Tajga

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A tajga földrajzi elhelyezkedése a tundra és sztyepp között.

A tajga a nevét is viselő éghajlati öv, egyúttal az északi flórabirodalom (holarktisz) eurázsiai–boreális flóraterületének jellemző növénytársulása; döntően nagyon kis fajszámú tűlevelű erdő. A tajga a világ legnagyobb szárazföldi életközössége; elterjedése cirkumpoláris, azaz a sarkkör körüli. Észak-Amerikában Kanada, Alaszka és az Amerikai Egyesült Államok bizonyos más részei tartoznak ide, Eurázsiában pedig Svédország, Finnország, Norvégia és Oroszország egyes részei (kiváltképp Szibéria); továbbá Észak-Kazahsztán és Japán északi része (Hokkaidó). A déli féltekéről teljesen hiányzik.

Azokban a földtörténeti korokban, mikor a Bering-földhíd összekötötte Alaszkát és Kelet-Szibériát, számos állat- és növényfaj kölcsönösen megtelepedett a két szárazföldi részen, és hatalmas életközösséget hoztak létre. Az azonos nemből származó élőlények számos különböző fajra tagolódtak, és ezek a tajga más-más részein jutottak túlsúlyra. A tajga azon részein, amelyeket az igazán szélsőséges téli fagyok elkerülnek, megtalálhatóak bizonyos lombhullató növényfajok is:

A lombhullató fák közül csak a vörösfenyő birkózik meg Kelet-Szibéria legkeményebb hidegeivel is. A tajga öv déli peremén a tűlevelűek között elszórtan előfordulnak olyan lombhullató növények is, mint a tölgy, a juhar vagy a szilfa.

Éghajlat és földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alaszkai tajga

A tajga életközösségét a Köppen-féle éghajlat-osztályozási rendszer Dfc-nek minősíti: olyan helyeken alakul ki, ahol a nyár túl rövid, a tél pedig túl hosszú ahhoz, hogy a lomblevelű erdők megéljenek. A területre jellemző a nyári és téli időszak nagy hőmérsékletkülönbsége. A sarkvidéki területek és a tundra után a tajga a Föld leghidegebb területen kialakult életközössége. A Nap az év túlnyomó részében alig emelkedik a horizont fölé, a tél legalább 5-6 hónapig tart, az éves átlaghőmérséklet fagypont alatt van. A Földön ebben a zónában a legnagyobb az évi közepes hőingás (egyes területeken +30 °C-os nyári maximummal és -70 °C-os téli minimummal a 100 °C-ot is elérheti). A hőmérséklet átlaga legalább nyolc hónapon át +10 °C alatt marad. A rövid nyár meleg és csapadékos. A tavasz és az ősz egyaránt nagyon rövid (néhány hetes). Általánosságban elmondható, hogy a tajga erdőségei a júliusi +10 °C-os, alkalmanként +9 °C-os hőmérséklet vonalától délre húzódnak. A déli határvonal helyzetét a csapadék mennyisége határozza meg. Ekképpen az északi féltekén a tajga a mérsékelt égöv északi pereme; a tajga és a tundra határa egyúttal a mérsékelt és a hideg éghajlati öv határa is.

Bár a csapadék viszonylag kevés (évi 300–600 mm), az éghajlat nedvesnek számít, mert a hideg miatt a párolgás is csekély. Azokon a helyeken, ahol az éves csapadék kevés, a tajgát a júliusi +15 °C-os hőmérséklet vonaltól délre a nyílt sztyepp fás területei válthatják fel, de a tajga általában eléri a júliusi +18 °C-os hőmérséklet vonalát is – olyan helyeken, ahol az éves csapadék még több (Távol-Kelet és Észak-Mandzsúria), a júliusi +20 °C-ost is. A melegebb területeken a tajga élővilága változatosabb, mint északon. A tajga melegkedvelő fái:

Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékén és Ázsia különösen csapadékos részein a tajga fokozatosan mérsékelt övi tűlevelű esőerdővé alakul, Kelet-Ázsiában pedig széleslevelű mérsékelt övi erdőkbe megy át. A tűlevelű és a lombos erdők határán elegyes erdőket alkotva keverednek a két zóna jellemző fái; magában a tajgaerdőben a lombos fák közül csak a nyírfa él meg.

A tajgán csapadék viszonylag kevés: évi 200–750 mm. Ennek többsége a nyári hónapokban hulló eső, de lehet köd, illetve is. Az éves párolgásnál még ez a kevés is több, ezért a vegetáció sűrű. A tajga északi részein a hótakaró akár kilenc hónapig is megmaradhat.

A Würm-glaciális erősen befolyásolta a tajga öv helyzetét. Azokon a helyeken, ahonnan a növényzet visszahúzódott, a mélyedésekben gyakran tavak, mocsarak, mocsaras síkságok, tőzeglápok alakultak ki.

A déli mérsékelt égövben nem alakult ki tajga vagy ahhoz hasonló biom, aminek két fő oka:

  • az ennek megfelelő éghajlatú területeket csaknem mindenhol tenger borítja;
  • a fenyőfélék (Pinaceae) a déli féltekén nem terjedtek el.

Talajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tajga talajaiban többnyire kevés a tápanyag, a talaj nem termékeny. A talaj A szintje vékony, és a mérsékelt övi lombhullató erdőkben megszokottnál kevesebb benne a humusz. Ennek okai:

  • az avar utánpótlása lassú (a tűlevelek több évig a fán maradnak);
  • a hideg akadályozza a talajflóra életét, megnehezíti a tápanyagfelvételt,
  • a viaszos tűlevelek lassan bomlanak le.

A lehullott levelek és mohák hosszú ideig maradhatnak az erdő talaján az éghajlatra jellemzően nedves, hűvös környezetben. Az örökzöld tűlevelek elsavanyítják a talajt, aminek fejlődésében meghatározó a kimosódás (kilúgzás) és az agyagásványok szétesése (podzolosodás). Az ilyen talajon leginkább zuzmók nőnek és néhány mohafaj. Mivel kevés benne a tápanyag, a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan.

A tajga talajának biológiai változatossága a legtöbb erdőtársulásénál kisebb. Sok helyütt jellemző a tőzegesedés, a talaj szinte az egész évben fagyott.

Növényvilág[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fenyőfák az alaszkai tajgán

A tajga lombkoronaszintje többnyire zárt; kevés fényt enged át. Ennek megfelelően a cserjeszint és a gyepszint is fejletlen, a mohaszint viszont akár 30–40 cm vastag is lehet. A zuzmószint is igen gazdag. A moha-, illetve zuzmószint fejlettsége alapvetően a csapadék mennyiségétől függ: a szárazabb erdők aljnövényzetének uralkodó növénye a rénzuzmó (Cladonia spp.), a közepesen nedves helyeken viszont tömegesen tűnnek föl a mohák:

májmohák (a leveles májmohák (Jungermanniopsida) közé tartozó Scapaniaceae és Calypogeiaceae családok fajai);

a legcsapadékosabb tajgákben pedig a tőzegmohák (Sphagnum spp.).

A mohák egy része epifiton (ezek többsége a lomblevelű elegyfákon telepszik meg); mások a korhadó fákon élnek.[1] A legfontosabb epifiton zuzmók:

Eurázsiai tajga[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az eurázsiai tajgának rendszerint két fő fajtáját különböztetik meg. A zárt lombú erdőkben a fák koronája összefüggő tetőt alkot, a talajt moha borítja. A zuzmós erdőkben a fák távolabb állnak egymástól, a talajt zuzmó borítja. Az utóbbi a tajga legészakibb területein gyakori.

A tajga növényvilágának nagy része tűlevelű fa:

A tajgán egyébként is sok az örökzöld; több növény is így próbál meg alkalmazkodni a szélsőséges, hideg időjáráshoz – a hideget legjobban tűrő fa azonban a lombhullató vörösfenyő. A tajga fáinak gyökérzete általában nem nyúlik mélyre, ezzel is megpróbálja kihasználni a vékony talaj nyújtotta lehetőségeket. Sok közülük évszakonként megváltoztatja biokémiai viselkedését, és a megkeményedik, megszilárdul, hogy jobban ellenálljon a fagynak. A keskeny kúp alakú, lefelé hajló lombozat segíti a hó lepergetését.

Moha a tajga talaján

Mivel a Nap az év nagy részében a horizonthoz közel jár, a növények nehezen merítenek energiát a fotoszintézisből. Az erdeifenyő és a lucfenyő nem dobja le évszakonként régi leveleit, hanem a régebbi levelekkel fotoszintetizál tél végén és tavasszal is, amikor a napfény már megfelelő, de még túl hideg van újabb levelek hajtásához. Az örökzöld tűlevelek csökkentik a növény természetes párolgását; és mivel sötétzöldek, több napfényt nyelnek el. Bár csapadék mennyisége megfelelő, a téli hónapok alatt a talaj megfagy, és a növények gyökerei nem jutnak vízhez. A tél végére az örökzöldeket komolyan veszélyeztetheti a kiszáradás.

Bár a tajgát a tűlevelűek uralják, előfordulnak ott zárvatermők is. Megemlítendő közülük a nyírfa, a nyárfa, a fűzfa és a berkenye. Sok más kisebb lágyszárú növény is nő a talaj közelében: a cserjeszint uralkodó növénye az áfonya:

A fűfélék nőnek mindenütt, ahová egy kis napfény elér – többnyire a tisztásokon. A mohaszint általában fejlett: a mohák és zuzmók a nyirkos talajon, valamint a fatörzseken telepszenek meg. A mohaszint növekedése erősen szezonális; a csapadék eloszlását követi.

Észak-amerikai tajga[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az észak-amerikai tajga lényegesen fajgazdagabb az európainál. Domináns fái a répafenyő és a lucfenyő egy-két faja, de ezekkel elegyesen szép számmal nő:

A fekete lucosokban a fák (domináns faj: Picea mariana) és a mohaszint nettó primér produkciója egyaránt 70–150 g/m².

