoz közeli rokon nyelveket beszélõ népek laknak Nyugat-Szibériában jelenleg is. Legismertebbek közülük a hantik és a manysik (orosz megnevezéssel az osztyákok és a vogulok). E két nép az egykori hun-szkíta népek "tengerének" partvidékén élt. Lehet, hogy ezeknek az eurázsiai ősnépeknek a máig élő töredékei ők, akik e népektõl tanulták el az addigra már évezredek műveltségét magába sűrítő nyelvet és a civilizációs vívmányokat is.

A finnugornak csoportosított nyelveket beszélő népek az eurázsiai nagy kontinens északi peremén találhatók. Évezredes kulturhatások őrződtek meg művészetükben. Amióta ismertté vált a kaukázusi hunok nyelve az örmény nyelvű és ábécéjű írott forrásokból (mintegy 1000 szó és gazdag nyelvtani anyag), azóta már nemcsak ez a művészeti (és a zenekutatók által föltárt zenei, Juhász Zoltán) nyelv tanúsítja az eurázsiai műveltségek elrendeződését a korai évezredekben. A szibériai művészeteknek gazdagon rétegzett tájai arról is tanuskodnak, hogy az eurázsiai népeknek fejlett matematikájú díszítőművészete volt.

Hanti-Manysi népi díszítőművészeti rajzol a Tobolszki Múzeumban. Bérczi Szaniszló rajzai egy 1984-es terepgyakorlatról.

[szerkesztés] Szibériai művészetek és a matematika

Tobolszkban, a cári Oroszország Szibériai Kormányzóságának a székvárosában gazdag múzeum található. E múzeumában sok szép régiséget és népművészeti alkotást láthatunk. Ezekről a tájakról gyűjtötte össze egykor, Nagy Péter cár parancsára, Gagarin herceg kormányzó a híres aranylemezeket, melyek tükörszim-metrikus öv-csatpárjai az Ordoszban föllelhetõ hun bronzmûvészet párjai. De a Tobolszki Múzeum egyik népművészeti tárgycsoportja különösen megragadó. A hanti-manysi népmûvészet egyik ága olyan egyenes menti (szalagra helyezett) mozaikokat tartalmaz, amiket két színnel színeztek ki. Matematikájuk különleges. Olyan jellegû ez a szerkezet, mint amit Európában M. C. Escher holland grafikus gyíkmozaikjairól oly sokan ismerhetnek. A hanti-manysi frízeket ruhák, szõnyegek peremére teszik futó sormintaként. Hasonló jellegû díszítés a kirgizeknél is megtalálható. Szövési minta leegyszerûsítése is lehet. A szövésre emlékeztetõ hanti-manysi frízeken északi és déli állatok is sorakoznak, szarvas, oroszlán. A hanti-manysi mûvészet más déli kapcsolatai közül kiemelhetjük még azt az életfajelenetet is, ahol két madár fogja közre az életfát. Hímzés és rátétes formában is szerepel. Hazai párjait a gazdag hun hagyományú nyugat-magyarországi megyékben találjuk meg, halotti leplek hímzéseként.