A kanadai szürke lucosokban a fák (domináns faj: Picea glauca) nettó primér produkciója 200–400 g/m²; a mohaszinté 70–150 g/m².

A fenyvesek közé ékelődő lomblevelű erdőfoltokban (nyíresekben, nyárasokban) a mohaszint nettó primér produkciója csekély (4–6 g/m²); a papiros nyíresekben (domináns faj: Betula papiracea) egyenesen elenyésző.

A tajga természetes megújulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lángoló fenyőerdő
Az erdőtüzek pusztulást és új életet is jelentenek a tajgának

A tajgát rendszeresen – 20–200 évente – pusztítják erdőtüzek, lehetővé téve a napfény beáramlását. Ez a napfény a talajszint közelében is felpezsdíti az életet. Az erdőtűz egyenesen feltétele némely élőlények életben maradásának, illetve szaporodásának. A Banks-fenyő tobozai csak erdőtűz után nyílnak fel, amikor az elszórt magvakból csírázó növénykék elég napfényhez jutnak a megtisztított erdőtalajon.

A moha-, illetve zuzmószint megújulásának szokásos folyamata erdőtűz után: 1. 1–3 év, nyers talaj:

2. 3–10 év, kéregzuzmók:

3. 10–30 év, tölcsérzuzmó állapot (bodros tölcsérzuzmó, Cladonia crispata)

4. 30–80 év, 1. rénzuzmó állapot (Cladonia rangifera).

5. 80 év után 2. rénzuzmó állapot csillagos rénzuzmó (Cladonia stellaris).

Az aljnövényzetben a zuzmók dominanciája viszonylag gyakori erdőtüzekre utal; ha az erdő ritkábban ég le, a fák alatt évelő mohagyep alakul ki ebzuzmókkal (Peltigera spp.). Ha az erdőtűz végképp nagyon ritka, az aljnövényzetet a tőzegmohák (Sphagnum spp.) uralják el, amit többnyire a lucos elláposodása követ.

A moha- és zuzmószint(ek)ben a biomassza nettó primér produkciója az 1. rénzuzmó (Cladonia rangifera) állapotban a legnagyobb; ekkor a zuzmótakaró vastagsága többnyire 4–6 cm. Legnagyobb (10 cm-t is meghaladó) vastagságát a 2. rénzuzmó állapotban (Cladonia stellaris) éri el; ekkor a zuzmószint fitomasszája mintegy 300 g/m².

Állatvilág[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eurázsiai tajga[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tajga számos nagy testű növényevő emlősnek (rénszarvas, ) és kisebb rágcsálónak ad otthont. Ezek az állatok megfelelően alkalmazkodtak a könyörtelen éghajlathoz. Némely nagyobb testű emlős, mint például a medve nyáron megfelelő súlyt szed magára, és télen hibernációszerű téli álomba merül. Más állatok réteges bundát vagy tollazatot növesztenek, hogy ezzel szigeteljék magukat a hidegtől.

Farkas

Az éghajlatnak köszönhetően a húsevő életmód szűkös energiát képes csak biztosítani az egyed számára. Azonban a ragadozó madarakbaglyok és sasok – és a kisebb ragadozó emlősök – rókák (Vulpini) és menyétfélék (Mustelidae) – a rágcsálókra vadásznak. A nagyobb húsevők, mint a hiúzok és farkasok nagyobb állatokból táplálkoznak. A mindenevők elég gyakoriak, néha még az emberi hulladékot is elfogyasztják.

Számos madárfaj, többek között:

vándorol ezekre a területekre, hogy kihasználja a hosszú nappalokat és a mocsarak, illetve tavak kimeríthetetlen rovarállományát. Körülbelül 300 madárfaj tölti a nyarat a tajgán, de közülük csupán 30 telel is ott.

  • Ezek egy része dögevő vagy olyan, nagyobb ragadozó, amely nagyobb emlősöket is képes zsákmányolni. Tipikusan ilyen:

A másik csoportba magevő madarak tartoznak; jellemzően:

Észak-amerikai tajga[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kanadai északi erdőségekben számos veszélyeztetett, a kihalás szélén lévő állatfaj él, mint például a karibu (Rangifer tarandus), a grizzly medve (Ursus arctos horribilis) és az újvilági rozsomák (Gulo gulo luscus). Természetes élőhelyük az emberi tevékenység, főképp a fakitermelés miatt folyamatosan zsugorodik.

További, jellemző emlősök:

Jellemző madarak:

Rovarok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kártevők vájta járatok

Az elmúlt években a Yukon-térségben:

  • Kanadában és Alaszkában rengeteg kárt okozott az erdőségekben a spruce-bark beetle (kb. lucfenyőszú - Dendroctonus rufipennis).

További rovarkártevők:

  • aspen-leaf miner (kb. nyárfalevélrágó),
  • larch sawfly (kb. vörösfenyőlégy),
  • spruce budworm (kb. lucrügymoly - Choristoneura fumiferana),
  • spruce coneworm (kb. luctobozféreg).

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Taiga című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.