[szerkesztés] Forrás

• [1] Bakay K. (1997, 1998, 2005): Õstörténetünk régészeti forrásai. I. II. III. Miskolc;
• [2] Bérczi Sz. (1986): Escherian and Non-Escherian Developments of New Frieze Types in Hanti and Old Hungarian Communal Art. in: M. C. Escher: Art and Science (szerk. H. S. M. Coxeter et al.) 349-358.old. North-Holland, Amsterdam (ISBN 0 444 70011 0)
• [3] Bérczi Sz. (1987): Szimmetria és techné a magyar, avar és hanti díszítõmûvészetben. Leuveni Katolikus Egyetem, Collegium Hungaricum, (Katalógus a kiállításokhoz). 59 old. Leuven;
• [4] Bérczi Sz. (2000): Katachi U Symmetry in the Ornamental Art of the Last Thousands Years of Eurasia. FORMA, 15/1. 11-28. Tokyo;
• [5] Bérczi Sz. (2004): The Role of Curie Principle in Understanding Composite Plane Symmetry Patterns: New Ethnomathematic Relations in Ancient Eurasian Ornamental Arts from Archaeologic Finds of the Period 1. M. B. C. and 1. M. A. D. FORMA, 19/3. pp. 265-277. Tokyo
• [6] Bérczi Sz., Detre Cs. (2003): A hunok mûvészete. TKTE - UNICONSTANT, Budapest - Püspökladány;
• [7] Diószegi V. (1998): Sámánok nyomában Szibéria földjén. Terebess Kiadó, Budapest;
• [8] Erdélyi I., Sugár L. (1982): Ázsiai lovas nomádok. Gondolat, Budapest;
• [9] Érdy, M. (1994): An Over-view of the Xiongnu Type Cauldron Finds of Eurasia in Three Media, with Historical Observations. International Symposium, Naples, Istituto Univ Orientale; 1992 Nov. 379-438;
• [10] Érdy M. (2001): A hun lovastemetkezések. Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó, Székesfehérvár;
• [11] Götz L. (1995): Keleten kél a Nap. Püski, Budapest;
• [12] Hajdú P., Domokos P. (1978): Uráli nyelvrokonaink. Tankönyvkiadó, Budapest;
• [13] Hajdú P. (szerk.) (1975): Uráli népek. Corvina, Budapest;
• [14] Hoppál M. (2005,): Sámánok Eurázsiában. Akadémiai Kiadó, Budapest;
• [15] Jettmar K. (1964): Die Frühen Steppenvölker. Baden-Baden;
• [16] Jettmar, K. (1985): Cultures and Ethnic Groups West of China in the second and first Millennia BC. Asian Perspectives, XXIV, (2), pp. 145- 162.
• [17] László Gy. (1974): A népvándorláskor mûvészete Magyarországon. Corvina, Budapest;
• [18] Miniaev, S. (1995): The excavation of Xiongnu Sites in the Buryatia Republic. Orientations, 26, No. 10, Hongkong;
• [19] Miniaev, S. (1995): New finds of Xiongnu decorative bronzes and a problem of origin of “geometrical style” in Xiongnu art. Archaeological News, 4. Sankt-Petersburg;
• [20] Miniaev, S. (1996): Xiongnu archaeology in Russia - new finds and some problems. Arts Asiatiques, 51, Paris;
• [21] Miniaev, S. (1981): About definition of Xiongnu sites of Siberia. Proceedings of the Methodical aspects of archaeological researches in Western Siberia conference. Tomsk;
• [22] Okladnyikov A. P., Martinov A. I. (1983): Szibériai sziklarajzok. Gondolat, Budapest;
• [23] Rolle R. (1980): Die Welt der Skythen. Bucher, Luzern und Frankfurt;
• [24] Rugyenko Sz. I. (1953): Kultura naszelényija gornava Altaja v szkifszkoje vrémja. Akademija Nauk Sz. Sz. Sz. R. Moszkva i Leningrad;
• [25] Shen Sinyan (1987): Acoustics of Ancient Chinese Bells. Sci. Am. 256. No. 4. 94-102;
• [26] Szász B. (1943): A hunok története. Atilla Nagykirály. Bartha Miklós Társaság, Budapest (Szabad Tér K. 1994);
• [27] Sze-ma Cs'ien: Történeti feljegyzések.
• [28] Talbot-Rice, T. (1965): Ancient Arts of Central Asia, Thames and Hudson, New York;
• [29] Tolsztov Sz. P. (1950): Az õsi Chorezm. Hungária, Budapest;
• [30] Vértes E. (1990): Szibériai nyelvrokonaink hitvilága. Tankönyvkiadó, Budapest.
• [31] George St. George: Szibéria; Kossuth, 1982

[szerkesztés] Külső hivatkozások

A Wikimedia Commons tartalmaz Szibéria témájú médiaállományokat.

• A Transzszibériai vasútvonalról franciául
• A Bajkál-tóról franciául
• A FÁK regionális földrajza; sulinet